Ugy lőn, miként Mihály úr előre elgondolá.
Alig húzatott fel az új kastély magas tornya felé a czimeres zászló,
alig futott híre Mária szépségének s az apa millióinak, midőn elkezde
udvara a legelőkelőbb supánok, vajdák és herczegek pompás kiséretétől és
hintaitól csillogni, s miként előre azt is meghatározá, hogy mind ezen
urak közül egyhez sem fogja adni leányát, hanem bevárja, míg a moldován
herczeg maga jön érte, aként megtartá szilárdul kimondott szavát.
A moldvai uralkodó fejedelem legfényesebb neve mellé igen nevezetes
csomó adósságot is örökölvén s zűrzavaros ügyei, az örökös
tatár-zsarolás, basa-ajándékozás és népelszegényedés miatt évről-évre
bonyodalmasabbá kezdvén lenni, nem sokáig hagyott magára váratni azon
jól meghallott hir után, miszerint Oláhországban egy szép és szellemdús
hajadont tartanak számára, ki férjéhez romlatlan szivén és ó-nemes
czímerén kívül egy pár millióra menő menyasszonyi hozományt fog vinni.
Fölkerekedvén tehát udvarához tartozó minden boérjaival, násznagyaival
és vőfélyeivel együtt, elment háztűznézni Rumnikba, a holott is igen jól
fogadtatván az apa által, s meg levén elégedve a menyasszony
kellemeivel, azt megkérte, jegyet váltott vele s elegendő időt hagyván
az esküvői előkészületekre, kitűzé azt zöld farsangra, a husvét utáni
hetekre.
Mihály urnak mind ez idő alatt nem volt egyéb gondja, mint hogy
kitelhetőképen kitegyen magáért. Összehivatta a lakodalomra Moldva,
Szerbia és Erdély minden celebritásait s nem restelte Versaillesból
elhozatni XIV. Lajos egyik szakácsát, hogy a lakoma ételeit elrendezze:
«mint fog majd Bethlen Miklós uram csodálkozni, ha meglátja, hogy nem
csak ő járt Franczaországban, hanem más ember is tudja, hogy szoktak a
franczia király asztalára főzni?»
A lakoma napján a jó úr mindenütt volt látható, mindent ő maga
rendezett. Már korán reggel fölvevé aranyos kaftányát, kócsagos
kalpagját, bogláros övét, úgy járt udvaron, tornáczon és termekben
parancsokat osztva, vendégeket fogadva, s a lelke repesett, midőn
udvarát látta megtelni fényesnél fényesebb hintókkal, miket aranyos,
bogláros lovagok kisértek s mikből gyöngyökkel és kösöntyűkkel ékes uri
hölgyeket emelgetének ki ezüst zsinóros hajdúk; a selyem ruhák úgy
suhogtak, a kardok úgy csörömpöltek s e pompás, deli alakok oly
délczegen léptettek végig a tornáczokon, hogy csupa gyönyörűség volt
nézni.
Mihály úr majd ide, majd oda futott, arczán csodálatos keveréke volt az
alázatnak és büszkeségnek. Mindenkit azzal fogadott, hogy végtelen
szerencsésnek érzi magát az által, hogy kegyeskedett őt szegény lakában
meglátogatni; de a hang, melyen mondva volt, elárulá, miszerint nem
hiszi, hogy «szegény» lakánál pompásabbat hagyott volna valaki otthon.
Majd befutott a menyasszony öltöző teremébe, hol Máriát reggel óta
öltöztették Bécsből hozott frajjai. Nyakára, karjaira gyöngyöket és
kösöntyüket illesztgetett. «Ezt, nem ezt. Ezt a függőt, ezt a lánczot,
ezt az opálköves kötőt. Hát a hajba? hát a nyakra?» Ha azt mind felrakta
volna a szép menyasszony, a mit apja hordott neki, nem birt volna
megmozdulni az ékszerek súlya alatt.
Innen az ebédlőkbe futott a jó úr, hol cselédjei terítettek; öt hosszú
terem volt két soros asztalokkal elrendezve.
