boldogságot, gyönyöröket igényelve lépünk a világba, balga reménységgel
hiszünk teljesedésökben. Csakhamar azonban pontosan megjelenik a végzet,
gyöngédtelenül felrázva bennünket álmadozásunkból és megtanít rá, hogy
semmi sem a mienk, hanem minden az övé, elvitázhatatlan joga van nemcsak
minden vagyonunkra, hanem feleségre és gyerekre, kezünkre és lábunkra,
szemünkre és fülünkre, sőt még az orrunkra is arcunk kellős közepén. A
tapasztalat rövidesen meghozza a belátást, hogy boldogság és gyönyör a
délibáb játéka csupán, amely távolról incselkedik velünk, de
mindannyiszor semmivé foszlik, ahányszor meg akarjuk közelíteni.
Belátjuk csakhamar azt is, hogy a szenvedés és fájdalom közvetetlen,
igaz valóság és nem illúzió. Ha okulunk a tapasztalásból, akkor
felhagyunk a boldogság és gyönyör hajszolásával és inkább azon leszünk,
hogy lehetőleg elreteszeljük a bejárást a fájdalom és szenvedés előtt.
Belátjuk, hogy az élet jobbat nem nyujthat egy szenvedéstől mentes,
nyugodt, tűrhető létnél, ennyire lefokozzuk igényeinket, hogy ezeket
aztán annál biztosabban valóra válthassuk. A legbiztosabb módja annak,
hogy nagyon szerencsétlenek ne legyünk, az, hogy túlságosan boldogságot
ne áhítsunk. Goethe ifjúkori barátja, Merck is felismerte ezt, amikor
így írt: „a boldogságra való csúf igény és pedig oly mértékben, amint
azt álmodni szoktuk, mindent megront ezen a földön. Aki szabadulni bír
tőle és nem kíván többet, mint ami előtte van, keresztülvergődhetik.
(Briefe an und von Merck, 100. lap.) Tanácsos tehát, hogy a gyönyörök,
vagyon, rang, tisztelet iránti igényeinket mélyen leszállítsuk, mert a
boldogság, fény és gyönyörök megszerzése közt vívott küzdelmekben kapjuk
a legsúlyosabb sebeket. De már azért is tanácsos és bölcs életelv ez,
mert nagyon szerencsétlennek lenni nagyon könnyű, ellenben nagyon
boldognak lenni nem nehéz, hanem – lehetetlen. Joggal énekli tehát az
élet bölcseletének költője:
Auream quisquis mediocritatem
Diligit, tutus caret obsoleti
Sordibus tecti, caret invidenda
Sobrius aula.
Saevius ventis agitatur ingens
Pinus: et celsae graviora casu
Decidunt turres: feriuntque summos
Fulgurea montes.
(Aki az arany középutat választja, annak nem szennyes rom a háza, de
józanabb, semhogy irígységet keltő palotában laknék. Vadabbul rázzák a
szelek az óriási fenyőt és sulyosb zuhanással dőlnek le a magas tornyok
és a villám a hegyek csúcsaira csap le.)
Aki pedig teljesen felvette lelkébe filozófiámat és tudja, hogy jobb
volna nem lenni, az a világon semmilyen dologtól vagy állapottól
nagyokat nem vár, semmi után szenvedelmesen nem töri magát, sem
panaszban nem tör ki, ha elvét egy számítást. Inkább át lesz hatva
Platon mondásától: „semmi emberi dolog nem érdemes nagy erőfeszitésre“
(rep. X.) 604. Vagy a költő szavától:
Ha egy világot birtál és elvesztéd:
Ne bánd, semmi az!
És ha egy világ felett uralmat nyerél:
Ne örülj, semmi az!
