Néhány héttel idősebb az év, a mióta Rumnikból távozni láttuk Thökölit a
három levél olvasta után, és íme Teleki Mihály még mindig
Gyulafehérvárott időzik és nem indult el az erdélyi hadakkal Dévára.
Több nap óta rosszul érzi magát, a szobát sem hagyhatja el, tagjait
valami tolvaj-láz állta el, arcza elvesztette szinét, alig birja magát
fentartani, s minden ize fáj, ha mozdul.
Nyugalomra volna szüksége, de egy perczig sem lehet szabadon; mikor már
minden panaszost és ügyesbajost el bírt utasítani küszöbétől, akkor meg
majd a fejedelem, majd a török követ ront rá a maga ügyeivel.
Most is épen Naláczi van nála, ott áll az ablakban, míg Teleki
karszékében ül. Minden tagja reszket a láz miatt, lélekzete forró és
arcza sápadt, mint a viasz, ajkait alig bírja összefogni.
Széke mellett apródja áll, a fiatal Cserei, míg oldalvást egy szegletbe
huzódva, egy alig észrevehető alak kuczorog, ki oly megszontyolodott
képpel huzódik a falhoz, mintha bele kivánna bujni. A sötétség és a
szomorú vonások miatt rá sem ismernénk ez alakra, ha csak Teleki meg nem
nevezné, szidva a meghunyászkodott embert, mint a bokrot, a nélkül, hogy
oda nézne: csaknem háttal levén felé fordulva.
– Kegyelmed, Szénási mester, egy véghetetlen ügyetlen ostoba ember.
– Kérem alássan…
– Ne kérjen semmit. Én kegyelmednek csupa szánalomból egy kis hivatalt
engedék, hogy a népet üdvös nevelésben részesítse, s kegyelmed a helyett
babonákkal bolondítja a közönséget.
– Én úgy gondoltam, kérem alássan…
– Mit gondolt kegyelmed? Tán csak nem gondolta azt, hogy nekem
szolgálatot tesz vele?
– Nekem Naláczi úr ő kegyelmessége mondta.
Naláczi a fejét csóválta s szemre főre nézett.
– Látja kegyelmed, milyen nagy bolond kegyelmed? vágott közbe Teleki.
Naláczi uram azt mondhatta kegyelmednek – mert én nem tudom, hogy mit
mondott – miszerint jó volna kegyelmednek befolyását a népre oly módon
felhasználni, hogy előtte a történt Isten-csodáit felemlítvén, azt
egymás iránt való szeretetre s hűségre buzdítsa, de nem hogy kegyelmed
maga is csodákat csináljon, kigondoljon, azokat terjeszsze, s a népet
harczi jóslatokkal rémítgesse.
– Én azt gondoltam… (A jámbornak nem volt módjában egy megkezdett
mondatot bevégezhetni.)
– Tán biz azt, hogy mivel én most hadakat gyűjtök, nekem nagy
szolgálatot tesz vele, ha háborút predikál? Azt szeretném, ha minden
kardot eláshatnék a föld alá.
– Engedelmet…
– Takarodjék kegyelmed előlem. Meg ne lássam többet. Három nap mulva
elhagyja Erdélyt, mert különben én vitetem ki s azt nem köszöni meg.
– Instálom alássan, rimánkodék az ember, mi tevő legyek, ha méltóságod
megvonja tőlem kegyelmét?
– Tegyen kegyelmed, a mit akar. Menjen el Szathmárba, szegődjék be báró
Kopp uramhoz inasnak, vagy Kászonyihoz iródeáknak. Most épen irni fogok
nekik, majd megemlítem kegyelmedet a levélben, s azt maga elviheti.
– De hátha nem fogadnak fel.
– Maradjon el kegyelmed ott akármi bérre, hiszen éhen nem hagyom
meghalni. Hanem csak mentül előbb pusztuljon előlem.
A magister nagy remegve eltávozott, zsebkendőjével törülve szemeit.
