47. Bármely formát öltsön is az emberi élet, az elemei ugyanazok
maradnak, akár kunyhóban, akár az udvarnál, kolostorban vagy a
hadseregben. Az élet eseményei, kalandjai, jó és balszerencséje még oly
változatos formát mutasson bár, mégis úgy vagyunk vele, mint a
cukrászsüteménnyel. Sok mindenféle fura, tarka figura van közte: de
valamennyi ugyanabból a tésztából van gyúrva. És ami valakivel
megtörténik, sokkal inkább hasonlít ahhoz, ami mással is megtörtént,
mint az illető gondolja, midőn beszélni hall róla. Életünk eseményei
hasonlítanak még a kaleidoszkóp képeihez, melynek minden fordulatánál
mást és mást látunk, holott voltakép mindig ugyanaz van a szemünk előtt.
48. Három világhatalom van, mondja igen találóan egy régi bölcs: okoság,
erő és szerencse. Ez utóbbi – úgy vélem – a leghatalmasabb. Életpályánk
hasonló a hajó útjához. A sorsnak, secunda aut adversa fortuna, ugyanaz
a szerepe, mint a szélnek, mely messzire előre visz bennünket vagy
messze hátravet; ellene hiába való minden erőlködésünk. Annyi ez, mint
az evezők órák hosszat tartó munkája, mely jó darabon előbbre vitt
bennünket, mire egy hirtelen támadt szélroham éppannyira hátravet.
Viszont kedvező irányú szélroham fölöslegessé teszi az evezőket. A
szerencse hatalmát utolérhetetlenül fejezi ki egy spanyol közmondás: da
ventura a tu hijo, y echa lo en el mar (adj fiadnak szerencsét és dobd a
tengerbe).
A véletlen gonosz hatalom, melyre oly keveset kell bízni, amennyit csak
lehet. Van-e az ajándékosztók közt még egy, aki, adakozván, egyúttal a
legvilágosabban megmutatja, hogy semmi jogot nem formálhatunk
adományaira, hogy azokat egyáltalán nem érdemünknek, hanem csupán az ő
jóságának és kegyének köszönhetjük és ebből azt az örvendetes reményt
meríthetjük, hogy alázattal fogadhatunk el tőle a jövőben is még számos
meg nem érdemelt ajándékot? A véletlen ez az ajándékosztó, mely ért a
királyi művészethez, hogy éreztesse, miként az ő kegye és kegyelme ellen
minden érdem tehetetlen és értéktelen.
Ha visszatekintünk életünk kusza labirintusára, sok elvétett szerencsét,
sok felidézett szerencsétlenséget kell meglátnunk: miattok könnyen
túlzott szemrehányással illethetnők önmagunkat. Mert éltünk folyása nem
pusztán a magunk műve, hanem két tényezőnek, úgymint az események
sorozatának és elhatározásaink sorozatának az eredménye, melyek folyton
egymásba fonódnak és egymást kölcsönösen módosítják. Ehhez vegyük még,
hogy szemkörünk igen szűkre szabott. Nem ismerjük jóeleve
elhatározásunkat és még kevésbé láthatjuk előre az eseményeket, hanem
csupán a jelenlegieket ismerjük igazán. Míg távol a cél, nem vághatunk
egyenest neki. Csak körülbelül, sejtésünk után igazodhatunk feléje és az
irányt meg-meg változtatjuk. Csupán annyit tehetünk, hogy
elhatározásainkat a körülményekhez igazítjuk, remélve a célhoz való
közeledést.
Az események és céljaink két, különböző irányban ható erőhöz
hasonlíthatók, melyek eredője éltünk folyása. Terentius megmondta: in
vita est hominum quasi cum ludas tesseris: si illud, quod maxime opus
est jactu, non cadit, illud quod cecidit forte, id arte ut corrigas (az
emberi élet olyan, mint a kockajáték: ha nem úgy fordul, amint
szeretnők, javitsuk meg ügyességünkkel). Röviden szólva: a sors keveri a
kártyát, mi meg játszunk. Ezt az elmélkedésemet legtalálóbban egy
hasonlattal fejezhetném ki. Az élet olyan, mint a sakkjáték: tervet
csinálunk magunknak, ám ez az ellenjátékos szerint, – az életben sorsnak
hívják – módosul. Tervünk oly módosulásokon megy keresztül, hogy a
kivitelben alig ismerhetni rá az alapvonásokra.