Bánat és gyönyör egykép elfoszlik,
Állj félre a világtól, semmi az
Ez üdvös belátás elterjedését különösen megnehezíti a világ
kétszínűsége, amelyet azért korán fel kellene tárni az ifjúság előtt. A
legtöbb gyönyörűség olyan, mint a színházi díszlet: csalóka látszat,
semmi valóság. Fellobogózott, megkoszorúzott hajók, ágyúlövések,
kivilágítás, dob és trombita, ujjongás és zsivaj az örömnek cégére,
jelképe csupán: az öröm maga nincs jelen az ünnepségen. Ahol pedig
valóban ott van, rendszerint hivatlanul és bejelentés nélkül, magától és
teketória nélkül, nesztelenül sompolyog oda, gyakran hitvány,
jelentéktelen alkalmakkor, mindennapi körülmények közt és éppenséggel
nem fényes vagy dicsőséges esetkkor. Mint az arany Ausztráliában a
véletlen szeszélye szerint, szabály és törvény nélkül, ide-oda szórva
található és pedig többnyire igen apró szemecskékben és csak felette
ritkán nagy tömegekben. A fentemlített dolgoknak valamennyinek csupán
annak az elhitetése a célja, hogy ide az öröm tért be: az a szándék,
hogy ilyen látszat támadjon a többiek szemében. Szakasztott így van ez a
gyásszal is. Mily búsan, szomoruan, lassan vonul az a hosszú gyászmenet!
A kocsisornak se vége, se hossza. Azonban nézzetek csak bele: a kocsi
mind üres és a megboldogultnak valójában csupán a város összes kocsisai
adják meg a végső tisztességet. Ékesen szól ez a kép e világ
barátságáról és nagyrabecsüléséről! Ilyen az emberi csalfaság, üresség
és kétszínűség.
De lássunk másik példát. Ünneplőbe öltözve jelenik meg a meghívott
vendégsereg. Ez a külső megjelenés is egy nemes, magasabbrendű társas
együttlétnek kellene, hogy mutatója legyen. Ehelyett rendesen csak
kényszeredettség, kín és unalom vonult be a vendéglátó házba. Mert sok
vendégnek sok az alja, még ha csillagos érdemrend ragyog is mindnek a
mellén. A valóban jó társaság ugyanis mindenütt és szükségképpen nagyon
kicsiny. Fényes, zajos ünnepségek és mulatságok különben is ürességet
sőt lehangoltságot keltenek az ember belsejében. Már csak azért is, mert
kiáltó ellentétben állnak létünk szegényes nyomorúságával, az ellentét
pedig csak még jobban kiemeli az igazságot. Azonban kívülről nézve
megvan a hatás és ez volt a cél. Nagyon kedvesen mondja Chamfort: a
társaság, körök, szalónok, szóval: amit világnak neveznek, nem más, mint
egy érdektelen, rossz opera, melyet csak a gépek jelmezek és díszletek
tartanak fenn. Ugyanígy az akadémiák és filozófiai kathedrák cégérei
csupán a bölcsességnek, melyet egészen másutt kell keresni. Harangzúgás,
papi jelmezek, jámbor mozdulatok cégérei csupán az áhítatnak. A legtöbb
dolog a világon olyan, akár az üres dió: ritka az édes bél és még
ritkábban található a héjában. Másutt kell keresni és csak
véletlenségből akadhatni rá.
2. Ha az ember boldogságának mértékét meg akarjuk becsülni, ne azt
kérdezzük, hogy mi vidítja fel az illetőt, hanem hogy mi szomorítja meg.
Mert minél csekélyebb ez utóbbi, annál boldogabb az ember.
Mert hogy csekélységek iránt érzékenyek legyünk, ahhoz általában jól
kell hogy érezzük magunkat. Boldogtalanságunkban nem éreznők azokat.
3. Óvakodjunk tőle, hogy túlságos követelésekkel az életboldogságot
széles alapra építsük. Ez legkönnyebben dől össze, mert sok és
elmaradhatatlan szerencsétlenségnek nyujt alkalmat. E tekintetben tehát
a széles alapozás, minden egyéb épülettel ellentétben, nem a
szilárdságnak a jele. A legbiztosabb útja a szerencsétlenség
elkerülésének, hogy igényeinket mindenféle eszközeinkhez mérten
lehetőleg lefokozzuk.
