hogy a verekedés oly természeti sajátsága, mint a ragadozó állatnak a
harapás, avagy a marhának a rúgás: az ember tulajdonképpen verekedő
állat. Ezért felháborodunk, ha egyes, ritkább esetekben azt halljuk,
hogy egyik ember a másikat megharapta. Viszont, hogy ütést adjon vagy
kapjon, ép oly könnyen mint természetesen megesik. Hogy a magasabb
műveltségű ember kölcsönös önuralom útján szívesen kivonja magát az
ilyesmi alól: könnyen érthető. De egy nemzetre, vagy a népesség egy
osztályára ráerőszakolni, hogy egy kapott ütés végzetes
szerencsétlenséget jelent, melynek gyilkosságot és agyonütést kell
szükségképpen maga után vonnia: nagy kegyetlenség. Van a világon elég
baj úgyis és nem volna szabad azokat mesterségesen szaporitani; és
mindezt az a buta, erőszakos babona csinálja. Ugyanezért rossz néven
vesszük, hogy a törvényhozók és kormányok ez ügy szolgálatába állanak
azáltal, hogy sorompóba lépnek a polgárság és katonaságnál a botbüntetés
eltörlése mellett. Azt hiszik, hogy ezáltal az emberiességnek tesznek
szolgálatot, pedig az ellenkezőt érik el, mert ezáltal csak azon
munkálkodnak, hogy megerősítik ama természetellenes és szerencsétlen
téveszmét, amelynek már oly sokan estek áldozatul. Minden büntetendő
cselekménynél, kivéve a súlyosabb beszámítás alá esőket,
legtermészetesebb büntetési mód, amely elsősorban eszébe juthat az
embernek: a testi fenyíték; aki nem volt fogékony az érvek iránt, azzá
lesz az ütések iránt és akit nem lehet vagyonilag büntetni, mert semmije
sincs, vagy akit nem lehet szabadságvesztéssel büntetni, mert a
társadalomnak szüksége van az ő kezemunkájára, az olyant mérsékelt testi
fenyítékkel kell sújtani. Hisz ez ép oly helyes, mint természetes. Nem
is lehet ez ellen semmi komoly érvet felhozni, legfeljebb puszta üres
szólamokat az _ember méltóságáról_, mely nem tiszta, leszűrt igazságon,
hanem a fentebbi vészthozó tévhiten találja alapját. Hogy e tévhit viszi
a főszerepet az egésznél, szinte nevetségesen bizonyítja az a körülmény,
hogy némely országban a katonaságnál a testi fenyíték helyébe a kikötést
hozták be; pedig ez ép oly fájdalmas, mint az ütlegelés, azonban
állítólag nem olyan lealacsonyító és megbecstelenítő az emberre.
E tévhit becézgetése által kezére játszunk a lovagi becsületnek és
párbajnak, holott másrészt, látszólag legalább, ellene dolgozunk a
hozott törvények útján. A kormányok színleg arra törekszenek, hogy a
párbajt elnyomják; ez különösen az egyetemeken könnyen is sikerülne s
mégis azt a látszatot adják, mintha a párbaj meggátlása nem állana
hatalmukban. Erre nézve az igazi ok a következő: az állam tisztjeit és
hivatalnokait a teljesített szolgálatokért nem képes kellően díjazni,
azért a szolgálatokért részben címek, rendjelek s rangok osztogatásával,
szóval: _tiszteletdíjjal_ jutalmazza. Hogy tehát a teljesített
szolgálatok ily eszményi jutalmazását nagy becsben tartsa a világ, a
becsületérzést minden úton s módon táplálni és fokozni kell. Minthogy
pedig a polgári becsület e célt nem szolgálhatja kellően, lévén az
minden egyessel megosztott tulajdon, azért segítségül veszik a lovagi
becsületet és a mondott módon igyekeznek annak érvényt szerezni.
