a szomorúnak. Ez igaz lenne, ha a szenvedélyek boldogítanának. Pedig
ezek ide-oda tépik az ifjúságot kevés öröm és sok kín közepette. A hűvös
öregséget nyugton hagyják, amely innét nyeri szemlélődő jellegét. A
belátás felszabadul és uralkodóvá válik. Ez pedig önmagában mentes a
fájdalomtól, tehát öntudatunk is annál boldogabb lesz, minél jobban az
ismeret uralkodik benne. Fontoljuk csak meg, hogy minden élvezet negatív
természetű, ellenben a fájdalom pozitív. Ebből is megérthetjük, hogy a
szenvedélyek nem boldogíthatnak és hogy az öregség azért még nem
sajnálatra méltó, mert meg van fosztva némely élvezettől. Mert minden
élvezet csupán egy szükséglet csillapítását jelenti. Hogy a szükséglet
megszüntével az élvezettől is elesünk, az éppen oly kevéssé méltó a
sajnálatra, mint hogy asztalbontás után többet nem ehetünk és hogy egy
átaludt éj után ébren kell lennünk. Platon (Bevezetés a Köztársasághoz)
igen helyesen mondja boldognak az öregséget, mely végre megszabadítja az
embert az őt untalan nyugtalanító nemi ösztöntől. A nemi ösztönből eredő
sokféle és végtelen szeszély és szenvedelem úgyszólva bizonyos állandó,
enyhe őrületben tartja az embert, aki eszének teljes birtokába csak ez
ösztön kialvása után léphet. Bizonyos amellett, hogy az ifjúságnak
általában bizonyos melankólia és szomorúság, az öregségnek ellenben
bizonyos vidám derű a sajátja. Ennek pedig nem más egyéb az oka,
minthogy ifjúságunkban ama _démonnak_ uralma és robotja kínoz bennünket,
nem könnyen engedve egy szabad órát. Közvetve vagy közvetlenül ez az oka
minden bajnak, mely az embert éri vagy fenyegeti. Ezzel szemben az
öregség olyan ember vidám derűjét mutatja, aki lerázta a sokáig hordott
bilincset és végre szabadon mozog. Viszont azt is mandhatnók, hogy a
nemi ösztön kiválásával föl van emésztve az élet magva és csak a héjja
marad meg. Hasonlatos ez az olyan színjátékhoz, melyet emberek kezdtek
el, majd automaták játszanak végig emberi ruhákban.
Bármint áll is a dolog, az ifjúság a nyugtalanság kora, az öregség pedig
a nyugalomé. A gyermek vágyakozva nyujtja ki a kezét messzire, minden
után, amit sokféle tarkaságban lát maga előtt: mert ingerli az, mivel
sensoriuma még friss és fiatal. Ezt cselekszi, csakhogy nagyobb
energiával, az ifjú is. A tarka világ számtalan alakja izgatja,
képzelete szertelenül nagyítja a valót. Telve van kívánsággal és
határozatlan sóvárgással: ez megfosztja a nyugalomtól, pedig nélküle
nincsen boldogság. Az öregségben minden megcsillapodik, a vér lehűl, az
érzékek kevésbé érzékenyek. Másrészt a tapasztalás megmutatja a dolgok
értékét és az élvezetek tartalmát, miáltal az ember megszabadul az
ábrándok, agyrémek és előítéletek seregétől, mely a nyílt és tiszta
kilátást elfödte. Az ember helyesebben és világosabban értékel mindent
és belátja a földi dolgoknak a semmiségét. Ez adja meg minden öregnek,
még a nagyon közönséges értelműnek is a bölcseség némi látszatát, mely
az ifjabbak felett kitünteti. Míg az ifjú azt hiszi, hogy Isten tudja mi
minden csodás dolgot lehetne találni e világon, csak a helyét tudná,
addig az öreg ember át van hatva a Prédikátor igazságától, hogy „minden
hiúság!“ Tudja, hogy minden dió üres, akárhogy is be van aranyozva.