Általában egyike a legnagyobb és leggyakoribb balgaságoknak, ha az ember
nagyon is nekikészül az életnek. Ilyenkor először is arra számítunk,
hogy végigéljük az emberi élet teljes mértékét, ami csak keveseknek
adatott meg. De még ez a teljes élet is rövid lenne az alkotott
tervekhez képest. Kivitelük mindig sokkal több időt igényel az
előirányzatnál. De számolni kell az akadályokkal is, melyek csak igen
ritkán engedik meg terveink megvalósulását.
Végül, ha már el is értünk mindent, figyelmen és számításon kívül
hagytuk azokat a változásokat, melyeken mi magunk az idők folyamán
keresztülmentünk. Nem gondoltuk meg, hogy erőink sem az alkotásra, sem
az élvezésre nem elég ruganyosak egész életünkön át. Ezért aztán
megesik, hogy gyakran oly dolgokra törekszünk, melyek elérésük idejében
ránk nézve már tárgytalanokká váltak. Sokszor évekig végzünk
előmunkálatokat valamely mű érdekében, mialatt erőnk észrevétlenül
elfogy és a kivitelre képtelenné válik. Így esik meg aztán gyakran, hogy
a hosszú fáradozással és sok veszéllyel megszerzett gazdagságot többé
élvezni nem bírjuk és így másoknak dolgoztunk. A hosszú évek munkája és
gondja után végül elért helyet többé nem bírjuk betölteni: későn
jutottunk hozzá. Vagy ellenkezőleg: mi jövünk későre műveinkkel. A kor
ízlése megváltozott, új nemzedék támadt, mely nem érdeklődik művünk
iránt, mások rövidebb utakon elénkbe kerültek. Mindaz, amit itt
felhoztunk, eszében volt Horatiusnak, midőn így szólt:
quid aeternis minorem
Consiliis animum fatigas?
(Minek gyötröd gyarló eszedet örökös tervekkel?)
Elménknek egy elkerülhetetlen optikai csalódása okozza ezt a gyakori
eltévelyedést. Az élet ugyanis kezdetéről nézve végtelennek tetszik, a
pálya végéről visszapillantva rá: nagyon rövidnek. Megvan ennek a jó
oldala is: nélküle bajosan létesülne valami nagy dolog.
Az életben úgy járunk mint a vándor, kinek előrehaladtában a tárgyak más
alakot öltenek, mint amilyeneknek távolról mutatkoztak és mintegy
megváltoznak, amint hozzájuk közeledik. Főleg vágyainkkal van ez így.
Sokszor egészen mást, jobbat találunk, mint amit kerestünk; gyakran
egészen más úton találjuk meg a keresett dolgot, mint amelyen eleinte
hiába indultunk neki. Gyakran okulást, belátást, megismerést lelünk ott,
ahol gyönyört, boldogságot, örömet kerestünk, maradandó, valódi javakat
múlandó látszat helyett. Ez a gondolat vonul végig Wilhelm Meister-en
alapeszme gyanánt; mert ez intellektuális regény és éppen ezért minden
másnál felsőbb rangú, még Walter Scott regényeinél is, melyek mind csak
ethikaiak, vagyis az emberi természetet csak akarati oldaláról fogják
föl. Ugyanezt az alapeszmét szimbolizálja nagy és durva vonásokban,
akárcsak a színpadi dekorációk a Varázsfuvola is, ez a groteszk, de
jelentős és sokértelmű hieroglifa. Sőt tökéletes is volna, ha
befejezéskor Tamino, mikor Pamina bírhatásának vágyától hajtva
visszatér, ő helyette csak felavatást kérne és kapna a bölcsesség
templomában; míg szükségszerű ellentéte, Papageno, méltán nyerné el
Papagenáját.
