* * *
A szertartásnak vége lévén, sokkal derültebb arczczal jöttek vissza a
benne résztvevők, mint minőkkel hozzáfogtak; az ilyesmin úgy szokott
örülni az ember, ha szépen, illedékesen átesett, a vőlegény örül, hogy
már most menyasszonyát magáénak nevezheti, a menyasszony örül, hogy nem
kell ez élő műkiállítást újra kezdenie, a kántorok örülnek, hogy szépen
énekeltek, az öreg asszonyok egy hétig fognak egymásnak beszélhetni a
látott öltözetekről s ugyanannyi ideig lesz nyitva pincze és éléskamra
boldognak és boldogtalannak.
Az uri násznép vigan beszélgetve tér vissza a kápolnából a kastélyba,
ügyesen el levén rendezve, hogy mikor asztalhoz ülnek, minden hölgyet
egy jól hozzájuk választott férfi vezessen székéig, e szabály alól
csupán a főtisztelendő osztály vétetvén ki, s a két jelenlevő török
főúr: Ahmed basa és Feriz bég, kiket komoly méltóságuk ez ártatlan
nemétől az udvariasságnak visszatartóztat.
Igy jő legelől Thököli Imre, ki a fejedelem személyét képviseli, a
vőlegény öreg anyját vezetve, a tisztes Ghyka herczegnőt, utána Béldi
Pál, a menyasszonyt hozva kezén; az ő neje a házi úr karját fogadta el,
kinek kettős szerencséje jutott, balfelől a szép kis Aranka akasztván
magát karjára, a szeretetre méltó vidám gyermek, ki gömbölyű szőke
angyalfejecskéjével, piros életvidám arczával kedves játékbábja szokott
lenni a társaságnak, kivel játszani, tréfálni, enyelegni szokás, a
nélkül hogy félni kellene, nehogy arcza rózsái elhalaványuljanak.
Feriz bég ott állt a küszöbön, komoly hallgatag arczával, mindaddig, míg
Aranka nem jött, a kis leány észrevevé az ifjut, nyájasan köszönt neki,
mire Feriz bég mély melancholiával sohajta fel s utána indult.
A vőlegény a szép Teleki Flórát vezette kezén.
A terembe érve, a társaság csoportokra fejlett, mik közt legkedvesebbet
képeze az, melyben Flóra, Mária és Aranka voltak.
A három gyönyörű szűz egymást átölelve tartá. Ifjú leányok közt a
megismerkedés és a szeretet közt csak egy pillanat van, az első
kézszorítás örök barátságnak tud nálok záloga lenni, s régi tény, hogy a
barátsághoz hívebbek tudnak lenni a nők, mint a szerelemhez.
Legidősebbnek látszik köztük lenni Teleki Flóra, legifjabbnak Béldi
Aranka, középen áll a szép görög leány. Amaz oly hódító szépség, finom,
halvány arcz, okos, nemes vonásokkal, apja magas homlokát öröklé a
hajadon s annak nyugodt, átható szemeit, csak ajkai körül mosolyog édes
anyja szelid, érzelgő lelke, ez a két jellemző vonás, mely azóta is a
Teleki család csaknem minden ivadékainál feltalálható, kiknek
arczvonásaiban együtt találhatni az ősapától öröklött átható észt, az
ősanya véréből közé vegyült szivjósággal, a státus-férfiu magas
szellemét, átmelegedve a honszeretet ábrándos tüzétől, a népszerű
szabadelvűség hajlamát a fajbüszkeség nemes kinyomata alatt. Kár, hogy e
szellemvegyület nem egy ivadékkal elébb kezdődött!
Kedves ellentéte e nyugodt, komoly arcznak a szép gyermeteg Béldi
Arankáé, ez örökké nyugtalan angyalfejecske, aranyló göndör fürteivel,
nevető buzavirág-szemeivel és piros ajkaival, mikről a mosoly el nem
fogy soha, enyelgve majd egyik, majd másik társnéja nyakán függ s
csókjait pazarolja azokra.
Kettőjök között áll, mint a grácziákat szokták festeni, a szép
menyasszony, az ábrándos arczu Mária, szabályos ó-görög vonásaival, az
arcadiai myrtusz-erdők istennőire emlékeztető nagy fekete szemeiben egy
köny rezeg. Miféle köny? örömé-e vagy bánaté?
