oldaláról tekintjük, semmint a lét, az akarat szempontjából. Minthogy az
előbbi a dolgoknak az örömet nyujtó oldala, a szubjektív és csúf
ellenben még ismeretlen előttünk, ezért az ifjú értelem a valóság és
művészet minden elébe kerülő alakját csupa boldog lénynek tartja. Azt
tartja, hogy a létük még sokkal szebb a látszatuknál. A világ
édenkertnek tűnik fel szemében, Arkádia ez, melyben mindannyian
születtünk. Ebből támad később a való élet utáni szomjúság, a tettek és
szenvedések áhítása, amely az élet forgatagába kerget bennünket. Ebben
aztán megismerjük a dolgok másik oldalát, a létét, vagyis az akaratét,
ahol minden lépésünknél gátat találunk. Majd elkövetkezik lassanként a
nagy csalódás, a kiábrándulás kora, melynek beálltával azt szokták
mondani: l’âge des illusions est passé (az illúziók kora lejárt). És ez
a kiábrándulás mindig tovább halad, mindig teljesebbé válik.
Gyermekkorunkban olyannak látjuk az életet, mint a távolból nézett
színházi díszletet, öregségünkben pedig, mint mikor azt közvetlen
közelből nézzük.
Egy másik körülmény is hozzájárul a gyermekkor boldogságához. Miként
tavaszelőn minden lombnak egy a színe és majdnem azonos az alakja, úgy
hasonlítunk gyermekkorunkban egymásra, miért is kitűnő a harmónia a
gyermekek közt. Ám a serdüléskor megkezdődik a szétágazás és mindig
nagyobb lesz, mint a kör küllőinél.
Az ifjúkor boldogságát azonban rendszerint megzavarja, sőt meg is
semmisíti a szerencse hajhászása, amelyről szilárdan hisszük, hogy
életünkben el kell hogy érjük. Ebből fakad aztán a mindig csalódó
reménykedés és az elégedetlenség. Egy megálmodott, elmosódó boldogságnak
csalóka képei és szeszélyesen megválasztott alakjai lebegnek előttünk és
hiába keressük az eredetijöket. Ezért vagyunk ifjúkorunkban rendszerint
elégedetlenek helyzetünkkel és környezetünkkel. Ugyanis ezeknek
tulajdonítjuk azt, ami általában az emberi élet ürességének és
szegénységének a járuléka, amellyel most kötünk először igazán
ismeretséget, miután egészen más dolgokat vártunk.
Sokat nyernénk vele, ha idejében kiírtanók az ifjúból azt a rögeszmét,
hogy az életben sok, nagy boldogság vár reá. De ennek ép az ellenkezője
esik meg, midőn rendszerint az életet előbb ismerjük meg a költészetből,
semmint a valóságból. A költészet festette jelenetek saját ifjúságunk
pirkadó színeiben pompáznak tekintetünk előtt, csoda-e, hogy sóvárgás
kínoz bennünket megvalósulásuk után és utána kapunk a – szivárványnak!
Az ifjú élete folyását érdekes regény formájában várja. A csalódás, mint
már említettem (II. köt. 374. l.), el nem maradhat. Azoknak a képeknek
éppen az a varázsa, hogy csak _képek_ és nem valóságok. Csak így
maradhatunk meg azokat szemlélve a tiszta megismerés nyugalmas és
megelégedett lelkiállapotában. A megvalósulás áhítása már megindítja
akaratunkat, ettől pedig elválaszthatatlan a fájdalom. Az érdeklődő
olvasót itt még az említett kötet 427. lapjára (3. kiad. 488. l.) is
utalom.
Éltünk első felét a boldogság utáni kielégítetlen sóvárgás jellemzi,
második felét pedig a szerencsétlenség miatt való aggódás. Ekkor ugyanis
már többé-kevésbé világosan kiismertük, hogy minden boldogság csupán
csak képzeleti, ellenben a szenvedés, az a való. E korban azért is,
legalább az okosabb, inkább szenvedéstől és zaklatástól ment állapotot
keres, mintsem élvezetet.[25]
Ha ifjú koromban csöngetést hallottam ajtómon, felvidultam: azt hittem,
no, most jön. Későbbi években hasonló alkalommal inkább ijedtségfélét
éreztem: azt gondoltam, most aztán itt van!