– Itt fog ülni a menyasszony! Jobb felől azt a nagy karos széket a
patriarchának! őt illeti ez a hely; emitt balfelől Apafi Mihály uram fog
ülni! Azt a zöld préselt bőrszéket kell neki adni az arany kerubimokkal;
a vőlegény a patriarcha jobbján ül, azt a gömbölyű támasztalan széket
kell neki adni, hogy meg ne vethesse a hátát, hanem büszkén tartsa
magát; amoda Béldi Pál uramnak a felesége mellé kell teríteni, mert
együtt szoktak ülni; nem, nem! Aranka leányuk is itt lesz, annak
kettőjök közé azt a kék bársony széket. Ide átellenbe egy selyem zófát
Ahmed basa és Feriz bég számára, nem kell nekik se villa, se kés. A
diakonusnak azt a festett keményfa lóczát, mert más letörik alatta, s
egy széken el nem fér maga. Amoda együvé annak a harminczhárom pópának,
nem kell közéjük mást ültetni, mert szégyenleni fognak enni! El ne
felejtsetek az ezüst tálakra virágkoszorukat rakni; Teleki Mihály uram
elé különös okoknál fogva nem kell boros vedret tenni; Ahmed basának
pedig sorbethes csészét kell a kanta mellé tenni, abból iszsza a bort,
akkor azt hiszi, hogy nem vét a Korán ellen. Az asszonyságok elé
velenczei kristály poharakat kell rakni, az uraknak arany billikomokat,
a szebbeket Teleki és Bethlen elé, másoknak a tartósabbakat, mert a
falhoz szokták vágni. A vőlegénynek azt a legkarcsúbbat, hogy baja ne
essék, mert neki mindenkivel kell koczczintani. Igy ni!
Felgyülekeztek már a menyegzői vendégek, csak két családra vártak még,
Apafi és Telekiére, kiket Mihály úr büszkesége úgyszólván legjobban
óhajtott asztalánál látni. Nyugtalanul tekinte ki mindannyiszor
udvarára, a hányszor egy hintó gördülését hallá, s a határon taraczkok
voltak felállítva, hogy a mint meglátják az őrök a fejedelem hintaját,
azonnal adjanak jelt velök.
Végre hallatszott a durrogás. Mihály úr törte magát a kapuhoz, vendégeit
elfogadni, faroltatta az útban álló hintókat, kiabált a toronyőrökre,
hogy mihelyt hintót látnak az úton, trombitáljanak; a pompás vendégsereg
is kicsődült a tornáczra, erkélyekre és rondellákra a várt vendégeket
meglátni, midőn nem sokára két négy lovas hintó tünt fel a fákkal
beszegett úton, melyeket gyalog csatlósok fogtak kétfelől a lejtőn, hogy
fel ne düljenek, utánuk és mellettük fényes lovasságból álló banderium
poroszkált.
Mindjárt megismerték bennök a fejedelem és főtanácsosa hintait s a
trombiták szája be nem állt addig, míg a pompás aranyozású
selyemfüggönyös járművek az udvarra nem hajtattak, a holott mindjárt a
kapubálványnál várakozék a várkastély ura, s maga sietvén kinyitni a
hintó ajtaját, előre levevé nyusztprémes kalpagját; de elhüledezve tevé
azt fel ismét, midőn a hintó kinyilván, abból egy szakáltalan hetyke
fiatal embert lát egyes egyedül kiszállni, s a fejedelmet nem
szemlélheté a kocsiban, hanemha kiszállt volna az ereszkedőnél, hogy
gyalog jőjön le? miként maga Mihály úr szokta volt, valahányszor kocsin
jött haza, félvén a feldüléstől.
A kiugrott ifjú azonban nem sokára felmenté kétségei alól, bemutatván
előtte magát.
– Én Thököli Imre vagyok, kit a fejedelem ő nagysága saját személye
képében küld kegyelmedhez, részt venni az ünnepélyben s egyúttal
kinyilatkoztatni a fölötti sajnálkozását, miszerint személyesen meg nem
jelenhetett, csak őszinte áldáskivánatai által, miután a
fejedelemasszony e napokban Isten kegyelméből jó reményben lévén, a
fejedelem ő nagysága nem érzi magát elég erősnek kiállani ugyanazon
aggodalmakat, melyekre hasonló körülmények között Ali basa kényszeríté
egy időben. Egyébiránt Istentől minden jót kiván kegyelmednek.