– – – Asztalhoz uraim és hölgyeim! asztalhoz! szól a házi úr harsány
hangja, ki boldog megelégedéssel lót-fut, vendégeit a kijelölt helyekre
leültetni. Thököli a fejedelem személyét képviselve, odajut Mária mellé:
velök szemben ül a vőlegény Teleki Flóra oldalán; Aranka Feriz béggel
átellenben.
A lakoma megkezdődik és foly, a szakácsokat dicsérjük meg érte s
engedjük el az étekfogatok hosszas elősorolását, mely mind az éhes, mind
a jóllakott embert egyaránt boszantaná. Mi gondunk a tálakra?
A végtelen pohár kezd már körbe járni, az arczok mindig derültebbek
lesznek; a menyasszony oly suttogva beszél deli szomszédjával. Vajjon
miről beszélhetnek? bizonyosan a legjelentéktelenebb dolgokról, szép
kertekről, hollandi tulipánokról, versaillesi és luxembourgi delnők
piperéiről, száz meg száz apró bohóságról, mely alig lenne érdekes
másként, mint a szép ifju előadása által, ki udvarias feladatául vevé,
szép szomszédnéját élénk beszédben tartani, a nélkül, hogy az egész
társaságot mulattatná.
Szemben velök a vőlegény hasonló udvariassággal kezde nehányszor
beszédet a szép Flórával, de a kezdett párbeszéd mindannyiszor elakadt,
pedig hiszen mívelt, szellemdús volt mind a herczeg, mind a leány. Ah de
a lélek nem volt jelen, az ajk öntudatlanul beszélt s a herczeg
mindinkább elkomorodott, menyasszonyát a szép ifjuval oly víg, mondhatni
kedélyes beszélgetésbe merülni látva s bármennyire iparkodott is
szomszédjával elfoglalva lenni, az átellenből hangzó páros nevetés
hangja elzavarta az ő arczáról a mosolyt, s ha ő oda nem nézett is,
Flóra szemei odavezették vissza tekintetét, ki végre egészen
elhallgatott, úgy hogy a vőlegény kénytelen volt a jobbján ülő
patriarchához fordulni s azzal beszélni rettentő unalmas dolgokról.
Ki ügyelt volna más e balgaságokra? kinek volna arra gondja, hogy mi
történik a tenger fenekén?
Egy pár guszliczás szerb zenész kezdett el e közben gordonkája mellé
szomoru, egyformán busongó zenéjű hősi dalt énekelni, melynek danái
kihallatszottak olykor a férfizajongásból.
Ahmed basa ez ideig egy szót se szólt, de most fel lévén tüzelve a
sorbethes csésze által mediatizált szőlőnedvtől, hátrafordult az
énekeshez s odainté, megszólítván dörgő szóval:
– Hagyd el már azt a sok versbe-szedett harczot, énekelj helyette
valamit a mi költőnktől is, a szerelmes Hariritól, vagy a Ghulisztánból
egyet.
E szókra a mellette ülő Feriz bég arcza egyszerre elpirult, gondolni sem
lehetett: miért?
– Tudod talán «a szerető panaszait?» kérdé a zenésztől a basa.
– A danáját ismerem, de a verse nem jut eszembe.
– Oh azt Feriz bég mindjárt le fogja számodra irni, adjatok neki
pergament és irónádat.
Feriz bég vonakodni készült: a mivel azt nyerte, hogy a nők mind rajta
estek, könyörögve a szép dalért; megadta tehát magát s felgyűrve
dolmánya hosszú ujját, vevé az eléje tett irónádat s irt.
A kik bort nem isznak, azok a szép szemek pillantatától is
lerészegesznek; – Feriz bég, míg nádját a pergamenen végig hordozá,
ittas szemeit az átellenében ülő Aranka arczán feledé, s égető
szemsugárival lassanként elüldözé arról a mosolyt; a lányka lesüté szép
emlényszemeit, de azért érzé e forró tekintetet arczán, mely a
csattanásig kigyuladt miatta s anyjához kezde simulni szemérmes
nyugtalansággal e delejes hatalmú tekintet elől.
Feriz bég leirta a verset s odanyujtá a cziterás énekesnek. Az emberek
megtaszíták egymást, hogy csend legyen s figyelve hallgattak.
A zenész végig futott cziterája hurjain s elkezdé énekelni a török költő
dalát:
«Három szép leány áll együtt, együtt állnak összeölelkezve.
