munkák közönsége; s pedig könnyen érthető okokból. Azért a dicsőség
nehezebben érhető el az olyan munkák révén, melyek tanítást, mint az
olyanok után, melyek mulattatást tűztek ki célul. Legnehezebben pedig a
bölcsészeti munkák által érhető el, mert ezek tanítása egyrészt
bizonytalan, másrészt anyagi haszontól mentes; e munkák olyan közönség
elé kerülnek, mely csupa pályázókból áll.
Kitűnik a vázolt nehézségekből, melyek a dicsőség elérhetése elé
tornyosulnak, hogy ha azok az emberek, kik dicső műveket alkottak, ezt
nem a saját örömükre tennék, hanem ha a dicsőség ösztökélésére várnának,
az emberiség nagyon szegény volna halhatatlan munkákban. Aki a jó és
igaz elérésére törekszik és a rosszat kerülni óhajtja: annak a nagy
tömeg szószólóival gyakorta szembe kell szállania és őket lenéznie. És
ezért helyes Osorius megjegyzése (De gloria), hogy a dicsőség kerüli
azokat, kik keresik, s azokhoz szegődik, akikre nézve közömbös.
Amily nehéz a dicsőséghez jutni, ép oly könnyű annak megtartása. Ebben
is ellentéte a becsületnek; ezt mindenkinek előlegezik, s csak
becsületesen kell megőrizni. Sőt ép ez a feladat ennél: mert egyetlen
becstelen cselekvés útján visszavonhatatlanul elvész! A dicsőség
ellenben sohasem pusztul el végkép; mert a tett avagy munka, mely azt
eredményezte, örökre fennmarad és az azokból származó dicsőség fényt vet
a szerzőre még akkor is, ha újabban sikereket nem mutat föl többé. Ha
pedig a dicsőség elévül, ha elhalványodik: ez annak a jele, hogy nem
valóságos érdemből, hanem pillanatnyi túlbecsülésből fakadt. Ilyen volt
Hegel hírneve, aminőt Lichtenberg így ír le: hizelgő jelöltek csapatától
világgá harsogott és üres fejek visszhangjától hangoztatott (hírnév); –
de az utókor mosolyog a tarka szóvirágon, a divatjamúlt üres fészkeken
és ha valaki kopogtat, az elhalt, üres lakásban nem szólal meg a
legcsekélyebb gondolat sem, mely bízvást szólhatna: tessék belépni!
A dicsőség lényege az, hogy az ember mire viszi a többiekhez képest,
miért is mindig relatív értéke van; teljesen elesnék ugyanis, ha a
többiek ugyanolyanokká válnának, mint a dicsőségre érdemesített.
Abszolut értéke csupán annak van, ami minden körülmények között az ember
sajátja marad: tehát elsősorban az ember nagy szíve és kiváló elméje.
Tehát nem a dicsőség, hanem az az értékes, ami által az ember azt eléri.