Különben van életünk folyásában még valami, ami mindezeken kívül esik.
Ugyanis köznapi és nagyon gyakran bebizonyosodott igazság, hogy gyakran
balgábbak vagyunk, mint azt magunk hisszük. Ellenben, hogy okosabbak
lennénk, mint hisszük, oly felfedezés, mely csak azokat éri, akik ily
esetet átéltek és akkor is csak későn. Van bennünk valami, ami bölcsebb,
mint a fejünk. Életünk eldöntő lépéseit nem a helyesnek világos
felismerése, hanem valami benső impulzus, mondhatnók: ösztön dönti el,
mely lényünk legbelsejéből ered. Utóbb aztán világos, de gyarló,
szerzett és kölcsönkért fogalmak, általános szabályok és idegen példák
alapján, kellő megfontolás nélkül ócsároljuk tetteinket. Nem fontoljuk
meg, hogy ugyanaz nem illik mindenkire és így könnyen igazságtalanok
leszünk önmagunk iránt. Végül aztán kitűnik, hogy kinek volt igaza; csak
a szerencsésen elért öregség tudja szubjektíve és objektíve megítélni a
dolgot.
Az a belső impulzus talán prófétai és az ébredéssel szertefoszló álmok
öntudatlan vezetése alatt áll, amelyek életünknek tónusbeli
egyenletességet és drámai egységet adnak, amelyet az oly gyakran
ingadozó és tévedő, más hangulatba átcsapó agybeli öntudat nem tudna
neki megadni. Ezért van az, hogy aki bizonyos fajta nagy tettek
végbevitelére van hivatva, ezt ifjúkorától kezdve bensőjében és titkon
érzi és ösztönösen dolgozik rajta, miként a méh a lépen. Ezt nevezi
Gracian Balthasar la gran sinderesis-nek, az ösztönszerű, vagy
önóvásnak, mely nélkül az egyén elpusztulna. Elvont elvek szerint nehéz
cselekedni és csak hosszú gyakorlat után sikerülhet, de csak olykor és
nem teljesen. Ám mindenkinek vannak veleszületett, konkrét elvei, melyek
húsába, vérébe mentek át és egész gondolkodásának, érzésének és
akarásának eredményei. Többnyire nem ismeri azokat in abstracto, de
midőn visszatekint életére belátja, hogy mindenkor utánok igazodott és
azok láthatatlan fonalakként húzgálták ide-oda. Ezek aszerint, hogy
milyenek, fogják őt boldogságra vagy boldogtalanságra vezetni.
49. Szünetlenül szemünk előtt kellene tartanunk az idő hatását és dolgok
változandóságát és mindennél, ami történik, annak ellenkezőjét kellene
elképzelnünk. Gondoljunk tehát a szerencsében a szerencsétlenségre,
barátságban az ellenségeskedésre, szerelemben a gyűlöletre, bizalomban
és nyiltságban az árulásra – és megfordítva is. Ez az igazi
életbölcseségnek ki nem apadó forrása: ilyformán cselekvésünk mindenkor
megfontolt lesz és nem egykönnyen csalódunk. Annyi ez mindössze, hogy az
idő elkövetkező hatását előre számításba vettük. De talán semmiféle
ismerethez nem szükséges annyira a tapasztalat, mint a dolgok
állhatatlanságának és változandóságának helyes megismeréséhez. Minden
állapot ugyanis, amíg tart, szükségszerűen és teljes joggal áll fönn.
Minden év, minden hó, minden nap olyannak látszik, mintha most az ő
igazságának virradt volna föl örökre. De nem így van: csupán a
változandóság örökös. Az az okos, akit az állandóság látszata meg nem
téveszt, sőt előre látja[22] a legközelebbi változás irányát.
