váltaná. Ha már mindent a legalaposabban átgondolt, vegye fontolóra az
emberi megismerés elégtelenségét, minek következtében még mindig
bekövetkezhetnek oly körülmények, melyeket lehetetlen előre látni és
kikutatni, miáltal az egész számítás dugába dőlhet. Ez a megfontolás
mindenkor latba fog esni a negatív oldalon és azt a tanácsot adja
nekünk, hogy fontos dolgokban kényszerűség nélkül ne mozgassuk meg azt
ami nyugszik: quieta non movere. Ha azonban elhatároztuk magunkat és
belekezdtünk a dologba, amely már elindult és már várhatjuk az
eredményt: akkor ne ijesztgessük magunkat többé a megtett dolgoknak
ismételt megfontolásával, hanem tegyük túl magunkat és tartsuk elzárva
emlékezetünknek azt a bizonyos rekeszét és nyugtassuk meg magunkat
avval, hogy annak idején mindent éretten megfontoltunk. Ezt tanácsolja
az olasz közmondás is: Legala bene e poi lascia la andare. Te csak
nyergelj rendjén, aztán hajrá! Ha az eredmény mégis rossz lesz, annak az
az oka, hogy az emberi dolgok véletlennek és tévedésnek vannak alávetve.
Sokratesnek, a legbölcsebb emberek személyes ügyei helyes elintézésére,
vagy hogy legalább a ballépéseket elkerülje, intő daimonionra volt
szüksége, jeléül annak, hogy az emberi ész egymagában nem elégséges.
Nincs tehát föltétlenül igaza minden esetben annak az állítólag egyik
pápától eredő mondásnak, mely szerint minden bennünket érő
szerencsétlenségnek mi vagyunk legalább részben az okai. Ámbár a legjobb
esetben így van. Ennek az érzésnek tulajdonítható, hogy az emberek
lehetőleg igyekeznek elrejteni szerencsétlenségüket és igyekeznek
jóképet vágni boldogtalanságukban. Attól tartanak, hogy
szerencsétlenségüket az ő hibájuknak fogják tulajdonítani.
12. Ha pedig szerencsétlenség ért bennünket, amelyen többé nem
változtathatunk, még gondolnunk sem szabad rá, hogy máskép is
történhetett volna; még kevésbé arra, hogy mikép háríthattuk volna el,
mert ez elviselhetetlenné tenné a fájdalmat, magunk kínzójává válnánk.
Inkább kövessük Dávid király példáját, aki szünetlen kéréssel és
könyörgéssel ostromolta Jehovát, míg fia betegen feküdt. De hogy fia
meghalt, fittyet hányt a dolognak és nem gondolt vele többé. Aki azonban
nem eléggé könnyelmű, meneküljön a fatalismus hitéhez és tegye világossá
önmaga előtt, hogy minden, ami történik, szükségszerűséggel következik
be, tehát el nem hárítható. Ez a szabály mégis némileg egyoldalú.
Könnyebbségünkre és megnyugtatásunkra szolgál a szerencsétlenségek
eseteinél. Ha azonban a magunk hanyagsága vagy vakmerősége legalább
részben az oka, akkor annak ismételt fájdalmas meggondolása, hogy mikép
előzhettük volna meg a bajt, figyelmeztetésül és üdvös önfegyelmezésül
szolgálhat a jövőben. Nyilvánvalóan elkövetett hibáinkat ne iparkodjunk
szokásunk szerint mentegetni, szépítgetni vagy kisebbíteni, hanem
ismerjük be és állítsuk teljes nagyságukban világosan a szemünk elé,
hogy szilárd elhatározással kerüljük el a jövőben. Ezáltal természetesen
az önmagunkkal való elégedetlenség nagy fájdalmát okozzuk magunknak: de
az az ember, aki nem szenved, nem is okul.