A dicsőség a dolog járuléka és nem lényege s a dicsőítettre főleg mint
külső jelenség gyakorol hatást; azért mondhatjuk, aminthogy a fény nem
látható, ha valamely test nem veti vissza a sugarait, ép úgy mondhatjuk,
hogy minden kiválóság csupán a dicsőség által jut öntudatra. Azonban a
dicsőség nem csalhatatlan jelenség, minthogy létezik dicsőség érdem
nélkül és érdem dicsőség nélkül; innen van, hogy oly találó Lessing
mondása: „Némelyek híresek s vannak olyanok, kik megérdemelnék, hogy
azok legyenek!“ Nyomorult lét volna az, melynek értéke avagy
értéktelensége attól fűgne, hogy mikép tűnik az föl a mások szemében:
pedig ilyen lenne a hős vagy lángész élete, ha értéke a hírnévből,
vagyis mások tetszéséből állana. Minden lény önmagáért, a saját
jóvoltáért él. Hogy milyen valaki, az elsősorban mindenkinek a saját
belügye; hogy mit mutat valaki a mások szemében, az mindig másodrangú
fontosságú kérdés. Csak gondoljuk meg, hogy a tömeg feje felettébb
nyomorult hely, semhogy a valódi boldogságot ettől tehetnők függővé;
ehelyütt csak képzeleti boldogság található. Az általános dicsőség ama
csarnokában milyen vegyes is a társaság! Hadvezérek, miniszterek,
bűvészek, csepűrágók, táncosok, énekesek, milliomosok és zsidók:
mindezek előnyeit sokkal magasabbra becsülik ott, mint a magasabb
szellem kiválóságait, melyek iránt a tömeg csak estime sur parole-lal
viseletik. A dicsőség nem egyéb, mint a legdrágább és legritkább falat
büszkeségünk és hiúságunk számára. E kettő azonban a legtöbb emberben,
jóllehet leplezi, a kelleténél nagyobb mértékben van meg. Talán
leginkább azokban, akik valahogy rátermettek, hogy hírnevet szerezzenek
és kiknek többnyire sokáig magukban kell hordozniok másokénál nagyobb
értéküknek bizonytalan tudatát, míg alkalmuk nyílik azt próbára tenni és
az érte járó elismerést meglátni. Addig úgy érzik, mintha titkos
igazságtalanság érte volna őket.[10]
Általában nem okos dolog sokat adni arra, hogy mint gondolkoznak
felőlünk mások, ahogy ezt a fejezet elején hangoztattuk. Hobbes bár
erősen, de talán mégis helyesen fejezte ki magát e szavakkal: omnis
animi voluptas, omnisque alacritas ni eo sita est, quod quis habent
quibuscum conferens se, possit magnifice sentire de se ipso (minden
lelki gyönyörűség és minden vidámság attól függ, vajjon van-e valakije
az embernek, akivel összehasonlítva magát, nagyszerűen vélekedhetik
önmagáról) (de cive I. 5.). A dicsőségnek nagy értéke van a világ
kezdete óta és nagy erőfeszítéseket és áldozatokat hoztak mindenha az
emberek kiválóbbjai, hogy bár a dicsőség halvány reményét megszerezzék
maguknak.
Fame is the spur, that the clear spirit doth raise
(That last infirmity of noble minds)
To scorn deligths and live laborious days.
(A hírnév ösztökél rá, hogy a tiszta ész fölemelkedjék odáig,
– ez az utolsó gyöngesége a nemes lelkeknek, –
hogy az élvezeteket megvesse és fáradságos napokat éljen.)
Másutt:
How hard it is to climb
The higts where Fame’s proud temple shines afar.
(Mily nehéz fölkapaszkodni ama magaslatokra, ahol
a Hír bűszke temploma messzi tündököl.)
Ezért érthető, hogy a világ leghiúbb nemzete mindig a gloire-t
(dicsőséget) hangoztatja és azt a nagy tettek és munkák legfőbb
rúgójának tekinti. A dicsőség nem önmaga boldogít, hanem az, ami által
azt elérni sikerült, tehát az érdem, más szóval az érzület, a képesség,
amelyekből fakadt; a dicsőség csak másodrangú, csak visszhangja, árnyéka
az érdemnek, mert a megcsodált dolognak okvetlen több értéke van, mint
magának a puszta csodálatnak. Ezért boldoggá nem a hírnév tehet, hanem
ami által azt elérhetjük, tehát maga az érdem. Vagy határozottabban
szólva: az érzület és a képességek, melyekből az érdem, legyen az
erkölcsi vagy szellemi természetű, fakadt. Mindenki csak önmaga számára
lehet a legjobb: hogy milyennek tűnik fel mások előtt, az mindenkor
mellékes, alárendelt jelentőségű. Aki tehát a dicsőségre _rászolgált_,
még ha nem is tesz rá tényleg szert: a legfőbb jóval rendelkezik, s amit
nélkülöz, olyas valami, ami fölött vigasztalódhatik. Mert nem az teszi
az embert irígylésre méltóvá, hogy az ítélelnélküli, gyakorta
elbolondított tömeg tartja őt nagy embernek, hanem hogy valóban az; nem
az a nagy boldogság, hogy az utókor tudomást vesz valakiről, hanem az,
hogy ha valakiben oly gondolatok fogantak meg, melyek érdemesek arra,
hogy évszázadokon át fentartassanak. Amellett ezt tőle senki el nem
veheti; ez „belőlünk való“, az a másik pedig „nem belőlünk való“.