– Uram, mondá Naláczi egyedül maradva, árt ez a hevesség.
– Az ilyen emberrel ez a bánásmód: szidni mindenért, a mit tesz, mert
különben megcsal, elárul, – ütni, dobni, kergetni, éreztetni vele
nyomorult szerepét, ha azt nem akarjuk, hogy bennünket játszon ki.
– Nem úgy értettem. Méltóságodnak árt az indulatoskodás.
– Sőt inkább ez tart fenn; ha boszuságaim elfogynának, rég ágyban fekvő
beteg volnék. Fogja kegyelmed ezt a nehány tallért, vigye utána annak a
semmirekellőnek, s mondja meg neki, hogy nagyon haragszom rá, azért
iparkodjék jövendő magaviseletével kiengesztelni maga iránt, akkor aztán
én sem felejtkezem meg róla. Mondja meg neki, hogy várjon a kapuban az
irandó levélre s ha kezéhez vette, csak iparkodjék ki Erdélyből sietve.
Említse meg neki, hogy a kolozsvári piaczon történt dolgait még nem
tudom, mert ha tudnám, korbácscsal veretném ki az országból; akkor
legalább sietni fog.
Naláczi nevetett és kiment. Teleki bágyadtan hajtotta fejét széke
vánkosára s kérte apródját, hogy egy flanelldarabbal nyakacsigáját
dörzsölje erősen.
Ezalatt jön a fejedelem maga. Arcza a részvéttől haragos. Még az ajtóban
elkezd pörölni Telekire.
– Hát kegyelmed miért nem feküdt le, ha megparancsoltam? Illik-e ilyen
meglett férfinak oly szófogadatlanul viselni magát, akár egy makranczos
gyerek? miért nem fogadja el az orvost, miért nem enged magán eret
vágatni?
– Nincs nekem semmi bajom, nagyságos uram. Egy kis hæmorrhoidalis
alteratio az egész. Megszoktam már. Minden æquinoctium közeledtekor
előfordul.
– Ej, ej, Teleki Mihály, nekem hiába beszél kegyelmed. Kegyelmed nagy
beteg. Kegyelmednél lelki baj idézi elő a testit. Illik-e ez
keresztyénhez? így megilletődni azon a házasság-elmuláson, mintha Flóra
hugom nem válogathatna akár ötven kérő közül, és különb férjet, mint
Imre úrfi, kinek «mind a vízig szárazon!»
– Bizony eszemben sem tartom én azt.
– Kegyelmed rosz keresztyén, ha mondom. Kegyelmed nem szeret sem Istent,
sem embert, sem családját, sem engemet.
– Uram! szólt könyörgő hangon Teleki.
– Mert ha szeretne bennünket, megkimélné magát és lefeküdnék, s nem
kelne fel, míg meg nem gyógyul.
– De ha én lefekszem…
– Hát azalatt pihenjen más is. Nem esik ki a világ feneke, ha kegyelmed
három nap az ágyat nyomja: csak rajta, szaporán, én addig el nem megyek,
míg kegyelmedet az ágyban nem látom.
Telekinek mit volt tenni? le kellett feküdnie felsőbb meghagyásból.
– Innen pedig az én engedelmem nélkül fel nem szabad kelni, szólt a
fejedelem, s maga elé intve Csereit, ahoz intézé szavait: «te fiú,
gondod legyen reá, hogy urad ágyát el ne hagyja, tudod? ezt én
parancsolom! és a míg meg nem gyógyul, semminemű terhelő munkát, sem
irást, sem olvasást, sem toll alá mondást neki meg nem engedsz, erre én
felhatalmazást adok neked és annak szigorú teljesítését követelem. Sem
pedig ezen szobába rajtam, az orvoson és családtagokon kívül senkit
belépni nem engedsz. Jól megtartottad-e? – Kegyelmed pedig, Teleki
Mihály uram, takaródzék be jól, s dörzsöltessse meg egész testét
gyapjuszövettel, igyék jó izzasztó szereket, a nyakára tetessen mustárt
s hagyja rajt, a míg kiállhatja, este felé pedig vegyen jó forró
lábvizet sóval és korpával, és ha eret nem akar vágatni, tetessen hat
pióczát halántékaira, a többit az orvos majd megmondja; addig is ne
resteljen ezekből a «pilulæ de cynoglosso»-ból szedegetni, csalhatatlan
hatásuk van. – Ezzel egy katulyát nyomott Teleki markába a fejedelem,
tele azon ártatlan szerrel, melyet akkor «árnős labdacsok» neve alatt
házi orvosságképen tartottak divatban.
