SCHOPENHAUER
ÉLETBÖLCSESÉG
A TANULMÁNYOK III. SOROZATA
SCHOPENHAUER
ÉLETBÖLCSESÉG
AFORIZMÁK
FORDÍTOTTA
KELEN FERENC DR.
BUDAPEST, 1925
A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA
_A boldogság nem könnyű dolog: nehéz azt megtalálni önmagunkban, másutt
pedig lehetetlen._
_CHAMFORT._
Globus, Budapest
BEVEZETŐ
Az életbölcseség fogalmát itt a szóban magában benne rejlő értelemben
használom. Értem pedig rajta az élet lehető kellemessé és boldoggá
formálásának a művészetét, a boldog életre való útmutatást. Oly életre,
mely hideg és érett megfontolás mellett is kívánatosabb a nemlétnél,
amelyhez önmagáért, nem csupán a haláltól való féltünkben ragaszkodunk
és melyet ezért végnélkül tartónak szeretnénk látni. Hogy az emberi élet
egy ilyen lét fogalmának megfelel-e, vagy egyáltalán megfelelhet-e, oly
kérdés, amelyre az én filozófiám tudvalevően nemmel felel, holott az
életboldogság fogalma igenlő választ tételez fel. Ez pedig az emberrel
veleszületett tévedésből fakad, amint főművemben (2. kötet, 49. fej.)
gáncsolva kimutattam.
Hogy e gondolatokat mindazonáltal kifejthessem, teljesen el kellett
távoznom attól a magasabb, metafizikai-erkölcsi állásponttól, amelyhez
filozófiám lényege elvezet. Az itt következő fejtegetés ezért is
bizonyos megalkuváson alapszik, amennyiben a közönséges, tapasztalati
állásponton marad és ennek tévedését osztja. Értéke is csupán
feltételes, mert maga az életboldogság szava is merő szépítgetés.
Teljességre sem tart számot, részben a tárgy kimerithetetlen voltánál
fogva, részben, mert különben a másoktól már elmondottakat kellene
ismételnem.
Aforizmáimmal hasonló célra törekszik _Cardanus_nak olvasásra nagyon
érdemes könyve: de utilitate ex adversis capienda (a sorscsapásokból
merített hasznos tanulságokról), mellyel az itt előadottakat ki lehet
egészíteni. _Aristoteles_ Rhetorikája I. könyvének 5. fejezetébe szintén
beleszőtt egy vázlatos eudaimonologiát, mely azonban túlságos józannak
sikerült.
Előzőimet nem használtam fel, mert a kompilálás nem kenyerem. Annál
kevésbé tehetem ezt, mert különben oda lett volna a felfogás egysége,
ami az efajta műveknek a lelke.
Általában természetesen minden idők bölcsei mindenkor ugyan azt
hirdették, a balgák pedig, azaz minden idők mérhetetlen többsége,
mindenkor ugyanazt cselekedték, vagyis annak az ellenkezőjét, és ebben
marad a dolog továbbra is. Jól mondja Voltaire: „Ezt a világot oly
balgának és gonosznak fogjuk itt hagyni távozásunkkor, amilyennek
beléptünkkor találtuk“.
I. FEJEZET.
BEOSZTÁS
Aristoteles (Ethica Nicom. I. 8.) az emberi élet javait három osztályba
sorozza: a külsőkre, a lélek és a test javaira. Ebből csupán a hármas
számot tartom meg, midőn a halandók sorsának különbözését három
alap-okra vezetem vissza. Ezek:
_1. Az ember egyénisége_ a legtágabb értelemben. Ebben foglaltatik tehát
az egészség, erő, szépség, temperamentum, erkölcsi jellem, értelmesség
és ennek kiművelése.
_2. Az ember vagyona és birtoka_ minden értelemben.
_3. Az ember szerepe._ E kifejezésen tudvalevően azt értjük, hogy _mi_
az ember mások képzeletében, tehát milyennek képzelik el a többiek. Ez a
mások véleménye rólunk, mely a tisztelet, rang és hírnév formájában
jelentkezik.
Az emberi jellem különbözése magának a természetnek a műve. Ennek tehát
sokkal lényegesebb és mélyebb a befolyása az ember boldogságára vagy
boldogtalanságára, mint az utóbbi két csoport különbözéseinek, melyek
csupán emberi közremunkálásból erednek. A _valóságos egyéni előnyökhöz_,
mint a nagy szellemhez, a nagy szívhez úgy aránylanak a rangnak,
születésnek, még a királyinak is, a gazdagságnak és efféléknek minden
előnyei, mint a színpadi királyok a valósághoz. Már Metrodorus,[1]
Epikuros első tanítványa ezt irta egy fejezete elé: Majorem esse causam
ad felicitatem eam, quae est ex nobis, ea quae ex oritur. Fontosabb
boldogságunkra az, ami önmagunkból való, mint ami a dolgokból ered. – V.