Viszont ha a csodálat maga volna a lényeges, akkor a csodálat tárgya nem
volna ahhoz méltó. Ez tényleg úgy is van a hamis, meg nem érdemelt
dicsőségnél. Tulajdonosának rágódnia kell rajta, anélkül, hogy tényleges
birtokosa volna annak, aminek ez csak jelensége, puszta visszfénye. Sőt
ez a hírnév maga is rosszul esik neki, ha néha önszeretetéből eredő
minden önámítása dacára szédülni kezd azon a magas polcon, melyre rá nem
termett. Úgy érzi magát, mintha ő is olyan rézből való aranypénz volna,
mire aztán leleplezéstől és pedig megérdemelt leleplezéstől való félelem
fogja el, kivált ha az okosabbak arcáról már most leolvashatja az utókor
ítéletét. Olyan a helyzete, mint annak, aki valamit hamis végrendelet
alapján tart birtokában. Egész másképpen állunk az igazi dicsőség
birtokosával, akit tényleg boldognak tarthatunk. Ennek boldogságát a
kiváló előnyök biztosítják, amelyek a dicsőséget hozták számára és ama
körülmények, amelyek megengedték neki, hogy belső sugallata szerint
cselekedhessék, hogy kifejlődhessék; mert csak az ilyen forrásból eredő
tettek kapják jutalmul az utókortól a dicsőséget. Nagy boldogsága tehát
a nagy szívben és szelleme kiváló gazdagságában gyökerezett, amelynek
kifejezői a művei, melyek a jövő századok csodálatát vívják ki és a
gondolatok, melyek a legmesszebb jövő legkiválóbb szellemeit
foglalkoztatják nemes, élvezetes munkában. A késői hírnév értékét tehát
maga a kiérdemlés alkotja s ez a legfőbb jutalom. Hogy tehát a
dicsőséget hozó tettek a kortársak előtt is részesültek-e kellő
megbecsülésben: az véletlen körülményektől függ s nem nagy jelentőségű
tény. Minthogy az emberek nagy részének nincs saját ítélete s képessége
arra, hogy korszakalkotó érdemek értékét megbecsülhessék, azért mindig
idegen tekintélyek véleménye után igazodnak. A kortársak helyeslésére
ugyanezért gondolkodó ember sokat nem adhat, mert csupán néhány hang
visszhangját ismeri fel a sok oldalról jövő elismerésben. Vajjon egy
zeneművész hizelegve érezné-e magát közönsége hangos tetszésnyilvánítása
zajától, ha tudná, hogy közönsége egy-kettő kivételével csupa
siketnémákból áll, akik, hogy kölcsönösen eltitkolják egymás előtt
szerencsétlenségüket, folyton erősen tapsolnak, mihelyt észreveszik,
hogy egy is kezeit mozgásba hozta. Hát ha még köztudomásra jut, hogy az
elsőknek tapsolókat meg lehet vásárolni, akik a legkontárabb hegedűsnek
is a leghangosabb tetszést biztosítják szükség esetén!
Innen érthető, hogy a kortársak előtti dicsőség miért nem változik át
rendszerint kései dicsőséggé. D’Alembert oly megragadóan festi az
irodalmi dicsőség templomát: „A templom belsejét csupa halottak lakják,
kik életükben sohasem voltak benne és csak néhány élő van benne, akiknek
nagyobb részét haláluk után onnan kidobják“. Mellesleg jegyzem meg, ha
valakinek még életében emléket állítanak, ez élénken emlékeztet arra,
hogy a kortársak nem bíznak az illető dicsőségében – az utókor részéről.
