szerves funkciója és így munka és pihenésben hasonló minden más szerves
tevékenységhez. Miként túlságos megerőltetés rontja a szemet, azonképen
rontja az agyat is. Találó az a mondás, hogy az agy akkép gondolkodik,
amint a gyomor emészt. Egy anyagtalan, egyszerű, folyton gondolkodó,
tehát fáradhatatlan lélekről szóló tévhit, mely lélek az agyvelőben
pusztán lakik és a világon semmire sincs szüksége, számos embert ostoba
visszaélésekre és szellemi erejének eltompítására csábította. Maga Nagy
Frigyes is megpróbálta egyszer, hogy leszokjék az alvásról. A filozófia
professzorai jól tennék, ha nem mozdítanák elő ezt a gyakorlatilag is
veszedelmes hóbortot, a katekizmussal egyező guzsaly-filozófiájukkal. Az
ember szokja meg, szellemi erőit fiziológiai funkcióknak tekinteni, hogy
aszerint kezelje, kímélje, erőltesse azokat. Gondolja meg, hogy minden
testi szenvedés zavar, a test bármily részében is forduljon elő, a
szellemet is megtámadja. Legjobb utmutató ebben Cabanis munkája: Des
Rapports du physique et du moral de l’homme.
Az itt adott tanács elhanyagolása oka annak, hogy sok nagy elme, vagy
tudós öreg korára gyengeelméjű, gyerekes, sőt őrült is lett. Hogy a
század számos ünnepelt angol költője, mint Walter Scott, Wordsworth,
Sonthey stb. öreg korában, sőt már hatvan éves korral is szellemileg
eltompult és tehetetlen lett, némelykor pedig az együgyüségig sülyedt,
kétségkívül abból magyarázható, hogy valamennyien elcsábítva a magas
honoráriumtól, az írást mesterségként űzték, és pénzért írtak. Ez
természetellenes megerőltetésre vezet és aki a Pegasusát igába fogja és
muzsáját korbáccsal hajszolja, annak csak úgy meg kell bűnhődnie, mint
aki Vénusnak robotolt. Kantról az a gyanu, hogy midőn késői korában
végre híres lett, túldolgozta magát és ezáltal okozója lett annak, hogy
élete utolsó négy esztendejét második gyerekkorban élte le. Az év
mindenik hónapjának van valami sajátságos és közvetlen, azaz az
időjárástól független befolyása egészségünkre, testi állapotunkra, sőt a
szellemiekre is.
_C)_ Magunktartása másokkal szemben.
21. Hogy a világban boldoguljunk, célszerű, hogy jókora előrelátást és
elnézést vigyünk magunkkal. Az előbbi megvéd kártól és veszteségtől, az
utóbbi pedig viszálytól és perpatvartól.
Akinek emberek közt kell élnie, nem szabad semmiféle egyéniséget
feltétlenül elvetnie, még a legrosszabbat, legnyomorultabbat vagy
legnevetségesebbet sem. Tekintse inkább úgy, mint valami
változhatatlant, amelynek örök és metafizikai elv a szülője. És a
legrosszabb esetben azt kell hogy mondja: „lenni kell ilyen furáknak
is“. Ha máskép cselekszik, igazságtalan lesz és élet-halálharcra ingerli
a másikat. Az ember ugyanis nem bírja megváltoztatni egyéniségét, vagyis
erkölcsi jellemét megismerő erejét, vérmérsékletét, arckifejezését stb.
Ha tehát valakinek lényét elítéljük, az illetőnek nem marad más hátra,
minthogy bennünk halálos ellenségét lássa: mert életrevaló jogát csupán
azzal a feltétellel akarjuk elismerni, hogy másmilyenné váljék benne az,
ami megmásíthatatlan. Hogy emberek közt élhessünk, kell, hogy mindenkit
önmaga adott egyéniségével élni és érvényesülni engedjünk. Csupán arra
gondoljunk, hogy az embereket a maguk természete szerint használjuk fel.
Azt ne reméljük, hogy megváltoznak és el ne ítéljük azért,
amilyenek.[17] Ez az értelme ennek a mondásnak: élni és élni engedni. De
a feladat nem oly könnyű, mint amilyen igazságos. Boldog ember, akinek
megadatott, hogy bizonyos egyéniségeket mindenkorra elkerülhet.
