nagyobb, annál unalmasabb. Mindenki csak addig lehet igazán önmaga, amíg
egyedül van: aki tehát nem szereti a magánosságot, az nem szereti a
szabadságot sem. Csak a magánosságban igazán szabad az ember. Minden
társaságnak elválhatatlan társa a kényszerűség, mindegyik áldozatokat
követel, melyek annál nehezebben esnek, minél kiválóbb valakinek az
egyénisége. Ezért mindenki egyénisége értékéhez mérten fogja a
magányosságot kerülni, elviselni vagy pedig szeretni. Mert benne érzi a
hitvány egész hitványságát, a nagy szellem a maga egész nagyságát,
szóval a maga igaz mivoltát. Minél magasabb rendű valaki, annál
magányosabb. Az ilyennek valóságos jótét, ha szellemi egyedüllétének
megfelel fizikai magányossága, mert a különnemű lények tarka
változatossága zavarólag, sőt kártevőleg hat rá, megfosztja énjétől,
anélkül, hogy kárpótlásul bármit is nyujthatna neki. Míg a természet az
emberek közt az erkölcsi és értelmi különbségek széles sorozatát vonta
meg, addig a társaság ezeket semmibe sem véve, kimondja az egyenlőséget
vagy helyesebben a rang és rend mesterséges fokozatait, amelyek a
természetes rangsorral sokszor homlokegyenest ellentétes irányúak. Ennél
az elrendezésnél csak azok járnak jól, akik a természetnél fogva
alacsonyrendűek, a kiválóak azonban a rövidebbet húzzák. Ezek aztán ki
is vonják magukat a társaságból, amelyben rendesen a közönséges elem
szélesen terpeszkedik. Nagy szellemek azért utálják meg a társaságot,
mert benne a jogok és igények egyenlősége uralkodik, dacára a képességek
és társadalmi értékek egyenlőtlen voltának. Az úgynevezett jó társaság
minden kiválóság érvényesülését eltűri, kivéve a szellemit: ez üldözendő
kobozmány. Arra kötelez bennünket, hogy minden balga fonákság és tompa
butasággal szemben határtalan türelmet tanusítsunk, az egyéni kiválóság
ellenben elnézést kolduljon, vagy húzza meg magát a sarokban. Mert a
szellemi fölény már puszta létével, akaratlanul is sért.
Az ú. n. jó társaságnak tehát nemcsak az a hátránya, hogy oly emberekkel
hoz bennünket össze, kiket dicsérni és szeretni nem vagyunk képesek,
hanem hogy nem tűri a természetünknek megfelelő magunktartást, sőt az
összhang kedvéért arra kényszerít bennünket, hogy összezsugorodjunk, sőt
hogy eléktelenítsük magunkat. Szellemes beszéd vagy ötlet csak szellemes
társaságba való. A közönséges társaságban ez egyenesen gyűlöletes, hogy
ebben tetszést arasson az ember, szükségképpen tompának, korlátoltnak
kell lennie. Ilyen társaságban nagy önmegtagadással énünk javát fel kell
áldoznunk, csak hogy hasonlók legyünk a többiekhez. Ezen az áron azután,
igaz, megnyertük számunkra a többieket. Ámde minél értékesebb egyéniség
valaki, annál inkább meg fog róla győződni, hogy a nyeresége nem fedezi
a veszteségét, mert önmegtagadásáért és a körükben elszenvedett
unalomért és kellemetlenségért nincs ami kárpótolhatná. A legtöbb
társaság olyan, hogy jól jár mind, aki azt a magánnyal cseréli fel. A
valódi szellemi kiválóság pótlására a társaság a hamis, konvencionális,
önkényes szabályokon nyugvó, a magasabb állásúak között hagyományszerűen
tovaterjedő kiválóságot vett föl, melyet, mint a jelszót, szintén meg
lehet változtatni: ez az, amit illemnek, finom modornak, bon ton,
fashionableness, neveznek. Ha egyszer mégis összeütközik az igazi
kiválósággal, kiderül a gyöngesége. Erre ráillik a francia mondás: quand
le bon ton arrive, le bon sens se retire. (A jó modortól szökik a józan
ész.)