Ha valaki megéri a dicsőségét, amely aztán az utókor számára is
fenmarad, azt többnyire csak aggkorában éri el: művészek és költők
között e tekintetben van ugyan néha kivétel, bölcsészeknél azonban
ritkán. Bizonyítják ezt a műveik révén híressé vált férfiak arcképei,
melyeket általában a híresség elérése után készítettek: e férfiakat
rendszerint szürkén, öregen ábrázolják, különösen a bölcsészeket. És ez
jól is van így; dicsőség és fiatalság egyszerre túlsok lenne egy
halandónak. A mi életünk oly szegény, hogy javait lehető gazdaságosan
kell beosztani. Az ifjúság maga elég gazdagság és önmagával is meg lehet
elégedve. Öreg korban viszont, mikor az élvezetek és örömök hiján olyan
az élet, mint a kopár fa télen, olyankor zöldül ki a dicsőség
örökzöldje. Téli körtékhez is lehetne hasonlítani, melyek nyáron
teremnek és télen válnak csak igazán élvezhetővé. Nincs az öreg korban
szebb vigaszalódás, mintha az ember ifjúsága összes erejét oly tettek
létrehozására használta fel, amelyek el nem évülnek.
Ha közelebről vizsgáljuk amaz utakat és módokat, amelyeken dicsőséget
lehet szerezni a tudományokban, a következő szabály állítható fel: az
adatok újabb kombinációja a lényeges feltétele a szellemi fölény útján
szerzett dicsőségnek. Az adatok különböző természetűek lehetnek; de a
kombinációjuk révén szerzett dicsőség annál nagyobb és maradandóbb,
mennél általánosabban ismertebbek és hozzáférhetőbbek maguk a tények. Ha
ez adatok pl. néhány számra vagy görbére vonatkoznak, valamely
állattani, növénytani vagy bonctani dologra, félig elromlott feliratra,
a történelem valamely homályos pontjára, úgy az ilyen adatok helyes
megfejtése és kombinációja révén elérendő dicsőség csak kis körre
szorítkozhatik, arra ugyanis, amely előtt azon adatok maguk ismeretesek
voltak, tehát néhány visszahúzódva élő és a szakmájukban elért
dicsőségre féltékenykedő tudósra. Ha azonban az adatok oly természetűek,
hogy azokat az egész emberiség ismeri, ha azok ugyanis az emberi értelem
és kedély lényeges tulajdonságai, amelyek behatását minden egyes ember
folyton szem előtt látja: úgy egy újabb, nagyfontosságú kombináció
világosságot terjeszt azokra és az e réven szerzett dicsőség idővel
majdnem az egész polgárosodott világon szétterjed. Mert ha az adatok
maguk hozzáférhetők, a kombinációjuk is többnyire az lészen.
A dicsőség mindenkor a legyőzött nehézséggel áll egyenes arányban. Mert
minél közismertebbek az adatok, annál nehezebb azoknak helyes s újabb
kombinálása, mivel már a gondolkodók nagy száma próbálkozott meg és
merült ki azok lehető kombinálásában. Másrészt az olyan adatok, melyek a
nagyközönség előtt hozzáférhetetlenek és csak fáradsággal közelíthetők
meg: újabb kombinálásokra majd mindig felhasználhatók. Ha tehát
egészséges ítélettel és józan ésszel fog hozzá valaki ezekhez, könnyen
megesik, hogy az ember elég szerencsés és újabb, helyes kombinációt
alkot belőlük. De az e réven szerzett dicsőség csak szűk határok között
mozog. Igaz, hogy az ily természetű rejtélyek megoldása már csak az
adatok megismerése miatt is nagy tanulmányt s fáradságot igényel, míg
azon adatok, amelyek révén a legnagyobb és legkiterjedtebb dicsőséget
lehet szerezni, mindenkinek önként kínálkoznak: abban a mértékben több
képesség és lángész kell, ha kevesebb munka is, ez adatok kombinálásához
és ehhez képest minden más tanulmány vagy munka eltörpül.
