vinni. E célra barátokat, összeköttetéseket kell szereznie, hogy általuk
fokról fokra emelkedhessék, fel esetleg a legmagasabb állásokig. Ez
esetben alapjában véve előnyösebb minden vagyon nélkül indulni neki a
pályának. Annak, aki nem nemes származású, ellenben némileg tehetséges,
igazi hasznára és ajánlójává válik az a körülmény, hogy szegény ördög.
Mert az ember már a puszta szórakozásban is, a szolgálatban pedig még
sokkal inkább, leginkább a mások alábbvalóságát keresi és szereti. De
csak az olyan szegény ördög lehet annyira meggyőződve és áthatva saját
teljes, mély, határozott és minden irányú alábbvalóságától, amint erre
szükség van. Csak az ilyen egyén hajtja meg magát elég gyakran és elég
ideig, csak az ilyennek a hajlongásai mutatnak teljes derékszöget, csak
ő tűr el mindent és még mosolyog is hozzá; csak az ismeri el az érdemek
teljes értéktelenségét, csak az ilyen dicséri nyilvánosan, hangos szóval
vagy kövér betűkkel mesterművekként feljebbvalóinak vagy az egyébként
befolyásos embereknek irodalmi kontárságait, csak az ilyen érti a
kéregetést. Csak az ilyen igazolhatja idején, tehát még fiatal korában
azt a titkos igazságot, melyet Goethe a következőkben nyilvánított:
Az alávalóságot csak senki ne böcsmérelje
Az ám a hatalom, bármit is mondjanak róla.
West-Östl. Diwan.
Akinek azonban hazulról fogva van mit aprítania a tejbe, az rendesen
makrancos, nehezen kezelhető. Megszokta az emelt fővel való járást,
ellenben nem tanulta meg a fent vázolt művészetet, tán még el is
bizakodott esetleges tehetsége érzetében. Végül még képes a
feljebbvalóinak nálánál alábbvalóságát is észrevenni, méltatlanságok
láttára pedig megbokrosodik. Ezzel pedig az ember nem viszi előbbre a
dolgát a világon, sőt utoljára annyira jut, hogy az orcátlan
Voltaire-rel tartva így szól: csak két nap az életünk, nem érdemes hát,
hogy megvetésre méltó gazok előtt csúszva töltsük el. Inkább a virtuózok
pályájára, mint a nagyvilági emberekére vonatkozik Juvenalis mondása:
Haud facile emergunt, quorum virtutibus obstat res angusta domi. (Nem
könnyen merülnek fel azok, kiknek erényének útjában áll otthoni szűk
sorsuk.)
Az ember birtokához asszonyt és gyermekeket nem számítottam: mert ezek
inkább maguk birtokolják az embert. Már a barátokat inkább ide vehetnők,
ámbár a birtoklás itt is egyenlő mértékben, kölcsönösségen alapszik.
IV. FEJEZET.
AZ EMBER SZEREPÉRŐL
A mások véleményét rólunk saját emberi természetünk különös gyengesége
folytán általában nagyon sokra becsüljük; pedig a legcsekélyebb
gondolkodás megtaníthatna bennünket arra, hogy a saját boldogságunkra
nézve az számba se jöhet. Ugyanazért alig érthető: mennyire örül minden
ember belsőleg, mihelyt észreveszi, hogy idegenek mily kedvező véleményt
táplálnak róla és hiúságának valamely módon hizelegnek. Amily bizonyos,
hogy a macska dorombol, ha párszor végigsimogatjuk, ép oly biztosan
észrevehetjük a megdicsért ember arcvonásain a hirtelen kitörő öröm
jeleit, még az esetben is, ha a dicséret kétségkívül hazug. Az idegen
részről nyilvánuló tetszés jelei gyakran vigasztalják az embert
balsorsában, viszont bámulatos, mennyire bántólag hatnak reá a kívülről
jövő és becsületét, belső lelki világát érintő becsmérlő, gyalázó
nyilatkozatok. Amennyiben a becsület érzése a jellembeli tulajdonságon
alapul: sok emberre nézve – mint erkölcsiségük pótlószere – ez üdvös
hatású lehet; viszont az ember tényleges boldogságára és ennek két
legfőbb tényezőjére, a függetlenségre és nyugodt kedélyre inkább
hátrányosan és háborítólag, mint előnyösen hat.