Kiváló és nemes emberek csakhamar megértik a sorsnak ezt az intelmét és
hálás tanulékonysággal törődnek bele.
Belátjuk, hogy a világon okulást ugyan lehet találni, de boldogságot nem
és megszokják és beérik vele, hogy a reményeiket belátásokra cseréljék
el, és elmondják végül Petrarcával együtt:
Altro diletto, che mparar, non provo.
(Másban gyönyörűséget, mint az okulásban, nem találok.)
Eljuthatunk egész odáig, hogy vágyaik és törekvéseik után csak színből
és játszva futkároznak, valójában azonban lelkük egész komolyságával
csupán okulást várnak. Ez bizonyos szemlélődő, geniális, magasztos
jelleget kölcsönöz lényüknek. Úgy járunk, mint az alkimisták, akik csak
az aranycsinálás mesterségét kutatták és eközben puskaport, porcellánt,
gyógyítószereket, sőt természeti törvényeket fedeztek fel.
_B)_ Hogyan viselkedjünk önmagunkkal szemben.
A munkás, aki valamely építkezésnél közremunkál, nem szokta ismerni az
egész épület tervét, vagy legalább is nem lebeg az mindig szemei előtt.
Ilyen az ember viszonya életfolyása és jelleme teljességéhez, miközben
életének egyes napjait és óráit morzsolja le.
Minél kiválóbb, egyénibb ez a jellem, annál szükségesebb és üdvösebb,
hogy kisebbített alaprajza néha szeme elé kerüljön. Ehhez hozzátartozik,
hogy az önismeret tudományának legalább az elemeit már elsajátította
légyen, tehát tudja, hogy mit akar voltaképpen leginkább és
mindenekelőtt és mi következik ezután másod- és harmadsorban, nagyjában
ismerje hivatását, szerepét és a világhoz való viszonyát. Ha ez a
hivatás jelentős és nagyszerű, akkor élete kisebbített tervének a
szemlélete mindennél inkább serkentőleg, erősítőleg fog hatni
munkásságára és vissza fogja tartani álutakra tévedéstől.
A vándor csak akkor tekinti át teljes összefüggésében a megtett utat
összes hajlásaival és kanyarulataival együtt, ha felért a magaslatra. Mi
is csak életünk egy szakasza után vagy csak az egésznek a végén ismerjük
meg tetteink és műveink igazi összefüggését, következményeiket és
kapcsolataikat, értéküket. Mert addig mindig csak cselekszünk jellemünk
állandó tulajdonságaihoz képest, az indító okok befolyása alatt, amint
azt a pillanat kényszeríti ereje parancsolja. A sikert csak a későbbi
eredmény mutatja meg, az okát-módját pedig az egésznek összefüggő
áttekintése, a visszapillantás. Innét van, hogy midőn a legnagyobb
tetteket visszük végbe vagy halhatatlan műveket teremtünk, erről mitsem
tudunk, legfeljebb annyit, hogy jelen céljainknak és mostani
szándékunknak megfelelően cselekedtünk. Csak az egésznek az
összefüggéséből tűnik aztán ki jellemünk, tehetségünk, csak akkor látjuk
tisztán, hogy géniuszunk mint valamely inspiráció segélyével ezer út
közül kiválasztotta számunkra az egyetlen helyes, üdvös utat. Mindez úgy
a gyakorlati, mint az elméleti dolgokra érvényes és ellenkező értelemben
a rosszra és elhibázottra.
5. Az életbölcsesség szempontjából felette fontos, hogy figyelmünket
helyes arányban irányozzuk egyrészt a jelenre, másrészt a jövőre, hogy
egyik a másikat számunkra meg ne rontsa. Sokan nagyon is a jelennek
élnek; ezek a könnyelműek. Mások túlságosan a jövőnek; ezek az aggódók.