Különben is teljes összhangban az ember csak magamagával lehet. Még
barátjával, kedvesével sem, mert az egyéniségek s hangulatok
különbözőségei minduntalan, ámbár csekély disszonantiát okoznak. Ezért
csak a magányban lehet föllelni a szívnek igaz, mély békéjét és a lélek
teljes, mély csöndjét, amely az egészség mellett a legfőbb földi jó.
Állandó hangulattá e nyugalom csak a teljes visszavonultságban válhatik.
Ha az egyéniség nagy és gazdag, akkor az ember a legboldogabb állapotot
élvezi, mely e szegény földön egyáltalán föllelhető. Mondjuk ki kereken:
bármily szorosan fűzze is egymáshoz az embereket a barátság, szerelem és
házasság, igazán becsületesen az ember csak önmagával törődik,
legfeljebb még a gyermekeivel. Minél kevésbé van valaki tárgyi és
személyi okoknál fogva ráutalva az emberekkel való érintkezésre, annál
jobb a dolga. A magányosság egyszerre enged áttekintést a nyomában járó
bajok felett, a társaság ellenben alattomos: a szórakozás, közlékenység,
társas örömök mögé rejti nagy, gyógyíthatatlan bajait. Az ifjúságnak
főképpen a magány elviselését kellene tanulnia, mert ez a forrása a
boldogságnak, a lelki nyugalomnak. Mindebből következik, hogy legjobban
az jár, aki csak magamagára számított és aki magamagának mindenben
mindene tud lenni, sőt Cicero azt mondja: Nemo potest non beatissimus
esse, qui est totus aptus ex sese, quique in se uno ponit omnia. (Az a
legboldogabb, aki önmagától teljesen el tudja látni önmagát és akinek
mindene önmagában van. Paradox. II.) Minél többet jelent az ember
magamagának, annál kevesebbet vár másoktól. Nagy belső értékű emberek
önelégültségükben tartózkodnak tőle, hogy a közönségnek jelentékeny
áldozatokat hozzanak és a társas életet önmegtagadásuk révén is
felkeressék. Ennek éppen az ellentéte teszi a közönséges embereket
olyannyira társuló és alkalmazkodó lényekké. Könnyebb nekik másokat
elviselni, mint önmagukat. Ehhez járul még, hogy ami igazán értékes, azt
a világ meg nem becsüli, és amit megbecsül, az nem értékes. Ennek a
ténynek bizonyítéka és egyúttal következménye a kiválóknak
visszavonultsága. Az életbölcsesség tehát azt parancsolja, hogy az ember
szabadságát megőrzendő, korlátozza a szükségleteit vagy pedig ezeket
tágítva, egyéniségével minél rövidebben számoljon le.
Az embert társas lénnyé leginkább az teszi, hogy képtelen a magányt és
ebben önmagát elviselni. Belső üressége és az unalom hajtja társaságba,
űzi idegenbe, utazásra. Elméje a rugalmasság híján tunya, hogy
tevékenységre serkentse, a borhoz folyamodik, ez úton válnak aztán sokan
iszákosokká. Ezért szükségük van állandó külső izgalomra és pedig a
legerősebbre, amelyet csak hozzájuk hasonló lények nyujthatnak. Ennek
híján lelkük saját súlyuk alatt összeroskad és nyomasztó tespedésbe
borul.[13]
A legtöbb egyén az emberiség eszméjének csupán csekély töredéke, miért
is mások részéről sok kiegészítésre szorul, hogy félig-meddig teljes
emberi öntudatra tegyen szert. Aki azonban _egész_ ember, az már
egymagában is egység és nem töredék, tehát beéri önmagával. Ily
értelemben a közönséges társaságot az olyan orosz tülök-zenéhez
hasonlíthatjuk, melyben minden tülöknek csupán egy hangja van és zene
csupán valamennyinek pontos összehangzása által keletkezhetik. Mert a
legtöbb ember szelleme ilyen egyhangú tülök. A legtöbbjén meglátszik,