13. Mindenben, ami boldogulásunkat illeti, tartsuk féken a fantáziánkat.
Elsőbb is ne építsünk légvárakat, mert ez drága egy mulatság, amennyiben
sóhajok közt kell azokat hamarosan rá lerombolnunk. Még sokkal inkább
óvakodjunk attól, hogy lehető bajoknak kifestésével rémítgessük
magunkat. Ha ugyanis ezek merőben koholtak volnának, úgy álmunkból
felocsudva, mindjárt belátnók, hogy mindez puszta szemfényvesztés volt,
tehát annál jobban örülnénk a jobb világnak és intelmet látnánk benne
távoli, bár lehetséges bajokra. De effélékkel csak ritkán játszik a
fantázia: léha játékának inkább vidám légvárak a tárgyai. Fantáziánk
komor álmainak olyan szerencsétlenségek nyujthatnak tápot, melyek bár
távolból, de mégis valósággal fenyegetnek bennünket. Ezeket megnagyítja,
megvalósulásukat közelébb hozza, mint amennyire a valóságban vannak és a
legfélelmetesebbnek színezi ki. Az ilyen álmokat nem bírjuk oly
könnyedén eloszlatni ébredéskor, mint a vidámakat. Ezekre ugyanis az
ébrenlét hamarosan rácáfol és a lehetőség gyenge reményénél alig marad
meg több belőle. Ha azonban a sötét fantáziának (blue devils) engedjük
át magunkat, akkor a felidézett képektől nem egykönnyen szabadulhatunk
meg: ezeknek a lehetősége ugyanis meg van adva, csupán a helyes mértékét
nem találjuk el mindenkor. Hamarosan lesz tehát a fantázia képeiből
valószínűség és így prédájává dobtuk oda magunkat a rémlátásnak.
Boldogulásunkat ezért az értelem és ítélőerő szemével, vagyis rideg
megfontolással tekintsük, elvont fogalmakkal operálva. Kapcsoljuk ki
belőle a fantázia játékát, melyből hiányzik az ítélőképesség és amely
csak puszta képeket bír elővarázsolni, melyek lelkületünket sokszor
nagyon is kínzóan indítják meg. Ezt az előírást különösen este kellene
szigorúan betartani. A sötétség félénkké tesz bennünket és rémképeket
láttat velünk: ehhez hasonlóan a gondolatok homálya is bizonytalanságot
okoz. Ezért is este, midőn a fáradtság értelmünket és ítélőképességünket
szubjektív homályba burkolja, mikor is értelmünk fáradt és kába és a
dolgok nyitját nem találja el, elmélkedésünk tárgya, ha személyes
viszonyainkra vonatkozik, könnyen félelmes rémképekké válhatik. Még
inkább áll fenn ez az eset éjjel, ágyban, midőn az értelem ellankadt és
az ítélőerő működésre képtelen, a fatázia ellenben még éber. Az éj
mindent feketén szinez. Elalvás előtt, éjszakai felébredéskor
gondolataink a valóságnak épp úgy torzképei, miként álmaink. Ha meg
éppen személyes dolgainkra tartoznak, ijesztően feketék. Reggelre kelve
a rémképek elfoszlanak az álommal, ezt fejezi ki a spanyol mondás: noche
tinta, blanco el dia (az éjszaka színes, a nappal fehér). De még este,
lámpagyujtáskor, sem lát az ész, akár csak a szemünk, oly tisztán, mint
nappal. Ez az időszak nem is alkalmas komoly, olykor kellemetlen
dolgokon való elmélkedésre. Erre a reggel van teremtve: ez az időszak
egyaránt alkalmas a szellemi, mint testi legnagyobb erőkifejtésre. A
reggel ugyanis a napnak az ifjúsága: akkor minden derült, friss és
könnyű. Erőseknek érezzük magunkat és minden képességünk teljesen
rendelkezésünkre áll. Ezért is ne kurtítsuk meg késői felkeléssel és ne
pazaroljuk méltatlan dolgokra, fecsegésre, hanem tekintsük az élet
velejének, szentségnek. Az est viszont a napnak öregsége: este fáradtak,
fecsegők és könnyelműek vagyunk. Minden nap: kurtítva maga az élet.