Hogy az ember megtanulja a mások elviselését, gyakorolja a türelmét
élettelen tárgyakon, melyek mechanikai vagy fizikai szükségszerűségüknél
fogva cselekvésünknek makacsul ellentállanak. Erre mindennap nyilik
alkalom. Az így nyert türelmet igyekezzünk átvinni az emberekre is.
Szokjuk meg a gondolatot, hogy az emberek lélektelen tárgyakhoz
hasonlóan, a természetükből folyó szigorú szükségszerűség alatt állanak.
Épp oly balgaság tehát tetteiken felháborodni, mint az útunkba gördülő
kövön.
22. Csodálatos, hogy mily gyorsan és könnyen világít ki beszélgetés
közben az emberek közt fönnálló szellemi és érzésbeli rokonság vagy
különbözőség: minden apróságon megérzik ez. Érintse bár a beszélgetés a
legidegenebb, legközönségesebb dolgokat is, a lényegében különböző
emberek közt az egyiknek szinte minden mondata többé-kevésbé
visszatetszést fog kelteni a másikban, sőt olyik egyenesen bosszantani
fogja. Rokontermészetek ellenben azonnal és mindenben bizonyos
megegyezésre találnak, ami egyneműség esetén csakhamar teljes harmóniává
egyesül.
Ebből magyarázható, hogy miért kedvelik annyira a társaságot az egészen
közönséges emberek, miért találnak mindenütt olyan könnyen igazán
jótársaságra, olyan jóravaló, kedves, derék emberekre. A rendkívüli
embereknél megfordítva áll a dolog, még pedig annál inkább, minél
kiválóbbak. Elszigeteltségükben olykor nagyon is örülhetnek, ha más
valakiben egyetlen rokonszálat fedeznek fel, legyen az bármég olyan
vékony is! Mert ki-ki csak annyija lehet másnak, mint amennyi ez neki.
Az igazán nagy szellemek sasokként a magasban egyedül fészkelnek.
Másodszor pedig megértjük ebből, hogy miért találnak oly gyorsan
egymásra az egyforma gondolkodásúak, mintha csak valamely mágnes vonzaná
őket egymáshoz. Rokonlelkek a távolból köszöntik egymást. Leggyakrabban
alacsony gondolkodású vagy csekély tehetségű embereknél észlelhetjük
ezt; de csak azért, mert ilyenfajta seregszám van, a jobb és kiváló
természetüek ellenben ritkák. Ezért például valami nagy, praktikus célra
irányuló közösségben két igazi szélhámos hamarosan egymásra ismer,
mintha csak hadijelvényt hordanának és csakhamar összeszűrik a levet,
hogy valami gazságot vagy árulást koholjanak. Éppen úgy, ha per
impossibile egy nagy társaságot képzelünk, mely két ostoba kivételével,
csupa nagyon értelmes és szellemes emberből áll, akkor ez a két tökfilkó
mintha valami szimpatétikus érzés vonzaná kettejüket egymáshoz,
csakhamar szívből fognak örülni mindketten, hogy legalább egy okos
emberre találtak. Valóban feltűnő, mint ismeri fel egymást első
pillanatra két, erkölcsi és értelmi mivoltukban alacsonyvoltú ember,
mint igyekeznek közeledni egymáshoz, mily buzgón siet egyik a másiknak
elébe, régi ismerősként köszöntve egymást. Annyira feltűnő ez, hogy
kísértetbe jövünk a buddhista lélekvándorlás tanítása értelmében
feltenni, hogy egy megelőző életben barátságot kötöttek volt.
Az embereket, ha sokban meg is egyeznek, elválasztja és múló
diszharmóniát kelt köztük, hangulatuknak különbözése. Ez egyénenként
változó, mostani helyzetének, foglalkozásának, környezetének, testi
állapotának, pillanatnyi gondolatmenetének megfelelően. Ezekből
disszonanciák támadnak még a legjobban összehangolt emberek közt is. A
legmagasabb műveltség volna rá egyedül képes, hogy a zavarnak
eloszlatásához szükséges javítást folytonosan elvégezzük magunkon. Hogy
milyen nagy szolgálatot tesz a társaséletnek a hangulat egyenlősége,
látható abból, hogy még egy nagyszámú társaságban is élénkebb lesz a
közlékenység és őszintébb a részvét, mihelyt egy objektív dolog,
valamely veszedelem vagy remény, hír, vagy valami ritka látvány,
színjáték, zene, vagy más egyéb, mindenkire és egyformán hat. Az efféle,
lenyügözve minden magánérdeket, a hangulatnak egyetemes egységét teremti
meg. Ilyen objektív ráhatás hiányában rendszerint valamely szubjektív
eszközhöz nyúl az ember. A borospalack az a közönséges eszköz, mely a
társaságot közös hangulatba ringatja. A teának és a kávénak is ez a
szerepe.