hogy egyetlen gondolata van csupán és képtelen egyebet gondolni ennél az
egynél. Ebből megérthetni, nemcsak hogy mért oly unalmasak az emberek,
hanem hogy mért annyira társas lények és mért járnak legszívesebben
csordában, the gregariousness of mankind (az emberiségnek nyájba
tömörülése). Minden egyesnek tűrhetetlenné válik a saját lényének sívár
egyhangúsága – omnis stultitia laborat fastidio sui (minden ostoba
szenved a maga utálásától) –, csak együtt számítanak valamit, mint az
említettem tülkösök. A szellemes ember azonban hasonló az olyan
művészhez, aki egymaga játssza végig a koncertjét. A zongorához is
hasonlíthatók, mely egymagában valóságos kis zenekar. Ő is egész kis
világ és amit a többiek csak összeműködve mutathatnak fel, azt ő
egységes tudatban fejezi ki. Miként a zongora, úgy ő is nem része a
szimfóniának, hanem szóló-játékra, az egyedüllétre alkalmas: ha másokkal
kell összeműködnie, csak mint főhang szerepelhet, melyhez kíséret járul,
akár a zongora, vagy mint ami megadja a hangot az énekhez, akár a
zongora. Aki pedig szereti a társaságot, jól teszi ha a hiányzó
minőséget a mennyiséggel igyekszik pótolni. Egyetlen elmés ember
elegendő társaság, a közönséges fajtából azonban jó, ha sok van, mert a
változatosságból és az összhangzásból mégis csak kikerül valami, mint az
említettem kürtös-muzsikából – az ég pedig adjon nekik hozzá türelmet.
Az emberek eme belső üressége és szegénysége magyarázza meg azt a
körülményt, hogy ha jobbérzésű emberek valamely nemes, eszményi célért
egyesülnek, annak rendszerint az lesz a vége, hogy az emberi salak, mely
végtelen sokaságával mindent elborít, mint a féreg, és mindig kész
bármit, válogatás nélkül megragadni, hogy unalmán vagy más körülmények
között szükségén segítsen, oda is befurakodik és az egész dolgot vagy
megsemmisíti, vagy az eredeti célzatnak éppen az ellenkezőjévé
változtatja.
Egyébiránt a társasélelet az emberek szellemi melegedésének is
tekinthetjük, amint az a nagy hidegben összebujással történik. De akinek
magának nagy a szellemi melege, nem szorul ilyen csoportosulásra. Egy
ebben az értelemben általam kidolgozott mesét e munka 2. kötetének
utolsó fejezetében találhat az olvasó.
Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a társaság kedvelése fordított arányban
van az egyén szellemi értékével. A társaság kerülése szinte egymagában
kiváló tulajdonságra vall.
A szellemileg kiváló egyénre nézve ugyanis a magány kettős haszonnal
jár: azzal, hogy önmagával lehet és hogy nem kell másokkal lennie. Ezt
az utóbbit különösen akkor méltányolhatjuk kellőleg, ha meggondoljuk,
mennyi kényszerrel, kellemetlenséggel, sőt veszéllyel van minden
társasélet összekötve.
Minden bajunk abból származik, hogy nem tudunk egyedül lenni, mondja
Labruyère. A társas hajlam a legveszedelmesebb, sőt legvégzetesebb
tulajdonságaink közé tartozik, mert oly lényekkel hoz bennünket
érintkezésbe, kiknek nagy többsége erkölcsileg rossz, szellemi
tekintetben pedig tompult és fonák. A társas hajlam nélkül való nem
szorul rájok. Ez pedig már azért is nagy szerencse, mert majd minden
szenvedésünknek a társasélet a forrása, mely véget vet a lélek
nyugalmának, ami pedig az egészség mellett a boldogságunknak fő alkotó
eleme. A lelki nyugalmukért a kynikusok lemondtak minden vagyonról: aki
hasonló szándékkal lemond a társaságról, a legbölcsebb utat választotta.