Minden ébredés és fölkelés egy a születéssel, minden friss reggel egy az
ifjúsággal és minden lefekvés, elalvás egy kissé a halál is.
Általában az egészségi állapotnak, az álomnak a tápláléknak, az
éghajlatnak, időjárásnak, környezetnek és sok minden körülményeknek
hatalmas befolyása van hangulatunkra és ennek viszont gondolatainkra.
Miként valamely dologról való felfogásunk, úgy az alkotásra való
képességünk is függ az időtől és a helytől. Ezért mondja Goethe:
„Ragadjátok meg a jó hangulatot, hisz ritkán van benne részetek!“
Nemcsak az objektív koncepciókra és eredeti gondolatokra kell várni, míg
megjönni kedvük tartja, hanem személyes ügyeinknek alapos megfontolása
sem sikerül mindig abban az időben, melyet ennek eleve szántunk, ez is
maga választja meg az idejét, mikor a megfelelő gondolatmenet hivatlanul
is megindul és mi teljes odaadással követjük.
A fantázia imént ajánlott fékentartásához tartozik az is, hogy ne
engedjük meg neki a már egyszer elszenvedett igaztalanság, kár,
veszteség, sértés, megalázás, bántalmazás fölelevenítését és
kiszinezését: mert általa újra fölkeltjük régóta szunnyadó
bosszúságunkat, haragunkat és minden gyűlöletes szenvedelmünket, ami
kedélyünket elhomályosítja. Mert a neoplatonikus Proklos egy szép
hasonlata szerint minden városban a nemes és kiváló emberek mellett
mindenféle aljanép is lakik, úgy a legnemesebb és legfenköltebb emberben
is föllelhető az állati természetnek alacsony és aljas oldala. Ezt az
aljanépet nem szabad zendülésre izgatni, sem pedig ablakon át mutogatni,
mert bizony csúf ám az ábrázata. A fentemlített ábrándok pedig ennek a
csőcseléknek a demagógjai. Idetartozik az is, hogy a legkisebb
kellemetlenség, azáltal hogy folyton rajta kotlunk, rikítóan
kiszínezzük, túlozva megnagyítjuk, szörnyeteggé nőhet, mely rémülettel
tölt el. Inkább nagyon is prózai józansággal nézzünk szembe a
kellemetlenségekkel, hogy annál könnyebben vehessük.
Ha az apró tárgyakat közel tartjuk szemünkhöz, látókörünk megszűkül, a
világ eltakartatik látásunk elől. Így a közel környezetünkben levő
dolgok is, bármily jelentéktelenek és közömbösek is előttünk, kelleténél
joban foglalkoztatják figyelmünket és gondolatainkat, még pedig nem
örvendetes módon és fontos gondolatokat, dolgokat ki fognak szorítani.
Ennek gátat kell vetni.
14. Ha olyast pillantunk meg, ami nem a tulajdonunk, könnyen támad
bennünk a gondolat: mi volna, ha ez az enyém lenne? És máris érezzük,
hogy nélkülözzük. Helyette inkább ezt a kérdést kellene feltennünk: mi
volna, ha ez _nem_ lenne az enyém? Úgy értem ezt, hogy néha el kellene
képzelnünk, hogy elveszítettük azt a bizonyos dolgot: legyen az bár
vagyon, egészség, barátok, kedvesünk, feleség, gyermek, ló és kutya, –
mert legtöbbször csak akkor tudjuk meg a dolgok értékét, ha
elveszítettük. Ellenben ha úgy tekintjük azokat, amint ajánlottam, akkor
elsőbb is bírásuk sokkal inkább fog boldogítani, másrészt mindenáron
igyekezni fogunk azok elvesztését megelőzni, tehát vagyonunkat nem
tesszük ki kockázatnak, feleségünk hűségét kisértésnek, gyermekeink
egészségét óvni fogjuk így tovább. Gyakran kedvező esélyekre való
számítással és délibábos reményekkel törekszünk bús jelenünket
fölvidítani, melyek pedig kiábrándulással viselősek és a kegyetlen
valóságra elpusztulnak. Ennél célszerűbb lenne, ha a kedvezőtlen
lehetőségeket vennők számításba, ami egyrészt rávinne, hogy igyekezzünk
azokat elhárítani, másrészt be nem következésük kellemes meglepetéssel
szolgálna. Kiállott aggodalom után mindig vidámak vagyunk. Olykor jó a
bekövetkezhető bajokat megjeleníteni, hogy a valóban ránkszakadó kisebb
bajokat könnyebben elviselhessük. A nagyobb baj be nem következése
vigaszunkra fog szolgálni. E szabály követése mellett nem szabad
figyelmen kivül hagyni az előző pontban mondottakat sem.
