gyengeség, amelyért meg fogunk szenvedni. Barátunk ugyanis az első
adandó alkalommal ugyanazt fogja megtenni, ami a szakítást előidézte,
sőt még nagyobb elbízással, nélkülözhetetlensége csendes tudatában.
Helytálló ez elküldött cselédekre is, ha az ember visszafogadja őket.
Épp oly kevéssé szabad elvárnunk, hogy az ember megváltozott körülmények
mellett ugyanazt fogja tenni, mint annakelőtte. Az emberek érzelmeiket
és viselkedésüket oly gyorsan változtatják, amint érdekük megváltozik.
Célzatosságuk oly rövid látra szóló váltókat állít ki, hogy magunknak
még inkább rövidlátóknak kellene lennünk, hogy azokat meg ne
óvatoltassuk. Ha tehát meg akarnók tudni valakinek a viselkedését oly
helyzetben, melybe őt juttatni szándékozunk, akkor nem szabad ígéreteire
és fogodkozásaira építenünk, mert feltéve, hogy őszintén is beszél,
olyan dologról beszél, amelyet nem ismer. Fontoljuk meg tehát a
körülményeket, amelybe jut és számítsuk ki cselekvését a körülményeknek,
jellemének a körülményekkel való összeütközéséből. Hogy az emberek igazi
és nagyon szomorú mivoltáról világos és alapos megismeréséhez jussunk,
fölötte tanulságos, hogy az irodalomban adott cselekedeteiket
kommentárul használjuk fel az életben tanusított viselkedésükhöz és
megfordítva. Ez nagyon helyes eljárás, hogy az ember meg ne tévedjen
önmagában, sem másokban. Az életben vagy az irodalomban előforduló
különös aljasság vagy ostobaság esetei nem szabad, hogy anyagot
szolgáltassanak bosszúságunkra vagy megbotránkozásunkra. Merítsünk
belőle pusztán ismeretet az emberi nem jellemére. Akkor körülbelül úgy
tekintjük, mint a mineralógus valamely ásványnak előtte felbukkanó
nagyon jellemző példányát. Vannak megfoghatatlanul nagy kivételek és az
egyéniségek közt levő különbség roppant nagy. Általában azonban rég
tudott dolog, hogy a világ gonoszul van berendezve. A vademberek
felfalják egymást, a szelídek pedig megcsalják egymást. Ebben áll a
világ folyása. Mert mi egyéb az állam, annak minden mesterséges
gépezetével és erőszakszerveivel együtt, mint intézkedések az emberek
határtalan igazságtalanságai meggátlására? Nem azt látjuk-e a történelem
egész menetén, hogy minden király, mihelyt szilárdan áll a hatalma és
országa félig-meddig boldogul, helyzetét mindjárt arra használja fel,
hogy seregével, mint valami rablócsapattal, rátörjön a szomszéd
államokra? A háboruk valójában egyebek-e rablóhadjáratoknál? Az ókorban,
részben még a középkorban is a legyőzöttek a győző rabszolgái lettek.
Vagyis dolgozniok kellett azok helyett. Ezt teszik ma is a legyőzöttek,
midőn hadisarcot fizetnek: előbbi munkájuk gyümölcsét kell prédául
adniok. Dans toutes les guerres il ne s agit que de voler, mondá
Voltaire. A németek ezt jól jegyezzék meg maguknak.