Ugyanezért a mi szempontunkból tanácsos, hogy az értékek kellő
megbecsülése és helyes mérlegelése útján törekedjünk az idegen
vélemények iránti érzékenységünket mérsékelni úgy akkor, ha dicsérnek,
mint akkor, ha bántanak bennünket: mert mindkettő egy húron pendül.
Különben az ember mindig a mások véleményének és ítéletének rabja marad.
Sic leve, sic parvum est, animam quod laudis avarum subruit ac reficit.
(Ily hitvány és kicsinyes dolog az, ami lesújtja és fölvidítja a
dicséretre áhító szívet.)
Ugyanazért amaz értéknek helyes megbecsülése, amelyet az ember
bensejében _önmagának_ ér, azzal szemben, amit az ember a _mások_
szemében ér, – sokban fog hozzájárulni boldogságunkhoz. Ez első tételbe
tartozik saját egyéni életünk idejének teljes tartalma, szóval annak
valódi belső értéke, vagyis mindama javak, amelyeket az ember
egyéniségéről és vagyonáról szóló fejezetekben bővebben méltattunk. –
Mert e viszonyok hatásának a tere _a saját egyéni öntudatunkban van_.
Ellenben az a körülmény, hogy mik vagyunk a mások számára – _az a mások
öntudatában_ találja alapját.[6] Ez pedig olyas valami, mi reánk nézve
közvetetlenül nem is létezik, hanem csak közvetve, amennyiben befolyása
van a mások viselkedésére velünk szemben. És ez is tulajdonképpen csak
annyiban jön tekintetbe, amennyiben befolyással bír olyas valamire, ami
által módosulást szenvedhet az, amit mi bensőleg saját magunk számára
képviselünk. Másrészt az, ami idegen ember öntudatában végbemegy, mint
olyan, reánk nézve közömbös és mi is lassanként közömbösökké válunk
azokkal szemben, ha kellő tudomást szerzünk arról, milyen felületesek a
mások gondolatai, mily korlátoltak a fogalmaik, mily kicsinyesek a
gondolataik, mily visszásak a nézeteik és a legtöbb főben mily sok
tévedés honol s ha saját tapasztalatainkból rájövünk arra, hogy
alkalomadtán mily kicsinyléssel nyilatkoznak az olyan emberekről,
akiktől nincs mit tartani, vagy azt hiszik, hogy nem szereznek arról
tudomást; különösen, ha csak egyszer is meghalljuk, hogy a legkiválóbb
emberről is egy fél tucat ostoba ember milyen lenézéssel nyilatkozik. Be
kell látnunk ilyenformán, hogy aki az emberek véleményére nagyobb súlyt
helyez: túlságos nagy tiszteletben részesíti őket.
Mindenesetre szomorú sorsra jut az, aki boldogságát nem a kétrendbeli s
általunk fentebb részletezett javakban keresi, hanem ebben a
harmadikban, vagyis nem abban, ami az ő belső valója, hanem az idegenek
véleményében. Mert tudnunk kell, hogy lényünknek s így boldogságunknak
tulajdonképpeni alapja a mi állati természetünk. Ugyanazért jólétünk
első kelléke az egészség, másodsorban a fentartáshoz való eszközök
jönnek tekintetbe, tehát a gondnélküli megélhetés. Becsület, fény, rang,
dicsőség – bármily nagy értéket is képviseljenek ezek – ama lényeges
javak előtt háttérbe szorulnak s azokat nem pótolhatják, sőt szükség
esetén ezeket amazokért szívesen feláldozzuk. Ugyanazért nagy szerencse
reánk nézve, ha idejekorán látjuk be, hogy mindenki elsősorban a saját
bőrében él, nem pedig a mások véleményében és hogy tehát a mi tényleges
személyes állapotunk, amely számos körülmény által – egészség, vagyoni
viszonyok, szellemi képeség, lakás, asszony, gyermekek stb. –
befolyásoltatik, a mi boldogságunkra százszorta fontosabb, mint a mások
véleménye felőlünk. Ellenkező tévhit boldogtalanná tesz. Lelkesen
szavalják: „Az élet fölött áll a becsület!“ Pedig ez annyit jelent: „Az
élet, a jólét mit sem ér; fődolog az, amit mások rólunk gondolnak!“ Ezt