Mihály úr nem tudta, hogy azt mondja-e, hogy «nagyon örülök», vagy azt,
hogy «nagyon sajnálom» s várakozásteljesen fordult az utóbb érkező hintó
felé, midőn Thököli Imre még egyszer eléállt.
– Még azt is megbizatásom van kegyelmességednek tudtára adni, miszerint
Teleki Mihály uram véletlenül parancsot kapván az összes erdélyi
hadakkal kiindulni Magyarországra, maga helyett Flóra leányát küldé
kegyelmed tiszteletére, igen sajnálván, hogy a vett parancs miatt, mely
sem kifogást, sem haladékot nem tűr, kénytelen magát azon gyönyörűségtől
megfosztani, hogy kegyelmeddel kezet szorítván, egy buzgó atyafiságos
csókot váltson; hanem, ha kegyed rám meri bizni, adja át nekem a
kézszorítást és csókot, én átadom kegyelmednek az övét s visszaviszem a
kegyelmedét neki.
A jó öreg úr egészen elragadtatva az ifjúnak e patriarchalis ötlete
által, elfeledé a savanyú képet, melyet a fejedelem tiszteletére
tartogatott s nyalábra kapva a karcsú leventét, úgy össze-visszacsókolá,
hogy alig szabadult tőle, azután pedig annak hír szerinti jegyesét
Teleki Flórát az egyik, Imrét a másik karjára fűzve, úgy vezeté őket fel
vendégei közé, s csaknem legelső pár voltak ők, kiknek leányát bemutatá,
egész menyasszonyi díszében.
Gyönyörű karcsú barna lányka volt a szép Mária, arcza halovány mint a
liliom, szemei félénken lesütve, midőn társnéi karján, ünnepien
felpiperézve, a váró sokaság elé lépett, gazdag bársonyfekete fürtei
szépségét emelék a közé fonott igaz gyöngyfüzérek, termete, melynek
formáit sejteni engedé a pompás keleties öltözet, a nájászok szépségei
közé beillett volna tökéletes idomaival, s oly jól illett szemérmes
tekintetéhez, félénk mozdulataihoz e délczeg alak, e büszke szemöldök,
ez élvezet-igérő ajkak.
A vendég-sereg közt állt egy férfi elvegyülve a többi közé; egy valódi
antinousi alak, magas, erőteljes termetű, széles vállak, domború mell,
emelt fő, melyről hosszú, gazdag, sötét hajsátor omolt alá a vállakra,
két sötét és sürű szemöld s a szénfekete bajusz erős határozott
kifejezést adtak sötét olajszin arczának, mely arcz-élben feltünő római
jelleget hordott magán.
Ez a vőlegény.
Midön az örömapa bevezeti vendégei elé az ujon érkező párt, első dolga
őket Ghyka herczegnek bemutatni, nem mulasztván el elbeszélni, mily
módosan teljesíté az ifjú gróf megbizatását a csókok átadásával, mi is
közderülettel fogadtatván, sajátszerű merész gondolatot költött a szeles
ifjúban.
Míg mindenkitől öleltetve, úgy szólván kézről kézre adaték, egyszerre a
remegő menyasszony elé járult, ki alig mert egy pillantást lopva vetni
reá, s a leglovagiasabb franczia courtoisie modorában üdvözölvén őt,
negédes, sőt csaknem büszke mosolylyal fordula a körülállókhoz, a mit
csak egyedül neki bocsátának meg, szeretetre méltó kaczérsággal mondva:
– Miután ünnepélyesen hitelesíttetém, mint csókok postája, úgy hiszem,
teljes jogot érezhetek magamban azon testvéri csókok átadására, melyeket
Telekiné és Apafiné asszonyságok a bájos menyasszony számára küldének
általam.
S mielőtt valaki végig gondolhatott volna szavain, a szép ifjú azzal az
elragadó impertinentiával, melylyel ő férfiakat és nőket hódítani
szokott, oda hajlék a bájos menyasszonyhoz, s míg annak arcza egy
pillanat alatt biborvörösre gyuladt, márványtiszta homlokára egy
hangtalan csókot nyomott. És ezt annyi kellemmel, oly gyöngéd
pajkossággal tevé, hogy a legszigorúbb arczokon sem idéze elő egyebet
egy könnyű mosolygásnál.