Angolországban, ahol a polgári és katonai fizetések tetemesen nagyobbak
mint a kontinensen, nem szorul az állam az előbb mondott segítségre s
ugyanazért ott az utóbbi években a párbajt tényleg majdnem teljesen
kiirtották; manapság ott a párbaj felette ritka és általában azt mint
ostobaságot kinevetik. Igaz, hogy a hatalmas párbajellenes szövetség,
mely számos tábornokot, tengernagyot és főnemest sorol tagjai közé,
sokat tett, hogy a nézetek ott ily üdvösen megváltoztak; a moloch ott
nélkülözni kénytelen az áldozatokat.
Nálunk azonban az ököljog ama maradványa, a durva középkor
hagyományaihoz híven, mint nyilvános botrány, ma is javában
terpeszkedik. Pedig legfőbb ideje, hogy kiebrudaljuk. Hisz manapság már
az sincs megengedve, hogy kutyákat vagy kakasokat rendszeresen uszítsunk
egymásra; Angliában legalább súlyosan büntetik. Embereket azonban
akaratuk ellenére halálos küzdelemre uszítanak egymás ellen a lovagi
becsület ostoba elveinek, ennek a nevetséges tévhitnek hódoló lovagok,
akik aztán egy csekélység megtorlása címén arra kényszerítenek jobb
sorsra érdemes férfiakat, hogy mint gladiátorok vegyék fel a küzdelmet
egymással élet-halálra. A német puristáknak a Duell szó helyébe, mely
valószínűleg nem a latin duellumból, hanem a spanyol duelo, – fájdalom,
panasz, sérelem kifejezéséből származik, – a lovagi hajsza (Ritterhetze)
elnevezést ajánlom. Valóban a nevetséggel határos az a pedáns komolyság,
amellyel ezt a bolondságot űzik.
Másrészt felháborító, hogy amaz elv és annak buta kódexe mintegy államot
alkot az államban, mely semmi mást el nem ismerve, csak az ököljogot, a
benne hivő és reája esküvő osztályok fölött zsarnokoskodik és azokat
kényszeríti arra, hogy szentnek tartsák azt a titkos bíróságot, mely
lovagias ügyekben élet-halál fölött magának tartja fenn a döntés
illetékességét.
Ez aztán olyan rejtekhely, amelyből a legelvetemültebb ember, aki csak
azokhoz az osztályokhoz tartozik, a legnemesebb és legjobb férfiút, ha
előtte éppen kiválóságánál fogva gyűlöletes, megfenyegetheti és
kénye-kedve szerint ki is pusztíthatja ez árnyékvilágból. Ha már
manapság a törvény és rendőrség odáig fejlesztették a közbiztonságot,
hogy az országúton akármely jött-ment kamasz nem kiálthatja oda nekünk:
„Pénzt vagy életet!“, a józan emberi észnek is valahára ki kell vívnia
azt, hogy a békés társadalmi érintkezés közepette ne kiálthasson
akármely gazember felénk: „Becsületedet vagy életedet!“ Ideje volna,
hogy megszabadítsuk a magasabb osztálybelieket az örökös aggódástól,
amit az okoz, hogy az ember minden pillanatban testét-lelkét kockáztatja
bármely jött-ment durvasága, gonoszsága és butasága mián. Ha két fiatal,
tapasztalatlan, hevülő ifjú egymást szóval megsérti s hogy emiatt
egészségüket, életüket kelljen kockára tenniök: valóban égbekiáltó
gyalázat. Hogy ama külön állam zsarnoksága mily aljas és a tévhit
hatalma mennyire erős, abból ítélhető meg, hogy gyakori eset volt, hogy
egyes emberek, akiknek megsértett lovagi becsületük megtorlása akár
nagyon magas, akár nagyon alacsony állásuk miatt, avagy a sértő fél meg
nem felelő volta miatt nem állott módjukban, efölötti kétségbeesésükben
önmaguk vetettek véget életüknek és így tragikómikus módon fejezték azt
be. A lehetetlen és hamis dolog a végén többnyire abból tűnik ki, hogy
burjánzása eredményekép ellentmondást termel; ép úgy ennél is a
legkiáltóbb ellentétet látjuk: a tisztet párbajért elítélik, de viszont
lefokozással büntetik, ha adandó alkalommal helyt nem áll becsületéért.