Ebből a diszharmóniából, melyet a pillanatnyi hangulat különbsége oly
könnyen visz be minden közösségbe, magyarázható, hogy az emlékezet
mindent idealizálva mutat be, mert mentes a hangulat zavaró, bár múló
behatásaitól. Az emlékezet úgy működik, mint a camera obscura
gyüjtő-lencséje: mindent összevon és ezáltal az eredetinél sokkal szebb
képet hoz létre. Ezt az előnyt részben a távollétünkkel is elérhetjük,
mert az idealizáló emlékezés, jóllehet munkája elvégzésére hosszabb
időre van szüksége, mégis azonnal elkezdi működését. Okos dolog, hogy az
ember ismerősei és jóbarátai előtt csak hosszabb időközökben
mutatkozzék. Viszontlátáskor észrevesszük, hogy az emlékezet már
munkában volt.
23. Senki sem láthat önmagán túl. Ezzel azt akarom mondani, hogy
mindenki csak annyit lát máson, amennyi ő maga is, mert csupán saját
maga értelmességének mértéke szerint érthetni meg másokat. Ha az az
értelmiség alacsony fokú, akkor másnak minden szellemi adománya, még a
legnagyobb is, eltéveszti hatását. Az ilyen ember nem tud egyebet
felfogni a másikban, mint egyéniségének alacsonyságát, gyengéit,
vérmérsékleti és jellemi hibáit. Ezekből lesz összealkotva az ő
szemében. Magasabbrendű szellemi képességei ép oly kevéssé léteznek a
számára, mint a vakra nézve a színek. A szellem láthatatlan annak,
akinek nem jutott belőle rész: és minden értékelés nem egyéb, mint az
értékelő ismeretkörével a megbecsültnek értékéből alkotott ítélet. Ebből
következik, hogy az ember egy színvonalra helyezkedik azzal, akivel
beszél, amennyiben mindaz, amiben a másikat felülmulja, eltűnik, sőt az
ezzel járó önmegtagadás is teljesen felismeretlen marad. Ha
meggondoljuk, hogy a legtöbb ember mily alacsony érzületű és mily gyatra
tehetségű, azaz mennyire közönséges; úgy be fogjuk látni, hogy
lehetetlen az emberekkel beszélni anélkül, hogy arra az időre az
elektromos megoszlás analógiája szerint, az ember maga is közönségessé
ne válnék. Így aztán kerülni fogjuk az olyan társaságot, mellyel
lényünknek csupán rejtendő részei szerint (partie honteuse)
érintkezhetünk. Az is nyilvánvaló, hogy buta és hóbortos emberekkel
szemben csak egy módon mutathatjuk ki eszünket, és ez az, hogy nem
beszélünk velük. Ilyformán társaságban sok ember úgy fogja magát érezni,
mint az olyan táncos, aki olyan bálba tévedt, ahol csupa béna van: kivel
táncoljon?
24. Száz közül kiválasztott egyénként becsülöm az olyan embert, aki ha
vár valamire és nincs éppen elfoglalva, nem dobol mindjárt ütemre azzal,
ami kezébe akad, botjával, késével, vagy más egyébbel. Nyilván
gondolkodik valamin. Sok emberen meglátszik, hogy a látás nála teljesen
elfoglalja a gondolkodás helyét. Az ilyen dobolással igyekszik magának
számot adni önmaga létezéséről, ha ugyan a szivar nem pótolja ugyanazt.
Ugyanezért csupa szem és fül minden iránt, ami körülötte történik.
25. Rauchefoucauld találóan jegyezte meg, hogy nehéz dolog valakit
nagyrabecsülni és egyúttal nagyon szeretni. Így hát választanunk kellene
aközt, hogy az emberek szeretetére vagy pedig tiszteletére pályázzunk.
Az emberek szeretete bár nagyon különböző formában, mindenkor önző.