Mert ép oly találó, amilyen szép, amit _Bernardin de St. Pierre_ mond:
le diète des aliments nous rend la santé du corps, et celles des hommes
le tranquillité de l’âme (a táplálkozás korlátozása testi egészségünket
adja vissza, a társaságé lelki nyugalmunkat.) Aki tehát korán,
megbarátkozik a magányossággal, sőt azt meg is szereti, az valóságos
aranybányára tett szert. De erre nem mindenki képes. Kezdetben a
szükség, ennek megszüntével pedig az unalom összetereli az embereket. E
kettő nélkül mindenki egyedül maradna, már csak azért is, mert egyedül a
magány felel meg lényünk kizárólagos fontosságáról alkotott
képzeletünknek, amely a világ tülekedésében semmivé zsugorodik és
lépten-nyomon fájdalmas cáfolatban részesül. Ily értelemben a magányt az
ember természetes állapotának mondhatjuk, melyben, mint az első Ádám,
bodogan élhet.
Csakhogy Ádámnak nem volt se apja, se anyja! Viszont azt is mondhatjuk
tehát mai értelemben, hogy a magány az embernek nem természete, mikor
ugyanis belép a világba, nem áll egyedül, hanem szülők és testvérek
társaságában. A magányosság ennélfogva nem lehet eredeti hajlam, hanem a
tapasztalatnak és elmélkedésnek az eredménye. Ez pedig a szellemi erő
fejlődésével és az életkorral egyenes arányban növekszik. A kisded
féltében ríva fakad, ha csak pár percre is magára hagyják. Fiugyermeknek
nagy büntetés az egyedüllét. Az ifjak könnyen társulnak, csak a
nemesebbek és a kiváló szelleműek keresik néha a magányt; de mégis
nehezükre esik egy teljes napot egyedüllétben tölteni. A férfi ezt
könnyen veszi és pedig minél korosabb, annál könnyebben. Az aggastyánnak
végül, aki egymaga maradt meg a letűnt nemzedékekből és az élet
gyönyöreit se bírja már élvezni, igazi eleme a magány. E hajlam
növekedése minden egyes esetben a szellemi érték arányában történik.
Mert ez, mint mondottuk, nem tisztán természeti, közvetetlenül a
szükségletek által előidézett valami, hanem inkább csak ilyenekről
szerzett tapasztalatoknak és elmélkedéseknek, főként annak a
meggyőződésnek az eredménye, hogy a legtöbb embernek erkölcsi és
szellemi mivolta nyomorúságos. Ebben az a legrosszabb, hogy az egyénben
annak erkölcsi és szellemi tökéletlensége összeműködik és kölcsönösen
elősegíti egymást, ami a legtöbb emberrel való társalgást
élvezhetetlenné, sőt tűrhetetlenné teszi. Innen van aztán, hogy bár sok
minden nagyon is rossz ezen a világon, mégis a társaság a legrosszabb
benne. Még a társaságot kedvelő francia. _Voltaire_ is azt mondta: la
terre ezt couverte de gens qui ne méritent pas qu’on leur parle (a föld
tele van olyan emberekkel, akikkel nem érdemes beszélni). Ugyanezt az
okát adja ennek a hajlandóságnak a magányt oly állhatatosan szerető,
szelíd Petrarca is:
Cercato ho sempre solitaria vita
(Le rive il sanno, e le campagne, e i boschi),
Per fuggir quest’ ingegni storti e loschi,
Che la strada del ciel hanno smarrita.
(A magányt kerestem mindig,
Tanúim a partok, mezők és erdők,
Hogy elkerüljem a ferde és rövidlátó embereket,
Akik eltévesztették az éghez vezető utat.
Hasonlókép ír szép könyvében, „de vita solitaria“, mely nyilván mintája
volt _Zimmermannak_ a magányosságról szóló híres művéhez. Chamfort a
maga gúnyos módján fejezi ki a társaság kerülésének ezt a csupán
másodlagos és közvetett eredetét: on dit quelquefois d’un homme qui vit
seul, il n’aime pas la société. C’est souvent comme si on disait d’un
homme, qu’il n’aime pas la promenade, sous le prétexte qu’il ne se
promène pas volontiers le soir dans la forêt de Bondy. (Azt mondják néha
az olyan emberről, aki magányosan él, hogy nem szereti a társaságot.
Olyan ez, mintha azt mondanák valakiről, hogy nem szeret sétálni, azon
okból, mert nem szívesen sétál esténként Bondy erdejében.)[14] És a
jámbor, keresztényi _Angelus Silesius_ is ugyanazt mondja a maga módján,
mythikus szavakkal:
Heródes – ellenség. József – a belátás.