De lássuk a dolog további fonákságait. Előítélet nélkül, világosan
tekintve, az állam az államban csak az erősebb jogát, az ököljogot
ismeri el és nem lehet büszke arra a különbségre, hogy valaki ellenségét
nyiltan, egyenlő fegyverekkel, avagy orozva teríti le. Csak annyit
bizonyít be a nyilt küzdelem, hogy az egyik fél az erősebb és ügyesebb.
A nyilt küzdelem jogosultsága feltételezi azt, hogy hiszünk abban, hogy
az erősebb joga _tényleges_ jog. Valósággal azonban az a körülmény, hogy
a másik fél rosszul tudja magát védeni velünk szemben, nekem megadja
ugyan a _lehetőséget_, de nem a jogot arra, hogy őt megöljem. A jog,
vagyis az ölés erkölcsi jogosultsága csakis döntő indító okokon
alapulhat. Tegyük fel, hogy tényleg volnának ilyen alapos indító okaim
elegendő mérvben, még akkor sem szabad mindent függővé tenni attól, hogy
én vagy az ellenfél lő vagy vív-e jobban, hanem ez esetben mindegy, mily
úton s módon török ellenfelem életére, orozva vagy nyiltan; ez esetben
az egyremegy.
Erkölcsi szempontból az _erősebb_ joga nincs túlsúlyban az _okosabb_
joga felett, amelyet az orozva gyilkolásnál vesznek zsinórmértékül;
ennél az ököljog a fej jogával egyenértékű. Megjegyezzük még, hogy a
párbajban is mindkettőt egyformán érvényesítjük, amennyiben vívás közben
minden csel, csalafintaság már – csalás. Ha én erkölcsileg jogosultnak
érzem magamat arra, hogy valakit életétől megfosszak, tisztára
ostobaság, hogy ezt attól tegyem függővé, vajjon az illető vagy én
tudok-e jobban lőni vagy vívni. Némely esetben aztán az illető, aki már
úgyis megsértett, a tetejébe még az életemet is elpusztíthatja. Hogy a
durva sértéseket nem párbaj útján kell megbosszulni, hanem orozva
gyilkolás által, az Rousseau nézete is. (Emil 4. könyv, 21. jegyzet.)
Pedig Rousseau amellett annyira elfogult tisztelője a lovagiasság
tévhitének, hogy a hazugság vádját is már jogosultnak tartja orozva
gyilkolással büntetni, holott tudnia kellene, hogy e szemrehányást
számtalanszor majd minden ember kiérdemelte, ő maga különösen nagyon is
sokszor. Valószínű, hogy az előítélet az ököljogot valódi jognak, a
párbajt pedig istenítéletnek tekinti, mert azt tartja, hogy az
ellenséget csupán nyilt küzdelemben, egyenlő fegyverekkel küzdve szabad
megölni büntetlenül. Az olasz ember azonban haragra lobbanva,
ellenfelét, ahol csak találja, szó nélkül tőrével leszúrja s így
legalább természetesen és következetesen cselekszik; ő okosabb s éppen
nem gonoszabb, mint a párbajozó. Ha azt állítja valaki, hogy én
ellenfelemnek párbajban való megölése esetén igazolva vagyok azáltal,
hogy az illető is életemre tört a küzdelemben, annak azt vetem vissza,
hogy a kihívás által én hoztam kényszerhelyzetbe az ellenfélt. Hogy
kölcsönösen és szándékosan a ki nem kerülhető szükséget emlegetik, ép
azt bizonyítja, hogy elfogadható mentséget keresnek a gyilkosság
enyhítésére. Inkább adhat mentséget e tétel: volenti non fit injuria,
amennyiben kölcsönös egyesség alapján teszik kockára a felek életüket.
Ezzel szemben azonban áll az, hogy a _volenti_ (önként akaró) nem mindig
fejezi ki az igazat, mert legtöbb esetben a lovagi becsület zsarnoksága
és tételeinek ostobasága állítja a párbajozókat az élethalál-harc
küzdőterére.