– Mind jól lesz, nagyságos uram.
– Így ni. Este felé ismét meglátogatom kegyelmedet.
Azzal nyugodtan eltávozott a fejedelem, gondolván, hogy ezt ugyan jól
megijesztgette.
Alig tette be azonban maga után az ajtót, midőn Teleki inte Csereinek,
hogy hozza oda az érkezett leveleket.
Az apród tétovázva tekinte rá.
– A fejedelem ő nagysága meghagyta… szólt figyelmeztetőleg.
– A fejedelem szereti a tréfát, viszonzá a tanácsúr. Magam is szeretem,
mikor ráérek. Bontsd csak fel a leveleket s olvasd fel előttem.
– De mit fog mondani a fejedelem?
– Neked én parancsolok fiam, nem a fejedelem. Olvasd csak és ne törődjél
velem, ha engem nyögni hallasz.
Cserei megnézte az egyik pecsétet s nem merte azt feltörni.
– Kegyelmes uram, ez secretum sigillum.
– Csak bontsd fel bátran, szolgám. Még rád nézve nem veszedelmesek az
ilyen titkok, gyermek vagy te még arra, hogy azoktól félhess.
Cserei felbontá a levelet s megnézve az aláirást, alig hallhatóan
rebegé: «_Leopoldus_».
Teleki félkönyökre dőlve, hallgatá.
«Fenséges fejedelem! Nekem őszinte kedveltem!»
«Hírül vevém báró Mendingi Kopp és tisztelendő Kászonyi uraiméktól, mily
nagy jó akarattal viseltetik nagyságod irántam és az egész keresztyénség
ügye iránt, s nagy kedvvel fogadom nagyságodnak e részbeni készségét, s
valamikép a jelen mozgalmak kezdetén minden törekvésem abban
határzódott, hogy a keresztyénség fejedelmei jogaik és szabadságaikban
megtartassanak, aként nem legkisebb oka ez annak, hogy a mostani török
háború kigyuladt, s az egész ottomán hatalom engem és birodalmaimat
felforgatni készül; de reménylem, hogy e barbarok dühének a külső
királyok és választó fejedelmek egyesített erejével s Istennek
segítségével oly akadályt gördítendek elé, hogy hitszegő harczaiknak
büntetésével térendnek vissza. Egyébiránt fenségedet s Erdély karait és
rendeit királyi védelmemről mind addig biztosítom, míg az irántami jó
akaratban megmaradnak; s e jó egyetértés fentartására a fentisztelt báró
Kopp és tisztelendő Kászonyi uraimékra bíztam az összeköttetést. Többire
nézve jó egészséget és minden szerencsét kivánok fenségednek stb.»
Cserei félve tekintgetett ajtóra, ablakokra, ha nem hallgatózott-e
valaki?
(Tehát Thököli eltávozta óta sok dolog megváltozott, a miről nem is
álmodott senki!)
Most lássuk a másik levelet.
Csereinek még csak most kezdett izzadni az üstöke, midőn a felszakított
levél alatt a fővezér aláirását megismeré, ki Nándorról irt a
fejedelemnek ily szókkal:
«Legdicsőbb fejedelem!»