30. Nincs olyan jellem, amelyet tanácsos lenne teljesen szabadjára
engedni: mindegyiknek szüksége van fogalmak és elvek által való
vezetésre. Ha ebben az irányban nagyot akarunk elérni, és nem a velünk
született, hanem a puszta megfontolásból eredő, tehát megszerzett és
mindegy mesterséges jellemet akarunk formálni, csakhamar be fog
igazolódni a közmondás: Naturam expellas furca tamen usque recurret. (Ha
vasvillával vered is ki a természetet, mégis újra visszatér.) Könnyen
beláthatjuk másokkal szemben való viselkedésünk helyes szabályát, ilyent
magunktól kitalálhatunk, ügyesen szavakba foglalhatunk, mégis a
valóságos életben hamar véteni fogunk ellene. De ettől nem szabad
elcsüggedni és azt hinni, hogy lehetetlenség az életben elvont szabályok
és elvek után igazodni, miért is a legjobb szabad folyást engedni a
természetünknek. Evvel is csak úgy vagyunk, mint a gyakorlati dolgokra
vonatkozó minden elméleti szabállyal és utasítással: először értsük meg
a szabályt azután tanuljuk meg, miként kell azt ésszel megtartani. A
szabályt ésszel egyszerre felfoghatjuk, a megtartás a lassú gyakorlat
eredménye. A tanítványnak megmutatjuk a fogásokat valamely hangszeren, a
védekezést és támadást a tőrrel. Az első eredmény az lesz, hogy a
tanítvány a legjobb igyekezete dacára hibát tesz és úgy véli, hogy
lehetetlen a gyors kottaolvasás közben és a küzdelem hevében a
szabályokat betartani. Lassankint mégis megtanulja gyakorlás által,
csetlés-botlás után. Így van ez, ha valaki a nyelvtan szabályai szerint
latinul tanul írni és beszélni. Nem máskép válik az esetlen tuskóból
udvari ember, a hebehurgyából finom világfi, a nyilt lelkűből kárhozott,
a nemesből gúnyolódó ember. A hosszú szoktatás által elért önidomítás
mégis kívülről jövő kényszer gyanánt hat, mely ellen a természet folyton
ellene szegül és néha-néha váratlanul át is tör. Az elvont elvek szerint
való cselekvés úgy viszonylik az emberrel veleszületett hajlamból való
cselekvéshez, mint valamely emberi műtárgy, például az óra, melynél az
alakot és mozgást egy idegen anyagra erőszakolta az alkotója az élő
szervezethez, melynél alak és anyag egymást áthatják és egyek. A
szerzett jellemnek az embernek veleszületett jellemhez való viszonyát
találóan fejezi ki Napoleon császár mondása: Tout ce qui n’est pas
naturel, est imparfait! Ez a szabály mindenre illik, fizikai, mint
erkölcsi dolgokra egyaránt. Csupán egyetlen kivétel jut eszembe, a
mineralógusok előtt ismeretes az a tény, hogy a természetes _aventurino_
kő nem ér fel a mesterségessel.
Ezért óvakodjunk minden affektálástól. Ez mindenkor lekicsinylést
ébreszt. Először is mint csalás, mely gyáva félelemből ered, másrészt
mint önmagának elítéltetése, mert másnak akar látszani és jobbnak, mint
amilyen valóban. Valamely tulajdonságnak az affektálása, a velevaló
dicsekvés önvallomás arról, hogy nincs meg bennünk. Legyen az bár
bátorság, vagy tudomány, szellem vagy elmésség, szerencse a nőknél,
gazdagság vagy előkelő rang, vagy bármi egyéb, amivel az ember el
szokott dicsekedni, minden esetben arra következtethetünk, hogy éppen
ebben szenved hiányt. Akinek ugyanis az a tulajdonsága megvan, annak nem
jut eszébe azt fitogtatni és affektálni, mert teljes nyugodt annak a
bírtokában. Ez az értelme a spanyol közmondásnak: Herradura che
chacolotea clavo le felta. (Ha csörög a patkó, hiányzik egy szög.) De
mint fentebb mondottam, senki se engedje teljesen szabadon a féket és ne
mutassa magát teljes valóságban. Lepleznünk kell a természetünkben rejlő
sok rosszat és állatiast. De ez csupán az elpalástolást igazolja, nem a
pozitív színlelést. – Fontoljuk meg továbbá, hogy a tettetést
felismerik, még mielőtt a tettetés tárgya kitűnnék. A próbát végig ki
nem bírja az ember, a lárva egyszer csak lehull. Nemo potest personam
diu ferre fictam. Ficta cito in naturam suam recidunt. (Seneca de
Clementia, I. K. 1. fej.)