15. Minthogy a bennünket illető események minden rendszer és egymásra
vonatkozás nélkül, a legszögesebb ellentétben futnak keresztül-kasul,
anélkül hogy egyéb közös vonás volna bennök, mint az, hogy a mi ügyeink:
a róluk való gondolkodásunknak és gondoskodásunknak ép oly töredékesnek
kell lenni, hogy azoknak megfeleljen. Ha valamelyiknek a sorát ejtjük,
minden egyeben tul kell tennünk magunkat, hogy mindegyikről a maga
idején gondoskodhassunk, mindegyiket a maga idején élvezhessük, nem
törődve a többivel. Mintegy kihúzható tokjai legyenek az eszünknek, úgy
hogy míg az egyiket kinyitjuk, a többi csukva maradjon. Így elérjük,
hogy a gond nem keseríti el jelenünk minden kis élvezetét és nem rabolja
el nehéz terhével nyugalmunkat, nem szorítja ki egyik megfontolás a
másikat, nem vonja maga után valami fontos dologról való gondunk számos
kisebb ügynek az elhanyagolását és így tovább. Akinek elméje pedig
magasztos és nemes elmélkedésekre hivatott, ne engedje át szellemét
prédául a kicsinyes személyes ügyeknek és alacsonyrendű gondoknak, mert
ez annyi volna, mint propter vitam vivendi perdere causas: az élet
kedvéért az élet értelmét elveszíteni. Lényünknek ezzel az irányításával
és elterelésével természetesen kényszert kell magunkra vennünk.
Erősítsen meg bennünket az a tudat, hogy minden embernek sok nagy
kényszert kell elszenvednie, e nélkül emberi élet el nem képzelhető.
Fontoljuk meg, hogy idejében önként alkalmazott kényszer sok külső
kényszerítésnek veheti majdan elejét; mint ahogy a kör központjához
közeleső szelet feléri százszor nagyobbal a kör kerületén. Semmi sem
szabadít fel annyira a külső kényszer alól, mint ha magunk alkalmazzuk a
kényszert. Ezért mondja Seneca: si tibi vis omnia subjicere, te subjice
rationi: ha magad alá akarsz vetni mindent, rendeld magad alá az észnek
(ep. 37.). A magunkkal szemben alkalmazott kényszert mindenkor a
kezünkben tartjuk és ha fájó oldalunkat érinti, valamit engedhetünk is
belőle: holott a külső kényszer kíméletlen és könyörtelen.
16. Vágyainknak határt szabni, kívánságainkat féken tartani,
indulatainkat megzabolázni, folyton rágondolva, hogy az egyes ember az
összes kívánatos dolgoknak csak végtelenül kis részét érheti el, holott
sok baj szükségszerűen mindenkit elér, tehát: abstinere et sustinere, –
olyan életszabály ez, melyet ha nem követünk, nincs oly gazdagság és
hatalom, mely megakadályozhatná, hogy nyomorúságosnak ne érezzük
magunkat. Erre céloz Horatius:
Inter cuncta leges, et percontabere doctos
Qua ratione queas traducere leniter aevum
Ne te semper inops agitet vexetque cupido,
Ne pavor et rerum mediocriter utilium spes.
(Ha mindent összeolvasol és megkérded a tudósoktól, mint élhetnéd le
nyugodtan az életet, – válaszunk: ne űzzön, kínozzon örökkön a
telhetetlen vágyódás, sem az aggodalom, sem a haszontalanságok utáni
remény.)