a közmondást mindenesetre mint túlzást foghatjuk fel, melynek az a
prózai igazság az alapja, hogy boldogságunkhoz és az emberek közt való
éléshez a becsület – vagyis mások véleménye mirólunk – gyakran
feltétlenül szükséges; de erre később visszatérek. Viszont ha belátjuk
azt, hogy az emberek nagyrésze hosszú életük legfőbb célját abban látják
és szüntelen erőlködésben s ezer veszély és fáradság között csak arra
törekszenek, hogy a mások véleményében emelkedjenek, amennyiben nemcsak
hivatalokat, címeket és rendjeleket, hanem gazdagságot, tudományt[7] s
művészetet is csak azért szereznek, hogy tekintélyük mások előtt
nagyobbodjék: úgy mindez, sajnos, csak az emberek balgaságának
nagyságára mutat. Általánosan elterjedt téveszme, hogy túlsokat kell
adni a mások véleményére és ez vagy emberi természetünkben gyökerezik,
vagy a társasélet és a civilizáció által kapott lábra köztünk; tény,
hogy e téveszme összes cselekvésünkre túlságos nagy és boldogságunkra
felette hátrányos befolyást gyakorol. Nyomon követhetjük e tévhitet
attól kezdve, mikor az ember rabszolgamód aggódva kérdi: mit szól hozzá
a világ, vagy midőn lánya szívébe döfeti a tőrt Virginiusszal, vagy ha
az embert rácsábítja, hogy dicsőséget, nyugalmat, gazdagságot,
egészséget, sőt életet is feláldozzon érette. E téveszme egyébiránt
kényelmes segítő eszköz azok kezében, kiknek az emberiség felett való
uralkodás és irányítás a feladatuk; ugyanazért az emberidomítás
művészetének minden neménél nagy szerepet játszik az a tanács, hogy
főfeladat a becsületérzés ápolása és erősbítése. Egészen máskép áll a
dolog azonban az ember saját, való boldogságára vonatkozólag, amely
fejtegetésünk főcélját teszi. Erre nézve felette kívánatos, hogy
lehetőleg tartózkodjunk attól, hogy a mások véleményére túlságos sokat
adjunk. Ha pedig, mint a mindennapi tapasztalat igazolja, mégis megesik,
hogy a legtöbb ember ép a mások jó véleményére teszi a súlyt és többet
ad rá, mint ami saját öntudatában végbemegy s így rá nézve közvetlen
valóság; ha ilyformán a természetes sorrend megfordításával neki amaz a
földi léte valódi, emez csupán eszményi alkatrészének tűnik fel: úgy ez
a számunkra nem létező érték túlbecsülése az az ostobaság, amit
közönségesen „hiúság“-nak nevezünk, jelezve vele ezen törekvés üres és
tartalmatlan voltát. Olyan mint a fösvénység: az eszközért elfelejti a
célt.
Bizonyos, hogy a mások véleményének túlságos értékelése többnyire minden
okos célt túlhalad úgy, hogy azt mint egy általánosan elterjedt s velünk
született rögeszmét kell tekintenünk. Minden jövés-menésünknél,
tettünknél mindenekelőtt a mások véleményére vagyunk tekintettel s ha
közelebb vizsgálódunk azon aggódások és gondok körül, amelyek
osztályrészünkké jutottak, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ez az
okozója a legtöbb bajnak. Mert ez a gond teszi alapját az oly gyakran
megsértett s annyira érzékeny önérzetünknek, minden hiúságunk,
csillogásunk és nagyzásunknak. E gond nélkül a fényűzés alig volna egy
tizede annak, ami napjainkban. Mindenféle büszkeségnek, point d’honneur
és puntiglio, a kényes becsület összes nemeinek mind e gond teszi
legfőbb alapját; s mennyi áldozatot követel az életben! Már a
gyermekkorban, de általában minden korban, leginkább mégis az öregségben
jelentkezik e gond; mert az érzéki élvezetek iránti képesség kialvása
korában a hiúság és dölyfösség a zsugorisággal osztoznak az uralmon.