«Őszinte szeretettel teljes üdvözletünk után, jelentjük te neked
barátságosan kedveltünknek, miszerint a hitetlen ellenség a mi urunknak,
a leghatalmasabb szultánnak várát, Nyitrát, megszállván, az ott
berekesztett vitézek segélyére hadseregünk egy részét megindítottuk.
Melyre nézve szükséges, hogy ti is egész haderővel s az illető hadi
készülettel minden időhaladék nélkül siessetek, észszel és erővel a mi
hadainkhoz csatlakozván, az ellenség törekvéseinek szemközt menendők.
Hiszszük, miként ti Isten kedvezése mellett a hatalmas szultánnak
hasznos szolgálatokat fogtok tenni s eként részesülendtek az ő kegyében
és bőkezűségében. Mi pedig az ünnepek bevégeztével, melyek után
bőjtjeinket szoktuk teljesíteni, követni fogjuk az előreküldött hadakat
megszámlálhatatlan seregeinkkel, azalatt ti férfiasan feküdjetek neki a
dolognak, s hűségeteket teljes hadi tettek által tegyétek ragyogóbbá.
Béke azokkal, a kik Istennek engedelmeskednek stb.»
A szegény Csereit, mire végig olvasta a levelet, jobban lelte a hideg,
mint az urát. Nyugtalanul leste a tanácsúr arczát, de a mi annak
vonásaiban látszott, az csak testi fájdalom volt, nem lelki
szorongattatás.
A vér arczába volt tolulva, halántékaiban láthatólag lüktettek az erek.
– Eredj fiam, szólt alig érthető hangon, hozz egy pohár vizet, tégy bele
két késhegynyi rheumot, s add innom.
Cserei azt hivé, hogy beteg főnöke nem is figyelt a levél tartalmára a
visszatérő láz miatt s néhány percz alatt elkészítve a rhebarbarás
vizet, oda adta neki inni, mire Teleki takarója alá bújt. Attól azonban
semmivel sem lett jobban, a láz kitörte, hogy szinte reszketett bele.
Cserei futni akart orvosért.
– Hová indulsz? kérdé Teleki. Hozz tintát és pergament, és irj.
Az apród bámulva teljesíté a parancsot.
– Huzd ide a gömbölyű asztalt s ülj mellé. Ird, a mit mondok.
Az ifju kezében reszketett az irónád, melyet zavarában tinta helyett a
porzóba mártogatott.
Teleki szaggatott szóval mondatolt, a hogy a láz engedé.
«Méltóságos fővezér! Nekem legkedvesebb uram!»
«Miszerint a hatalmas szultán ellenségei ellen, kik Nyitra várát
ostromolják, a már megindult hadakkal egyesülni törekedjünk, azt
méltóságodnak hozzánk küldött leveléből megértettük, melyet is ez
országnak bárha kevesecske hadi maradványaival teljesíteni a
legpontosabban készek volnánk, ha-ne-ha e nem eléggé meleg tartományban
mindennemű takarmánynak, szénának, úgy mint abraknak hiányával nem
volnánk, melynek mihelyt bővében leszünk, méltóságod rendeletének készen
fogunk engedelmeskedni. Ezenkivül híre kezd terjedezni, mintha
Erdélyország határain ellenséges hadsereg kezdene mutatkozni, mely
törekvés ámbátor nem titok, mégis ha valósulni fog, szükséges leend,
hogy teljes erőnkkel és feszült vigyázással kisérjük. Annak idejében
tudósítni fogjuk kegyelmedet, kit addig is Isten kegyelmébe ajánlunk
stb.»[4]
Cserei felsóhajtott, magában gondolván, hogy hát ha azt felelik, hogy
lesz ott zab is, széna is?
De Teleki jobban tudta, hogy a tavalyi rosz termés és vizáradások miatt
a török sereg is nagy szükséget szenved széna dolgában s ugyanaz, a mi
nála ok a késedelemre, ok amannál a sietségre. (Im ebből láthatjuk, mint
épülnek a világesemények holmi szénaboglyákon is!)