Az emberek a dolgok ideiglenes állapotát, illetve pályájuk irányát azért
tartják rendszerint maradandónak, mert a hatásokat tartják szemük előtt,
de az okokat föl nem fogják, pedig ezek rejtik magukban a jövő
változások csiráját, míg a hatás semmit sem tartalmaz abból. Ehhez
tartják magukat és fölteszik, hogy az előttük ismeretlen okok, melyek
ilyen hatást tudtak létrehozni, azt fenn is tudják tartani. Megvan
amellett az az előnyük, hogy ha tévednek, az mindig unisono történik;
ezért is az őket érő baj mindig általános, holott a gondolkodó fő, ha
tévedett, még egyedül is áll. Mellesleg megerősítése ez ama tételemnek,
hogy a tévedés mindig a következményből az okra való következtetésre
ered. (Lásd: „Welt als W.“ I. köt. 90. l., 3. kiad. 94. l.)
Az időt pedig csak elméletileg és hatásának megsejtésével anticipáljuk,
de nem úgy, hogy a gyakorlatban is elébevágjunk, időnek előtte kívánva
valamit, amit csak az idő hozhat meg. Mert aki így jár el, azt fogja
tapasztalni, hogy nincs rosszabb, lelketlenebb uzsorás az időnél, mely a
tőle kicsikart előny után súlyosabb kamatot szed minden zsidónál. Így
például oltatlan mész és melegség által, úgy meghajthatjuk a fát, hogy
néhány nap alatt levelet hajt, kivirágzik és gyümölcsöt hoz: de aztán el
is hal. Ha az ifjú a férfi nemzőerejét már most akarja gyakorolni, akár
csak néhány hétre is és tizenkilencéves korában azt tenni, amit
harmincéves korában nagyon jól megtehet: az idő megadja az előleget, de
jövendő évei erejének egy része, sőt talán életének egy része lesz az
érte járó kamat. Vannak olyan betegségek, melyekből csak úgy lehet
teljesen kigyógyulni, ha azoknak természetes lefolyást engedünk,
minekutána nyom nélkül, maguktól eltünnek. Ha azonban most, azonnal és
éppen most akar valaki meggyógyulni: az idő itt is ad előleget, elűzi a
betegséget, de életfogytig tartó gyöngeség és krónikus baj lesz a
kamatja. Ha háborús, nyugtalan időkben szükségünk van pénzre, még pedig
azonnal, éppen most, úgy kénytelenek leszünk ingatlanainkat vagy
állampapírjainkat értékük egyharmadán, vagy még azon alul is eladni,
holott teljes értékét megkapnók értük, ha néhány évig várni akarnánk: de
mi arra kényszerítjük, hogy kölcsönt adjon. Vagy például tetemes
összegre van szükségünk valamely nagyobb utazáshoz: egy vagy két év
alatt jövedelmünkből megtakaríthatnók. De nem akarunk várni, tehát
kölcsönt veszünk fel, vagy tőkénkből vesszük el, azaz az idő nyujt
előleget. Itt a kamat a pénztárunkban támadt rendetlenség, tartós és
folyton nagyobbodó deficit lesz, melytől sohasem bírunk többé
megszabadulni. Ilyen az idő uzsorája: áldozatául esik mindenki, aki
várni nem tud. Az idő kimért járását siettetni akarni a legköltségesebb
vállalkozás. Óvakodjunk tőle, hogy az időnek adósaivá váljunk a
kamatokkal.
50. Jellemző és a mindennapi életben gyakran szembeötlő különbség a
közönséges és az okos emberek közt, hogy azok a bekövetkezhető
veszedelmek megfontolásánál és felbecsülésénél csak azt kérdik és azt
viszik tekintetbe, ami ehhez hasonló már _megtörtént_, míg ellenben az
okosak azt fontolják meg, ami esetleg _megtörténhetnék_, vagy a spanyol
közmondás szerint: lo que no acaece en un anno, acaece en un rato (ami
meg nem történik egy év alatt, megtörténik egy perc alatt). És ez a
különbség természetes is: mert annak áttekintéséhez, ami
_megtörténhetik_, ész szükséges, ahhoz ami _megtörtént_, csupán érzékek.