Csak késői korában jut el az ember a földi dolgok és a világ
dicsőségének Horátiusi „nem csodálásához“: vagyis a minden dolgok
hiúságáról és minden földi pompa ürességéről való közvetlen, őszinte és
határozott meggyőződéshez; a délbábok eltüntek. Nem hiszi többé, hogy
akár a palotában, akár a kunyhóban valami különös boldogság lakozhatik,
amely lényegében nagyobb lehetne annál, amelyet ő maga is élvezhet
bárhol, ha testi és lelki fájdalmaktól szabad. Nem szabja ki a világ
mértékével, hogy mi a nagy és kicsiny, mi az előkelő és hitvány. Ez adja
meg az öregnek azt a különös lelki nyugalmat, mellyel mosolyogva tekint
a világ szemfényvesztésére. Teljesen kiábrándulván, tudja, hogy az
emberi élet nyomorúsága minden vásári cifraságon is áttetszik. Akárhogy
is festik és díszítik, az élet igazi értékét a szenvedéstől való
mentességben kell keresni, nem pedig a gyönyörökben és a pompában. (Hor.
epist. L. I. 12. V. 1–4.) A magasabb kor alapvonása a kiábrándultság: az
illuziók, melyek idáig az életnek a maga ingerét és a tevékenységnek a
maga ösztönét megadták, eltüntek. Megismertük a világ minden pompájának,
kivált a fénynek, dísznek és a fenség látszatának semmiségét és
ürességét. Tapasztaltuk, hogy a legtöbb megkívánt dolog és óhajtott
élvezet mögött ugyancsak kevés rejlik és így lassanként odajutottunk,
hogy belátjuk egész létünknek nagy szegénységét és ürességét. Csak 70.
életévünkben értjük meg teljesen a Prédikátor könyvének első versét. És
ez az, ami az öreg kornak bizonyos bús színezetet ad.
Rendszerint azt hiszik, hogy az öregségnek betegség és unalom a végzete.
Az első éppen nem tartozik az öregség lényegéhez, kivált nem akkor, ha
nagy kort akarunk elérni: mert crescente vita, crescit sanitas et morbus
(megnövekedvén az élet, nő az egészség és a betegség is.) Az unalomnak
pedig kevésbé van alávetve mint az ifjúság. Az unalom ugyanis nem
kísérője a magányosságnak, amit könnyen belátható okoknál fogva,
mindenesetre magával hoz az öregkor, legfeljebb azoknál, akik csak
érzéki és társas élvezeteket ismertek, ellenben szellemi erejöket nem
fejlesztették. Igaz, hogy a szellemi erők is megcsökkennek, ahol azonban
sok volt belőlük, ott marad még elég az unalom legyőzésére is. Másrészt,
mint már fent kimutattuk, a tapasztalat, ismeret, gyakorlat és
elmélkedés mindinkább gyarapítja a helyes belátást, élesíti az ítéletet
és feltárja a dolgok összefüggését: a felhalmozott ismeretek új meg új
kombinációja, az önművelés soha nem szünetelő munkája folyton
foglalkoztatja, kielégíti és megjutalmazza a lelket. Ez némileg
ellensúlyozza az említett csökkenést. Öregkorban ezenfelül, mint
kifejtettük, sokkal gyorsabban múlik az idő: ez is az unalom ellen van.
A testi erő csökkenése keveset árt, hacsak kenyérkereset miatt nincs rá
szükség. A szegénység nagy baj öregkorban. Ha azonban ez száműzve van,
az egészség pedig jól szolgál, akkor az öregség az életnek igen is
tűrhető része. Kényelem és biztonság a fő szükségletei: ezért szereti az
ember a pénzt öregkorában még inkább, mint előbb, mert kárpótol a
hiányzó erőkért. Búcsút mondva Vénusznak, szívesen keres vidítást
Bacchusnál. Míg eddig a látás, utazás, tanulás volt szükséglete, most
oktatni, beszélni vágyik. Nagy szerencse, ha az embernek még agg korában
is megmarad az előszeretete bizonyos tudomány vagy zene, színjátszás,
egyáltalán valamely külső dolog iránt, amint ez tényleg ki is tart
némelyeknél a késő vénségig. Az ember sohasem veszi több hasznát az
egyéniségének, mint öregségében. Természetesen, akik mindig eltompultak
voltak, idős korukban mindinkább automatákká válnak. Folyton ugyanazt
gondolják, mondják és teszik, semmi külső benyomás ezen nem
változtathat, sem valami újat ki nem válthat belőlük. Ha az ilyen
aggokhoz szól az ember, annyi, mintha homokba írna: rögtön nyoma vész.