S még azzal, mintha tette egy részét a tisztelet, másikát a tréfa
rovására akarná hajtani, nemes büszkeséggel fordult a társasághoz,
túlbecsült önbizalmat vegyítve arcza mosolyába.
– Reménylem, úgy monda, Teleki Flóra kezét karjába öltve, miszerint
menyasszonyom jelenléte elég biztosítéka azon tiszteletnek, melylyel
küldetésem e pontjának megfeleltem.
A vendégek erre általánosan felkaczagtak. Imrének sok bohóságot meg
lehete és kell bocsátani, mert hisz ő azokat oly szeretetreméltó módon
tudta elkövetni, hogy lehetetlen volt rá haragudni.
De két hölgy arcza mégis pirulva maradt. Az egyik Máriáé, a másik
Flóráé. Nők egy dologban nem értik a tréfát.
A vőlegény félmosolylyal, félboszúval monda, megsimítva szép bajuszát:
– Adta fia, hamarább megcsókolta a menyasszonyomat, mint saját magam.
Hanem azután csakhamar közbejöttek a tisztelendő urak, megszólaltak a
harangok, a násznagyok, nyoszolyók és vőfélyek lefoglaltak menyasszonyt
és vőlegényt, elkezdődött a szertartás s nem gondolt senki a tréfás
eseményre többé.
Kivéve talán két hölgyet, kiknek szivében szúrást ejtett a könnyelmű
tréfa; egyikében a rózsa tövisével, másikéban a kigyó fulánkjával.
* * *
Azon másfél óra alatt mig az esketési szertartások a főtisztelendő
patriarcha, a nagytiszteletű archidiaconus és a tisztelendő
harminczhárom pópa és ugyanannyi előénekes közreműködése mellett a
legnagyobb áhitat és ünnepélyesség közben véghez mennek, maradjunk mi az
előteremben, s kövessük el azt az indiscretiót, hogy tudjuk meg, mit
tartalmaz ama két jól lepecsételt levél, melyet épen most hozott nagy
sietve Brassóból egy sebes hírnök Thököli Imre számára s szörnyen dobog
a lábával, midőn azt mondják neki, hogy várjon, mert a gróf a templomban
van.
Egyike ezen leveleknek Teleki Mihálytól jő s tartalma körülbelül ez
lehet:
«Kedves fiam uram. Minden dolgaink a legjobb rendben vannak. E napokban
nyolcz ezer főnyi rendes hadaink Gyulafehérvárt elhagyván, Déva alatt
bevárják Amhát basa seregeit s azonnal megindulnak a Kiuprili táborával
egyesülni. A harcz többé visszavonhatatlan, s ezúttal is Erdélynek
jutand a dicsőség, előlvihetni a zászlót. Ne sokáig időzzön kegyelmed,
hanem iparkodjék bennünket utólérni. Fölösleges lenne kegyelmedet arra
figyelmeztetni, hogy Flóra leányomra vigyázzon az úton. Az Isten áldja
meg kegyelmességedet. Datum Albæ Juliæ stb.»
«P. S. A fejedelemasszony ugyanitt várja Istentől való megáldatását, a
fejedelem úr ő nagysága ma végzett be egy igen szép értekezést az
üstökösök háromszáz esztendős útjairól. Datum, ut supra. T. M.»
A második levél finom női kéz irása volt, meglátszott rajta, hogy az a
kéz nem csak a tollat, hanem a kardot is megtudta nyomni.
Tartalma így hangzott:
«Édes barátom. Vettem leveledet s ezt válaszolom rá kegyelmednek. Irott
betüknek sem a magam, sem az ország ügyében nem sok hitelt adok. A ki
szeret, az tudjon cselekedni, áldozni, meghalni a szeretetért (érti
kegyelmed, hogy a szeretet nem rám vonatkozik, gyászos özvegyre, a ki
kegyelmednek is anyja). Én az embereket nem az után itélem meg, a mit
mondanak, hanem az után, a mit tesznek. Kegyelmed felől egyébiránt okom
van minden jót feltenni, s gyönyörűségemre szolgáland, ha a jövendő e
kedvező elővéleményemet igazolni fogja. Kegyelmednek igaz tisztelője:
Ilona.