unalmas, ha pedig igen, akkor csakhamar fájdalmas. Csupán azok lehetnek
tehát boldogok, akiknek az akarat szolgálatában szükséges értelem
mértékét jóval meghaladó fölösleg jutott osztályrészül. Ezzel ugyanis a
gyakorlati élet mellett egy értelmit is folytathatnak, mely őket
_szenvedés nélkül_ is élénken foglalkoztatja és szórakoztatja. A puszta
_szabad idő_, mikor az értelem nem foglalkoztatja az akaratot, nem elég,
megkívántatik hozzá bizonyos mértékű valóságos _erőfölösleg_, mert csak
ez képesít az akaratnak nem szolgáló, tisztán szellemi foglalkozásra.
Ellenben otium sine litteris mors est et hominis vivi sepultura
(szellemi foglalkozás nélkül halála és temetése az embernek a nyugalom).
(Seneca ep. 82.) E fölösleg mértékéhez képest a szellemi életnek
számtalan fokozata van, kezdve a rovar-, madár-, ásvány-, éremgyűjtésen
és leíráson, a költészet és filozófia legmagasabb alkotásáig. Az ilyen
szellemi élet nem csupán az unalomtól óv meg, hanem annak minden
végzetes következményeitől is. Megvéd a rossz társaságtól, azoktól a
veszedelmektől, szerencsétlenségektől, veszteségektől és pazarlásoktól,
melyeket az ember ki nem kerülhet, ha boldogságát teljesen és kizárólag
a reális világban keresi. Így pl. az én filozófiám nekem soha semmit nem
jövedelmezett, de nagyon sokat megtakarított a számomra.
A normális ember ezzel szemben életörömei tekintetében _magán kívül_ eső
dolgokra van utalva, ilyenek: a vagyon, rang, feleség és gyermekek,
barátok, társaság és több efféle. Ezekre támaszkodik életboldogsága, ha
ezeket elveszíti, vagy csalódik bennük, vége a boldogságának is. E
viszonyt úgy is kifejezhetnők, hogy súlypontja önmagán kívül esik. Ezért
változnak folyton a kívánságai és bogarai: majd villát vásárol, majd
lovakat, ha a körülményei megengedik. Olykor ünnepségeket rendez,
utazik, általában pedig nagy fényűzést fejt ki, mert mindig kívül eső
dolgokban keresi a kielégítést, miként az elerőtlenedett ember is
húslevesektől és gyógyító szerektől várja egészségének és erejének
helyreállását, mivel igazi forrása mindig kinek-kinek az életereje.
Állítsunk ezzel szembe, hogy ne csapjunk mindjárt a másik végletbe, egy
nem éppen kiváló, de mégis a közönséges mértéket meghaladó szellemi
erejű embert. Látni fogjuk, hogy az ilyen ember vagy valamely
szépművészet dilettáns gyakorlója, vagy valamely reális tudománnyal,
mint növény-, ásvány-, természet-, csillagászattannal, vagy
történelemmel foglalkozik. Ezekben találja a gyönyörűségének nagy részét
és üdülést lel bennük, ha elapadnak a külső források vagy ki nem
elégítik többé. Elmondhatjuk róla, hogy súlypontja részben már önmagába
esik. Ám a puszta műkedvelés nagyon messze esik még a teremtő
képességtől. A pusztán reális tudományok megállanak a jelenségek
egymáshoz való viszonyának megállapításánál: ebbe az egész ember
teljesen el nem merülhet úgyannyira, hogy minden egyéb érdeklődését
elveszítse. Ez a legmagasabb szellemi kiválóságnak, a lángelmének van
egyedül fentartva. A lángelme a dolgok létét és lényegét egész
teljességében fogja fel és egyéniségéhez képest művészet, költészet vagy
filozófia útján törekszik mélységes felfogásának kifejezést adni. Csakis
az ilyen embernek nélkülözhetetlen szükség a zavartalan magába való
mélyedés, kívánatos a magány, legfőbb kincs a szabad idő, minden egyéb
pedig nélkülözhető, sőt gyakran terhes. Az ilyen emberről joggal
elmondhatjuk, hogy teljesen önmagában bírja a súlypontját. Ebből
magyarázhatjuk meg, hogy az ily fajtájú emberek, még legjobb jellemük
dacára sem mutatnak olymérvű benső, határtalan részvétet barát, család
és a közügy iránt, amilyenre a többiek gyakran képesek; mert mindenek
felett vigasztalódni tudnak, hacsak zavartalanul bírhatják önmagukat.