Az ilyen aggság az életnek holt feje (caput mortuum) csupán. A második
gyermekkornak ezt a bekövetkezését a természet némely ritka esetben a
harmadik fogzással szokta jelképezni.
A növekvő öregséggel folyton fogyása az erőknek mindenesetre szomorú
tény, ám egyúttal szükséges, sőt üdvös is: előre munkál a halálnak, mely
nélküle nehezebben esnék. A jó halál, euthanasia, legnagyobb haszna a
nagyon magas kornak, a felette könnyű, megelőző betegség nélkül való és
küzdéstől nem kísért kimúlás, mely nem is érezhető: leírása főművem
második kötete 41. fejezetének 470. lapján (3. kiad. 534.) található.
A Véda Upanisadja (Vol. II. p. 53.) az ember természetes életkorát száz
évre teszi. Azt hiszem, helyesen. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy csak a
90 évet meghaladott emberek részesülnek a _jó halálban_, akik kimúlnak
minden betegség, sőt szélütés, görcsök és hörgések nélkül, néha még el
se sápadnak, olykor evés után ülve elszenderülnek; vagy inkább nem is
halnak meg, hanem megszünnek élni. Minden más, előbbi korban történő
halál idő előtt való és csupán betegség okozta.[26]
Az emberi élet voltakép sem hosszúnak, sem rövidnek nem mondható,[27]
mert valójában az a mértéke minden más időbecslésnek.
Ifjúság és öregség közt az marad mindenkor a főkülönbség, hogy amaz az
életet látja maga előtt, ez a halált; annak a multja rövid, a jövője
pedig hosszú, ennél megfordítva áll a dolog. Mindenesetre az öreg ember
előtt már csak a halál lebeg, az ifjú előtt ellenben az élet; kérdés
azonban, hogy melyik a kettő közül a súlyosabb és hogy nem jobb-e az
életen túl lenni, mint előtte, miként a Prédikátor mondja (7., 2.):
„Jobb a halál napja a születés napjánál“. Hosszú élet kívánása
mindenesetre merész óhajtás. Mert, quien larga vida vive mucho mal vive
(aki hosszú életet él, sok rosszat ér meg), mondja a spanyol közmondás.
Az asztrológiának ugyan nincs igaza abban, hogy az egyes ember
életfolyása a planétákban előre meg vagyon írva. Azonban az emberi
életfolyásnak általában, az egyes életkoroknak megfelel egymásután
egy-egy uralkodó planéta. A tizedik életévben _Merkur_ uralkodik. Az
ember is, miként ez, gyorsan és könnyen mozog a legszűkebb körben.
Hangulatát csekélységek is befolyásolják, de sokat és könnyen tanul a
ravaszság és ékesszólás istenségének uralma alatt. Húszéves korában az
ember _Vénuszt_ uralja: a szerelem és a nő foglalja le teljesen.
Harmincadik évében _Mars_ az úr: az ember heves, erős, merész, harcias
és dacos. Negyvenedik évében a négy planetoid uralkodik rajta, élete a
szélességben terjed: frugi-vá (alkalmas, derék ügyes) lesz, vagyis
_Ceres_-szel a hasznost szolgálja, _Vesta_ segélyével saját tűzhelyet
alapít, _Pallas_ kioktatja a szükséges tudományokban, felesége pedig,
mint _Juno_, úrnője a háznak. A mintegy 60, azóta felfedezett planetoid
újítás, melyről semmit sem akarok tudni. Úgy teszek velök, mint a
filozófia tanárai velem: semmibe sem veszem őket, mert nem illenek a
portékám közé. Ötvenedik életévében pedig _Jupiter_ az uralkodó. A
legtöbb egyívásút az ember túlélte és a jelen nemzedék felett állónak
érzi magát. Ereje még teljes, tapasztalatban és tudásban pedig gazdag:
egyéniségéhez és helyzetéhez mérten tekintélye kiterjed egész
környezetére. Többé nem fogadja a parancsot, hanem osztja. Most a
legalkalmasabb arra, hogy a maga körében kormányzó és uralkodó legyen.