Sokat foglalkoztam e helyütt a lovagi becsülettel; tettem ezt pedig jó
szándékkal, mert e világ erkölcsi és értelmi szörnyűségeit csak a
filozófia képes Herkulesként leküzdeni. Főleg két dolog az, mely az
újkor társadalmi helyzetét az ókorétól megkülönbözteti, sajnos, amannak
hátrányára, amennyiben annak sötét, komor színezetet adtak, amelyekkel
szemben az ókor elfogulatlan, derült volt, mint az élet hajnalpírja. E
kettő: _a lovagi becsület_ és _a nemi betegség;_ méltó két egytestvér,
(a civódás és a szerelem) az élet mérgezői. A nemi betegség befolyása
sokkal messzebbre kiható, mint az első tekintetre látszik, mert nemcsak
fizikai, hanem erkölcsi oldala is van. Amióta Ámor mérgezett nyilakkal
is lövöldöz, azóta a két nem viszonya közé valami idegen, ellenséges,
ördögi elem hatolt: sötét, remegő bizalmatlanság. Az emberi közösség
szilárd kapcsában beállott eme változás többé-kevésbé hátrányosan
befolyásolja a többi társadalmi viszonyokat is, ámde ezt ehelyütt nem
részletezhetjük tovább.
Másféle, de sokban hasonló a lovagi becsület befolyása, amely komoly
bohózat a régiek előtt ismeretlen volt s mely a mai modern társadalmat
merevvé, komollyá s aggódóvá teszi, mert a legkisebb odavetett
nyilatkozatot számbaveszik és rovásra teszik napjainkban. De még tovább
megyek: amaz elv valóságos Minotaurusként nem csupán egy országban,
hanem Európa minden államában évente a nemesebb családok fiainak tetemes
részét áldozatul követeli. Bárcsak enyészetnek indulnának az újabb kor e
torzszülöttjei a XIX. században. Nem adjuk fel a reményt, hogy a nemi
betegségeket illetőleg az orvosoknak kellő óvórendszabályok
általánosítása útján sikerül majd azok tovaterjedésének gátat vetni. E
madárijesztőnek képzelt hatalmát megtörni csak a filozófia bírja, míg a
kormányoknak törvényhozási úton ez nem sikerült.
Ha egyébiránt a kormányok a párbajügy elnyomására komoly eszközöket
óhajtanak igénybe venni és eddigi enemű intézkedéseik gyönge eredményét
tényleg tehetetlenségüknek tulajdonítják, szívesen hozok javaslatba
olyan törvényt, amely biztosan meghozza a rég várt eredményt s nem hívok
segítségül semmi véres eljárást, sem vérpadot, sem akasztófát, sem
örökös rabságot. Sőt nagyon is csekélyke, enyhe, homöopatikus szert
ajánlok: aki párbajra hív ki valakit, vagy párbajra kiáll, az kínai
módszer szerint fényes nappal a katonai főőrség előtt a káplártól
tizenkét botütést kapjon, a párbajsegédek mindegyike 6–6-ot. A tényleg
elintézett párbajok pedig maguk után vonnák a rendes büntetőeljárást.
Talán egyik-másik lovag azt vetné erre szememre, hogy ily büntetések
végrehajtása után a becsületnek nem egy lovagja a fejbelövésre szánná el
magát. Erre ez a válaszom: sokkal okosabb, hogy az ilyen javíthatatlan
bolond magamagát lőjje agyon, mint másokat.
Alapjában azonban igen jól tudom, hogy a kormányok a párbajok eltiltását
nem nagyon veszik komolyan. Amint fentebb felhoztuk, a hivatalnokok és
katonatisztek fizetései egyaránt (a legmagasabb állásokat leszámítva) a
teljesített szolgálathoz képest méltánytalanul alacsonyan vannak
megszabva. Fizetésük nagyobb részét az állam „becsület“-ben utalványozza
ki: kárpótlásul címeket, rangot osztogat, általában pedig
„kari“-becsületet. „A kar becsülete“ a párbajt mint kitűnő vesszőparipát
használja; az egyetem ennek már jó kezdőiskolája. A párbaj áldozatai
tehát vérükkel fizetik meg a fizetésük deficitjét.