Különöskép a franciáknál tűnik ez föl, akiknél a legízléstelenebb
becsvágyat, nevetséges nemzeti hiúságot és a legszemérmetlenebb
hencegést váltja ki; s emiatt a többi nemzetek előtt a „grande nation“
(nagy nemzet) gúnynévvé vált. Hogy a mások véleménye iránti túlságos
aggódás visszásságát jobban megmagyarázzuk, az ember természetében
gyökerező ezen ostobaságot egy fényesen bizonyító példával fogjuk
szemléltetni. Az esetet a Times 1846 március 31-iki száma részletesen
közli és leírja Wix Tamás kézműveslegény kivégzését, aki a földi
igazságszolgáltatás ítélő keze alá azért jutott, hogy mesterét bosszúból
meggyilkolta. A tudósítás ide vonatkozó részéből álljanak itt a
következők: „A kivégzés napjának reggelén a fogház nagytiszteletű papja
korán felkereste az elítéltet; de Wix, noha nyugodtan viselte magát, nem
látszott sokat törődni a pap intelmeivel, inkább az feküdt szívén, hogy
s mint sikerülne neki gyászos kimúlásának nézőközönsége előtt lehető
nagy bátorsággal viselkednie… És ez sikerült is neki. Az udvaron át, az
akasztófa alá való menése közben ezt mondotta: „Nos tehát, amint doktor
Dodd mondotta, nemsokára megtudom a nagy titkot!“ A legcsekélyebb támasz
nélkül, hátrakötött kezei dacára bátran, egyenesen lépett föl a létrára
s az akasztófához felérve, a nézőközönség felé jobbra-balra meghajlik,
mire az összegyűlt tömeg dörgő tetszésnyilatkozattal üdvözli ez
udvariasságot“ stb. E jelenetben a becsvágy egy díszpéldányát látjuk
megörökítve; szeme előtt a halál a legborzalmasabb alakjában s az azt
követő örökkévalóság percében az elítéltnek nincs más gondja, mint hogy
milyen benyomást gyakorol az összecsődült bámulók csoportjára s milyen
véleményt hagy hátra magáról az ő fejükben. És ugyanezt látjuk az
ugyanezen évben Franciaországban királygyilkosság kísérlete miatt
halálra ítélt _Lecomte_ esetében, ki a végtárgyaláson főleg azon
bosszankodott, hogy a pairek előtt nem jelenhetett meg tisztes polgári
öltözetben, sőt a kivégzése előtt közvetlenül is az volt a legfőbb
panasza, hogy nem engedték meg neki a borotválkozást. Hogy hajdanában
sem volt ez máskép, _Mateo Aleman_ tizenhatodik századbeli spanyol
regényíró „Guzman de Alfarache“ című híres regényének előszavából
láthatjuk: „Sok balgatag gonosztevő utolsó óráját megvonja a
magábaszállás és lelkiüdvösség keresésétől és arra fordítja, hogy egy
kis szónoklatot dolgozzon ki és tanuljon be, melyet az akasztófáról
előadhasson az összegyűlt nezőközönségnek.“ Ezen vonásokban saját magunk
tükröződünk vissza, számos gondunk, bosszankodásunk, erőlködésünk a
legtöbb esetben a mások véleményét illeti és ép oly céltalan, mint a
fent említett bűnösöké. A gyűlölet és irígység is legtöbbször e tévhit
talajából burjánzik nagyra.
Semmi sem mozdítaná jobban elő boldogságunkat, amelynek legfőbb tényezői
a nyugodt kedély s megelégedettség, mint e belső ösztönnek féken tartása
és korlátozása megfelelő mértékig, mely alig fogja elérni a jelenleginek
ötvened részét, egyszóval ki kell huzni testünkből valahára azt az
örökké kínzó tövist. Ez, igaz, nehezen megy, mert mintegy velünk
született, természetes visszássággal van dolgunk. Még bölcs embereknek
is dicsőség a végső vágyuk, mondja Tacitus. (Hist. IV. 6.)
Hogy ez általánosan elterjedt ferde nézettől megszabaduljunk, annak
egyetlen módja az volna ha azt mint ilyet ismernők meg és e célból
mindenki tisztába jönne végre azzal, hogy az emberek fejében kóválygó
eszmék nagyrészt mennyire hamisak, ostobák s azért figyelemre se méltók,
s aztán gondoljuk meg, hogy mások véleménye a legtöbb esetben mily kevés
befolyást gyakorolhat reánk továbbá, milyen kedvezőtlen az általában
reánk nézve, úgy hogy ha valaki megtudná, mi mindent s milyen hangon
beszélnek róla mások bizonyára belebetegednék a bosszuságtól, végül a
becsület tulajdonképpen csak közvetett s nem közvetlen értéket képvisel
az emberre nézve. Ha attól az általánosan uralkodó tévhittől sikerül
megszabadulnunk: ez a kedélyi nyugodtság és derű nagymértékű
gyarapodását vonná maga után egyrészt, másrészt nyugodtabb, biztosabb
fellépést, előítélet nélküli és természetes magatartást okozna. A
visszavonult életmód kedélyünk nyugodtságára azért gyakorol oly
rendkívül jótékony befolyást, mert ily módon kivonjuk magunkat a mások
állandó megfigyelése alól, nem kell tekintettel lennünk folyton a mások
rólunk alkotott véleményére s így visszaadjuk énünket önmagunknak. Ép
így kikerüljük a sok valódi szerencsétlenséget, amelybe az a kárhozatos
ostobaság taszítana és sokkal több gondot fordíthatunk értékes javak
megszerzésére, amelyeket zavartalanul élvezhetünk. De mint mondottuk:
nehéz elérni a szépet.