Ahogy elérhetjük, nem mindig alkalmas arra, hogy büszkeséggel töltsön el
bennünket. Az ember főkép oly mértékben lesz kedvelt, amint mások iránt
lecsökkenti a szellem és szív tekintetében támasztott igényeit. És ezt
komolyan, tettetés nélkül teszi, nem csupán elnézésből, mely a
megvetésben gyökerezik. Ha emlékezetünkbe idézzük Helvetius nagyon igaz
mondását: le degré d’esprit necessaire pour nous plaire, est une mesure
assez exacte du degré d’esprit que nous avons. (Az észnek az a foka,
melyre szükség van, hogy nekünk tessék, eléggé pontos mértéke saját
eszünk fokának.) akkor az előzményekből levonhatjuk a következtetést. Az
emberek tiszteletével ellenkezően vagyunk: azt csak akaratuk ellenére
lehet tőlük kicsikarni, miért is többnyire titkolni fogják. Ezért tölti
el bensőnket a tisztelet sokkal nagyobb megelégedéssel. Összefügg
értékünkkel, ami az emberek szeretetéről közvetlenül nem áll. Ez ugyanis
szubjektív, a tisztelet pedig objektív. A szeretet természetesen
hasznosabb reánk nézve.
26. A legtöbb ember annyira szubjektiv, hogy valójában nem érdekli őt
más, mint önmaga. Ez az oka annak, hogy bármiről is essék szó, mindjárt
önmagukra gondolnak és minden személyt illető távoli célzás figyelmét
magára vonja és annyira elfoglalja, hogy a beszéd objektív tárgyának
felfogására nem marad értelmi ereje. Ezeknél az érvelésnek nincs értéke
a szemükben, mihelyt az az érdeküknek vagy hiúságuknak ellentmond. Ezért
könnyen szórakozottak lesznek, megsértődnek, úgy hogy az ember nem tud
eléggé vigyázni magára, hogy amit mond, valamely bántó célzást ne
rejtegessen az ő becses és gyengéd énjére, amely ime, itt van előtte.
Egyedül énjüknek tulajdonítanak értéket, más egyébnek nem. És mialatt
más beszédjének igazsága és találó volta, szépsége, finomsága, elméssége
iránt értetlenül és érzéketlenül állanak szemben, addig a leggyöngédebb
érzékenységet mutatják minden iránt, ami bár a legtávolabbról, a
legindirektebb módon sérti kicsinyes hiúságukat, vagy elhomályosítaná
fölötte becses énjüket. Könnyű sértődésükben hasonlítanak a kiskutyákra,
melyeknek akaratlanul is lábára lép az ember, és aztán van mit hallani a
vonításuktól. Hasonlók még a sebekkel és kelésekkel borított testi
beteghez, kinél minden érintéstől lehetőleg óvakodni kell. Vannak
olyanok is, akik egyenest sértésnek veszik, ha valaki velük való
beszélgetésben szellemét és elméjét mutatja ki. A sértődést egyelőre
ugyan titokban tartja, utóbb azután a tapasztalatlan ember hasztalanul
gondolkodik és töpreng rajta, hogy ugyan mivel is vonhatta magára annak
a neheztelését és gyülöletét. Ép oly könnyen lehet azonban az ilyen
embereket hizelgéssel megnyerni. Az ítéletük rendszerint vesztegetésen
alapszik és csak pártjuk vagy osztályuk javára szól, nem tárgyilagos és
nem igazságos. Ennek az az oka, hogy náluk az akarat messze felülmulja a
belátást és csekély értelmük teljesen az akarat szolgálatában áll,
melytől egy pillanatra sem tudja magát felszabadítani.
Az ember szánalomraméltó szubjektívitásának nagyszerű bizonysága az
asztrológia, mely a nagy égi testek járását nyomorúságos énünkre
vonatkoztatja, minthogy az égi üstökösöket is földi civódásokkal és
becstelenségekkel hozza összeköttetésbe. És ez már a legrégibb időkben
is így volt (lásd például Stob. Eclog. L. I. c. 22., 9., pag. 478.).
27. Nem való kétségbeesni azokon a fonákságokon, amelyeket társaságban
mondanak vagy az irodalomban megírnak, jól fogadnak vagy legalább meg
nem cáfolnak. Ne higyjük, hogy ennyiben marad a dolog. Ellenben
vígasztaljon meg bennünket az a tudat, hogy lassanként átgondolják,
megvilágítják, megfontolják, megtárgyalják és végül többnyire helyesen
ítélik meg. A dolog nehézségével arányos idő multával végre mindenki
megérti azt, amit a világos fejű azonnal átlátott. Addig pedig legyünk
türelemmel. Mert a balgák olyanok a helyes ítéletű ember mellett, mintha
valakinek jól jár az órája az olyan városban, ahol a toronyórák mind
hamisan mutatnak. Csak ő ismeri a helyes időt: de mi haszna belőle?