Vele tudatja álmában Isten a veszélyt.
A világ – Betlehem. Egyiptom – a magányosság:
Menekülj, Lelkem, menekülj, különben bánattól elpusztulsz.
Ugyanígy szól Giordano Bruno: tanti uomini che in terra hanno voluto
gustare vita celeste, disero con una voce: „ecce elongavi fugiens, et
mansi in solitudine“. (Annyi ember, aki e földön égi életet akar
élvezni, egyértelműen mondta: Íme futva menekültem és a magányban
maradtam). Igy ír magáról a perzsa Sâdi Gulistan-jában: „megúnván
damaskusi barátaimat, elvonultam Jeruzsálem mellé, a pusztába, hogy az
állatok társaságában éljek“. Milyen élvezete is telnék az olyan
embereknek, kiket Prometheus jobb agyagból gyúrt, az oly lényekkel való
érintkezésben, akikkel saját természetüknek csak legalacsonyabb és
legnemtelenebb része révén, a hétköznapi, aljas, közönséges elemével
lelhetnek kapcsolatot, akik fel nem bírván emelkedni amazok szintjéhez,
ezeket is lerántják magukhoz? Az elkülönödés és magány kedvelését
bizonyos arisztokratikus érzés táplálja. A hitványak szinte
szánalomraméltóan, mind társas lények; az ember nemessége ellenben már
abból is kitetszik, hogy nem leli kedvét a társaságban, hanem mindinkább
előnyben részesíti a magányt és lassanként évek múltával belátja, hogy
ritka kivételeket leszámítva, a világon csupán a magány és a hitványság
közt van választás. Sőt bármily keményen hangzik is, minden keresztényi
jámborsága és szeretete mellett még Angelus Silesius is hangoztatja:
Magányban élni rossz: de aljas mégse légy.
Így bárhol is úgy élsz, mintha pusztába vonultál volna.
Természetes, hogy a nagy szellemek, az emberi nem voltaképpeni nevelői,
ép oly kevéssé vágynak a többiek társaságába elegyedni, mint a tanító a
körülötte lármázó gyereksereg játékaiba. Mert a kiválók azért jöttek a
világra, hogy az embereket kivezessék a tévedések árjából az igazság
révébe, hogy durvaságuk és aljasságuk sötétségéből a világosság, a
műveltség, nemesség felé emeljék fel. Ott kell ugyan élniök a többiek
közt, de közibük nem tartoznak és már ifjuságuktól kezdve érzik, hogy
lényegesen különböznek a tömegtől, amelytől lassanként nemcsak
szellemileg, hanem szükségképpen testileg is mindinkább eltávolodnak.
Közelükbe senki sem férkőzhetik, aki maga is többé-kevésbé felül nem
emelkedett a közönséges hitványságon.
Mindezekből tehát nyilvánvaló, hogy a magány kedvelése nem eredeti,
természetes ösztön, hanem a nemesebb szellemeknél lassanként kialakuló
hajlam, melynek még ellentétes mefisztófeleszi besúgásokkal is meg kell
birkóznia: Ne játssz tovább a kínnal, mely keselyűként tépi éltedet, a
leghitványabb társaság is érezteti veled, hogy ember vagy az emberek
közt.
Magányosság a sorsa minden kiváló elmének. Ha sóhajtozik is néha rajta,
mégis ezt választja, mint két baj közül a kisebbet. A növekvő korral
könnyebben és természetesebben (sapere aude) tud haladni ez úton az
ember, a hatvanasnak pedig már szinte természetes ösztönévé válik. Most
már minden elősegíti ennek a kifejlését. A társasélet csábításai, a
szerelem, nemi ösztön hatásukat veszítik e korban. Az öregkornak
nemnélkülisége bizonyos önmagával való megelégedettségnek veti meg
alapját, mely a társas ösztönt hovatovább teljesen elsorvasztja. Ezer
csalóka balgaságtól szabadul meg az öreg ember. Az aktív élettel már
rendszerint leszámolt, nem vár többé semmit, nincsenek tervei, sem
szándékai. A vele egyívásúak már nem élnek, idegen nemzedék közepette
tárgyilagossággal szemléli egymagában a rajzó életet. De szelleme még
követni akarja az idő gyors röptét. Mert ha elméje ereje meg nem
csökkent, akkor, tekintve az idők folyamán tett tapasztalatait és
szerzett ismereteinek kiterjedtségét, gondolatainak teljes
átérlelődését, minden erejének használatában elért nagy gyakorlottságát,
mindenféle tanulmánya érdekesebb és könnyebb lesz, mint bármikor előbb.