Ritkán sikerül ebben a helyes mértéket eltalálni. Vannak olyanok, akik
küzdve-bízva tisztán a jövőnek élnek, mindig előre néznek és
türelmetlenséggel sietnek az eljövendők elé, amelyek majd az igazi
boldogságot fogják hozni, közben pedig észrevétlenül és élvezés nélkül
engedik elsiklani maguk felett a jelent. Ezek minden nagyképű
bölcsességük dacára hasonlatosak azokhoz az itáliai szamarakhoz,
amelyeket azzal ösztökélnek sebesebb járásra, hogy egy fejükre erősített
botra szénacsomót függesztenek, mely ott lebeg közel a szemükhöz, az
elérés örökös, de soha nem teljesülő reményével. Ezek az emberek is
örökösen ámítják magukat ideiglenes életükkel, míg aztán utóléri őket a
halál. Ahelyett tehát, hogy kizárólag a jövő terveinek és gondjainak
élnénk, vagy magunkat a multak sóvárgásának átengednők, gondoljuk meg,
hogy egyedül a jelen az igazán való és bizonyos. A jövő ellenben majd
mindig máskép üt ki, mint ahogy elgondoljuk. Mert a távolság, mely a
szemnek kicsinyíti a tárgyak képét, megnöveli azt a gondolat számára.
Egyedül a jelen igaz és valóságos, létünk kizárólag benne játszik.
Részleltessük ezért mindenkor derült fogadtatásban és élvezzünk minden
fájdalomtól, bajtól mentes órát mint ilyent, azaz ne homályosítsuk el
mogorva arcot vágván multunk csalódásai, vagy a jövő aggodalmai miatt.
Mert teljességgel oktalanság eltaszítani a jelen egy jó óráját, vagy
meggondolatlanul elrontani bosszúságból a multak miatt vagy a jövőért
való aggódásból. A gondnak, sőt a megbánásnak is meglegyen a maga ideje.
De ne felejtsük el, Seneca-val, hogy ahány külön nap, annyi külön élet.
A jelen az egyedül való idő, tegyük lehetőleg kellemessé.
Csak az oly jövendő baj nyugtalanítson, amely biztosan és pontos időben
fog bekövetkezni. Ilyen pedig kevés van. A bajok inkább csak
lehetségesek vagy valószínűek, ha bizonyosak is, bekövetkezésük ideje
bizonytalan. Az embernek egyetlen nyugodt pillanata se volna, ha ez
utóbbiakkal is törődnék. Éltünk nyugalma érdekében hozzá kell tehát
magunkat szoktatnunk, hogy a bizonytalan bajokat soha el nem
következőknek, a bizonyosakat csak nagysokára eljövendőknek tekintsük.
Minél inkább nyugtot hágy az embernek a félelem, annál inkább
nyugtalanítják a vágyak és igények. Goethenek annyira kedvelt dala: „ich
hab’ mein’ Sach’ auf nichts gestellt“, voltakép azt fejezi ki, hogy csak
akkor éri el az ember a lélek nyugalmát, a boldogság alapját, ha
mezítelenre vetkőzik minden lehető igényektől, csak így képes a jelent,
tehát az életet élvezni. Ezért gondoljunk rá szüntelenül, hogy a mai nap
csak egyszer van itt és soha többet vissza nem tér. Ezzel szemben azzal
áltatjuk magunkat, hogy holnap visszatér; pedig más a holnapi nap: az is
egyetlen egyszer jön fel. Elfelejtjük, hogy minden nap sérthetetlen,
pótolhatatlan része az életnek és inkább úgy tekintjük, mintha magába
foglalná azt, akárcsak a fajnév az egyedeket.