Az ember világával való érintkezés is két ellentétes érzést vált ki a
kiváló és tehetséges egyéniségből. Az ilyen ember voltaképpen nem igen
tartozik abba a világba és kiválóságának mértékéhez képest
többé-kevésbbé egyedül áll. Ifjúkorban gyakran _elhagyottnak_ érzi
magát, későbbi években ellenben a világból _menekülőnek_. Az első érzés
kellemetlen és a világ nem ismeréséből fakad, a másik kellemes és a
világ megismeréséből támad.
Az élet másik fele, mint valami zenei periódusnak második szakasza,
kevesebb törtetést, de annál több nyugalmat mutat. Míg ifjúságunkban azt
képzeljük, ki tudja mi minden boldogság és gyönyör tanyája a világ, csak
rátalálni nehéz, addig öregségünkben tudjuk, hogy minderre hiába várunk
és ebbe belenyugodva élvezzük a tűrhető jelent és örömet találunk
kicsiségeken.
Az érett ember élettapasztalata révén nyert _elfogulatlanságával_ máskép
látja a világot, mint az ifjú és a gyermek. Csak most látja a dolgokat
egyszerű valóságukban, míg a gyermek és az ifjú előtt az igazi világot
délibáb fátyolozza el, maga szeszélyéből, hagyományos előítéletekből és
szertelen képzeletéből szövődött képekkel.
A tapasztalatnak ugyanis első teendője, hogy bennünket az ifjúság
agyrémeitől és hamis fogalmaitól megszabadítson. A legjobb, ámbár
negatív nevelés feladata aból állana, hogy az ifjúságot ezektől megóvja,
ez azonban felette nehéz dolog. E célból a gyermek szemkörét eleinte
lehető szűkre kellene korlátolni, ezen belül azonban csupa világos és
helyes fogalmakkal megismertetni. Csak miután az e körben levőket mind
helyesen felfogta, lehetne azt tágítani, mindig ügyelve arra, hogy semmi
homályos vagy félig és ferdén értett fogalom fenn ne maradjon. Ennek
folytán a dolgokról és emberi viszonyokról korlátolt és igen egyszerű,
de másrészt világos és helyes fogalmakkal bírna, amelyek csak folytonos
tágításra szorulnának, de helyesbítésre nem; és így tovább az ifjúkorig.
E módszer különösen megköveteli, hogy ne engedjük meg a regényolvasást,
hanem pótoljuk megfelelő életrajzokkal, ilyen például a Frankliné, a
_Moritz_-féle Anton Reiser-é stb.
Midőn fiatalok vagyunk, azt véljük, hogy az életpályánkra fontos és
nagykövetkezményű események és személyek síp- és dobszókísérettel lépnek
fel. Öregségünkben visszapillantva azonban azt látjuk, hogy valamennyien
teljes csöndben a hátsó ajtón, szinte észrevétlenül osonnak be.
Az életet e szempontból hímzett szövethez is hasonlíthatjuk, melynek
színét látjuk az ifjúságunkban, öregségünkben pedig a visszáját. Ez nem
annyira szép, mint tanulságos, mert megmutatja a szálak összefüggését.
Még a legnagyobb szellemi fölény is csak a negyvenedik életév után
juthat igazán érvényre. Az évek érettségét és a tapasztalat gyümölcsét a
szellemi erő sokszorosan felülmúlhatja, de sohasem pótolhatja: amaz
ellenben még a legközönségesebb ember javára is ellensúlyozza a
legnagyobb szellemű, de ifjú ember erejét. Ez azonban csak személyes
társalgásra, nem pedig a művekre vonatkozik.