31. Ahogy ember saját teste súlyát úgy hordja, hogy meg sem érzi,
szemben azzal, ha idegen testet mozgat: úgy nem vesszük észre
önnönhibánkat és bűneinket, hanem csak a másokéit. – Ezért viszont
embertársainkat tükörként tekintsük, melyben ki-ki tisztán megláthatja a
maga bűneit, hibáit, rossz szokásait és minden visszataszító
tulajdonságait. A legtöbb ember azonban úgy tesz, mint a kutya, amelyik
megugatja a tükörképét, mert azt hiszi, hogy más kutyát lát. Aki mást
bírál, a maga javításán munkál. Akinek hajlama és szokása csöndesen,
magukban, mások viselkedését figyelmes és _szigorú bírálatnak_ alávetni,
azok a saját javításukon és tökéletesítésükön dolgoznak. Lesz bennök
ugyanis annyi igazságosság, büszkeség és hiúság, hogy maguk elkerüljék
azt, amit másokban és oly szigorúan megróttak. Az elnézőkről éppen az
ellenkezője igaz: ugyanis hanc veniam damus petimusque vicissim. (Ezt a
megbocsátást megadjuk, viszont el is várjuk.) Az evangélium szépen
példáz a szálkáról a más szemében és a gerendáról a magunkéban. De hát a
szem természete olyan, hogy kifelé tekint és önmagát nem látja. Ezért
önnönhibánk fölismerésére fölötte alkalmas mód, hogy a másokét meglássuk
és elítéljük. Szükségünk van tehát tükörre, hogy javíthassunk magunkon.
Stílus, írásmód is ezt a szabályt követi. Aki ebben valami új badarságot
megbámul, ahelyett hogy ócsárolná, hamarosan utánozni fogja azt. Azért
terjed el az efféle hóbort Németországban oly hamar. A németek nagyon
elnézők: meg is látszik. Hanc veniam damus petimusque vicissim, ez a
jelmondatuk.
32. A nemesebb rendű ember fiatalkorában úgy véli, hogy az emberek
közötti lényeges és döntő viszonyok és a belőlük eredő kapcsolatok az
_ideálisak_, tehát azok, amelyek az érzület, a gondolkodásmód, ízlés,
értelmi erők hasonlóságain alapszanak. Később azonban rájön, hogy a
_reálisak_ azok, vagyis amelyek valamely anyagi érdekre építvék. Majdnem
minden viszonynak ez az alapja: a legtöbb embernek fogalma sincs
másneműről. Ezért is mindenkit hivatala, foglalkozása, nemzete,
családja, tehát általában állása és szerepe szerint, amint ezt a
konvenció megszabja, szoktak osztályozni gyári módon. Viszont az ember
való mivolta, személyes tulajdonságai csak elvétve kerülnek szóba,
rendszerint mellőzik. Minél nagyobb valakinek a belső értéke, annál
kevésbé hajlandó ezt az osztályozást eltűrni és lehetőleg távoltartja
magát körüktől. Ez az osztályozás viszont azon alapszik, hogy a
nélkülözéseknek ebben a világában fontosak és döntők azok az eszközök,
melyekkel a szükségnek elejét lehet venni.
33. Miként a papírpénz az ezüst helyett, úgy forog a világban a való
tisztelet és való barátság helyett annak külső nyilvánítása, lehetőleg
természetesen utánzott arcjátéka. Különben kérdés, hogy igazi
tiszteletet megérdemlő ember egyáltalán van-e? Mindenesetre többre
becsülöm egy becsületes kutyának a farcsóválását, mint száz efféle
barátságot mimelő arcjátékot.
Való igaz barátság másnak bújában-bajában való erős, tisztán objektív és
érdeknélküli részvétele lét tételezi föl, ez viszont azt, hogy magunkat
barátunkkal valóban azonosítsuk. Ez pedig annyira távol esik az emberi
természettől, hogy az igaz barátságról éppúgy nem tudja az ember, mint a
tengeri kigyóról, hogy pusztán mesebeli lények-e, vagy igazán léteznek.