Valami elkülönítő elem van bennük, amely annál inkább hatékonyabb, mert
a többiek őket soha ki nem elégítik. Nem is látnak a többiekben magukhoz
hasonlókat, ellenben mindenben kiérzik különb voltukat, megszokják, hogy
másnemű lényekként járjanak az emberek közt, kikről harmadik személyben
beszélnek, nem pedig, magukat is beleértvén, többes elsőben.
E szempontból tekintve tehát azok a legboldogabbak, akiket a természet
nagy szellemi erővel ajándékozott meg. Mert bizonyos, hogy a szubjektív
hatások közvetetlenek, az objektívek ellenben közvetettek. Ezt
bizonyítja ez a szép mondás is: Egyedül igaz gazdagság a lélek
gazdagsága, a többinek mindnek az a hibája, hogy el lehet veszíteni.
(Lucian in Anthol. I. 67.)
A bensőleg gazdag egyéniségnek kívülről csupán egyetlen _negatív_
ajándékra, a szabad időre van szüksége, hogy szellemi képességeit
kifejleszthesse és belső gazdagságát élvezhesse. Csak arra van szüksége,
hogy engedtessék meg neki, hogy egész életén át, minden nap, minden
órában a maga _egyénisége szerint élhessen_. Ha valakinek az a hivatása,
hogy szelleme bélyegét rányomja az egész emberi nemre, arra nézve csak
egyetlen szerencse vagy szerencsétlenség létezik, hogy képességeit
teljesen kifejlesztheti-e vagy sem, műveit megalkothatja-e vagy sem?
Minden egyéb jelentéktelen lesz reá nézve. Ehhez képest minden korok
nagy szellemei a legnagyobb becsben tartották a szabad időt.
Mert mindenkinek annyit ér a szabad ideje, amennyit ér ő maga. Videtur
beatitudo in otio esse sita, (a boldogság úgy vélem a szabadidődből áll)
mondja _Aristoteles_ (Eth. Nicom. X. 7.). Diogenes Laertius pedig (II.
5, 31.) arról tudósít, hogy Socrates otium ut possessionum omnium
pulcherrimam laudabat (Sokrates a szabadidőt minden tulajdonunk
legszebbjének dicsérte.) Erre értendő, hogy Aristoteles (Eth. Nic. X. 7,
8–9.) legboldogabbnak a filozófus-életet mondotta. Sőt idetartozik az
is, amit Politikájában (IV. 11.) mond: boldog élet annyi, mint
zavartalanul működni abban, amiben kiváló az ember. Ez megegyezik
_Goethé_nek Wilhelm Meisterjében tett megjegyzésével: „aki tehetséggel
megáldva született valamely hivatásra, életének legszebb perceit abban
fogja föltalálni“
Ám a szabadidő nemcsak a köznapi sorssal, hanem a köznapi emberi
természettel sem igen szokott összeférni, mert az ember természetes
rendeltetése az, hogy idejét a maga és családja megélhetésére szükséges
javak megszerzésével töltse el. A kényszerűség embere az ilyen, nem a
szabad értelmiségé. A közönséges embernek ezért hamarosan terhére esik a
szabadidő, sőt végül kínozni is fogja, ha el nem tölti azt mesterséges
és képzelt célzattal, játékai, szórakozásai és egyéb bogarai közben. Ép
ezért bajt is hozhat rá. Helyesen tartja a közmondás: difficilis in otio
quies (bajos nyugtot találni a tétlenségben). De másrészt a rendes
mértéket nagyon is meghaladó értelem éppoly abnormis, tehát
természetellenes. Az ezzel mégis fölruházott embernek boldogságához
éppen erre, a másoknak terhes és olykor káros szabadidőre van szüksége,
mint ennek híján boldogtalan lesz, akár a hámba fogott Pegazus. Ha
azonban mindkét természetellenes körülmény, a belső és a külső
találkozik, nagyon szerencsés eset áll elő. Mert az így megáldott ember
magasbrendű életet fog élni, mint aki mentes az emberi szenvedés két
ellentétes forrásától, a szükségtől és az unalomtól, vagy a megélhetés
csüggesztő küzdelmeitől és annak a képességnek a hiányától, hogy a
szabad időt (vagyis magát a szabad létet) elviselhesse. E két bajtól az
ember csak azáltal szabadulhat meg, hogy azok egymást kölcsönösen
megsemmisítik és eloszlatják.