Minden kiválóbb ember, aki nem tartozik az emberiségnek a természettől
oly mostohán megáldott öthatodához, csak nehezen lesz szabad negyvenedik
életéve után az embergyűlölet némi árnyalatától. Amint természetes is,
magáról másokra következtetett és lassanként kiábrándulva belátta, hogy
az emberek vagy az ész vagy a szív tekintetében, legtöbbször pedig
mindkettőben hátralékban vannak. Ezért hát szívesen elkerüli a mások
társaságát. Egyáltalán az ember saját belső értékéhez mérten kedveli
vagy gyűlöli a magányosságot, azaz a maga társaságát. A mizantrópiának
erről a fajtájáról értekezik _Kant_ is, Kritik des Urtheilskraft c.
művében, az első rész 29. §-ához írt általános megjegyzés vége felé.
Ifjú embernél értelmi mint erkölcsi tekintetben rossz jel, ha korán
beletalálja magát és otthonos az emberek vásári sürgésében és mintegy
elkészülve lép az életbe: ez nemtelenségre vall. Ellenben bizonyos
idegenkedés, meglepődő, félszeg és fonák magaviselet nemesebb
természetre mutat.
Ifjúságunk vidámsága és bátor életkedve részint azon alapszik, hogy a
hegynek fel menve, nem látjuk a halált, mely túl a hegy lábánál
várakozik ránk. De ha átlépjük a csúcsot, akkor igazán megpillantjuk a
halált, amelyet eddig csak hallomásból ismertünk. Ekkor megcsappanván az
életerő, sülyedni kezd az életkedv is. Az ifjonti gondtalanságot szomorú
komolyság váltja fel és ez az arcra is rányomja a bélyegét. Míg fiatalok
vagyunk, bármit is mondjanak, az életet végtelennek tartjuk és ehhez
képest is bánunk az idővel. Minél idősebbek leszünk, annál inkább
takarékoskodunk vele. Öregebb korunkban minden elmúlt nap ahhoz hasonló
érzést vált ki belőlünk, melyet a halálraítélt érez minden lépésnél, a
vérpadhoz közeledve.
Az ifjúság szempontjából az élet végtelenül hosszú jövő, az öregség
szemével tekintve nagyon rövid mult; úgy, hogy kezdetben olyannak
mutatkozik, mint a tárgyak, ha a messzelátó objektív lencséjét tesszük
szemünk elé, de a végén, mintha a szemlencsét. Meg kell öregedni, tehát
_sokáig_ kell élni, míg az ember megérti, hogy mily _rövid_ az élet.
Minél korosabb az ember, annál kisebbeknek látszanak az emberi dolgok
összesen és egyenként. Az élet, mely ifjúságunkban szilárdnak és
állandónak tetszett, most tiszavirágéletű, gyors tüneménynek látszik.
Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első
negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több
emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a
rákövetkező korokon. Mint a tavaszi napok, szinte tűrhetetlenül hosszúak
az ifjúság idői. Ősszel ellenben rövidebbek, de egyúttal derültebbek,
állandóbbak a napok.
De vajjon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek?
Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetét. Ebből pedig kihullott
minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet és így kevés maradt
benne. Miként értelmünk egyáltalán úgy emlékező erőnk is felette
tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a multon kérődzni kell, hogy a
feledés mélységébe ne sülyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen
dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig
mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek
tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti
jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a
későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos
és jelentős előttünk, hogy utóbb kérődzzünk rajta. Pedig csak úgy
őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk
mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után. De a kellemetlenséget sem
szívesen idézzük vissza emlékezetünkbe, különösen ha azok hiúságunkat
sértik. Ez pedig a leggyakoribb eset, mert ritkán ér bennünket szenvedés
teljesen a hibánkon kívül. Ezért elfelejtünk sok kellemetlenséget.