Van azonban az emberek közt rejtett, önző motívumokon alapuló viszony,
melybe mégis belévegyül egy szemernyi az igaz barátságból. Ezáltal az
annyira megnemesedik, hogy a tökéletlenségek e világában némi joggal
nevezhetjük barátságnak. Ez magasan felette áll a köznapi viszonyoknak,
melyek olyanok, hogy a legtöbb jóismerősünkkel többé szóba sem állnánk,
ha meghallanók, mit szólnak rólunk hátunk mögött.
Barátunkat akkor próbálhatjuk ki leginkább, midőn komoly segítségre és
jelentős áldozatokra szorulunk, valamint valamely bennünket ért
szerencsétlenség pillanatában. Ilyenkor ugyanis arcát vagy igaz, benső
szomorúság hatja át, vagy pedig önuralmukkal, sőt egy arcvillanásukkal
igazolják Rochefoucauld ismert mondását: dans l’adversité de nos
meilleurs amis, nous trouvous toujours quelque chose, qui ne nous
déplait pas (legjobb barátaink szerencsétlenségében is mindenkor
találunk valamit, ami nincs ellenünkre). Úgynevezett barátaink ilyenkor
alig tudnak egy halk, jóleső mosolyt elfojtani. Kevés dolog van, ami oly
csalhatatlanul hangolná jókedvre az embert, mint ha valami bennünket ért
szerencsétlenséget mondunk el nekik, vagy ha valamely személyes
gyöngénket nyiltan föltárjuk előttük. – Jellemző!
Távolság és hosszú távollét minden barátságnak kárára van, bármily
kelletlenül valljuk is be. Az emberek ugyanis, még legkedvesebb
barátaink is, ha sokáig nem látjuk őket, évek multán lassanként elvont
fogalmakká asznak, miáltal részvétünk irányukban mindinkább pusztán
értelmivé, sőt hagyományszerűvé válik. Eleven és mély érzésünk csak
azokat illeti, kik szemünk előtt vannak, – legyenek azok bár csupán
kedves állataink. Ennyire érzékekhez tapadó az emberi természet. Itt is
beigazolódik Goethe szava: Die Gegenwart ist eine mächtige Göttin.
(Hatalmas Istennő a jelen. Tasso IV. fölvonás, 4. jel.)
A házibarát elnevezés rendszerint jogosan illeti meg viselőjét, mert az
illető inkább a háznak, mint urának a barátja, inkább a macskára
hasonlítanak tehát, mint a kutyára.
A barát őszintének vallja magát, az ellenség pedig az is. Becsmérlésüket
használjuk fel önismeretünkre, mint valami keserű orvosságot.
Szükségben ritkán volna barátunk? Ellenkezőleg! Alig kötöttünk valakivel
barátságot, az már is szükségben van és pénzt akar kölcsönözni tőlünk.
34. Mily tapasztalatlanság azt hinni, hogy szellem és ész eszközei
volnának a társasággal megkedveltetni magunkat! A túlnyomó többségnél
inkább gyűlölséget és neheztelést váltanak ki, mely annál keserűbb lesz,
minél kevesebb joga van rá az illetőnek. A közelebbi folyamat ez: ha
valaki nagy szellemi felsőbbséget érez meg azon, akivel beszél, titkon
és világos öntudat nélkül úgy véli, hogy a másik viszont épp oly
mértékben érzi meg az ő alacsonyrendűségét és korlátoltságát. E sejtése
a legkeserűbb gyűlölségét, neheztelését és dühét ébreszti fel. (Lásd
Welt als Wille und Vorstellung, 3. kiadás, II. köt. 256. Johnson dr.-nak
és Merck-nek, Goethe ifjúkori barátjának idézett szavait.) Joggal mondja
Gracian: „para ser bien quisto, el unico medio vestirse la piel del mas
simple de los brutos“. (Hogy jó szemmel nézzenek, annak az az egyedüli
eszköze, hogy a legegyügyűbb állat bőrét öltjük magunkra. Lásd: Oraculo
mannel, y arte de prudencia, 240. Obras, Amberes 1702. P. II. p. 287.)