Emellett figyelembe veendő, hogy nagy szellemi adományok az idegek
túlfeszített tevékenysége folytán minden fájdalom iránt fokozott
érzékenységet idéznek elő. Ettől elválaszthatatlan képzeteiknek nagyobb
élénksége és tökéletessége és az indulatok hevessége, ami inkább
gyötrelmes, mint kellemes állapot. A nagy szellemi adományok
elidegenítik az embert a többiektől és azok munkálkodásától, mert minél
többje van valakinek magamagában, annál kevesebbet találhat másokban.
Száz dolog, ami mást nagyon is kielégít, üres és élvezhetetlen neki,
miért is a compensatio törvénye itt is érvényesül. Némi joggal szokták
mondani, hogy voltakép a legkorlátoltabb eszű ember a legboldogabb, bár
senki sem irigyli tőle ezt a boldogságot.
De nem akarok itt elébevágni a döntésnek, mikor maga _Sophokles_ is két,
egymással homlokegyenest ellenkező kijelentést tett róla:
Sapere longe prima felicitatis pars est.
(A tudás legfontosabb része a boldogságnak.)
Antig. 1328.
És másutt:
Nihil cogitantium jucundissima vita est.
(A semmit nem gondolkodóknak élete a legkellemesebb.)
Éppen így nem értenek egyet az Ó-testamentum bölcsei:
A balga élete rosszabb a halálnál!
Jézus Szirach 22, 12.
Másutt viszont:
Ahol nagy a bölcsesség, ott nagy a szomorúság.
Prédikátorok I. 18.
Nem akarom itt említés nélkül hagyni, hogy az olyan ember, akinek
szellemi ereje pontos és normális mértéke szerint _semmi szellemi
szükséglete nincs_, tulajdonképpen az, akit szembeállítván a Muzsafival
(Musensohn), a diákéletből vett kifejezéssel filiszternek nevezünk. Ez
ugyanis az ἀμουσος ἀνηρ és mindig is az marad. Magasabb szempontból a
filiszter olyan ember, akit állandóan foglalkoztat valami reálisnak
képzett dolog, mely valójában nem is az. Csakhogy ez a transzcendentális
meghatározás nem felel meg a népszerű álláspontnak, melyet e
fejtegetéseimben elfoglalok és ezért azt minden olvasó talán meg sem
értené. Amaz első meghatározás ellenben inkább tűr meg speciális
magyarázatot és eléggé föltünteti a dolog lényegét, mindazon
tulajdonságok gyökerét, melyek a _filiszterre_ jellemzők.
A nyárspolgár (filiszter) olyan ember, akinek nincsenek szellemi
szükségletei. Ebből önmagára nézve az következik, hogy nincsenek
szellemi élvezeti sem, mert Voltaire idézett mondása szerint igaz
szükséglet nélkül nincs igaz gyönyörűség. Semmi belső indulat nem hajtja
őket a megismerés és belátás felé, semmi nem vonja őket önként az
ezekkel rokon esztétikai élvezetekhez. Ha mégis divat és tekintély egy s
mást e fajtából rátukmál, lehetőleg gyorsan igyekszik túlesni a kínos
robotoláson. Csak az érzéki élvezetek bírnak valóságos értékkel előtte,
ezekben talál kielégítést. Osztriga és pezsgő jelenti életének a
csúcspontját, a testi jóléthoz szükséges dolgok megszerzése pedig annak
a célját. Még hagyján, ha ez sok dolgot ad neki. Mert ha e javak már
készen hullanak az ölébe, akkor biztos martaléka lesz az unalomnak.