Ez a kettős veszteség az, ami emlékezetünket oly röviddé teszi és
arányosan mindig rövidebbé, minél hosszabb lesz a tárgya. Miként a
parton a tárgyak mindinkább kisebbednek és kevésbé felismerhetőkké
válnak, ha hajón tőlük távolodunk, úgy letűnt éveink, élményeink és
cselekvéseink is. Hozájárul még, hogy néha az emlékezés és képzelő erőnk
éltünk valamely rég elmúlt jelenetét oly elevenen idézik fel, mint a
tegnapi napot és egészen a közelünkbe hozzák. Ez onnét van, mert
lehetetlen az egész hosszú multat egyetlen képben megjeleníteni, már
csak azért is, mert az egyes elmúlt eseményeket nagyrészt elfeledtük és
csupán általános, elvont fogalmunk maradt róla, nem pedig szemléletünk.
Ezért tetszenek oly közellévőknek a mult egyes jelenetei, mintha csak
tegnap történtek volna. A köztük lefolyt idő pedig eltűnik és az egész
élet felfoghatatlanul rövidnek tetszik. Öregségünkben néha egész hosszú
multunk szinte mesésen rövidnek tűnik fel szemünkben, mert hisz’ főkép
mindig ugyanazt az állandó jelent látjuk. E belső tüneménynek az az oka,
hogy lényünk nem mint magánvaló, hanem csupán annak a jelensége esik az
idő fogalma alá és hogy a jelen a tárgy és az alany érintkező pontja.
Miért látjuk másrészt ifjúságunkban oly beláthatatlanul hosszúnak az
előttünk levő életet? Mert helyet kell teremteni a határtalan
reményeknek, melyekkel a jövőt benépesítjük, amelyeknek megvalósítására
a Matuzsálem kora is rövid volna. Másik oka, hogy mértéknek azt a néhány
elmúlt évet vesszük, melyeknek emlékezete anyagban dús és ezáltal
hosszú. Mert az ujdonság mindent jelentősnek láttat, miért is utóbb még
újra fölidéztük, tehát gyakran emlékezetünkbe idéztük és ezáltal az abba
bevésődött.
Néha azt hisszük, hogy visszavágyunk valamely helyre, pedig csak az után
az idő után sóvárgunk, midőn ott éltünk és ifjabbak, frissebbek voltunk.
Az idő így ámít bennünket a tér álarcában. Utazzunk csak oda, kitűnik a
csalódásunk.
Hogy az ember magas életkort érjen el, annak hibátlan szervezet mellett
két útja van. Két lámpa égését vehetnők erre példázatnak: az egyik azért
ég sokáig, mert kevés ugyan az olaja, de vékony a bele is; a másiknak
erős a bele és sok az olaja. Az olaj az életerő, a bél ennek a
fogyasztója.
Életerőnk tekintetében 36-ik évünkig azokra hasonlítunk, akik kamataik
után élnek: amit ma elköltünk, holnap újra itt van. Ez időponton túl
kezdünk már a tőkéhez is hozzányúlni. Eleinte alig vehető a dolog észre:
a kiadás legnagyobb része magamagától pótlódik. Ügyet se vetünk a
mutatkozó csekély hiányra. Csakhogy ez mindinkább növekszik, napról
napra észrevehetőbbé válik. A ma mindenkor szegényebb a tegnapnál, a
megállásnak reménye nélkül. Miként a szabadon eső testek gyorsulása nő
ez a fogyasztás, – míg végre semmi sem marad. Különösen szomorú eset, ha
az életerő és a vagyon mindkettő egyidőben olvad lefelé: ezért növekszik
az öregkorban a vagyon iránti szeretet. Eleinte azonban, a nagykorúságig
és még valamivel azon túl életerőnk tekintetében azokra hasonlítunk,
akik kamataikból valamelyest a tőkéhez csatolnak, nemcsak a kiadást
fedezhetjük, hanem még a tőkét is növelhetjük. És néha valamely
becsületes gyám gondoskodásából ez egyúttal pénzünkre is áll. Boldog
ifjúság! Szomorú öregkor! Azért mégis jó kímélni az ifjúi erőt.