17. Az élet mozgás, mondja Aristoleles és nyilván joggal: miként fizikai
életünk szakadatlan mozgásból áll, úgy benső, szellemi életünk is
folytonos foglalkozást kiván. Foglalkoznia kell akár valamely
cselekvéssel, akár gondolattal. Bizonysága ennek, hogy a tétlen és
gondolat híjával levő ember az ujjaival vagy valami eszközzel szokott
dobolni. Létünk valójában nyugalom nélkül való: a teljes tétlenség
hamarosan tűrhetetlenné válik, mert a legrémesebb unalmat okozza. Ezt az
ösztönünket tehát szabályoznunk kell, hogy rendszeresen és ezáltal
jobban kielégíthessük. Az ember boldogságának feltétele, hogy valamit
tegyen, vagy legalább is valamit tanuljon: erői megkívánják, hogy
használja azokat és szereti munkája eredményét látni. A legnagyobb
kielégülést az szerzi az embernek, ha valamit alkot az ember, legyen az
bár kosár vagy könyv. Ha művünket kezünk alatt nap-nap után növekedni
látjuk, majd megérjük a befejezését: ez a közvetlen boldogság forrása. A
művészi alkotás, az írás, sőt a puszta kézművesmunka is ilyen hatású;
természetesen minél nemesebbfajú az alkotás, annál nagyobb az élvezet. E
tekintetben legboldogabbak a nagytehetségűek, akik tudatában vannak ama
tehetségüknek, hogy nevezetes, nagy és összefüggő alkotást tudnak
teremteni. Ezáltal ugyanis magasabbrendű érdek hatja át életüket, olyan
fűszerrel telíti azt, amely hiányzik a többiek életéből, mely ilyformán
azokéhoz képest felette ízetlen. Életüknek a mindenkivel közös, anyagi
érdekén kívül egy magasabb, formális érdeke is van, amennyiben a világ
műveiknek az anyagát szolgáltatja, melynek összegyűjtése életükön
keresztül foglalkoztatja őket, mihelyt személyes szükségleteiktől
lélekzethez juthatnak. Bizonyos mértékben értelmük is kettős: részint a
közönséges viszonyokra irányul, az akarat dolgaira, mint a többi
embereké általában, – részint pedig a dolgoknak tisztán objektív
fölfogására. Életük kettős, nézők és szereplők egyszerre, holott a
többiek csupán szereplők. Minden ember alkosson valamit tehetségeihez
mérten. A tervszerű munkásságnak hiánya felette káros. Különösen hosszu
kéjulazások alkalmával érezzük ezt, midőn olykor nagyon boldogtalanoknak
érezzük magunkat, mert rendes foglalkozás híján természetes
életelemünkből vagyunk kiragadva. A fáradozás és az akadályokkal való
megbirkózás annyira életszükséglete az embernek, mint a vakondoknak,
hogy földet túrjon. A nyugalmat, melyet a kielégülés idéz elő, tartósan
nem bírja elviselni. Életének legfőbb élvezete, hogy az akadályokat
lebírja, akár az anyagiakat, melyek a szereplésnél és cselekvésnél
lépnek útjába, akár szellemieket, mint a tanulásnál és kutatásnál. Ha
nem adódik önként az akadály, úgy szerez magának: egyéniségéhez képest
vadászik, vagy bilboquet-t játszik, vagy jellemének öntudatlan
hajlamától vezetve, beleköt valakibe, vagy cselszövést sző, csalásokba
és minden aljasságba keveredik, csakhogy a nyugalom elviselhetetlen
állapotának véget vessen. Difficilis in otio quies.
18. Törekvéseink vezércsillagának ne a fantázia képeit, hanem világosan
elgondolt fogalmakat válasszunk. Rendesen ennek ellenkezőjét tesszük.