Tisztán lát ezer dolgot, melyet azelőtt köd takart el, eredményekhez jut
és érzi egész fölényét. Hosszú tapasztalás megtanította rá, hogy az
emberektől sokat ne várjon, kiismervén, hogy a velük való közelebbi
ismeretségnél azok csak veszítenek. Tudja, hogy ritka szerencsés
eseteket leszámítva nem akad másra, mint az emberi természetnek
fogyatékos példányaira, melyeket jobb, ha érintetlenül hagy. Nincs tehát
többé kitéve a közönséges csalódásoknak, tudja mindenkiről, hogy
hányadán van vele és ritkán érez magában a közelebbi összeköttetésre
kedvet. Végül, kivált ha a magányosságban ifjúkori barátjára ismert, az
elszigeteltség és az önmagával való társalkodás szokása is hozzájárult
még és második természetévé lett. A magányosság kedvelése most már,
miután legyőzte a társulás ösztönét, második természetévé vált, úgy él
benne, mint hal a vízben. Minden kiváló, a többitől elütő, különálló
egyéniségre a magányosság ifjúkorban esetleg nyomasztóan hat, de a
vénségben nagy könnyebbségre szolgál.
Az öregség ez előnyében azonban ki-ki csupán szellemi erejéhez mérten
részesedik, a kiváló jobban, de kisebb mértékben mindenki. Csak a
felette szegényes és hitvány természetűek társulnak oly könnyen
öregségükben, mint annakelőtte. Az ilyenek aztán csak terhére esnek a
társaságnak, melybe immár bele nem illenek és legfeljebb megtűretnek
itt, ahol előbb keresett személyiségek voltak.
Az életkor és a társulási hajlam közti fordított viszonynak megvan a
maga célszerűségi oka is. Minél fiatalabb az ember, annál többet kell
még minden tekintetben tanulnia. A természet ezért ráutalta az egymástól
való kölcsönös okulásra, melyben mindenki a hozzája hasonlóval történő
érintkezése közben részesül és melyre való tekintettel az emberi
társadalmat egy nagy Bell-Lancaster-féle nevelőintézetnek mondhatnók. Ez
nem oly mesterséges módja a tanulásnak, mint a könyvekből és iskolában
történő és nagyon célszerű, hogy minél ifjabb az ember, annál
szorgalmasabban látogassa ezt a természetes oktatási intézményt. Nihil
est ab omni parte beatum (nincs semmi, ami minden oldaláról tekintve,
boldog volna), mondja Horatius és „nincsen lótusz szára nélkül“ tartja
az indus közmondás.
A sok nagy előnye mellett megvan a magányosságnak a hátrányos oldala is,
melyek mégis, a társaságéival szemben igen csekélyek. Azért akiben van
valami kiváló tulajdonság, mindig könnyebben fog boldogulni emberek
nélkül, mint velük. Azok közt a hátrányok közt különben van egy, melynek
nem jutnak olyan könnyen tudatára, mint a többinek. Valamint ugyanis
huzamos otthonülés mellett testünk betegesen érzékennyé válik a
legcsekélyebb hűvös szellő fuvallata iránt, úgy az állandó magányosság
folytán kedélyünk a legjelentéktelenebb esetek, szók, sőt puszta
arcmozdulatok által is nyugtalanságot, sőt fájó sértődést érez. Holott
aki állandóan benne él az élet tolongásában, ezeket észre se veszi.
Annak pedig, aki különösen ifjabb éveiben nem képes tartósan elviselni a
magány sívárságát, bárhányszor űzte is a magányba az emberekkel szemben
való méltó visszatetszés, – azt tanácslom, szokjék rá és vigye magával a
magány egy darabját a társaságba, tanuljon bizonyos mértékig ott is
egyedül maradni. Ne közölje tehát gondolatait mindjárt másokkal, ne
vegye túlságos komolyan az ott elhangzott szókat, ne várjon tőlük sokat
se erkölcsi, se értelmi tekintetben, vértezze magát véleményökkel
szemben közönnyel, hogy dicséretes türelmességét állandóan megóvhassa.