Életelvünk legyen: áldozzunk a gonosz démonoknak! Ne riadjunk vissza
némi fáradság, idő, kényelmetlenség, körülményesség, pénz vagy
nélkülözés rááldozásától, hogy valamely szerencsétlenség lehetősége
előtt becsukjuk a kaput. Minél többet áldoztunk rá, annál kisebb,
távolabb eső is kevésbé valószínű lesz annak a bekövetkezése. E szabály
legvilágosabb példája a biztosítási díj. Nem egyéb ez, mint a gonosz
démonok oltárain nyilvánosan és mindenkitől bemutatott áldozat.
51. Semmiféle esemény felett ne ujjongjunk és ne jajveszékeljünk
túlságos hangosan: egyrészt minden dolog forgandósága, másrészt
ítéletünk gyarlandó volta miatt, mely gyakran megtéveszt bennünket
afelől, hogy mi válik előnyünkre és mi kárunkra. Szinte mindenki
jajveszékelt már afölött, ami utóbb igaz javára vált vagy ujjongott
azon, ami később legnagyobb szenvedéseinek lett a forrása. Szépen
fejezte ki Shakespeare az ellene ajánlott érzületet:
I have felt so many quirks of joy and grief
That the first face of neither, on the start,
can woman me unto it.[23]
(All’s well, A. 3. sc. 2.)
Aki szerencsétlenség eseteiben nyugodt marad, tanujelét adja, hogy
ismeri az életben előfordulható bajok nagyságát és nagy számát és azt,
ami éppen most érte, igen csekély részéül veszi annak, ami vele a
jövőben megtörténhetik.
E stoikus felfogás mellett nem lehetünk soha (conditionis humanae
oblitus) megfeledkezők emberi mivoltunkról, hanem mindenkor emlékezzünk
róla, mennyire szomorú és nyomorúságos az emberi sors és mily sok bajnak
van kitéve élete. Hogy ezt a belátást mindenkor ébren tartsuk, elég egy
pillantást vetnünk körülöttünk: mindenütt szemünkbe ötlik a küzdés,
vergődés és kínlódás a nyomorult, kietlen, mitsem nyujtó, puszta létért.
Igényeinket eszerint leszállítjuk, beletaláljuk magunkat minden dolognak
és állapotnak gyarlóságába, szembenézünk a szerencsétlenségekkel, hogy
elkerüljük vagy elviseljük azokat. Tartsuk állandóan szem előtt, hogy a
kis és nagy szerencsétlenségek az élet tulajdonképeni elemei. Azért nem
kell a rosszmájnak módjára, miként _Beresford_, az emberi életnek óráról
órára jelentkező nyomorúságai (miseries of human life) fölött lamentálni
és arcunkat fintorítani, még kevésbé in pulicis morsu Deum invocare
(bolhacsipésnél Istenhez könyörögni). Inkább legyünk óvatosak a
szerencsétlenségek megelőzésében és elhárításában, jöjjenek azok bár
emberektől vagy dolgoktól, hogy ravasz rókaként szépen kitérhessünk
minden balszerencse elől, ami valójában pusztán álcázott ügyetlenség.
A balszerencse elviselése nem esik annyira nehezünkre, ha eleve
lehetőnek képzeltük el és elkészültünk bekövetkezésére. Mert ha az
esetet bekövetkezése előtt mint puszta lehetőségét nyugodtan fontolóra
vesszük, akkor kiterjedését minden irányban világosan áttekinthetjük és
végesnek látjuk. Ha a szerencsétlenség aztán valóban bekövetkezik,
hatása nem nagyobb való súlyánál. Viszont ha nem így fogadjuk, hanem
készületlenül ér a baj, ijedtségünkben első pillanatban képtelenek
vagyunk a baj nagyságát helyesen megítélni. Áttekinthetetlen lévén,
könnyen mérhetetlennek, a valóságban sokkal nagyobbnak tűnik fel. A
sötétség és bizonytalanság nagyobbnak tüntet fel minden veszedelmet.