Teljesség okáért említsük még meg a _nemzeti becsületet_. Ez egy egész
nép becsületét jelenti, mint a népközösség egy részéét. Mivel pedig
ennek más ítélőszéke nincs, mint a nyers erő, ennek okáért minden egyes
tagja maga kell hogy védje jogait. Azért a nemzet becsülete nem csupán a
hitelt jelenti, amelyet a multban megszerzett, hanem azt is, hogy félni
kell tőle s ugyanazért mindennemű jogháborítást feltétlenül meg kell
torolnia. E fogalom tehát magában egyesíti a polgári és lovagi becsület
lényeges vonásait.
A _dicsőséget_ említettük még fentebb, mint olyat, mely lényeges része
annak, amit mi a külvilág előtt mutatunk s ugyanazért erről szükséges
még elmélkednünk. A dicsőség és becsület ikertestvérek, de mint a
dioskurok, akik közül Pollux halhatatlan, Castor halandó volt, a
dicsőség halhatatlan testvére a halandó becsületnek. Természetes, csak
az igazi, legfőbb rendű dicsőségről van itt szó, mert kétségkívül van
tiszavirág-életű dicsőség is.
A becsület oly tulajdonságokra vonatkozik, amelyekkel minden hasonló
viszonyok közt élő embernek bírnia kell, a dicsőség ellenben csupán
olyanokra, amelyek senkitől se követelhetők. A becsület továbbá olyan
dolgokra vonatkozik, amelyekre mindenki nyilvánosan hivatkozhatik, a
dicsőség ellenben olyanokra, amelyekkel senki sem ruházhatja fel
önmagát. Míg a becsületünk csak addig terjed, ameddig bennünket
ismernek, úgy ellenkezőleg a dicsőség előreviszi hírnevünket odáig,
ameddig csak maga a dicsőség elérhet. Becsületet minden egyes
igényelhet; dicsőséget csak a kivételek, a legkiválóbbak szereznek, mert
csakis rendkívüli munkásságot illet meg.
Két úton jutunk a dicsőséghez: a tettek és (szellemi) művek révén. A
tettek véghezvitele nagy szívet, a munka nagy elmét kíván. A tett s
munka között az a különbség, hogy a tettek múlandók, a mű maradandó. A
legnemesebb tett kihatása csak időleges, a geniális mű azonban üdvös,
felemelő befolyását az idők végéig megtartja. A tett emléke folyton
halványodik, végül alig ismerhető fel, teljesen el is mosódik végül, ha
csak a történelem nem örökíti meg emlékét s megkövesedett állapotban nem
adja azt át az utókornak. A művek azonban már önmagukban halhatatlanok s
különösen az irodalom terén minden időt túlélnek. Nagy Sándorról
megmaradt a neve és emléke; Platon, Aristoteles, Homeros és Horatius
azonban ma is élnek s ma is közvetetlenül hatnak reánk. A védák és az
upanisadok itt vannak, de koruk nagyságáról nem maradt fenn számunkra
semmi hír.[9]
Másik hátránya a tettnek az, hogy mindig az alkalomtól függ, amely a
lehetőséget megadja annak elvégzésére; innen van, hogy dicsőségét nem
csupán benső értéke, hanem a körülmények is megszabják, amelyek annak a
fontosságot és a fényt kölcsönzik. Azonfelül nagyon rászorul a szemtanúk
ítéletére, mint pl. a háborúban, ahol a tettek személyes jellegűek;
szemtanú pedig nincs mindig elegendő számban és ha vannak is, nem mind
igazságosak s elfogulatlanok.