Szellemet és tehetséget mutatni közvetett módja annak, hogy másnak
tehetségtelenségét és tompaelméjűségét hányjuk a szemére. Az alrendű
ember háborog, ha a maga ellentétét pillantja meg és e felháborodás
szülője az irígységnek. A hiúság kielégítése olyan élvezet, melyet az
ember mindenek fölött becsül: ez viszont csak önmagának másokkal való
összehasonlítása révén lehetséges. Már pedig az ember semmire sem oly
büszke, mint mások feletti szellemi fölényére. Ez emeli az állatvilág
fölé.[20]
A legnagyobb vakmerőség tehát határozott felsőbbségünket, még pedig
tanuk előtt vetni a szemére. Bosszúvágya feltámad, keresni fogja rá az
alkalmat, hogy sértéssel vegyen magának elégtételt. Átviszi az ügyet az
értelem mezejéről az akaratéra, mely tekintetben mindannyian egyenlők
vagyunk. A társadalomban ezért számíthat rang és gazdagság mindenkor
nagyrabecsülésre, szellemi kiválóság azonban nem. Legjobb esetben
tudomásul nem veszik. Rendesen azonban arcátlanságnak tartják,
olyasminek, amihez a birtokosa jogtalanul jutott, és elég szemtelen
avval elkérkedni. Titkon azon munkál mindenki, hogy illő alkalommal
megalázza. Alázatos viselkedéssel sem bír bocsánatot koldulni szellemi
felsőbbségéért. Szadi erről mondja a Gulistan-ban (Graf-féle fordítás
146. lapján): „Tudd meg, hogy a balga százszor inkább gyűlöli az eszest,
mint az eszes idegenkedik amattól.“ Szellemi _alacsonyrendűség_ viszont
valóságos ajánlólevél. Mert ami a testnek a melegség, az a szellemnek a
felsőbbség jótevő érzése. Ezért közeledik mindenki ösztönszerűleg az
olyan emberhez, aki ezt igéri, mint a kályhához vagy a napfényhez. Csak
olyan lehet az illető, aki határozottan alatta áll, ha férfi: a
szellemiekben, ha nő: a szépségben. Sok emberrel szemben persze tettetés
nélkül alacsonyrendűnek mutatkozni keserves egy feladat. Figyeljük csak
meg, mily kedvesen viselkedik egy tűrhetően formás lány a határozottan
csúnyával szemben. Testi fölény férfiaknál nem igen jön számításba: bár
jobban érezzük magunkat nálunknál alacsonyabb, mint magasabb növésű
ember mellett. Ezért férfiak közt közkedveltek a buták és tudatlanok,
nők közt pedig a csúnyák. Könnyen rájuk költik, hogy: de a szívök, az
kiváló. Ugyanis mindenki ürügyet keres a vonzalmára önmaga és mások
előtt.
Minden szellemi kiválóság ezzel szemben elválasztja egymástól az
embereket. Futnak tőle, gyűlölik, ürügyül mindenféle hibát költenek
bírlalójára.[21]
Így hat a nőknél a szépség: szép lánynak nincs barátnője, kísérője is
alig. Társalkodónőnek jobb ha nem is jelentkeznek. Már bemutatkozásuk
alkalmával elborul a reménybeli úrnő arca, aki sem magának, sem
lányainak kíván hasonló háttért. A rang előnyeivel viszont megfordítva
áll a dolog: ezek nem hatnak ellentétükkel és távolságukkal, mint a
személyi kiválóságok, hanem miként a környezet színei az arcra,
reflexükkel hatnak.
35. Mások iránti bizalmunk nagyon gyakran főkép lustaság, önzés, hiuság
eredményei: lustaság, midőn hogy megkiméljük magunkat a vizsgálódástól,
az őrködéstől, a cselekvéstől, inkább megbizunk másban; önzés, midőn az
a szükséglet, hogy ügyeinkről másnak közlést tegyünk, arra csábit
bennünket, hogy rábizunk valamit; hiuság, midőn olyasmihez tartozik,
amire rátartók vagyunk. Mindamellett megkívánjuk, hogy bizalmunkat
tiszteletben tartsák.