Ugyancsak inkább méltányolnók és jobban élveznők a jelent, ha jó és
egészséges napjainkban folyton tudatunkba idéznők, hogy betegség és
szomorúság idején mint emlékeztünk irígykedve, mint valami elveszett
paradicsomra vagy félreismert jóbarátra a fájdalomnélküli és
nélkülözésektől mentes órák mindegyikére. Ám a szép napok észrevétlenül
tovasiklanak, csak ha a szomorúak váltják fel, áhítjuk vissza hiábavaló
sóhajtozással. E helyett inkább tiszteletben kellene tartanunk minden
tűrhető jelent, még ha köznapi is, amely közömbösen sőt türelmetlenül
múlik el tőlünk. Gondoljunk rá szünetlenül, hogy a jelen pillanat éppen
most dicsőül multtá, amelyben az örökkévalóság veti rá fényét és az
emlékezet von köréje glóriát. És mikor az emlékezet meglebbenti a multak
fátyolát, vígaszunk és áhítatos vágyunk tárgya lesz a megpróbáltatások
óráiban ez a nem méltányolt jelen.
_6. Minden korlátozás boldogít._ Minél szűkebb a szemkörünk, működési és
érintkezési terünk, annál boldogabbak vagyunk; minél tágabb, annál
gyakrabban érezünk kínt, aggódást. Velük szaporodnak és nőnek gondjaink,
vágyaink, ijedelmeink. Ezért a vakok nem is oly szerencsétlenek, mint
eleve hinnők; ezt bizonyítja szelíd, szinte derült arckifejezésük.
Rendesen ez az oka annak a ténynek, hogy életünk második fele szomorúbb
az elsőnél. Mert életünk folyásában céljaink és viszonyainknak a köre
folyton tágul. Gyermekkorunkban a legközelebbi környezetre és a
legszűkebb viszonyokra szorítkozik. Ifjúságunkban már jóval messzibbre,
férfikorunkban pedig már gyakran a legtávolibb viszonyokra, államokra és
népekre terjed. Az aggkorban az utódokat zárja magába. Ellenben minden
korlátozás, még a szellemi is, növeli boldogságunkat. Minél kevésbé
ösztönözzük az akaratot, annál kevesebb a szenvedésünk; már pedig
tudjuk, hogy a szenvedés pozitív, a boldogság ellenben csak negatív.
A hatáskör korlátozása megfosztja az akaratot az izgalom külső
indítékaitól, a szellem korlátoltsága a belsőktől. Ez utóbbinak azonban
megvan az a hátránya, hogy ajtót nyit az unalomnak, ami viszont
számtalan szenvedésnek közvetve a forrása. Ennek elűzésére ugyanis mohón
megragad minden eszközt, ilyenek: a szórakozás, társaság, fényűzés,
játék, ivás, megannyi kárt, romlást és szerencsétlenséget hozó
kisérletek. Difficilis in otio quies. (Nehéz a nyugalom a
munkátlanságban.) Hogy a külső korlátozás mennyire hozzátartozik a
boldogsághoz, bizonyítja az, hogy az idill, amely műfaj a költészetben
egyedül vállalja boldog emberek ábrázolását, mindig igen szűkös,
kezdetleges viszonyokat fest. E tény tudatán alapszik az a tetszésünk
is, melyet az úgynevezett genre-képek keltenek. Viszonyainknak lehető
egyszerűsége, sőt életmódunknak egyhangúsága boldogságunkat elősegítik,
hacsak unalmat nem szülnek: mert kevéssé éreztetik az életet és annak
járulékos terhét. Úgy folyik életünk, mint a patak, hullámok és örvények
nélkül.
7. Boldogságunk és boldogtalanságunk végső elemzésben attól függ, hogy
mi tölti be tudatunkat. Minden tisztán szellemi foglalkozás ennélfogva a
rátermett elmének ebben sokkal többet tehet a javára, mint a gyakorlati
élet a siker és a kudarc, a rázkódtatások állandó változtatásával. Ehhez
azonban szellemi rátermettség szükséges. Amint a gyakorlati tevékenység
elvon bennünket a tanulmányoktól, megfosztván a szellemet a hozzá
szükséges nyugalomtól, úgy másrészt a tartós szellemi elmélyedés
többé-kevésbé alkalmatlanná tesz a gyakorlati munkásságra. Azért, ha
valakit körülményei ideiglenesen valamely energikus, gyakorlati
tevékenységre szorítanak, tanácsos, ha egyidőre az illető teljesen
beszünteti az elvont kutatásokat.