A tettek azonban előnyben vannak, mert mindig az általános emberi
ítélőképesség keretén belül, gyakorlati irányban mozognak; ugyanazért,
hacsak az adatokat meg nem hamisítják, mindenkor kellő méltánylásban
részesülnek. Előfordul ugyan, hogy indítékait helyesen csak később
fogják fel s később értékelik kellően; mert minden tett megértéséhez
ismerni kell annak indítékát. A művek keletkezése azonban nem függ az
alkalomtól, hanem kizárólag azok szerzőjétől és lényegökben örökké
ugyanazok maradnak. Nehézséget azonban ezeknél a megítélés okoz s ez
annál nagyobb, mennél magasabb horderejű műről van szó: sokszor
hiányoznak az illetékes, sokszor pedig az igazságos, s elfogulatlan
bírák. Tény viszont, hogy a művek dicsősége nem egy ítélőszéktől függ,
hanem fellebbezés útján döntetik el. Míg ugyanis a tettről az utókor
számára csupán az emlékezés marad meg oly formában, amint a kortársak
azt átadják, addig a művek önmaguk átszállnak az utókorra és pedig,
leszámítva egyes, netán hiányzó töredékeket, teljes mivoltukban. Tehát
az adatokat ezeknél nem hamisítják meg s eredésök alkalmával a környezet
esetleges rossz befolyása sem hat zavarólag. Sőt igen gyakran lassanként
az idő hozza meg a mű méltó bírálóit, akik maguk is kivételes egyének s
mint ilyenek ítélik meg s mérlegelik a még kiválóbbakat; egymásután
adják le a bírák szavazataikat s így néha csak évszázadok múltán áll
előttünk teljes igazságos, megdönthetetlen ítélet. A művek által elért
dicsőség olyannyira biztos s elmaradhatatlan! Hogy a szerzőjük ezt
megérje, a külső viszonyoktól s a véletlentől függ; ez annál ritkábban
fordul elő, mennél magasabbrendű és nehezebben érthető művekről van szó.
Ezért mondja Seneca (ep. 79.), hogy a dicsőség oly biztosan követi az
érdemet, mint a testet az árnyék; csakhogy, mint emez, vagy előtte jár
vagy kíséri amazt. „Ha kortársaid az irígység miatt hallgatnak is
érdemeidről, az utódok pártatlanul, hizelgés és irigység nélkül fognak
ítélkezni“. Ebből láthatjuk, hogy az érdemek elnyomásának mesterségét
gúnyos hallgatás és semmibevevés útján már a Seneca-korbeli sehonnaiak
is gyakorolták, hogy ily módon a nagyközönség előtt a rossz érdekében
elrejtsék a jót, ép úgy, mint a mi korunkban. Akkor is, most is az
irígység némítja el az ajkakat.
Rendszerint: mennél tartósabb jellegű a dicsőség, annál később jelenik
meg; aminthogy minden kiváló dolog lassan érik. A dicsőség, mely a
messze utókorra kihat, olyan, mint a tölgy, mely nagyon lassan szökken
sudárba; az olcsó, múló jellegű dicsőség olyan, mint a gyorsan tenyésző
egyévi növény, a hamis dicsőség pedig, mint a gyorsan fejlődő dudva,
melyet hamarosan kiírtanak. E jelenség oka az, hogy minél inkább
tartozik valaki az utókorhoz, vagyis általában az emberiséghez, annál
távolabb áll az illető kortársaitól; mert amit teremt, azt nem kizárólag
a saját kortársai számára hozza létre, hanem csak annyiban, amennyiben
ezek egy részét alkotják az egész emberiségnek. Ezért könnyen megesik,
hogy az illető saját korához idegen marad. A kortársak többre tartják
azt a művet, mely múló napjai dolgait, vagy a pillanat szeszélyeit
szolgálja és ennélfogva teljesen az övék, mely vele él s vele együtt hal
meg.
A művészet- és irodalomtörténetek ennek megfelelően általában azt
tanítják, hogy az emberi ész legmagasabb rendű alkotásait rendszerint
hálátlanul fogadták s a hálátlanság fenmaradt mindaddig, míg kiválóbb
képességű egyének jöttek és az érdemeket méltányolták és azokat
megillető dicsőségben részesítették, amelyben aztán az így szerzett
tekintély révén meg is maradtak. Mindennek az a végső oka, hogy mindenki
csak a neki megfelelőt érti és becsüli meg. Miért is a laposfejűnek a
laposság, a közönségesnek a közönséges, a zavartnak a zagyvaság, az ész
nélkülinek a butaság tetszik leginkább, mert ezek vele teljesen
egyneműek. Ezért zengette már az öreg mesebeli Epicharmos:
Nincs mit csodálni rajta, hogy a magam esze szerint beszélek,
És hogy mások, tetszvén önmaguknak, azt tartják,
Hogy csakugyan szépek; mert a kutya is a kutyát találja legszebbnek,
Az ökör meg az ökröt, a szamár a szamarat, disznó a disznót.