Hiába tesz próbát ellene minden elképzelhető mulatsággal, amilyenek:
bál, szinház, társaság, kártya, hazárdjáték, lovak, asszonyok, ivás,
utazás stb. Mindez ott mit se használ, ahol a szellemi szükségletek
hiánya a szellemi élvezeteket lehetetlenné teszi. Ezért jellemző
sajátsága a filiszternek bizonyos tompa, száraz, szinte állati
komolyság. Semminek nem örül, semmi nem izgatja, semmi nem vált ki
belőle részvétet. Mert az érzéki élvezeteket csakhamar kimeríti, a
társaság pedig, mely hozzája hasonló filiszterekből áll, mihamarabb
untatni fogja, a kártya végül kifárasztja. Marad utoljára a hiúság
gyönyörűsége, mely abban áll, hogy a többieket gazdagságban, rangban,
befolyásban vagy hatalomban fölülmúlja, akik ezért aztán bizonyos
tiszteletben részesítik. A hiúság élvezeteihez tartozik még az is, hogy
ilyen „kiválóságokkal“ társaloghat valaki és ragyogásuk visszfényében
sütkérezhetik (snob). A filiszter ez alaptulajdonságából következik,
hogy másokkal szemben nem támaszt szellemi követelményeket, mivel neki
magának is csupán fizikai szükségletei vannak. Ellenkezőleg, a szellemi
képességek inkább rosszindulatát, sőt gyűlöletét keltik fel. Érezvén
ugyanis szellemi kisebbségét, tompa, titkos irígység rág a lelkén,
amelyet még önmaga előtt is gondosan rejtegetni igyekszik, mi által az
néha csöndes dühvé növekszik belsejében. De soha eszébe nem jutna, hogy
ilyenféle tulajdonságokhoz mérje valakinek az értékelését vagy
megbecsülését. Ezt kizárólag a rang és gazdagság, hatalom és befolyás
számára tartja fönn, amelyek szemében az egyetlen igazi kiválóságok,
melyekben maga is tündökölni szeretne. Mindez onnét van, hogy a
filiszternek nincsenek szellemi szükségletei. Minden szenvedésének az a
kútfeje, hogy az idealitásokban nem talál élvezetet és mindenkor
realitásokra szorul, hogy az unalomtól megmenekülhessen. Ezek ugyanis
részint csakhamar ki vannak merítve és akkor nemhogy szórakoztatnának,
hanem inkább kifárasztanak, részint pedig mindenféle bajt idéznek elő.
Az idealitások ellenben ki nem meríthetők, ártatlanok és ártalmatlanok.
A boldogságunkat előmozdító személyi tulajdonságokról szóló emez
elmélkedésemben a fizikaiak mellett főkép az értelmieket vettem
szemügyre. Hogy pedig az erkölcsi derékség is mily közvetetlenül okozója
boldogságunknak, azt az Erkölcs alapjáról szóló pályaművemben már
kifejtettem. Elég itt ráutalnom.
III. FEJEZET.
A VAGYONRÓL
Helyesen és szépen osztotta Epikuros, az életboldogság nagy tanítója az
emberi szükségleteket három osztályba. Az elsőbe tartoznak a
természetesek és szükségesek: ha ezeket ki nem elégíti az ember,
fájdalmat okoznak. Ide tehát csak az élelmet és ruházatot (victus et
amictus) sorozzuk. Könnyen kielégíthetők. A másodikba a természetesek,
de nem szükségesek: ez a nemi kielégítés szükséglete. Ámbár Epikuros
ezt, Laertius értesítése szerint, nem említi föl (mint ahogy itt
különben is kissé kiigazítva és megjavítva adom elő az ő tanítását). E
szükséglet kielégítése már nehezebb. A harmadikba olyanok tartoznak,
melyek sem nem természetesek, sem nem szükségesek: ezek a fényűzés, a
dúslakodás, a pompa és fény szükségletei. Ezek végtelenek és
kielégítésök felette nehéz. (Lásd Diog. Laert L. X. c. 27., § 149. és
127. – Cic. de fin., I. 13.)