Hozzájárul ehhez még az a körülmény, hogy a lehetségesnek vett
szerencsétlenség mellé elképzeljük a vigaszul szolgáló okokat és
elhárításuk eszközeit is.
A szerencsétlenség elviselésére mi sem tesz bennünket jobban képessé,
mint annak az igazságnak a belátása, hogy: minden ami történik, a
legnagyobbtól a legkisebbig, szükségszerűen történik. (Lásd az Akarat
Szabadságáról, szóló pályamunka, 62. l. magyarul Kelen Ferenctől, a
Filozófiai Írók Tára XVII. kötete.) Mert az elkerülhetetlen
szükségszerűségbe könnyen belenyugszik az ember. Az ott nyert megismerés
mindent, még a legfurább véletlennek látszó dolgokat is oly
szükségszerűnek tünteti fel, mint azt, amely a legismertebb törvények
szerint és teljesen előrelátva következett be. Rámutatok itt arra, amit
(Welt als Wille I. köt. 345. és 346. l. 3. kiad. 261. l.) az
elkerülhetetlenség és szükségszerűség fölismerésének megnyugtató
hatásáról mondottam. Aki e megismeréstől át van hatva, előbb minden
lehetőt megtesz, aztán készséggel elszenvedi, amit el kell viselnie.
A bennünket óránként kínzó apró baleseteket úgy tekintjük, mint aminek
az a célja, hogy szerencsénk idején is gyakorlatban maradjunk és a nagy
szerencsétlenségek elviselésére szolgáló erőnk teljesen el ne ernyedjen.
A mindennapi bosszantásokkal, kicsinyes súrlódásokkal, jelentéktelen
összeütközésekkel, illetlenségekkel, pletykával szemben legyünk
vértezettek, miként Siegfried. Meg se érezzük, ne engedjük szívünkhöz
férkőzni, dobjuk el magunktól, mint útunkba kerülő kavicsot és semmi
esetre be ne fogadjuk belső megfontolásunk tárgyai közé.
52. Amit közönségesen sorsnak mondanak az emberek, az többnyire a maguk
ostoba csínytevése. Szívleljük meg Homérosz szép szavait (Ilias XXIII.
313. és folyt.), ahol az okos megfontolást ajánlja. Mert ha
gonoszságainkért csak a túlvilágon kell lakolnunk, ostoba csínyeinkért
már e földön – bár néha kegyelemben is lehet részünk. Nem az tetszik
félelmetesnek és veszedelmesnek, aki dühös tekintetű, hanem az okos
nézésű: mert bizonyos, hogy épp oly félelmes fegyvere az embernek az
esze, mint az oroszlánnak a körme.
A tökéletes világfi sohasem tétovázik és soha el nem hamarkodik semmit.
53. Az okosság mellett boldogulásunkra felette lényeges tulajdonság a
bátorság. Ezekkel természetesen nem ajándékozhatjuk meg önmagunkat,
hanem az elsőt anyánktól, az utóbbit apánktól kapjuk örökbe: mégis erős
szándékkal és rászoktatással sokat lendíthetünk a már meglevőn. Ebben a
világban, melyben kérlelhetetlen „érc-kockák hullanak“, vasakaratra van
szükség, páncélra a sors és az emberek ellen. Az élet merő küzdelem,
minden talpalattnyi előrehaladásért meg kell verekedni és joggal mondja
Voltaire: on ne réussit dans ce monde, qu’á la pointe de l’épée, et on
meurt les arme á la main. (Ezen a világon csak kardunk hegyével
boldogulhatunk és fegyverrel kezünkben halunk meg.) Gyáva az olyan
lélek, mely ha felhők tornyosulnak vagy akár csak feltűnnek,
összezsugorodik, elcsügged és jajgat. Inkább az legyen a jeligénk: tu ne
cede malis, sed contra andentior ito. (Ne hátrálj a bajok elől, hanem
bátran haladj előre!)