– A második levelet czimezd méltóságos báró Mendingi Kopp és
főtisztelendő Kászonyi Ákos uraiméknak, a szathmári várőrség
főparancsnokainak; folytatá Teleki s tovább mondatolt Cserei tolla alá,
az időszakok csendje alatt hallható levén fáradt nyögése, mit a gyötrő
láz sajtolt ki kebléből.
«Örömmel értesültünk kegyelmetek czéljáról, miszerint hitünk
ellenségeinek egyik bejáró kapuját, melyen át szüntelen készen állhat
megrontásunkra, iparkodnak elfoglalni: segítse kegyelmeteket e
szándékukban az irgalmas Isten! Ha ez alkalommal kegyelmetek egyuttal
Erdély ellen is ráérnek látszólagos fegyverzajt intézni, hogy ez által a
törököktől kivánt hadjáratbóli elmaradásra okszerű mentségünk lenne,[5]
nekünk nagy könnyebbséget szereznének általa: egyébiránt is, ha bár
kényteleníttetnénk is hitünk ellenségei mellett a keresztyénség ellen
hadsereget szolgáltatni, biztosítjuk kegyelmeteket, hogy annak csak neve
lesz hadsereg. Egyébiránt Isten oltalmába ajánljuk kegyelmességteket
stb.
P. S. Ezen levelünk vivőjét használhatják kegyelmetek postának s más
affélének.»
Cserei bámulva kezde nézni urára, kiben a lelki izgatottság győzni
látszott a test lázas állapotján.
– Fogj egy harmadik levelet. Czimezd méltóságos Ebéni László uramnak,
Kolozsvár városa helyettes kormányzójának.
«Sietünk kegyelmeddel tudatni, miszerint a szathmári várőrség vezére
részéről oly előkészületek tétetnek, melyek gyanítani engedik, hogy
általa beütés terveztetik Erdélybe. Lehet ugyan, hogy ez nem egyéb merő
ostentatiónál, de mégis jó lesz kegyelmednek fegyvereseit a végett
készen tartani, ha netalán eszébe juthatna vak lármánál egyebet is
intézni ellenünk. Mi addig is felfüggesztjük a hadaknak Magyarországba
kiindítását, nehogy míg mi egyfelől támadunk, addig másfelől Erdélyt
védetlen hagyjuk. Még egyszer tanácsoljuk kegyelmednek a legfigyelmesebb
felvigyázást stb.»
Cserei az utolsó szót leirván, egész megnyugvással veré ki a nádjából a
tintát.
– Most fogd e leveleket s vigyed át a fejedelemhez, hogy írja alá.
– Hátha pofon üt, hogy kegyelmedet dictálni hagytam? monda az apród
megijedve.
– Ne törődjél vele, fiam. Elszenvedheted a hazáért. Engem is megvertek
elégszer, míg gyermek voltam, mégis megnőttem. Ezzel befelé fordult és
magára voná takaróját.
* * *
Cserei szerencséjére a fejedelem-asszony szobáiban találta Apafit s így
kikerülte a pofont, a levelek aláirattak s rögtön szétküldettek minden
irányban s a lehető legrövidebb idő alatt kéznél volt mind a három. Hogy
mi siker követte őket, azt majd meglátjuk.
A Kiuprili káromkodott, midőn a magáét elolvasta s esküdött erősen, hogy
ha nincs abrak Erdélyben, majd megabrakolja ő uraim ő kegyelmeiket!
Báró Kopp és Kászonyi összemosolyogtak a nekik irt levélre; a kormányzó
szakállába mormogta: «én nem bánom, csak te ne bánd.»
Ebéni uram pedig elolvasva a maga levelét, eltette szépen ad acta,
boszúsan mormogván: «ha én minden kószahírre, vak lármára és
azt-mondjákra fegyverbe akarnám állítani a népet, akár egyebet sem
tennék, mint egész nap üttetném a dobot. Látszik, hogy egyéb dolga sem
volt Telekinek, mint untában nekem irdogálni.»