Nehéz, szinte lehetetlen megszabni a vagyonra nézve észszerű vágyainknak
a határát. E tekintetben ugyanis az egyéni megelégedés nem valamely
abszolut, hanem pusztán relatív nagyságon alapszik, t. i. az igényei és
birtoka közt levő viszonyon. Miért is a birtok fogalma magában tekintve
éppen úgy tartalom nélkül szűkölködik, mint valamely törtszám számlálója
a nevező nélkül. Az ember egyáltalán nem nélkülözi azokat a javakat,
amelyeket igényelni soha eszébe nem jutott, ezek nélkül is teljesen meg
van elégedve. Ellenben lehet valakinek százszor annyi birtoka és mégis
szerencsétlennek érzi magát, ha egyetlen olyan dolgot kell nélkülöznie,
amelyre igényt tart. E tekintetben is mindenkinek megvan a maga
látóhatára, melyen belül elhelyez mindent, ami rá nézve elérhető. E
látóhatár széléig érnek az igényei. Ha e körön belül valamely tárgy
elérhetőnek tűnik fel előtte, akkor boldognak érzi magát. Ha pedig a
fellépő nehézségek megfosztják az elérés reményétől, akkor boldogtalan.
Ami azonban a szemkörén kívül esik, az egyáltalán nem hat rá. Ezért nem
nyugtalanítják a szegényt a gazdagok nagy birtokai, másrészt ezért nem
vígasztalja a gazdagot minden temérdek vagyona, ha egy-egy vágya nem
teljesül. A gazdagság olyan, mint a tenger vize, minél többet iszik
belőle az ember, annál szomjasabb lesz. Ez a dicsőségre is ráillik.
Jó mód vagy gazdagság elvesztése után, mihelyt az első fájdalom elmúlt,
rendes hangulatunk nem igen különbözik az előbbitől. Ez onnét van, hogy
miután a sors vagyonunk tényezőjét csökkentette, mi is a magunk részéről
erősen csökkentjük igényeink tényezőjét. A szerencsétlenségnél ez a
legfájdalmasabb műtét: ha ez megtörtént, a fájdalom mindinkább
csillapul, utóljára már egyáltalán nem érezzük, a seb beheged.
Megfordítva pedig szerencse esetén megeresztjük igényeinknek a fékét,
nagy szabadjára: ebben rejlik az öröm. De ez sem tart tovább, mint amíg
a műtét teljesen végre nem hajtatott. Az igények tágabb mértékét is
megszokjuk és utóbb közönyösekké válunk a neki megfelelő vagyon iránt.
Ezt fejezi ki Homérosz is (Od. XVIII. 130–137.): Olyan a halandó ember
érzülete, amilyennek napról napra az emberek és istenek atyja
megformálja. Elégedetlenségünknek az a nyitja, hogy újra meg újra
megkíséreljük igényeinknek tényezőjét felfokozni, holott a másik
tényezőnek változatlansága ezt meggátolja.
Nem kell csodálkozni rajta, hogy az oly szegényes és amellett igényekkel
telt faj, mint amilyen az ember, mindennél jobban és őszintébben becsüli
és tiszteli a _gazdagságot_, még a hatalomnál is, mely csupán mint
gazdagságszerző eszköz becses. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a
gazdagság kedvéért minden egyebet félredob és halomra dönti ideáljait.
Gyakran hányják az embernek szemére, hogy vágyai főkép a pénz felé
húzzák és hogy ezt mindenek fölött szereti. Pedig az csak természetes,
sőt elkerülhetetlen, hogy szeresse ezt a fáradhatatlan Proteust, mely
minden pillanatban kész olyannyira változékony vágyainak és sokféle
szükségleteinek mindenkori tárgyává változni. Minden más dolog csupán
egyetlen kívánságunkat, egyetlen szükségletünket bírja kielégíteni: az
eledel csak az éhesnek jó, a bor az egészségesnek, orvosság a betegnek,
a bunda csak télen, a nő az ifjúnak való és így tovább. Mindez tehát
csak relatíve jó. A pénz az egyetlen abszolút jó, mert nem csupán
egyetlen konkrét szükségletet elégít ki, hanem általában a szükségletet.