Az ember ötvenéves korában éri el, Jupiter uralma alatt, pályájának a
tetőpontját. Hatvanéves korában _Jupiterrel_ elérkezik az ólmosság: az
elnehezedés, lassúság és szívósság. Az öreg ember olyan mint a halál,
mint az ólom: súlyos, lomha és halovány – miként Shakespeare mondja
(Romeo és Júlia II. felv. 5. jel.). Végül elérkezik _Uranos_, mikor is,
mint mondani szokás, az égbe jutunk. _Neptun_, kit sajnos,
gondolathiányból neveztek így el, itt nem jöhet szóba; mert nem is
nevezhetem itt igazi nevén Erosnak. Különben megmutatnám, miként
kapcsolódik a kezdet a véghez, mint fűződik titkos kapoccsal a szerelem
a halálhoz, melynél fogva az Orcus, vagy az egyiptomiaknál Amenthes
(Plutarchos de Iside et os. c. 29.), nemcsak elvesz, hanem ad is és a
halál az életnek nagy gyűjtőmedencéje. Onnét, igen onnét az Orcusból
származik minden, ott volt egykoron minden, ami most él. Hacsak felérnők
ésszel ezt a szemfényvesztést, amellyel ez történik: akkor minden
világos lenne.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A görög nyelvü idézeteket Schopenhauer latin fordításában
és magyarul adjuk.
A fordító.]
[Footnote 2:
Wie an dem Tag, der dich der Welt verliehen:
Die Sonne stand zum Grusse der Planeten,
Bist alsobald und fort und fort gediehen,
Nach dem Gesetz, wonach du angetreten.
So musst du sein, dir kannst du nicht entfliehen,
So sagten schon Sybillen, so Propheten;
Und keine Zeit und keine Macht zerstückelt,
Geprägte Form, die lebend sich entwickelt.]
[Footnote 3: A nomád-élet, mely a műveltség legalsóbb fokát mutatja,
ismét jelentkezik annak legmagasabb fokán, az általánossá lett
turistaságban. Amazt a _szükség_, ezt az _unalom_ hozta létre.]
[Footnote 4: A természet folytonos emelkedést mutat a szervetlen világ
mechanikai és vegyi hatásaitól a növényvilág homályos, tudattalan életén
át az állatvilághoz. Itt támad az értelem és a tudat, majd csekély
kezdetből fokról fokra emelkedik föl egész az emberig. Ennek
értelmességében éri el a természet működésének csúcsát és célját, benne
valósítja meg a legtökéletesebbet és legnehezebbet, amit létrehozhat. Ám
az emberi faj értelmessége maga is sok észrevehető fokozatot tüntet fel
és csak felette ritkán éri el a legmagasabb, a tulajdonképpeni magas
intelligencia fokát. Ez a természetnek legnehezebb és legkiválóbb
terméke, a világon előforduló legritkább és legbecsesebb kincs. Az ilyen
intelligencia kristálytiszta tudatában a világ élesebben és teljesebben
tükröződik, mint bárhol egyebütt. Nincs ennél nemesebb és drágább kincs
a világon, amelynek bírása a legnagyobb gyönyöröknek a forrása. Minden
egyéb eltörpül emellett, úgy, hogy aki ennek az egynek bírlalója, semmi
egyébre nincs szüksége a szabad időnél, hogy e birtokát zavartalanul
élvezhesse és gyémántját csiszolja. Mert az összes többi, nem értelmi
élvezetek alsóbb rendüek. Lényegükben mind akarati mozgásokban
végződnek, amilyenek a kívánás, vágy, aggódás és elérés, bármi legyen a
tárgyuk. Ez sohasem folyhatik le szenvedés nélkül és a teljesedéskor el
nem maradhat több vagy kevesebb csalódás, holott a szellemi élvezeteknél
az igazság mindinkább tisztábban ragyob felénk. Az értelem országában
nincs fájdalom, ott minden megismerés. Az értelmi élvezetek
természetesen kinek-kinek értelme arányában válnak hozzáférhetőkké, mert
a világ minden szelleme haszontalan arra nézve, akinek magának sincs
szelleme. Az értelem magasabb fokának megvan az a természetes hátránya,
hogy vele arányosan emelkedik a szenvedés iránti fogékonyság és itt
érheti el a legmagasabb kifejlődést.]