Szoros vizsgálat után rájövünk, hogy elhatározásainkat végső fokon
többnyire nem fogalmak és ítéletek döntik el, hanem a fantázia képe,
mely az alternatívák egyikét helyettesíti. Nem emlékszem rá, hogy
Voltaire vagy Diderot melyik regényében fordul elő, hogy a hős előtt
ifjúkorában, midőn Herkulesként a válaszúton állott, az erény mindig
öreg nevelőjének alakjában jelent meg, aki balkezében tubákos szelencét,
jobbja ujjai közt pedig egy szippantásravalót tartva, – erkölcsi
intelmekben részesítette; a bűn pedig anyja komornájának a képében.
Különösen ifjúságunkban rögzítjük meg boldogságunk célját kép alakjában,
mely egykor egész életünkön át ott lebeg szemünk előtt. Voltakép
kötekedő kísérletek ezek, melyek, ha elértük, semmivé foszlanak szét és
rájövünk, hogy az ígéretből mitsem valósítottak meg. Ilyenek a házi,
polgári, társadalmi, falusi életnek egyes jelenetei; az otthonnak,
környezetnek, kitüntetéseknek képei és így tovább. Chaque fou a sa
marotte (minden bolondnak megvan a maga bogara): kedvesünknek a képe is
sokszor ezek közé tartozik. És ez természetes is: mert ami szemléletes,
közvetetlenül hat az akaratunkra, mig az elvont gondolat csak
általánosságot ad részletek nélkül; pedig éppen ezekben van a realitás.
Másrészt egyedül a fogalom megbízható, okos hát csak benne bízni. Olykor
rászorul néhány képpel való értelmezésre és körülírásra: de csak cum
grano salis.
19. Az előző szabályt befoglalhatjuk abba az általánosabbikba, mely
szerint mindenütt urai legyünk a jelennek és a szemlélet világának. Ez a
világ a pusztán elgondolt és tudott dolgokkal szemben aránytalanul erős,
nem anyagánál és tartalmánál fogva, – ami gyakran igen csekély – hanem
formája szerint, szemléletességénél és közvetetlenségénél fogva, mint
amely a kedélyre hat és annak nyugalmát megzavarja, vagy szándékát
megrendíti. A meglévő, a szemléletes, amit könnyen áttekinthetünk,
mindenkor egyszerre és egész erejével hat: a gondolatnak és okoknak
időre és nyugalomra van szükségük, hogy részleteikben átgondolhassuk;
ezért nem tekinthetjük át minden pillanatban egész teljességükben. Ennek
folytán valamely kellemes dolog, amelyről kellő megfontolás után
lemondottunk volt, mégis ingerel bennünket, ha megpillantjuk. Éppen úgy
bánt bennünket az olyan ítélet, melynek teljes illetéktelenségét
belátjuk; megharagít oly sértés, melynek megvetésünkre méltó voltát
belátjuk; hasonlókép le fogja győzni a hamis látszat azt a tíz okot,
mely valamely veszedelem jelenléte ellen bizonyít, az a hamis látszat,
hogy az valóban jelen van és így tovább. Mindeme dolgokban lényünk
eredendő oktalansága érvényesül. Ily benyomásoknak gyakran esnek
áldozatul a nők és csak kevés férfiban van annyira túlsúlyban az ész,
hogy ne kelljen annak hatásaitól szenvednie. Ahol puszta gondolatokkal
azt teljesen le nem győzhetjük, legjobb, ha a benyomást annak az
ellenkezőjével közömbösítjük, például a sértés hatását olyanoknak a
felkeresésével, akik bennünket nagyrabecsülnek; valamely fenyegető
veszedelem benyomását úgy, hogy valósággal arra tekintünk. Egy olasz
ember, beszéli Leibnitz (Nouveaux Essais, liv. I. Cap. 2. § 11.), még a
kínpad szenvedéseinek is ellen tudott állani, hogy amint feltette
magában, kínzatása idejére szünetlenül maga elé idézte az akasztófa
képét, melyre vallomása juttatta volna. Miértis időről-időre
felkiáltott: Io ti vedo! (Látlak!) Ezeknek a szavaknak később maga adta
meg ezt a magyarázatát. Bajos dolog tehát meg nem tántorodni
szándékunkban, ha környezetünk velünk ellenkező véleményen van és
aszerint is viselkedik. Hiába vagyunk róla meggyőződve, hogy amazok
tévednek. Ha egy király üldöztetve menekül és komolyan inkognitóban
utazik, olyankor bizalmas kíséretének vele szemben négyszemközt
tanusított szertartásos alattvalói viselkedése szinte szükséges
szíverősítő lesz, nehogy végre maga is kételkedjék önmagában.