8. Hogy a teljes megfontolás vezessen bennünket életünkben, szükséges,
hogy tapasztalatainkból leszűrjük az összes tanulságokat, hogy gyakran
gondoljunk vissza élményeinkre, tetteinkre, érzéseinkre. Vessük egybe
egykori ítéletünket a mostanival, szándékainkat és törekvéseinket azok
eredményeivel és a nyomukban támadt kielégítettség érzetével. Ismétlése
ez annak a leckének, amelyben a tapasztalat is mindenkit külön részesít.
A magunk szerzette tapasztalatot úgy is tekinthetjük, mint valami
szöveget, a fölötte való elmélkedést és az ismereteket pedig, mint a
hozzávaló kommentárt. Sok elmélkedés és ismeret kevés tapasztalat
mellett oly könyvhöz hasonlít, melynek lapjain két sor szöveghez negyven
sornyi magyarázat fűződik. Sok tapasztalat, kevés elmélkedés és csekély
ismeretek mellett a bipontiumi, jegyzetek nélküli kiadásokhoz hasonlít,
melyek sok dolgot megértetlenül hagynak.
Erre emlékeztet Pythagorasnak egy szabálya, hogy az ember este elalvás
előtt tartson szemlét napi cselekvései felett. Aki ügyeinek vagy
élvezeteinek forgatagában úgy éli napjait, hogy soha át nem tekinti
multját, az elveszíti életének világos összefüggését, lelkében zűrzavar
támad, ami csakhamar meglátszik töredékes, szaggatott, elaprózott
beszédmódján is. Ez annál inkább bekövetkezik, minél nagyobb a külső
nyugtalanság és a benyomások tömege az elme belső tevékenységével
szemben. Ide sorozhatjuk azt a tapasztalatot is, hogy hosszú idő múltán
és ha elmúltak a körülmények és a környezet, melyek ránk hatottak, nem
vagyunk képesek a tőlük akkor előidézett hangulatunkat és érzésünket
visszaidézni és felújítani. Ám vissza tudunk emlékezni a magunk
kijelentéseire, melyeket azok előidéztek. Ezek amazoknak az eredménye,
kifejezése és mértéke. Ezért emlékezetes napok emlékét, valami rájok
vonatkozó papírlapot vagy más effélét gondosan meg kellene hogy őrizzük.
Igen hasznos e célra a napló is.
9. Boldogságunknak legfőbb erősítője az a tulajdonságunk, hogy magunkkal
beérjük, mindent fölleljünk önmagunkban és kiki elmondhassa: mindenemet
magammal hordom. Ezért nem lehet elégszer ismételni Aristoleles
mondását: (felicitas sibi sufficientium set. Eth. Eud. 7. 2.) Azok a
boldogok, akik önmagukkal beérik. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki szép
fordulattal Chamfort mondása, melyet jelmondásként! ennek az
értekezésnek elejére tettem.[11] Mert egyrészt teljes biztossággal senki
másra, mint magunkra nem számíthatunk, másrészt pedig a társas élet
felette sok és el nem kerülhető kellemetlen hátránnyal, veszéllyel és
bosszusággal jár.
A boldogságnak nincs képtelenebb útja, mint a nagyvilági élet, high
life, szünetlen dinom-dánoma. Azt a fonák célt tűzi maga elé, hogy
nyomorult létünket az öröm, élvezet és gyönyör szakadatlan láncolatává
varázsolja, miközben a csalódás el nem maradhat – éppoly kevéssé, mint
rendes kisérőjénél, az egymásnak való kölcsönös hazudozásnál.[12]