Aristoteles megjegyzi (Politika, L. nlt. c. 5.), hogy az olympiai
versenyeken csak két vagy három esetben fordult elő, hogy ugyanaz az
ember ifjú korában és később mint férfi is győztes lett volna. Az
előzetes gyakorlat követelte korai megerőltetés annyira kimeríti az
erőket, hogy később a férfikorra nem marad. Még inkább mint az
izomerőre, áll ez az idegerőre, melynek a szellemi munka a
megnyilvánulása. Innét van, hogy az ingenia praecocia, a csodagyermekek,
az üvegházi nevelés e gyümölcsei, később nagyon közönséges emberekké
válnak. Az ókori nyelvek korai, kényszerű, megerőltető tanulása lehet az
oka sok tudós elme későbbi bénultságának és ítélethiányának.
Megfigyeltem, hogy majd minden embernek a jelleme különösen illik
valamely életkorhoz. Van olyan, aki szeretetre méltó ifjú, aztán vége;
mások erős, tevékeny férfiak, kinek az öregség elveszi minden értékét,
némelyek pedig legelőnyösebb oldalukról mutatkoznak be öregségükben,
mikor is szelidebbek, mert tapasztaltabbak és nyugodtabbak. Ez különösen
a franciáknál fordul gyakran elő. Úgy lehet a dolog, hogy magában az
illető jellemben van valami ifjúi, férfias vagy öreges, amellyel a kor
vagy megegyezik, vagy pedig korrektívum gyanánt ellene munkál.
Hajón utazva, előrehaladásunkat azon vesszük észre, hogy a parton a
tárgyak visszamaradnak és kisebbé válnak: idősebbé válásunkat arról
ismerjük meg, hogy korosabb emberek mindinkább fiataloknak tetszenek
előttünk.
Már fentebb említettük az okát, hogy miért okoz növekvő korunkkal
szellemünkre mindig csekélyebb hatást mindaz, amit látunk, teszünk és
tapasztalunk. Ily értelemben elmondhatjuk, hogy csak ifjúságunkban élünk
_teljes_ öntudattal, öregségünkben csak féllel. Minél idősebbek vagyunk,
annál kevesebb öntudattal élünk: a dolgok hatás nélkül röppennek tova. A
műtárgy sem tesz hatást, ha ezerszer láttuk. Az ember megteszi a
teendőjét, anélkül, hogy utóbb tudna róla. Így válik az élet mindinkább
kevésbé tudatossá, minél inkább közeledik a teljes tudatlansághoz, így
lesz mindig gyorsabb az idő futása. A gyermekkorban a tárgyak és az
események ujdonsága mindent tudatossá teszen: ezért beláthatatlanul
hosszú a nap. Ez történik velünk utazásokon is, ezért tetszik ott egy
hónap hosszabbnak, mint otthon négy. A dolognak ez újsága azonban nem
akadályozza meg, hogy a hosszúnak tetsző időt igazán hosszadalmasnak ne
találjuk. Az értelmet lassanként leköszörüli a megszokás, úgy hogy
mindinkább csökkenő hatással vonul el felette minden. Ezáltal a napok
jelentéktelenebbek és így rövidebbek lesznek: a gyermek órái hosszabbak
az öreg ember napjainál. Életünk ideje gyorsuló mozgást végez, miként a
lefelé gördülő golyó. Miként a forgó korongon minden pont annál
gyorsabban fut, minél távolabbra esik a középpontól, akkép annál
gyorsabban peregnek le napjaink, minél távolabb vagyunk éltünk
kezdetétől. Föltehetjük tehát, hogy kedélyünk közvetlen becslésében egy
esztendőnek hosszúsága fordított viszonyban áll ugyanannak életkorunkban
foglalt hányadosával: ha például az év életkorunknak egy ötödét teszi,
tízszerte oly hosszúnak tűnik föl előttünk, mintha annak csak egy
ötvened részét tenné ki.