Így aztán köztük forog, de mégsem lesz igazán a társaságukban, hanem
inkább tárgyilagos szemlélő marad. Ez megvédi a társasággal való szoros
érintkezéstől, annak szennyétől, sebeitől. Ennek a megszorított vagy
körülbástyázott társas érintkezésnek olvasásra méltó drámai
feldolgozását bírjuk _Moratin_ vígjátékában, „El Café o sea la comedia
nueva“, még pedig D. Pedro jellemében, kivált az első felvonás második
és harmadik jelenetében. Ily értelemben a társaságot tűzhöz
hasonlithatjuk, melynél az okos kellő távolságban melegedik és nem
markol bele, melytől a balga, miután megégette magát, a magányba
menekül, jajgatva, hogy a tűz éget.
10. Az irígység az emberi természetben rejlik: mégis bűn ez és egyben
szerencsétlenség.[15] Az irígységet tehát boldogulásunk ellenségének
tekintsük és igyekezzünk, mint valami gonosz démont, elfojtani. Erre
oktat bennünket Seneca szép mondása: Önmagunk dolgai szolgálnak a
gyönyörüségünkre másokkal való összehasonlítás nélkül: sohasem lesz
boldog az olyan ember, akit bánt, hogy más nálánál boldogabb (de ira
III. 30.), majd ismét: Ha azt nézed, hogy hányanelőznek meg, gondold meg
hányan következnek utának. (Epistola 5.) Többet tekintsük tehát azokat,
kiknek nálunknál rosszabb a soruk, mint azokat, akiknek látszólag jobban
folyik a dolguk. Valósággal bekövetkezett bajok esetén leghathatósabb,
bár az irígységgel egy forrásból fakadó vigasztalást fog adni a
magunkénál nagyobb fájdalmaknak a látása, valamint olyan emberekkel való
érintkezés, akiket valami hasonló baj ért.
Ennyit az irígység aktív oldaláról. Ami a passzív tulajdonságát illeti,
ügyeljük meg, hogy nincs az irígységhez fogható engesztelhetetlen
gyűlölet. Ezért is nem tanácsos, hogy szüntelenül és kihívóan felkeltsük
azt. Jobban tennők, ha ezt az élvezetet, mint számos mást megtagadnók
magunktól veszélyes következményei miatt. – Az arisztokrácia háromféle:
1. a születés és rangé, 2. a pénzarisztokrácia, 3. a szellemi
arisztokrácia. Ez utóbbi a legelőkelőbb, ilyennek is ismerik el, hacsak
időt engednek rá. Már Nagy Frigyes is megmondotta, hogy a kiváltságos
szellemek egyenlő rangban vannak az uralkodókkal. Mondotta pedig ezt
udvarmesterének, aki megütközött azon, hogy míg a miniszterek és
tábornokok a marsalltáblánál étkeztek, addig Voltaire olyan asztalnál
kapott helyet, melynél uralkodók és hercegek ültek. Minden fajta
arisztokráciát az irígyek serege veszi körül, akik titokban haragot
éreznek minden felsőbb rendűek iráni és ha nem kell félniök tőlük,
sokféle módon adják amazoknak tudtára, hogy te sem vagy ám különb
nálunknál. De éppen ez az igyekezetük árulja el, hogy az ellenkezőjéről
vannak meggyőződve. Ezzel szemben a megirígylettek tartsanak maguktól
távol mindenkit és lehetőleg kerüljék az alranguakkal való minden
érintkezést, ugy hogy széles szakadék válassza el őket. Ha pedig ezt nem
tehetik, tűrjék el lehetőleg hidegvérrel amazok törekvéseit. Viszont az
egyik arisztokráciához tartozók rendesen jól és irígység nélkül férnek
meg a másik kettő valamelyikéhez tartozókkal, mert mindegyiküknek van
mit latba vetnie a mérleg serpenyőjébe.