De a bizalmatlanságon nem kellene bosszankodni: ugyanis benne bók rejlik
a becsületesség irányában. Őszinte bevallása az nagy ritkaságának, minél
fogva ama dolgok közé tartozik, melyeknek létezését az ember kétségbe
vonja.
36. Az _udvariasságnak_, ennek a kinai főerénynek egyik okát megadtam
Ethikámban (201. lap., a II. kiadásban, 198. lap), másik oka a
következő. Hallgatólagos megegyezés ez aziránt, hogy egymás erkölcsi és
értelmi gyatraságát kölcsönösen észre ne vegyük, velök elő ne
hozakodjunk, miáltal a valóság mindkét fél előnyére nehezebben jut
napfényre.
Az udvariasság: okosság; következéskép az udvariatlanság ostobaság. Aki
szükségtelenül és szándékosan ellenségeket szerez magának
udvariatlanságával éppannyi őrjöngő, mint aki önkezével vet csóvát a
házára. Az udvariasság, miként a játéknál használatos tantusz,
köztudomás szerint hamis pénz. Botorság vele takarékoskodni, pazarul
bánni vele viszont okosság. A különböző nemzetbeliek így fejezik be
leveleiket: votre très-humbe serviteur, your most obedient servant, –
suo devotissimo servo, – csupán a német óvakodik a „szolga“
kifejezéstől, mint nem igaztól! Aki azonban az udvariasságnak reális
érdekeket áldoz fel, olyan, mint aki tantusz helyett igazi arannyal
fizetne. Miként a természetnél fogva kemény és merev viaszkot némi
melegséggel annyira hajlékonnyá lehet tenni, hogy minden tetsző alakot
fölvesz, – úgy a nyakas és ellenséges indulatú embert némi
udvariassággal és előzékenységgel hajlékonnyá és szívessé formálhatjuk.
Az udvariasság az embernél annyi, mint a viasznál a meleg.
Annyiban nagyon nehéz feladat az udvariasság, amennyiben legnagyobb
tiszteletre kötelez az emberekkel szemben, még ha azt legkevésbé sem
érdemlik meg; továbbá arra, hogy a legélénkebb részvételt mímeljük,
midőn örülünk, hogy semmi közünk az illetőhöz. A legnagyobb művészet
udvariasságot és büszkeséget egyesíteni.
Sokkal kevésbé jönnénk ki sodrunkból sértések alkalmával, ha egyrészt
nem becsülnők túl önmagunkat és nem lennénk gőgösek, másrészt
meggondolnók, hogy mit tart rendszerint egyik ember a másikról. Milyen
éles az ellentét az ember érzékenysége között, melyet a személyére
érthető legcsekélyebb célzásra mutat és aközött, amit hallani, ha
ismerőseinek megszólásait meglesné. Mindig arra kellene gondolni, hogy a
közönséges udvariasság puszta vigyorgó álarc, akkor nem óbégatnának, ha
az álarc egyszer kissé félrecsuszik vagy egy pillanatra le is teszik. Ha
pedig egyenest goromba valaki, olyan az, mintha ruháit vetkőzné le és in
puris naturalibus állana előttünk. Persze ilyenkor rossz formát mutat,
mint ebben az állapotban a legtöbb ember.
37. Magunkviselete ne igazodjék mások példája után. Mert a helyzet, a
körülmények és viszonyok sohasem egyenlők és mivel a jellem különbözése
a cselekvésnek is másminő színezetet kölcsönöz. Ezért igaz: si duo
faciunt idem, non est idem. Érett megfontolás és éles meggondolás után
cselekedjünk jellemünknek megfelelően. Tehát a _gyakorlati_ dolgokban is
elengedhetetlen az _eredetiség_: Különben tettünk nem illik
egyéniségünkhöz.