Egyik a nyájas hold, a másik a tündöklő nap, harmadik a ragyogó csillag.
Sokan imádják a napot, mások a holdat szeretik, én megmaradok a csillagomnál».
«Ha a nap leszáll, a kik szerették elalszanak;
Ha lemegy a hold, álom száll tisztelői szemére;
De ha a csillag lehull, egy ember meghal akkor.
Ha az én csillagom lehull, Mashallah! haljak meg én…»
A vendégek úgy voltak hangolva, hogy tetszett nekik a dal, kérték a
dallost, hogy folytassa azt.
«Három szép leány áll együtt, egymást csókolva,
Oh szép leányok, ti a paradicsom tolvajai vagytok.
A csók a paradicsom legédesebb méze, mit Allah ajkatokra rakott, hogy
férfiak szivét boldogítsa vele.
És ti tőlünk lopjátok el e kincset, midőn egymásnak adtok belőle.
Oh szép leányok, ne csókolózzatok, midőn férfiak látják!»
Általános lőn a derü, mely a dalt követte, alig lehete hinni, hogy e
vers nem ez alkalomra született.
– Ki hinné, szólt Béldi Pál a basához, hogy nálatok nem csak nyilat
faragnak a nádból, hanem iróeszközt is szerelmes költők számára.
– Oh a mi költőink kezében a vas is oly jól peng, mint a hárfa, felelt
Ahmed, s hogyha Hariri halántékaira babérkoszorut fűzünk, ez csak azért
történik, hogy a sebeket eltakarjuk vele, miket a csatában kapott.
Feriz bég hirtelen zavarodottan vonta le turbánja tekercsét homlokára,
de azért voltak elegen, a kik e mozdulatot észrevették, s az ifju török
e percztől a társaság, főleg a hölgyek választottja kezde lenni, úgy
hogy lakoma vége felé maga Thököli is bámulva tapasztalá, hogy szép
szomszédnéja örömest viszi a beszélgetés tárgyát a török költészet
remekeire s azon dicső költőkre, kiknek kezében nem rosszabbul peng a
kard, mint a hárfa.
E percztől kezdve az ifju gróf kevésbé beszédes kezde lenni s gyakran
felkeresé szemeivel Béldi Aranka arczát, ki látható zavarral ült
veszélyes helyén, erősen huzódva anyja mellé, mintha annak még mindig
ragyogó szépsége árnyában akarná elrejteni gyermeteg bájait.
A lakoma elvégződvén, Thököli udvarias nyájassággal vált meg szép
szomszédnéjától, kit azután karöltve látott eltünni Flórával együtt egy
ablakmélyedésbe s azzal megkerülé az asztalt, hogy a szép Arankával
találkozhassék; azonban utközben annyi hálálkodó urambátyám fogta el,
hogy mire odaért, már elfoglalva találta a lánykát, ki anyja karjába
kapaszkodott, a herczeg által; Aranka egy nős férfi ellenében veszélyen
kivül érezve magát, ismét visszanyeré gyermeteg vidorságát s vigan
enyelgett a vőlegénynyel.
Thököli behizelgő nyájassággal furakodék közbe, s apródonként úgy
szegletbe szorítá a herczeget, hogy annak Béldinével jutott a
beszélgetés, míg ő szerencsés volt Arankát több izben hangosan
megnevettetni bohó ötleteivel.
A herczegben forrt a méreg, azon perczen állt, hogy magáról
elfelejtkezve kitörjön. Szerencsére Béldiné észrevevé idejekorán a két
férfi közti feszültséget s meghajtva magát előttük, leányával együtt
odahagyá a termet. A herczeg megfogá Thököli kezét s epés tréfával mondá
neki:
– Ha már kegyelmed saját menyasszonyával be nem éri, legalább
megelégelhetné ráadásul az enyimmel s ne törekednék minden leányt a
pillangó-gyűjteményébe hálózni.
Thököli átérté a szavak keserű gúnyját s szelíd, de bántólag lenéző
arczczal válaszolt:
– Jó barátom, életműszered hibás, arczod szinéből látom, hogy
epe-kiömlésekben szenvedsz, nem tartod a purgátiók rendét, vagy régen
vágattál magadon eret.
A herczeg arcza elsötétült, megszorítá görcsösen Thököli kezét, fogai
közül mormogva:
– Vagy magamon, vagy máson. Mikorra rendeled e műtételt?