Ha egy erős kar tollkönnyű testet röpít tova, ennek nem adhat erős
lendítést, hogy messze repüljön, avagy erősen találjon, mivel nincs meg
a kellő testessége, hogy a kölcsönzött erőt átvehesse és ezért az
eldobott tárgy a közelben leesik. Ép így vagyunk a szép s magasztos
gondolatokkal, a lángész mesterműveivel, ha azokat csupán gyönge, kicsi
vagy ferde fejek foghatják föl. Minden korok bölcsei sokat keseregtek
már ezen; így Sirach Jézus mondja: „Aki ostobával beszélget, – az
alvóval társalog; ha készen van, a végén azt kérdi: hogy is volt?“ És
Hamlet: a knavish speech sleeps in a fools ear (dévaj beszéd is
elaltatóan szól a bolond fülének). Vagy Goethe: a legötletesebb mondást
is gúnyolva fogadja a hallgató, ha – szamár. – Másutt meg: „Nincs hatása
szódnak, süket fülekre találsz? Vigasztalódjál: a mocsárba vetett kő nem
vet gyűrüt!“ Lichtenberg találóan mondja: „Ha egy fej és könyv
összeütődik és üres kongást ad: a könyv oka-e mindig annak?“ És tovább:
„E művek olyanok, mint a tükör; ha egy majom néz bele, nem tükröződhetik
vissza egy – apostol!“ Sőt Gellért apónak erről szóló, annyira szép és
megindító panasza is megérdemli, hogy újra emlékezetünkbe idézzük:
Hogy a legkitünőbb adományoknak
Gyakran legkevesebb a csodálója
És hogy az emberek legtöbbje
A rosszat tartja jónak
Ezt a bajt nap nap után láthatjuk.
E pestis ellen mi a védelem?
Kiirtani teljesen erőnkön túlmegyen.
Mégis van egy ritka szer ellene:
A bolondok legyenek bölcsek!
De lám, sohasem válnak olyanokká,
Soha nem értik meg a dolgok becsét.
Szemük lecsukva, nem az eszük,
Hitványságot dicsőítnek mindörökké,
Mert a jót soha föl nem ismerték.
Az emberek eme észbeli tehetetlenségéhez, amelynél fogva, ahogy Goethe
mondja, a kiválóságot nehezen ismerik fel és becsülik meg, még
általánosan az erkölcsi alávalóság is társul s ez mint irigység
jelentkezik. Ugyanis, ha a dicsőség útján, amelyet valaki kiérdemel, egy
ember felemelkedik a társai fölé: ezek értékben épannyira alászállnak,
ugy, hogy minden kiváló érdem dicsőségét azok terhére szerzi meg,
akiknek érdemük nincs.
Mások előtt tisztelegve.
Magunk nemtelenségét mutatjuk. (Westöst. Diw.)
Innen érthető, hogy a kiválóság bármily téren is próbál érvényesülni, a
sok középszerűség azonnal összeáll és mindent elkövet, hogy érvényre ne
juthasson. A titkos jelszó: le az érdemmel! De még azok is, akik már
érdemeket szereztek és a dicsőségben sütkéreznek, nem szívesen veszik,
ha valamely újabb dicsőség tör magának utat előre, amelynek fénye
esetleg az övékét idővel elhomályosítja. Ezért mondja Goethe: Ha
haboztam volna világra jönni, míg jó szemmel látják éltemet, – még ma
sem volnék a világon, higyjétek el bizony. Csak nézzétek, mint tagadják
meg a puszta létemet, csak hogy magukat észrevétessék.
Míg a becsületnek megvannak az igazi bírái s azt senki se irígyli
senkitől, sőt mindenkinek bizalommal hitelezik és előlegezik, addig
dicsőséget, dacára az irígységnek, ki kell küzdeni, a babért pedig
határozottan rosszindulatú bírák ítélőszéke ítéli meg. A becsületet
szíves készséggel megosztják mindenkivel, a dicsőséget mindig apasztja
az új ember, ki abban részesül.