38. Ne cáfoljuk más ember véleményét, hanem gondoljuk meg, hogyha ki
akarnánk verni a fejükből minden abszurd balhitet, ahhoz Matuzsálem kora
sem volna elég. Tartózkodjunk minden javítást célzó, még oly jóindulatú
megjegyzéstől is, mert az embereket megbántani könnyű, de megjavítani
nehéz, szinte lehetetlen. Ha bosszankodni kezdünk valamely beszéd
badarságán, gondoljuk úgy, mintha két bolond komédiáznék. Probatum est.
Aki azért jött a világra, hogy fontos dolgokban komolyan oktassa az
embereket, szerencsésnek tarthatja magát, ha ép bőrrel menekül.
39. Aki azt akarja, hogy ítélete hitelre ne találjon, nyilvánítsa azt
hidegen, szenvedély nélkül. Mert minden hevesség az akaratból fakad:
miért is nem a hideg gondolkodásnak, hanem az akaratnak fogják az
ítéletet tulajdonítani. Mivel ugyanis az emberben az akarat a radikális,
a megismerés pedig másodlagos és járulékos, inkább fogják azt hinni,
hogy az ítélet a felindult akaratból, mint azt, hogy az akarat
fölindulása pusztán az ítéletből fakadt.
40. Még ha jogunk is lenne rá, ne ragadtassuk el magunkat az
öndícséretre. Mert a hiúság annyira közönséges, az érdem pedig oly
rendkívüli dolog, hogy ha bár közvetve dícsérni látszunk magunkat,
mindenki százat tenne fogadásból egy ellen, hogy a hiúság szól belőlünk,
mely elég balga, hogy nem veszi észre a dolog nevetséges voltát. Van
abban igazság, amit Verulami Bacon mond, hogy a semper aliquid haeret
(valami mindig megragad belőle) a rágalmazásra éppúgy megáll, mint az
öndícséretre, miért is csak mérsékelt adagokban használandó.
41. Ha azt gyanítjuk valakiről, hogy hazudik, tettessük magunkat úgy,
mintha hinnénk neki. Erre szemtelen lesz, még nagyobbat lódít és
leálcázza önmagát. Ha ellenben azt vesszük észre, hogy a titkolni kívánt
igazság egy részét valaki kiszalajtotta: mutassuk úgy, mintha nem
hinnénk neki. Bizonyos, hogy az ellentmondástól provokáltatva, a teljes
igazság hátvédjét is fölvonultatja.
42. Valamennyi személyes dolgunkat tartsuk titkon és jó ismerőseink
előtt is maradjunk ismeretlenek azon túl, amit saját szemökkel
megláthatnak. Mert az, hogy valaki bár legártatlanabb dolgainknak a
tudója, olykor idővel és alkalomadtán ártásunkra szolgálhat. Tanácsosabb
azáltal mutatni ki eszünket, amit elhallgatunk, mint azzal, amit
kimondunk. Az előbbi az okosnak, az utóbbi a hiúnak a szokása. Alkalom
egyaránt adódik mindkettőre: ám gyakran inkább részesítjük előnyben ez
utóbbit, mert futó kielégülést nyújt, mint az előbbit, mely pedig tartós
haszonnal jár. Még arról is mondjunk le, – ami pedig élénk emberekkel
gyakran megesik, – hogy szívbéli megkönnyebbülés okából olykor hangosan
beszélünk magunkkal, mert könnyen szokásunkká válhatik. Általa ugyanis a
gondolat a szóval oly baráti frigyre lép, hogy a másokkal való beszéd is
a hangos gondolkodásba csap át. Már pedig az okosság azt parancsolja,
hogy gondolkodásunk és beszédünk közt széles űr tartassék szabadon.