Mindebből az következik, hogy akik magukban józan ítélőképességet és
tiszta észt éreznek, és legmagasabb rendű szellemi képességeikben nem
bíznak, ne riadjanak vissza a sok tanulmánytól és fáradságos munkától,
hogy ennek révén az emberek nagy tömegén keresztüldolgozzák magukat és
eljussanak ama távolabbi helyekre, amelyek csak a tudós szorgalomnak
férhetők hozzá. Mert itten, ahol a pályázók száma tekintélyesen
megapadt, a csak némileg kimagaslóbb szellemi képességű egyén rövidesen
alkalmat talál az adatok újabb és helyesebb kombinálására;
felfedezésének érdeme támaszkodhatik ez esetben még ama nehézségekre is,
amelyekkel az adatokhoz való hozzáférhetés járt. Igaz ugyan, hogy a
tudóstársai részéről jövő dicséret, mint akik a szakma igazi ismerői, az
emberek nagy tömegében gyengén fog visszhangzani.
Ha a jelzett útra akar valaki lépni, úgy rámutathatok egy oly térre is,
ahol az adatok már-már nehéz elérhetésük miatt is, minden kombinálás
nélkül már önmagukban is dicsőséget szerezhetnek. Távoli, a forgalomtól
teljesen félreeső országok felkeresése dicsőséget szerezhet; dicsőséget
arat az illető azáltal, amit látott s tapasztalt s nem azáltal, amit
gondolt. E módszernek még megvan az a nagy előnye, hogy sokkal könnyebb
másokkal közölni azt, amit az ember látott, mint azt, amit gondolt és ép
úgy vagyunk azok megértésével is; ezért annak nagyobb olvasóközönsége is
van, mint emennek. Mert mint már Asmus mondja: Ha valaki utazgatott, van
is elbeszélnie. Igaz ugyan, hogy ha személyes ismeretségbe jutunk az
ilyen úton dicsőségre szert tett egyénekkel, gyakran jut eszünkbe
Horatius mondása: Coelum, non animam mutant, qui trans mare currunt.
(Epist. I. 11., V. 27.) „A világtájat, nem pedig lelkét cseréli meg az,
ki a tengereken kószál végig.“
A magas képességekkel felruházott fő, amely a legnehezebb problémák
megoldására vállalkozik, helyesen teszi, ha lehetőleg kiterjeszti
látókörét, és pedig egyenletesen mindenfelé, de ne hatoljon valamely
különleges és csak kevesek által ismert szakmába túlmélyen, ne
foglalkozzék egy tudomány specialitásaival, mikrologiákkal. Annak
ugyanis nincs szüksége rá, hogy a nehezen hozzáférhető dolgokra vesse
magát, hogy a pályázók tömegét kikerülje; hanem a mindenki előtt fekvő
dolgok is anyagot fognak neki szolgáltatni arra, hogy új, érdekes és
igaz kombinálásokat végezzen. Ennek megfelelően aztán nagyrabecsülik
majd érdemeit mindazok, akik azokat az adatokat ismerik, tehát az egész
emberiség nagy része fog hódolni dicsőségének. Innen van az a hatalmas
különbség ama dicsőség között, melyet költők és bölcsészek érnek el s
aközött, amelyre fizikusok, vegyészek, boncolók, mineralógusok,
zoólogusok, filológusok, történészek s más tudósok tesznek szert.
V. FEJEZET.
PARAINESISEK ÉS MAXIMÁK.
A következőkben még kevésbé törekszem teljességre, mint egyebütt, mert
ilyformán ismételnem kellene azokat a jeles életelveket, melyeket minden
idők gondolkodói Theognistól és ál-Salamontól kezdve La Rochefoucauldig
hirdettek. Így el nem kerülhettem volna sok szélesre taposott közhely
ismétlését. A teljességgel azonban jórészt veszendőbe megy a rendszeres
elrendezés is. De így legalább megvan az a vígaszunk, hogy elkerülhetjük
azoknak elmaradhatatlan kísérőjét: az unalmasságot. Csak azt adom, ami
éppen eszembe ötlött, a közlésre érdemesnek látszott, még egyáltalán
nem, vagy nem teljesen úgy mondatott el. Csak tarlózok ezen az
átláthatatlan mezőn, az után, amit már mások elvégeztek.
Hogy az ide tartozó vélemények és javallatok nagy változatosságába némi
rendet hozzak, felosztom olyanokra, melyek általános vonatkozásúak,
továbbá melyek magunk, a mások és végül a világ folyása és a sors iránt
tanúsított magunktartására vonatkoznak.