Míg valamely veszélyes dolognak a vége még kétes, amíg megvan a
lehetősége, hogy jóra forduljon, nem szabad elcsüggednünk, hanem álljunk
ellen. Az időjáráson sem szabad kétségbeesnünk, míg egy darabka kékség
mutatkozik az égen. Sőt vigyük annyira, hogy elmondhassuk:
Si fractus illabatur orbis
Impavidum ferient ruinae.
(Ha romba dől is a világ, mint rettenthetetlent temessenek el a romok.)
Az élet és javai nem érik meg, hogy gyáván összeszorulva megremegjen
értük a szívünk:
Quocirca vivite fortes,
Fortiaque adversis apponite pectore rebus.
(Éljetek hát bátrakként és bátor szívvel nézzetek szembe a bajokkal.)
De ebben is túlzásba mehetünk: a bátorság vakmerőséggé fajulhat. Hogy
fentartsuk magunkat, bizonyos mértékig félénkségre van szükségünk: a
gyávaság ennek csupán túllépése. Ezt nagyon találóan fejezi ki Verulami
Bacon a páni félelemről (terror Panicus) adott etimológiai
magyarázatában, mely jóval különb a Plutarchosénál (de Iside et Osir c.
14.). Ugyanis Pan-ból, a megszemélyesített természetből vezeti le
ilyformán: Natura enim rerum omnibus viventibus indidit metam, ac
formidinem, vitae atque essentiae suae conservatricem, ac mala
ingruentia vitantem et depellentem. Verumtamen eadem natura modum tenere
nescia est: sed timoribus salutaribus semper vanos et inanes admiscet;
adeo ut omnia (si intus conspici darentur) Panicis terroribus plenissima
sint, praesertim humana.[24] (De sapienia veterum VI.) Különben jellemző
tulajdonsága a páni félelemnek, hogy nincsen világos tudata az okairól,
hanem azokat inkább pusztán föltételezi, minsem ismeri, sőt szükség
esetén a félelem okául magát a félelmet adja meg.
VI. FEJEZET.
AZ ÉLETKOROK KÜLÖNBSÉGÉRŐL.
Nagyon szépen mondta Voltaire: akiben nincs meg korának a szelleme, azt
korának minden szerencsétlensége sujtja. Helyén való lesz tehát az
életboldogságnak szentelt e fejtegetések végén egy pillantást vetnünk
azokra a változásokra, amelyeket az életkorok rajtunk előidéznek.
Egész életünkön át mindig csak a _jelen_ van hatalmukban, sohasem több.
A különbség csak annyi, hogy éltünk kezdetén hosszú jövőt látunk magunk
előtt, a vége felé pedig hosszú multat mögöttünk. Továbbá, hogy
temperamentumunk, de nem a jellemünk, némely ismeretes változáson megy
át, amely körülmény mindenkor más és más szinezetet ad a jelennek.