Természetünk imént vázolt balgaságának három csemetéje is van s ezek: a
becsvágy, hiúság és büszkeség. A két utóbbi között a különbség az, hogy
a _büszkeség_ kifejezi azt, hogy valaki már szilárdul van meggyőződve a
maga nagy értékéről bizonyos tekintetben, a _hiuság_ ellenben óhajtást
fejez ki az irányban, hogy másokban keltsünk ilyes meggyőződést a mi
értékünkről, csöndben reménykedve, hogy mi magunk is később ily
meggyőződésre jutunk.
A büszkeség tehát _bensőnkből_ fakad és saját értékének túlbecsülését
jelenti; a hiúság ellenben _kivülről_ indirekte kívánja a
magasztaltatást. Ennek megfelelően a hiúság fecsegővé, a büszkeség
hallgataggá teszi az embert. A hiúnak pedig tudnia kellene, hogy a mások
kedvező véleményét, amely után törekszik, sokkal könnyebben és
biztosabban éri el következetes hallgatás által, mint beszéddel, még ha
folyton a legszebb gondolatokat is adná elé.
Nem az a büszke, aki az akar lenni, a büszkeséget legfeljebb mutatni
lehet, de – mint minden fölvett szerepből – könnyen kizökken belőle az
ember. Mert csakis a saját különös nagy értékéről és előnyeiről táplált
rendíthetetlen _meggyőződés_ tesz tényleg büszkévé. Eme meggyőződés ám
téves lehet, avagy csupán külső, felületes értékű előnyökön alapulhat:
mindez a büszkeségre nincs befolyással, ha azt tényleg és komolyan veszi
az illető. Minthogy tehát a büszkeség a meggyőződésben gyökerezik, mint
minden megismerés, nem függ önkényünktől. Legnagyobb ellensége a hiúság,
mely folyton a mások tetszésére pályázik, hogy az önmagáról táplált
kedvező véleményt aztán erre alapíthassa, míg a büszkeség mindenkor
feltételezi azt, hogy erre nézve mindenkor szilárd meggyőződés hatja át
az illetőt.
Bármennyire leszólják s becsmérlik átlag a büszkeséget, azt tartom, hogy
ezt többnyire azok teszik, akiknek semmijük sincs, amire büszkék
lehetnének. A legtöbb ember korlátoltságával és rosszindulatával
szemben, minden ember, akinek csak valamelyes előnyei vannak, jól teszi,
ha azokat folyton szem előtt tartja és nem engedi a feledés homályába
eltűnni; mert aki megfeledkezik kiválóságáról, s összeadja magát a
hitványakkal, azt rövidesen hasonló embernek tekintik. Különösen azok
figyelmébe ajánlom ezt, akik reális, legmagasabb fokú, személyhez kötött
kiváló előnyök birtokosai, mert ezeket nem lehet a címek s rendjelek
módjára érzékileg szemléltettni. Jól mondja a közbeszéd: sus Minervam
(disznó oktatja Minervát). Találó arabs közmondás: „Tréfálkozzál a
rabszolgával, mindjárt a hátulsó felét fogja neked mutatni“. A horatiusi
mondást, sume superbiam, quesitam meritis (légy büszke, érdemek
alapján), sem kell elvetni. A szerénység erénye a sehonnaiak malmára
hajtja a vizet; mert ilyformán mindenkinek úgy kell beszélnie önmagáról,
mintha ő is az volna s ez nagyon kiegyenlíti az ellentéteket s a végén
az tűnnék ki, mintha csupa sehonnaiból állana a világ.
A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben
szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyas _személyes_
jótulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyas
valamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia. Aki számos
személyi kiválósággal van felruházva, saját nemzeti hibáit inkább
felismeri, mert azokat mindig szeme előtt látja. Viszont minden szánandó
balga, akinek semmije sincs a világon, amire büszke lehetne, mint utolsó
eszközhöz, a nemzethez folyamodik, amelynek tagja s aztán azzal
kérkedik: az illetőnek ez nagyon jól esik s hálából nemzete hibáinak és
ostobaságainak, öklével és sarkával legerősebb védelmezőjévé csap fel.