A _meglévő vagyont_ védőbástyának kell tekinteni a sok, előfordulható
baj és szerencsétlenségek ellen, nem pedig a világ gyönyöreinek
megszerzésére kötelező eszköznek.
Akik hazulról vagyontalanok és végre valamely tehetségük révén nagy
keresethez jutnak, rendesen azt képzelik, hogy a tehetségük az állandó
tőke, jövedelmük pedig annak a kamata. Ehhez képest szerzeményükből
mitsem tesznek félre, hogy állandó tőkét takarítsanak meg. A legtöbben
aztán el is szegényednek, mert keresetük megcsökken vagy egészen el is
apad. Tehetségük ugyanis kimerülhet, mert múló természetű volt, ilyen a
szépművészetek gyakorlásának majdnem minden ága, – vagy pedig csak
bizonyos különös körülmények és konjunktúrák közt érvényesülhetett,
amelyek megszűntek. A mesteremberek e tekintetben jobb sorban vannak. Az
ő képességeik nem mennek oly könnyen veszendőbe és a legények ereje is
pótolhatja, készítményeik pedig a szükséglet tárgyai, tehát mindenkor
vevőre találnak. Más azonban a művész és mindenféle virtuóz sora. Ezért
is drágán fizetik őket. Csak üdvös volna rájuk nézve, ha keresetüket
tőkének, nem pedig, elég vakmerően, csupán kamatnak tekintenék, miáltal
biztos romlásnak mennek elébe. – Akiknek azonban öröklött vagyonuk van,
azok mindjárt helyesen meg tudják különböztetni a tőkét a kamattól. Ezek
többnyire igyekezni fognak tőkéjüket biztosan elhelyezni és nemhogy
hozzányúlnának, ellenkezőleg, igyekeznek kamataiknak egy nyolcadrészét
jövendő zavarok esetére félretenni. Legtöbbnyire jó módban is maradnak.
– Ez az egész megjegyzés nem alkalmazható a kereskedőkre. Ezeknek a pénz
a további szerzésre szolgáló eszköz, a mesterséghez tartozó szerszám.
Nem is pazarolják el, ha maguk szerezték is, hanem megtartják, sőt
gyarapítják. Ezért is egyetlen osztálynál sem oly otthonos a gazdagság,
mint a kereskedőinél.
Általános a tapasztalat, hogy akik az igazi szükséggel és nélkülözéssel
birkóztak, távolról sem félnek ettől annyira, mint akik a nyomort csak
hírből ismerik. Az elsőkhöz tartoznak az olyanok, akik szerencsés
esélyek vagy különös képességek révén a szegénységből elég hirtelen jó
módba kerültek, az utóbbiakhoz azok, akik jómódban születtek és benne
meg is maradtak. Ezek általában többet gondolnak a jövővel és
takarékosabbak, mint amazok. Ebből az következnék, hogy a szükség nem is
olyan rossz dolog, mint aminőnek távolról tetszik. Azonban ennek inkább
az az oka, hogy aki öröklött gazdagságban nőtt fel, annak a vagyon
nélkülözhetetlennek látszik, az élet olyan elemének, akár a levegő. Őrzi
is, akár az életét. Az ilyen ember legtöbbnyire rendszerető, óvatos és
takarékos. Aki ellenben szegénységben született, annak ez tetszik
természetes állapotnak. Ha valamikép gazdagsághoz jutott, ezt
fölöslegesnek tartja, amely csak élvezetre és elpazarlásra jó. Megvan
nélküle ép oly jól, sőt csak egy gondtól szabadult meg vele. A lóra
kapott koldus agyonhajszolja paripáját, mondja Shakespeare (VI. Henrik).