Mindenki a hamisat mutató városi órák után igazodik, még azok is, akik
tudják, hogy csakis az ő órája jár jól.
28. Az emberek abban a gyerekekre hasonlítanak, hogy modortalanokká
lesznek, ha elkényeztetik őket: senkivel szemben sem szabad tehát
túlságosan engedékenynek és gyöngédnek lenni. Avval még senki el nem
veszítette barátját, hogy kölcsönt megtagadott tőle: avval viszont
inkább, hogy megadta neki. Hasonlókép büszke és kissé mellőző
viselkedéssel nem idegenítjük el barátunkat, de igenis gyakran túlságos
szívesség és előzékenység által szemtelenné és kiállhatatlanná tesszük,
miáltal a szakítás elkerülhetetlenné válik. Különösen azt nem bírják
elviselni az emberek, hogy szükség van rájok: önhitség és szemtelenség e
hitnek velejárója. Olyiknál ez bizonyos mértékben már akkor is
bekövetkezik, ha az ember gyakran és bizalmasan beszélget vele. Hamar
azt hiszik, hogy most már megengedhetnek egyet-mást maguknak és az
udvariasság korlátain átléphetnek. A bizalmas érintkezésre ezért is
kevesen alkalmasak és különösen óvakodjunk az alacsonyrendűek közé
keveredéstől. Ha pedig valaki a fejébe veszi, hogy nekem inkább van őreá
szükségem, mint megfordítva, akkor úgy viselkedik, mintha megloptam
volna. Igyekezni fog bosszút állani miatta és visszaszerezni az
elorzottat. Érintkezésünkben _fölényre_ csak úgy tehetünk szert, hogy
másra semmiben rá nem szorulunk és ezt ki is mutatjuk. Tanácsos ezért
időnként mindenkivel szemben éreztetni, hogy ellehetünk nélküle: ez csak
edzi a barátságot. Sőt a legtöbb emberrel szemben nem árt hébe-korba egy
szemernyi fitymálást mutatni: annál többre fogják barátságunkat tartani:
chi non stima vien stimato (aki nem becsül meg, megbecsültetik), mondja
egy olasz közmondás. Ha valaki csakugyan nagyon drága nekünk, titkoljuk
előtte, mint valami bűnt. Ez nem éppen örvendetes dolog, de igaz. Még a
kutyák is nehezen bírják el a nagyon barátságos bánásmódot, hát még az
emberek!
29. Nemes fajtájú és kiváló tehetségű emberek különösen az ifjúkorban az
emberismeret és életbölcsesség feltűnő hiányát mutatják, miért könnyű
őket megcsalni és félrevezetni. Az alacsonyrendűek ellenben gyorsabban
és jobban tájékozódnak a világban. Ez abból ered, hogy a priori kell
ítélnünk tapasztalat híján és az a priorival semmiféle tapasztalat nem
veheti fel a versenyt. Már pedig ez az a priori az alacsonyrendűeknek a
saját fajtáját általánosítja, a nemes és kiváló embernek ellenben nem:
mert az átlagtól nagyon is különböznek. Ha már most az átlag cselekvését
és gondolkozását a többiekhez mérik, a számításuk nem válik be.
Ha végre a posteriori, tapasztalatból megtanulta, hogy mit várhat az
emberektől általában, hogy körülbelül öthatoduk erkölcsi vagy szellemi
tekintetben olyan, akit jobb lehetőleg teljesen elkerülni. Mégis
_megfelelő_ fogalma az átlag kicsinyességéről és nyomorultságáról alig
lesz, amíg él, tapasztalatait folyton bővíteni és tökéletesíteni kell és
számvetésében gyakran fog csalódni a maga kárára. Mégis tapasztalatai
dacára ismeretlen társaságba jutva, csodálkozva veszi észre, hogy az
emberek, beszédjük és arcuk után ítélve, mennyire értelmes, becsületes,
őszinte, sőt eszes és szellemes lényeknek mutatkoznak. Pedig ez a
látszat meg ne tévessze: mert ennek pusztán az az oka, hogy a természet
nem úgy jár el, mint a rossz poéták, akik gazfickókat vagy bolondokat
ábrázolnak, ezt oly otrombán és átlátszó célzattal teszik, hogy az ilyen
személyek között mindenütt ott látjuk a költőt, aki lárvás beszédjüket
minduntalan leálcázza ilyenféle beszédekkel: „Ez gazfickó, ez bolond; ne
hederítsetek rá, ez bolond.“ A természet azonban úgy tesz, mint
Shakespeare és Goethe, akiknek műveiben minden személynek, legyen az bár
az ördög maga, amíg előttünk áll és beszél, igaza van. Ezek a költők
alakjaikat olyannyira objektíve fogják föl, hogy érdekeiket elfogadjuk,
rászorítnak bennünket az irántuk érzett részvétre. Miként a természet
alkotásai, belső elvből fejlődnek, miáltal szavuk és cselekvésük
természetesnek, tehát szükségszerűnek tetszik.