Főművemben kimutattam (II. köt. 31. fej.), hogy _gyermekkorunkban_
sokkal inkább _megismerő_, mint _akaró_ lények vagyunk, ennek ott az
okait is kifejtettem. Éppen ezen alapszik életünk első negyedének a
boldogsága, melyre később mint az elvesztett paradicsomra gondolunk
vissza. Gyermekkorunkban kevés viszonyaink és csekély szükségleteink
folytán csekély az akaratot megindító inger is. Lényünk nagyobb része a
_megismerésbe_ merül el. Az értelem korán fejlődik, ha nem is érik – az
agyvelő már a hetedik évben eléri a teljes nagyságot – és szünetlenül
táplálékot keres a még _új_ lét egész világában, ahol minden az ujdonság
mázában ragyog. Ez a forrása gyermekéveink kimeríthetetlen
költészetének. A költészetnek, mint minden művészetnek, a lényege
ugyanis a plátói eszmének a felfogásában rejlik, abban t. i., hogy
minden egyes dologban a lényegest és így az egész fajban közöst
meglássuk. Ezáltal minden egyes dolog nemének képviselője gyanánt lép
föl és _egy_ eset ezerre érvényes. Ámbár úgy tetszik, hogy gyermekkorunk
jeleneteiben mindig csak a mindenkori egyes tárggyal vagy esettel
vagyunk elfoglalva és pedig csak amily mértékben az pillanatnyi
akarásunkat érdekli: valójában máskép áll a dolog. Az élet ugyanis egész
jelentőségében oly újnak és az ismétléstől még el nem kopott
benyomásaival oly frissnek tetszik előttünk, hogy gyermeki játékaink
közepette csöndben és világos szándék nélkül azzal foglalkozunk, hogy az
egyes jelenetekből és eseményekből magát az élet lényegét és alakjainak
alaptípusát felfogjuk. A dolgokat és személyeket, miként Spinoza
mondaná, az örökkévalóság szempontjából szemléljük. Minél fiatalabbak
vagyunk, annál inkább jelenti minden egyes dolog szemünkben az egész
fajt. Ez évről évre csökken és ezen alapszik a benyomás különbsége,
melyet a dolgok ránk ifjúságunkban és vénségünkben gyakorolnak. Ezért
válnak a gyermekkor és a kora ifjúság tapasztalatai minden későbbi
ismereteink tipusaivá és kategóriává, amelyekbe minden későbbi
ismereteinket, ha nem is mindig tudatosan, belefoglaljuk. Így már
gyermeki éveinkben kialakul világnézetünknek a szilárd alapja, kitetszik
sekélysége vagy mélysége. Későbbre csak a teljes kivitel, a befejezés
marad, de lényegében nem változik. A gyermekkorban e tisztán objektív és
így poétikus szemlélet az uralkodó, amit támogat az a körülmény, hogy
akaratunk még távolról sem lép föl teljes energiájával. Innét van némely
gyermeknek az a komoly, fürkésző tekintete, amelyet Rafael angyalainál,
különösen a Madonna del Sisto-n levőknél oly szerencsésen felhasznált.
Ezért oly boldogok a gyermekkor évei, ezért emlékezünk rájok mindenkor
sóvárgással.
Míg mi a dolgok első, _szemléletes_ megértésének ezzel a komolysággal
szenteljük magunkat, addig a nevelés azon fáradozik, hogy bennünket a
_fogalmakkal_ ismertessen meg. Azonban a fogalmak nem nyujtják a
tulajdonképpeni lényeget, ellenben minden ismeretünk alapja és valódi
tartalma a világ szemléletes felfogásában rejlik. Ezt azonban csak mi
_magunk_ nyerhetjük el és semmi más _kioktatás_ itt nem használ. Miként
erkölcsi, úgy értelmi értékünk is nem kívülről áramlik belénk, hanem
saját lényünk mélyéből fakad. A született balgából Pestalozzi nevelő
művészete sem alakíthat gondolkodó embert: soha! Balgának született,
balgakép kell, hogy meghaljon.
A külvilágnak e mélységes első szemléletéből érthető meg, hogy miért
vésődnek be oly mélyen az emlékezetünkbe gyermekkorunknak környezetei és
tapasztalatai. Ugyanis osztatlanul engedtük át magunkat azoknak,
figyelmünk el nem szóródott, az előttünk feltűnő dolgokat úgy néztük,
mintha nemükben páratlanok, sőt mintha egyáltalán az egyetlen létezők
volnának. Később azonban az ismertté vált dolgoknak nagy tömege elveszi
bátorságunkat és türelmünket.
Ha visszaemlékszünk itt arra, amit főművemnek fönt említett kötetében,
372. lap (3. kiadás, 425. lap) kimutattam, hogy tudniillik minden
dolognak _objektív_, vagyis puszta _képzetekben_ való létezése mindig
örvendetes, míg szubjektív létezése, mint ami akarásból áll, erősen
vegyítve van fájdalommal és szomorúsággal: akkor a dolognak rövid
kifejezésére ezt a tételt is el fogjuk fogadni: minden dolog gyönyörű,
amint _látjuk_, de csúf, amint _van_.