_A)_ Általános elvek.
1. Minden életbölcseség főregulájának azt a tételt tekintem, melyet
Aristoteles a Nikomachosi ethikában körülbelül így fejezett ki (VII.
12.): quod dolore vacat, non quod suave est, persequitur vir prudens.
Okos ember a fájdalomtól mentességet, nem a gyönyört keresi. Ennek az
igazsága azon sarkallik, hogy minden élvezet és boldogság negatív,
ellenben a fájdalom pozitív természetű. Ezt a tételt főművemben (I. k.
58. §.) bővebben fejtettem ki és okoltam meg. Itt csupán egy mindennap
észlelhető ténnyel óhajtom megvilágosítani. Ha egész testünk olyan
egészséges, mint a makk és csak egyetlen csekély ponton sebes és fájó,
akkor öntudatunkat nem az egész testünk egészségének érzete tölti el,
hanem figyelmünk teljesen és szüntelen a sebes hely sajgására irányul és
ezzel megszűnik az életérzés kellemessége. Éppen így, ha minden dolgunk
kívánságunk szerint folyik egynek a kivételével, amely talán nem is
valami jelentős, akkor szünetlenül ez fog a fejünkben motoszkálni, nem
pedig azok a lényegesebb dolgok, melyek kívánságunk szerint folynak.
Mindkét esetben az _akarat_ szenved; egyszer, amint a szervezetben,
másszor pedig, amint az ember törekvésében nyilvánul. Mindkettőben azt
látjuk, hogy a megelégedés csupán negative hat, és egyenesen,
közvetetlenül nem is érezzük, legfeljebb közvetve, reflexió útján kerül
a tudatba.
Ellenben az akarat gátolása, az pozitív és közvetetlenül jelentkező
érzés. Minden élvezet csak e gátlásnak a megszüntét jelenti, tehát rövid
ideig tart.
Ezen alapszik Aristoteles fent dicsért szabálya, mely szerint
figyelmünket ne irányítsuk az élet élvezetei és kellemességei felé,
hanem inkább arra, hogy a lehetőség szerint kerüljük ki annak számtalan
bajait. Ha nem ez volna az igaz út, akkor hamis volna Voltaire e
mondása: a boldogság álom, a szenvedés való. Pedig nagyon is igaz. Aki
az életboldogság eredményeinek számvetését igazán akarja elkészíteni, az
ne az élvezett örömöket, hanem az elkerült bajokat vegye számadásba. Az
„életboldogság“ túlzott és szépítő elnevezés, valójában csak kevésbé
szerencsétlen, tűrhető élet az osztályrészünk. Az élet voltakép nem is
az élvezet kedvéért van, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Jelzi
ezt nem egy kifejezés, mint: degere vitam, vita defungi, az olasz si
scampa cosi, a németben: „man muss suchen durchzukommen“, „er wird schon
durch die Welt kommen“ s több eféle. Csakugyan vígasztalásul szolgál az
öregkorban, hogy az élet küzdelme mögöttünk van már. Legboldogabb az
olyan ember sorsa, aki életét túlságos szellemi és testi szenvedés
nélkül töltötte el, nem pedig az, akinek a legnagyobb örömökben és
élvezetekben volt része. Aki ezekhez méri az életboldogságot, hamis
mértékkel mér. Mert az élvezetek negatívak: ezt a tévhitet az irigység
csupán a maga bűnhödésére vallja. Ellenben a fájdalom érzete pozitív,
miért is ennek a hiánya a boldogságnak az igaz mértéke. Ha a fájdalom
nélkül való állapot még az unalmat is elkerüli, akkor elértük a földi
boldogság igaz mivoltát: mert minden egyéb puszta képzelődés. Ebből
nyilvánvaló, hogy soha se vásároljunk élvezeteket fájdalom vagy akár
csak ennek veszedelme árán. Drága ár volna a negatív agyrémért: pozitív,
való értékkel fizetni. Ellenben biztos a nyereségünk, valahányszor
élvezeteket áldozunk, hogy fájdalmaktól menekedjünk. Mindkét esetben
közömbös, hogy a fájdalmak vagy az élvezetek következnek-e sorrendben
előbb.