Aki tehát azt hiszi, hogy az ördög szavakkal és a bolondok csörgővel
járnak a világban, mindig prédájuk vagy játékszerük lesz. Azt is
figyelembe kell venni, hogy a társaséletben az emberek azt hiszik, amit
a hold és a púposok: azaz mindig csupán egyik oldalukat mutatják.
Mindenkinek megvan az a veleszületett tehetsége, hogy ábrázatát mimikai
úton álarccá átalakítsa, amely olyannak mutassa, amilyennek az illető
lenni szeretne, és amely egyenest az ő egyéniségére lévén szabva,
annyira illik hozzája, hogy a hatás csalódásig sikerül. Ezt az álarcot
mindenkor felölti, midőn be akarja magát hízelegni. De mi csak olybá
vegyük, mintha viaszkosvászonból készült volna és emlékezzünk a találó
olasz közmondásra: „Non é si tristo cane, che non meni la coda“. Nincs
oly morgós kutya, amelyik nem csóválná a farkát.
Új ismeretségeinkkel szemben óvakodjunk túlságos kedvező véleményt
alkotni magunknak, mert különben szégyenünkre és kárunkra elkövetkezik a
kiábrándulás. Fontoljuk meg azt is, hogy az ember éppen az apróságokban
mutatja ki leginkább a jellemét, mert ezeknél nem igen szedi össze
magát. Gyakran súlytalan cselekedeteken, a puszta modoron
megfigyelhetjük a mások iránt semmi figyelmet nem tanusító önzést, mely
nagy dologban sem tagadja meg magát, csak éppen hogy álarc takarja. Ha
valaki az élet apró, mindennapi eseményei és viszonyai közt, melyekre
érvényes az elv: de minimis lex non curat (a törvény lényegtelen
dolgokról nem intézkedik), másokra való tekintet nélkül viselkedik,
csupán a saját előnyét és kényelmét tekinti másnak kárán is, magának
foglalja le, ami közösségé és így tovább: akkor biztosak lehetünk
felőle, hogy az ilyen ember szívében nincs igazság, hanem nagy dolgokban
is becstelen lesz, ha a törvény ereje nem köti a kezét: ne bízzunk
benne. Aki nem átalja klubja törvényét megszegni, az megszegi az államét
is, mihelyt veszedelem nélkül teheti.[18]
Ha valaki, akivel összeköttetésben állunk, valami kellemetlen vagy bántó
dolgot mívelt velünk szemben, csak azt kérdezzük magunktól, megéri-e,
hogy ugyanezt esetleg erősebb mértékben is újra, többször is eltűrjük
tőle, vagy sem. (Megbocsátani és felejteni annyi, mint értékes
tapasztalatokat az ablakon kidobni.) Ha igen, kár sok szót vesztegetni,
mert úgy sem használna. Felejtsük inkább el a dolgot, intsük meg az
illetőt érte, vagy akár meg se tegyük, de tudnunk kell, hogy a
megismétlésre el lehetünk készülve. Ellenkező esetben szakítsunk érdemes
barátunkkal azonnal és örökre, vagy ha szolgáinkról van szó, kössünk
utilaput a talpára. Alkalomadtán ugyanis szakasztott úgy fog eljárni,
bármily szentül fogadja is az ellenkezőjét. Mindent, mindent elfelejthet
az ember, csak magát, saját lényét nem. A jellem ugyanis teljességgel
javíthatatlan. Az ember minden cselekvése egyetlen belső elvből fakad,
melynél fogva hasonló körülmények között mindenkor hasonlóan cselekszik,
mert máskép nem is lehet. Olvassák el az úgynevezett „Akarat
szabadságáról“ szóló pályaművemet és szabaduljanak meg a tévhittől.[19]