Néha úgy hisszük, hogy mások egyáltalán el nem hihetnek valami reánk
tartozó dolgot: pedig azoknak eszébe sem jutna kételkedni benne. De ha
rávezetjük az illetőt, már el sem tudja többé hinni. Néha csak azért
áruljuk el magunkat, mert lehetetlennek véljük, hogy más azt rajtunk
észre ne vegye. Olyan ez, mint mikor valaki leveti magát a magasból
szédülés folytán. Az illetőt az a meggondolás vezeti, hogy itt
lehetetlen bizton megállni, a kín pedig, hogy mégis itt áll, oly nagy,
hogy jobb azt megrövidíteni: ezt a téveszmét hívjuk szédülésnek.
Másrészt jegyezzük meg, hogy azok az emberek is, akik egyébként nem
valami éleselméjűek, – kitünően tudnak számolni mások személyes
ügyeiben, amennyiben egyetlen adott mennyiség segítségével a
legbonyolultabb feladatokat is megtudják oldani. Ha valamit elmond nekik
az ember, óvakodni kell bármily csekély pozitív és egyéni körülményt
megjelölni, helyet, időpontot, egy mellékszereplő nevét vagy bármi mást,
ami bár közvetlenül összefügg vele: mert általa oly adott pozitív
mennyiséghez jutnak, melyekkel számolni tudó értelmük a többi nyitját
megtalálja. A kíváncsiság ösztönző lelkesedése oly nagy náluk, hogy az
akarat megsarkantyúzza az értelmöket, mely a legtávolabb eső eredmények
kifürkészésére lesz képes. Mert az ilyen emberek bármennyire
érzéketlenek és közönyösek az általános igazságok iránt, annál
kíváncsiabbak az egyéniekkel szemben.
A hallgatást ezért ajánlják az életbölcsesség tanítói a leghathatósabb
érvekkel, – nincs mit hozzátennem. Csak éppen néhány arab mondást hozok
fel, mert nagyon találók és kevéssé ismertek. „Amit ellenségednek nem
kell tudni, azt ne mondd el barátodnak.“ „Ha titkomat elhallgatom, úgy
az a foglyom: ha kiszalajtom, én vagyok a foglya.“ „Hallgatás fájának
béke a gyümölcse.“
43. Azt a pénzt használtuk fel legjobban, amelyet kicsaltak tőlünk: mert
egyenest okosságot vásároltunk rajta.
44. Ne tartsunk számon neheztelést, de jól tartsuk meg emlékezetünkben
az emberek eljárását velünk szemben, hogy ahhoz igazítsuk
viselkedésünket, fentartva a jellem változhatatlanságáról vallott
meggyőződésünket. Valakinek valamely gyarló jellemvonását elfelejteni
olyan volna, mintha keservesen szerzett pénzt eltékozolna az ember. Így
azonban óvjuk magunkat balga bizalmasságtól és balga barátságtól.
„Nem szeretni, nem gyűlölni“ a felét teszi minden életbölcsességnek:
„semmit el nem mondani és semmit el nem hinni“, teszi a másik felét.
Annyi azonban bizonyos, hogy az olyan világnak, melyben ilyen szabályok
és az utóbb következők érvényesek, a legjobb hátat fordítani.
45. Haragot vagy gyűlöletet mutatni szóval vagy mimikával haszontalan,
veszedelmes, oktalan, nevetséges és alantas dolog. Haragot vagy
gyűlöletet máskép, mint tettekkel, ne mutasson az ember. Ezt annál
tökéletesebben tudjuk megtenni, minél tökéletesebben kerültük el az
előbbit. Csak a hidegvérű állatok mérgesek.
46. Parler sans accent (nyomaték nélkül beszélni): a világfiak e régi
szabálya azt célozza, hogy bízzuk az emberek elméjére, hogy beszédünk
értelmét kitalálják. Az emberek eszejárása pedig lassú, amíg szavunk
értelmének a végére jár, addig mi magunk már messze járunk. Ellenben
parler avec accent (nyomatékkal beszélni) annyit jelent, mint az
érzéshez szólni, ahol is minden fonákul sikerül. Olyik embernek udvarias
taglejtéssel és barátságos hangon akár valóságos gorombaságokat is
odamondhat az ember közvetlen veszedelem nélkül.