Valóban fonákság a siralom e völgyét paradicsommá alakítani akarni és a
lehető fájdalommentesség helyett örömöket és élvezeteket hajhászni,
amint ezt oly sokan teszik. Sokkal kevésbé téved az olyan, aki
túlságosan sötét tekintetével e világot pokolnak nézi és csak azon
igyekszik, hogy benne tűzálló cellát biztosítson magának. A balga az
életörömök után lót-fut, és csalatkozik: a bölcs kerüli a bajt. Ha pórul
jár mégis, akkor a sors hibájából történt, nem az ő oktalanságából. Ha
pedig sikeresen elkerüli a bajt, akkor nincs megcsalatva, mert az
elkerült bajok igazán valók. Vesztesége még akkor sincs, ha netán a
túlságosan nagy kerülővel élvezeteket áldozott fel: mert az élvezet
agyrém valahány, kicsinyes, sőt nevetséges volna elmulasztásán
gyászolni.
Az optimizmus elfátyolozza ezt az igazságot és ez sok
szerencsétlenségnek a forrása.
Míg ugyanis a szenvedésektől szabadok vagyunk, addig nyugtalan
kívánságok felidézik bennünk egy nem létező boldogságnak agyrémét és
annak hajhászására csábítnak bennünket. Ezzel pedig magunkra zúdítjuk a
kétséggel nem illethető, való fájdalmat. Akkor aztán hiába kesergünk az
elveszett paradicsom felett, hiába kívánjuk a lettet létlenné tenni. Úgy
látszik, mintha valami gonosz szellem a vágyak lidércfényével
minduntalan kicsalogatná az embert a fájdalomnélküliségből, ebből a
legnagyobb boldogságból. Az ifjú látatlanba elhiszi, hogy a világ az
élvezetnek és boldogságnak a tanyája, melyből csak az ügyefogyott nem
veszi ki a részét. E hitében megerősítik a regények és költemények és az
emberek kétszínűsége. Élete többé-kevésbé hajtóvadászat a boldogságra, a
pozitív élvezetekre. Eközben pedig viaskodni kell ezer veszéllyel, az
ellenfélt vissza kell kergetni a sáncokból. És e képzelt, valójában nem
is élő vadnak hajszolása rendszerint valóságos, pozitív
szerencsétlenséget idéz fel, mely a fájdalom, szenvedés, betegség,
veszteség, gond, szegénység, szégyen és ezer más baj képében
jelentkezik. A kiábrándulás későn következik be. – Ellenben az élet
célja reális, ha tervszerűen a szenvedés, a nélkülözés, betegség és
nyomor elkerülésére irányul. Ez a terv annál biztosabban valósul meg,
minél kevésbbé zavarja meg a pozitív boldogság hajhászásának agyréme.
Goethe is Die Wahlverwandtschaften-jében Mittlerrel hasonló gondolatot
fejez ki a következő szavakban: „Aki valamely bajtól meg akar
szabadulni, az mindig tudja, hogy mit akar: aki a meglevőnél valami
jobbat akar, annak hályog van a szemén“. És ez eszünkbe juttatja a szép
francia mondást: le mieux est l’ennemi du bien (a jobb ellensége a
jónak). Ebből levezethetjük a kynikus görög bölcselők alapgondolatát is,
mint ahogy azt főművem II. kötetének 16. fejezetében kifejtettem. Mert
miért vetették volna el a kynikusok a gyönyöröket, ha nem azokért a
szenvedésekért, melyek amazokhoz szorosabban vagy lazábban fűzvék és
mert a szenvedések kikerülése fontosabb volt szemökben minden
gyönyörnél.
Mélyen át voltak hatva attól a belátástól, hogy a gyönyör negatív, míg a
szenvedés pozitív. Ezért következetesen kerülni igyekeztek a bajt,
amihez pedig a gyönyörök teljes és szándékos megvetését tartották
szükségesnek, mert bennök csak a fájdalom vermébe ejtő cselvetést
láttak.