Innen van, hogy ötven angol között alig akad egy is, ki helyeselné, ha
valaki nemzete ostoba álszenteskedéséről a kellő lenézéssel nyilatkozik:
ennek az egynek azonban bizonyára helyén van az esze.
A németek a nemzeti büszkeséget nem ismerik és ezzel tanulságot tesznek
arról, hogy méltók a becsületesség hírnevére; vannak köztük is
kivételek, akik nevetséges büszke módon hangoztatják németségüket, s
ezek többnyire a „német testvérek“ és demokraták, akik a népnek ezzel
hizelegnek, hogy aztán elbolondítsák. Azt állítják ugyan, hogy a németek
találták fel a puskaport: magam részéről azonban e véleményhez nem
csatlakozhatom. És találóan kérdi Lichtenberg: „Honnan van az, mért nem
mondja magát valaki németnek, aki nem az, – hanem inkább franciának vagy
angolnak?“ – Egyébiránt az egyéniség messze túlszárnyalja a
nemzetiességet és egy bizonyos embernél az előbbi mindenkor ezerszer
annyi méltánylást érdemel, mint az utóbbi. – A nemzeti jellemről,
minthogy az a tömegre vonatkozik, becsületes módon nem sok dicséretest
lehet felhozni. Inkább azt mondhatjuk, hogy az emberi korlátoltság,
rosszaság és visszásság minden országban más-más alakban nyilvánul és
ezeket nevezik _nemzeti jellem_nek. Ha az egyiktől megcsömörlünk, a
másikat dicsérjük, amíg ezzel is úgy járunk. Minden egyes nemzet
kicsúfolja a másikat s mindegyiknek igaza van.
E fejezet, melynek tárgya: minek látszunk a mások szemében? – három
részletben tárgyalható; szólunk a becsületről, a rangról és dicsőségről.
A rangról nem sok mondani valónk van e helyütt, noha nagyon is jól
tudjuk, hogy a nagy tömeg és a filiszterek mennyire hódolnak előtte s
hogy mily kiváló szerepe van az államgépezet üzemében.
Ez az érték tulajdonképpen konvencionális, látszólagos: eredménye valami
mondva csinált nagyrabecsülés és az egész a nagy tömeg számára kitalált
komédia.
Rendjelek tulajdonképpen a közvéleményre intézvényezett váltók; azok
értéke a kibocsátó hitelképességen alapul. Egyébiránt a rendjelek
intézménye igazán kitűnő. Csak gondoljuk meg, mennyi tenger sok pénzt
marasztalnak benn az állampénztárban, mint pénzbeli jutalmak
helyettesítői, feltételezve természetesen azt, hogy azok szétosztása
körül a kellő méltányossággal és belátással járnak el. A nagy tömegnek
ugyanis vannak fülei és szemei, de édes-kevés ítélőképessége és
emlékezőtehetsége. Számos érdemet a nagy tömeg általában nem is képes
méltányolni, másokat megbecsül és megért ugyan, de hamar el is felejt.
És ezért helyénvalónak találom, hogy keresztek és csillagok útján a nagy
tömegnek mindenkor és mindenütt felhívjuk rá a figyelmét: „Ez az ember
nem hozzátok hasonló, ennek érdemei vannak!“ Igazságtalan, jogosulatlan
és tulságos osztogatás által azonban az érdemjelek elvesztik az
értéküket; és azért a fejedelemnek oly óvatossággal kell eljárnia azok
szétosztása körül, mint a kereskedőknek a váltók aláírásánál. A _pour le
mérite_ (érdemért) felírás a kereszten fölösleges; minden érdemjel csak
az érdemért adható, ez nagyon természetes.
Sokkal nehezebb és bonyodalmasabb a becsület fogalmának megértetése.
Elsőbb a meghatározását kell adnunk. Ha e szempontból azt mondanám: „A
becsület a külső lelkiismeret és a lelkiismeret a belső becsület“; e
meghatározás tán sok embernek tetszenék, ám ez inkább csillogó, mint
alapos és világos magyarázat volna. Azért azt mondom: „a becsület
objektíve véve: a mások véleménye értékünkről és szubjektíve: a tőle
való félelmünk“. Ily minőségben a becsületnek üdvös, ha nem is tisztán
erkölcsi hatása van a becsületére sokat adó férfiúra.