[Footnote 5: A _köznapiság_ valójában nem egyéb, mint hogy az akarat a
tudatban teljesen felülmúlja a megismerést. Ez oly fokot érhet el, hogy
a megismerés kizárólag az akaratot szolgálja. Ahol tehát e szolgálat nem
kívánatos, vagyis ahol sem kicsiny, sem nagy indokok nem követelik meg,
ott a teljes gondolatnélküliség állapota áll be. Ám a megismeréstől
mentes akarat a legalacsonyabb rendű dolog: a buta tuskó ilyen,
kitetszik ez olyankor, ha eldől. Az ilyen közönséges embernél csak az
érzékszervek és az észrevettek felfogásához szükséges értelmi erő van
működésben. Ezért fülel a köznapi ember szüntelenül mindenre, ami
körülötte történik, minden legcsekélyebb neszre azonnal felfigyel,
akárcsak az állat. Meglátszik ez az ő alrangú mivolta az arcán, egész
külsején. Az ilyen hétköznapi arc annál inkább visszataszító, ha a
tudatot betöltő akarat még alantas, önző és rossz is.]
[Footnote 6: Az emberiség legmagasabb rétegei pompájukban, megjelenésük
fényében bátran mondhatják magukról: a mi boldogságunk teljesen rajtunk
kívül van, a mások fejében. – _(Sch. megjegyzése.)_]
[Footnote 7: Scire tuum nihil est, nisi te scire hoc sciat alter.
(Tudásod semmi, ha magad is nem tudod, hogy más is tud róla.)]
[Footnote 8: A lovagi becsület a gőgnek és a hóbortnak a gyermeke. (Az
ezzel ellentétes igazságot az Állhatatos Fejedelem (Calderon) fejezi ki
legélesebben e szavakkal: Ádám öröksége ez! Felette feltűnő, hogy a
gőgnek e legfelső foka kizárólag annak a vallásnak a követői közt
lelhető föl, mely híveit a legnagyobb alázatosságra kötelezi. Mert sem
előbbi korokban, sem más világrészben nem ismerik a lovagi becsületnek
ezt az elvét. De mégsem szabad ezt a vallás rovására írni, hanem inkább
a hűbériségére, mely korban minden nemes ember kiskirálynak tekintette
magát, aki maga fölött emberi bírót nem ismert és ennélfogva saját
személyének teljes sérthetetlenséget és szentséget tulajdonított. Azért
aztán minden ellene irányúló merényletet, minden ütést vagy gyalázó szót
halálos vétségnek ítélt. A becsület elve és a párbaj tehát eredetileg
csak a nemes ember ügye volt, később a tiszteké, majd a hozzájuk
csatlakozó magasabb rendűekké, akik nem akartak amazok mögött maradni.
Ámbár a párbaj az istenítéletből vette az eredetét, mégsem oka, hanem
csak okozata és alkalmazása a becsület elvének: aki földi bírót nem
ismer el, az nem isteni bíróhoz fellebbez. Maga az istenítélet azonban
nem a kereszténységből folyik. Megtalálhatjuk régi korokban a hinduknál
is, sőt nyomai máig is fönmaradtak.]
[Footnote 9: Ezért is rossz bókot mond az, aki divatos szólással élve,
valamely művet azzal vél megtisztelni, hogy azt tettnek minősíti. Mert a
művek sokkal előkelőbbek rangra. A tett mindig csak egyes motívum által
okozott cselekvés és így különálló, múlandó és a világ általános és ősi
eleméhez, az akarathoz tartozó. A nagy és szép mű ellenben maradandó,
mert általános jelentősége van és mert a hiba nélkül való, tiszta
értelemből fakadt, mint valami illat az akarat világa felé emelkedvén.
A tettek hírének előnye az, hogy rendszerint azonnal nagy zajjal
jelentkezik, hogy gyakran egész Európában meghallják. A mű hírneve
viszont lassan terjed, gyakran csak egy század múlva éri el teljességét:
de akkor aztán olykor évezredeken át fenmarad. A tett ellenben az első
kirobbanás után mindinkább gyengül hatásában, mindig kevesebben és
kevesebben tudnak felőle, míg végül csak a történelemben éli kisérteties
életét.]