20. Miután a második fejezetben már rámutattam az egészségre, mint
boldogságunk első és legfontosabb értékére, itt néhány, annak
megszilárdítására és megőrzésére szolgáló általános szabályt fogok
felemlíteni.
Az ember úgy edzze magát, hogy testét egészében és részeiben, amig
egészséges, nagy megerőltetéseknek tegye ki és megszokja, hogy
mindenféle kellemetlen behatásoknak ellentálljon. Viszont ha az egész
testben, vagy annak egyik részében valamely betegség mutatkozik, ennek
az ellenkezőjét kell azonnal követnünk. A beteg testet, vagy testrészt
mindenkép kíméljük és ápoljuk: mert a szenvedő és legyengült szervezet
alkalmatlan az edzésre.
Az izmot az erős használat erősíti, az ideget ellenben gyengíti. Az
izmokat tehát gyakoroljuk minden megfelelő megerőltetéssel, az idegeket
azonban óvjuk tőle. Óvjuk a szemünket túlerős és különösen a visszavert
fénytől. Minden megerőltetéstől a félhomályban, valamint túlságosan apró
tárgyaknak tartós nézésétől. Óvjuk fülünket túlságosan erős zajtól,
főkép azonban agyunkat túlsokáig tartó és nem idejében való
megerőltetéstől. Adjunk neki pihenőt emésztéskor, mert akkor ugyanaz az
életerő, mely az agyban gondolatokat alkot, megerőltetve dolgozik a
gyomorban és a belekben, hogy gyomorpépet és tápláléknedvet termeljen.
Kíméljük agyunkat nagyfokú izommunka alatt és utána. Mert ugyanúgy
vagyunk a mozgató, mint az érző idegekkel és valamint a fájdalomnak,
amelyet megsérült tagjainkban érzünk, tulajdonképpeni székhelye az agy,
úgy valójában nem a lábunk és kezünk jár és dolgozik, hanem az agy,
vagyis annak az a része, amely a nyúltagy és gerincagy által az illető
tagok idegeit izgatja és általa mozgásba hozza. A lábunkban és kezünkben
érzett fáradtság tulajdonképeni helye az agyban van. Ezért is csak azok
az izmok fáradnak el, amelyeknek mozgása önkényes, azaz az agyból eredő,
ellenben az önkénytelenül működő, mikép a szív, nem fáradnak el. Nyilván
ártunk vele az agynak, ha egyszerre, vagy gyors egymásutánban erős
izommunkát és szellemi megeröltetést végzünk. Ezzel azonban nem
ellenkezik, hogy séta elején, vagy általában rövid utak alkalmával
gyakran fokozott szellemi munkát végez az ember. Az ilyen könnyű
izommunka és az általa erősbödő lélegzés az artériás, vagyis most már
jobban oxidált vérnek az agy felé tódulását elősegíti. Adjuk meg
agyunknak a helyreállításhoz szükséges alvás teljes mértékét, mert az
alvás az egész emberre ugyanaz, ami a felhúzás az órának. (Welt als
Wille u. Vorstellung, II. 217. 3-ik kiadás II. 240.) Erre annál nagyobb
mértékben szorul rá az agy, minél fejlettebb és tevékenyebb. Ezt a
mértéket azonban túllépni puszta időfecsérlés lenne, mert az alvás
annyit veszít intenzióban, amennyit extenzióban nyer (Lásd: Die Welt als
Wille und Vorstellung, II. 247., 3. kiadás, II. 275.[16])