Az idő gyorsaságának e különbségei a leghatározottabb befolyást
gyakorolják létünk minden egyes korára. Elsőbb is azt okozza, hogy
gyermekkorunk – bár csak mintegy 15 évre terjed – életünknek a
leghosszabb kora és így a leggazdagabb emlékezésekben; aztán, hogy az
unalomnak életkorunkkal fordított arányban vagyunk alávetve. A
gyermekeknek folyton szükségök van időtöltésre, játékra vagy munkára: ha
egy pillanatig fennakadnak, rögtön erőt vesz rajtok a rémes unalom. Még
az ifjak is nagyon ki vannak ennek téve, miért is gond szállja meg őket
minden ki nem töltött óra miatt. A férfikorban mindinkább szűnik az
unalom: az öregeknek az idő mindig rövid és a napok nyílsebesen tűnnek
tova. Természetesen emberről szólok, nem pedig elvénhedett baromról. Az
életfolyás e gyorsulása által a kései években rendesen szűnik az unalom,
másrészt elnémulnak a szenvedelmek is kínjaikkal. Jó egészség mellett
általában csekélyebb az élet terhe, mint az ifjúkorban: ezért mondják
javakornak az öregséget megelőző és annak gyengeségétől és bajaitól ment
időt. Azért mégis az ifjúság a szellem megtermékenyülésének az ideje, a
bimbófakasztó tavasz, mikor minden hat ránk és öntudatunkat eleveníti.
Mély igazságokat nem lehet kiszámítani, hanem csak megpillantani. Első
felismerésök a közvetetlen, pillanatnyi benyomásnak az eredménye: csak
addig következhetik be, míg az erős, eleven és mély. E tekintetben tehát
minden az ifjúi évek felhasználásától függ. Később inkább bírunk hatni
másokra, sőt a világra, mert magunk befejezett, lezárt egyéniségek
vagyunk és a világ már kevéssé hat ránk. Ezek tehát a cselekvés évei,
amaz pedig az eredeti felfogás és megismerés ideje.
Ifjúságunkban a szemlélet, öregségünkben pedig a gondolkodás az
uralkodó, amaz tehát a költészet ideje, ez pedig inkább a filozófiáé.
Gyakorlati tekintetben is ifjúságunkban a szemlélet hatása alatt
cselekszünk, öreg korban ellenben a meggondolás a döntő. Ennek részben
az az oka, hogy csak öregségünkben tekinthetünk kellő számú szemléletre
vissza, amelyek fogalmainknak teljes jelentőséget, tartalmat és hitelt
kölcsönöznek. Másrészt a megszokás csökkenti a szemlélet hatását.
Ifjúságunkban ellenben, különösen ha élénk a képzelőerőnk, a
szemléletesnek, a dolgok külsejének olyannyira döntő a hatása, hogy a
világot, mint valami képet tekintjük. Főgondunk, hogy mint fest az
alakunk azon a képen, az már kisebb gondunk, hogy belsőnkben milyen a
kedvünk. Ennek a mutatója az ifjak személyi hiúsága és nyalka piperéje.
A szellemi erők legnagyobb energiája és ruganyossága kétségkívül az
ifjúkorban található, legkésőbb a 35-ik életévig. Ezután folyton, ámbár
lassan, csökken. De a későbbi éveknek, sőt az öregségnek is megvan
ehelyett a szellemi kárpótlása. A tapasztalás és a tudomány csak e
korban válik igazán gazdaggá: volt időnk és alkalmunk, hogy a dolgokat
minden oldalról szemléljük és átgondoljuk, érintkező pontjaikat és
összekötő kapcsaikat megtaláljuk. Csak most értjük meg igazán a dolgok
összefüggését. Minden megülepedett. Amit már ifjúságunkban is tudtunk,
most sokkal alaposabban értjük meg, mert minden forgalomra sok
bizonyítékunk van. Amiről ifjúságunkban azt hittük, hogy tudjuk, azt
öregségünkben igazán tudjuk és azonfelül még sok egyebet. Ezenfelül most
tudásunk minden oldalról átgondolt és összefüggő ismeret, míg
ifjúságunkban hézagos és töredékes volt. Csak öregségünkben lehet teljes
és helyes képzetünk az életről, mikor is egész természetes folyamatát
áttekinthetjük. Nemcsak az elejéről vetünk rá egy sejtő pillantást,
hanem az egészre visszanézve, megismerjük teljes hiábavalóságát. A
többiek pedig kába hittel várják, hogy az _igazi_ csak ezután jön. De
viszont az ifjúságban több a lendület: a kevésből, amit ismer, többet
tud csinálni. Az öregségben több az ítélet, behatolás és alaposság.