[Footnote 10: Mivel legnagyobb gyönyörűségünkre szolgál, ha mások
csodálnak bennünket, a csodálók viszont, még ott is, ahol arra minden ok
megvan, nem szívesen adják rá magukat, azért legboldogabb az, aki
valahogy annyira vitte, hogy őszintén csodálni tudja magamagát. Csakhogy
aztán mások meg ne tévesszék.]
[Footnote 11: Le bonheur n’est pas chose aisée: il est très diffiche de
le trouveir en nous, et impossible de le trouver ailleurs. (A boldogság
nem könnyű dolog: nehéz azt megtalálni önmagunkban, másutt pedig
lehetetlen.)]
[Footnote 12: Mint ahogy testünket ruha fedi, úgy burkolja be lelkünket
is a hazugság. Szavaink, cselekvéseink, egész mivoltunk hazug. Igazi
lelkünket ezen a burkon keresztül csak néha-néha lehet megsejteni, mit a
ruhán keresztül a test idomait.]
[Footnote 13: Bajokon tudvalevőleg úgy lehet könnyíteni, hogy közösen
viseljük el másokkal. Úgy látszik, hogy az emberek az unalmat is ide
sorolják. Összeülnek, hogy együtt unatkozzanak. Amint az élet iránti
szeretet lényegében nem egyéb, mint a haláltól való félelem, azonképpen
a társasösztön nem alapszik a társaság iránt érzett közvetetlen
szereteten, hanem a magánytól való félelmen. Nem anyira a mások bájos,
boldogító társaságát keressük, mint inkább az egyedüllét sívárságától és
öntudatunk egyhangúságától szökünk. Ezért aztán beérjük a hitvány
társasággal is és eltűrjük szükségképi járuléka gyanánt minden terhes
kényszerűségeit. Ha azonban legyőztük a magánytól való idegenkedésünket
és edzéssel megszoktuk kezdetben elijesztő, közvetetlen benyomásait,
akkor állandóan kellemesen érezhetjük magunkat a magányban és nem
áhítjuk a társaságot. Mert a társaság nem egyenes szükségletünk és a
magánynak jótékony tulajdonságait lassanként megszokjuk.]
[Footnote 14: Ugyanily értelemben Sâdi, Gulistan-jában: Ettől fogva
bucsút mondtunk a társaságnak és az elkülönülés útjára tértünk; mert
csak a magányosságban van biztonság.]
[Footnote 15: Az emberek irígysége mutatja, hogy mennyire
boldogtalanoknak érzik magukat; mások tetteire irányuló folytonos
figyelmük pedig jele annak, hogy mennyire unatkoznak.]
[Footnote 16: Az alvás a _halál_ egy darabja, amelyet előlegül kölcsön
kérünk és érte újra megkapjuk és felújítjuk az életet, melyet egy nap
kimerített. Le sommeil est un enprunt fait à la mort. Az álom a haláltól
fölvett kölcsön. Vagy: az álom ideiglenes kamatja a halálnak, amely maga
a tőke lefizetése. Ezt annál későbben követeli a hitelező, minél
bőségesebben és pontosabban fizetjük meg a kamatokat.]
[Footnote 17: Némelyik embernél a legokosabb, ha azt gondoljuk: meg nem
változtathatom, tehát felhasználom.]
[Footnote 18: Ha az emberekben a jó volna túlsúlyban a gonosz felett,
célszerűbb lenne inkább igazságosságukban, méltányosságukban,
hálájukban, szeretetükben vagy részvétükben bízni, mint félelmükben.
Azonban a dolog megfordítottja a helyes, tanácsosabb tehát ehhez
igazodni.]
[Footnote 19: „Akarat szabadsága“ Kelen Ferenc fordításában megjelent:
Filozófiai írók tára, 17. kötet.]
[Footnote 20: Az _akaratot_ úgyszólva maga adta magának az ember, mert
az az ő valósága. A _szellem_ viszont az ég adománya, – az örök,
titokzatos, szükségszerű sorsé, melynek az ő szülőanyja puszta eszköze
volt.]