Ehhez járul még, hogy az ilyen embernek szilárd és túlságosan nagy a
bizodalma részint a sorsban, részint pedig saját képességében, mely már
kisegítette a bajból és szegénységből. Nem látja, miként a gazdag, a
végzet feneketlen mélységeit, hanem úgy gondolja, hogy ha sülyedve
feneket is ér, ismét csak felszínre fog emelkedni. Ebből az emberi
sajátosságból magyarázható, hogy szegény sorsból származó asszonyok igen
gyakran igényesebbek és pazarabbak, mint akik gazdag hozományt hoztak a
házhoz. A gazdag lányok ugyanis nemcsak vagyont hoznak magukkal, hanem
nagy igyekezetet, sőt öröklött hajlamot is annak a megtartására, ami a
szegényeknél rendszerint hiányzik. Aki egyébiránt ennek az ellenkezőjét
vitatja, az Ariosto első szatírájában maga mellett szóló érvelést talál.
Viszont Johnson dr. az én véleményemet osztja: A gazdag nő, aki
megszokta a pénzzel való bánást, okosan költi azt, míg aki csak
férjhezmenetelével jutott a pénz felett rendelkezési jogához, kedvet kap
a költekezésre és pazarlásra. (Lásd: Boswell, Life of Johnson, ann.
1776. aetat. 67.) Annak, aki szegény lányt vesz el, mindenesetre azt
tanácsolom, hogy ne hagyja rá egész vagyonát, hanem csak annak a
kamatait, főleg pedig legyen rá gondja, hogy gyermekeinek a vagyona ne
jusson az asszony kezére.
Nem gondolom, hogy tollamhoz méltatlant követek el, midőn e helyütt a
szerzett és öröklött vagyon megtartására irányuló gondosságot ajánlom.
Mert mérhetetlen előny az, ha az ember hazulról annyi vagyonnal
rendelkezik, hogy belőle, hacsak egyedül, család nélkül is, függetlenül
megélhet, anélkül, hogy dolgoznia kellene. Az emberi élethez tapadó
nélkülözéstől és bajtól való mentességet jelenti ez és felszabadulást az
általános robotolás alól, ami természetes sorsa az emberfiának. Csupán a
sors ilyetén kedvezése mellett mondhatjuk magunkat igazán szabadnak
születettnek, csak így vagyunk voltakép időnk és erőnk urai és
szólhatunk minden reggel: enyém a nap. Ezért végtelenül csekélyebb a
különbség az olyan két embert közt, kik közül az egyik ezer, a másik
pedig százezer tallérnyi járadék felett rendelkezik, mint akik közül az
egyiknek ezer tallérja van, a másiknak ellenben semmi járadéka sincs. Az
öröklött vagyonnak az olyannál van a legnagyobb értéke, aki magasabb
szellemi erők birtokában oly célokat szolgál, melyek a pénzszerzéssel
nem igen férnek össze. A sorstól kettősen megáldva géniuszának élhet. Az
emberiség iránt pedig százszorosan fogja leróni a tartozását, mert olyat
alkot, amilyenre más nem képes és ami az összességnek javára, sőt
dicsőségére szolgál. Lesz olyan, aki hasonló helyzetben emberbaráti
intézményekkel szerez magának érdemeket az emberiség körül. Aki azonban
még csak kisérletet sem tesz ilynemű tevékenységgel, sem valamely
tudományban el nem merül, hogy legalább a lehetőség szerint előbbre
vigye azt, az ilyen ember öröklött vagyona birtokában megvetést érdemlő
naplopó. De az ilyen ember boldog sem lesz, mert a szűkölködéstől való
mentessége belékergeti az emberi nyomorúság másik végletébe, az unalom
sorvasztó karjaiba, mely annyira kínozni fogja, hogy sokkal boldogabb
lenne, ha a szükség foglalkozáshoz juttatta volna. Ez az unalom azonban
könnyen kicsapongásokra csábítja, mi által csakhamar elveszíti a vagyon
nyujtotta előnyt, melyre méltatlannak mutatta magát. Valóban számtalan
ember csak azért került nyomorba, mert meglevő pénzét arra fecsérelte
el, hogy a nyomasztó unalom ellen pillanatnyi enyhülést szerezzen.