Ifjúságunkban gyüjtjük egyéniségünknek sajátos ismereteit, eredeti
alapnézeteinket, mindazt, amivel a kiváltságos szellem hivatva van a
világot megajándékozni. Az anyag mesterévé azonban csak későbbi években
válhat az ember. Nagy írók rendszerint ötvenéves koruk táján írták
mesterműveiket. A tudás fája fiatalon ver gyökeret, bár csak koronás
korában termi meg gyümölcsét. Minden történelmi korszak, még a
legnyomorúságosabb is, sokkal különbnek tartja magát az előzőknél, így
van ez az emberi életkornál is: mindkettő egyaránt téves. A testi
növekedés éveiben, midőn szellemi erőnk és ismeretünk nap-nap után nő,
szokása a mának, hogy kicsinyléssel tekintsen a tegnapra. E megszokás
meggyökerezik és fenmarad még akkor is, midőn már beállott a szellemi
erők csökkenése és a mának tisztelettel kellene tekintenie a tegnapra.
Gyakran nagyon is lebecsméreljük ifjúi éveink műveit és ítéleteit.
Általában meg kell itt jegyeznünk, hogy ámbár a jellem és az értelem
lényegükben egyaránt velünkszületett dolgok, mindamellett az értelem
korántsem marad annyira változatlannak, mint az előbbi, hanem bizonyos
szabályszerű változásoknak van alávetve. Ennek részint az az oka, hogy
az értelmi erőnek fizikai alapja van, részint az, hogy az anyaga
tapasztalati. Ez az erő folyvást növekszik, míg csak eléri a
csúcspontot, majd lassanként alászáll a hülyeségig. Másrészt a
gondolkodásnak és tudásnak a tartalma, a belátás gyakorlata és
tökéletessége folyton növekszik a határozott gyöngeség bekövetkeztéig,
amely aztán mindent elejt. Az a körülmény, hogy az ember egy
változhatatlan és egy kettős módon változó elemből, a jellemből és az
értelmi erőből áll, magyarázza meg a különböző életkorokban mutatkozó
különbségeket.
Elmondhatjuk, hogy éltünk első negyven éve adja meg a szöveget, a
következő harminc pedig a hozzávaló kommentárt, amely feltárja annak
igaz értelmét és összefüggését, erkölcsi tanítását és minden
finomságait.
Az élet végével pedig úgy vagyunk, mint mikor vége van az álarcosbálnak,
midőn leszedik az álarcokat. Most látjuk csak igazán, hogy kikkel
érintkeztünk életünk idején. A jellemek megvilágosodnak előttünk, a
tettek meghozták a gyümölcsüket, a művek elnyerték igazságos
méltatásukat és a tévesztő délibáb elfoszlott. Mindehhez pedig idő
kellett.
Különös azonban, hogy az ember önmagát, saját célját is csak élete vége
felé ismeri és érti meg igazán, különösen ami a világhoz és másokhoz
való viszonyát illeti. Gyakran, de nem mindig, alacsonyabb helyet fogunk
magunknak kijelölni, mint eleinte hittük. Olykor azonban magasabbat is,
midőn nem ismerve eléggé a világ alacsonyságát, emennél feljebb tűztük
ki célunkat. Megtudjuk, hogy valójában mit érünk.