[Footnote 21: A barátság és pajtásság az életben való boldogulás
főeszközei. De a kiváló képességek büszkévé tesznek. Az ilyen ember nem
alkalmas arra, hogy hízelegjen a gyatra tehetségűeknek, akik előtt
fölényét el kellene titkolnia. Aki viszont tudatában van csekély
képességeinek, könnyen megfér az alázatosság, szívélyesség, nyájasság és
a hitványság iránti tisztelet erényeivel, vagyis barátokat és
pártfogókat keres magának.
Az itt elmondottak egyaránt illenek az állami szolgálatra, mint
tiszteletbeli állásokra, sőt a tudósok világában elért hírnévre is. Így
az akadémiákban is mindenütt a kedves középszer uralkodik, az érdemes
emberek későn, vagy sohasem kerülnek oda. Így van ez mindenben.]
[Footnote 22: A véletlen minden emberi dologban oly kiváló szerepet
játszik, hogy midőn valami messziről fenyegető veszedelemnek elejét
igyekszünk venni, ez a veszedelem gyakran valami előre nem sejtett
körülmény folytán eltünik és egyszerre nemcsak a meghozott áldozatok
vesznek kárba, hanem az általuk előidézett változás is kárunkra válik a
körülmények megváltozott állása mellett. Nem kell nagyon törődnünk a
távol jövővel, hanem számítsunk a véletlennel is és nézzünk bátran
szembe a veszéllyel, remélve, hogy az, mint sok fekete viharfelhő
elvonul.]
[Footnote 23: Öröm és bú annyi rohamát álltam már ki, hogy első látásuk
asszonyi módra el nem ragad.]
[Footnote 24: A természet ugyanis minden teremtett lénybe félelmet és
rettegést öntött életének és lényének fentartására és gonosz
támadásainak kikerülésére és elűzésére. De a természet ezt a mértéket
nem tudja betartani, hanem a hasznos félelem közé hiábavalót vegyít:
annyira, hogy minden, különösen pedig az emberi természet telítve van
páni félelemmel.]
[Footnote 25: Az öregségben az ember jobban ért a szerencsétlenségek
elkerüléséhez, ifjúságában pedig elviseléséhez.
_Sch. jegyzete._]
[Footnote 26: Variáns: Az ó-testamentum (90. zsoltár 10. vers), az
emberi élet tartamát 70 és ha sok, 80 évre tette és a mi többet jelent,
Herodotos (I. 32. és III. 22.) is ugyanezt mondja. Ez azonban tévedés és
csupán a mindennapi tapasztalás nyers és felületes megértésének
eredménye. Mert ha a természetes életkor 70–80 év volna, akkor az
embereknek 70–80. életévük közt öregségből kellene meghalniok. De ez
éppen nincs így: betegségekben halnak meg, miként a fiatalabbak; a
betegség pedig valójában rendellenesség, ez tehát nem a természetes vég.
Csak a 90. és 100. év közt halnak meg az emberek öregségből, betegség,
halálküzdelem, hörgés, vonaglás, néha elsápadás nélkül; amit
euthanasiának neveznek. Ezért is igaza van az Upanisádának, mikor a
természetes életkort 100 évre teszi.]
[Footnote 27: Mert ha még oly soká él is az ember, soha sincs többnek a
birtokában, mint a megoszthatatlan jelennek: az emlékezet pedig napról
napra többet veszít a feledés folytán, mint amennyit gyarapodás folytán
nyer.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
45 |egénisége |egyénisége
56 |meserséghez |mesterséghez
66 |segtíő eszköz |segítő eszköz
93 |oy méltatlanul |oly méltatlanul
96 |biztosíják |biztosítják
103 |fenygetés útján |fenyegetés útján
121 |eljesített szolgálathoz |teljesített szolgálathoz
126 |kortár-társaitól |kortársaitól
127 |estet röpít otva |testet röpít tova
129 |becsülenek |becsületnek
132 |legdrágább és leritkább |legdrágább és legritkább
170 |magyarzázza meg |magyarázza meg
171 |redeti célzatnak |eredeti célzatnak
174 |megányosan él |magányosan él
186 |elővará-rozsolni |elővarázsolni
186 |Ezért isí |Ezért is
193 |bologság forrása |boldogság forrása
211 |ki is mutajuk |ki is mutatjuk