ö. Clemens Alex. Strom. II. 21. 362. l. op. polem. würzburgi kiadás.
Mert az ember jólétére nyilván az a fődolog, ami benne magában rejlik.
_Közvetetlenül_ ebből fakad ugyanis belső, kellemes vagy kellemetlen
közérzése, mint érzésének, akaratának és gondolkodásának az eredménye.
Minden kívülfekvő dolog ellenben csupán _közvetett_ hatással van rá.
Ezért illetnek ugyanazok a külső események vagy viszonyok mindenkit más
és más módon, ezért él mindenki egyenlő környezetben és mégis más és más
világban. Az embernek csupán saját képzeteivel, érzéseivel és akarati
tényeivel van _közvetetlenül_ dolga, a külső dolgoknak csak annyiban van
rá hatásuk, hogy azokat előidézik. Hogy milyen az a világ, amelyben
élünk, az az elménk különbözőségétől függ: ehhez képest lesz világunk
szegény, léha és lapos, vagy pedig gazdag, érdekes és jelentős.
Olyik ember megirígyli a másiktól azokat az érdekes eseményeket, amelyek
annak az életében felmerültek. Pedig inkább felfogó elméjét irígyelné,
mert ez adta meg azoknak az eseményeknek a jelentőségüket. Ugyanaz az
élmény, amely a szellemes ember fejében oly érdekesen alakul ki, a
lapos, köznapi felfogásban üres, hétköznapi jelenet volna csupán.
Különösen Göthe és Byron némely költeményeinél mutatkozik ez, melyeknek
nyilván valamely tényleges esemény az alapjuk. A balga olvasó irígyli a
költőt a bájos élményekért, ahelyett, hogy hatalmas fantáziáját bámulná,
amely egy meglehetősen mindennapi esetből oly nagyot és szépet bírt
formálni. Hasonlóképen a búsbeteg tragédiát lát ott, ahol a hevesvérű
csupán érdekes összeütközést, az egykedvű pedig valami jelentéktelen
esetet.
Mindez onnét van, hogy minden valóság, annak minden betelt jelenű
eseménye két félből áll: alanyból és tárgyból. Ámbár e két félnek oly
szükségszerű és szoros a kapcsolata, mint az oxigéné és hidrogéné a
vízben. Teljesen egyenlő objektív fél mellett is teljesen más lesz a
jelen valóság, ha a szubjektív fél különböző, – vagy megfordítva. A
legszebb és legjobb objektív fél tompa és rossz szubjektív fél mellett
csupán silány valóságot adhat: olyan ez, mint valamely szép környék
rossz időben vagy egy rossz camera obscura tükrözésében. Vagy
világosabban szólva: az ember éppen úgy ki nem bújhat az öntudatából,
mint a bőréből. Közvetetlenül csak az öntudatában él, kívülről nem is
igen lehet rajta segíteni.
A színpadon az egyik a fejedelmet játssza, a másik a tanácsost, egy
harmadik a szolgát vagy a katonát, a tábornokot stb. De ezek a
különbözések mind tisztára külsőségek, a belső magva valamennyinek
ugyanegy: a szegény komédiás a maga bújával, bajával. Így van ez az
életben is. A rang és gazdagság különbözései kinek-kinek kiosztják az
eljátszandó szerepeket, amelyek azonban távolról sem felelnek meg a
boldogság vagy jólét belső különbözéseinek. Mert mindenkiben benne van
az a szegény ügyefogyott ember a maga nyomorúságával és kűzdelmével,
mely anyagban ugyan mindenkinél más, de formája, vagyis igaz mivolta
szerint mindenkinél meglehetősen egyforma. Van talán fokozati különbség
köztük, ez azonban semmikép sem igazodik az állás, gazdagság vagy szerep
után. Minthogy minden, ami az emberért van és történik, _közvetetlenül_
mindig csupán az öntudatban van meg és érette történik: nyilvánvaló,
hogy elsősorban ennek az öntudatnak a minéműsége a lényeges. A legtöbb
esetben inkább ezen fordul meg a dolog, mint az öntudatban tükröződő
alakokon. Mily szegényes minden pompa és élvezet, mely egy bamba fajankó
öntudatában tükröződik, a Cervanteséhez mérve, midőn kényelmetlen
börtönében a Don Quijotét írta.
A jelennek és a valóságnak objektív fele a sors kezében van, miért is
változó. A szubjektív fele mi magunk vagyunk, tehát lényegében
változhatatlan. Ezért minden külső változatosságok ellenére is ugyanegy
a jellege mindvégig minden egyes emberi életnek, hasonlóan egyetlen
zenei téma számos változataihoz. A maga egyéniségén senki túl nem
járhat. Bármilyen körülmények közé kerül az állat, megmarad abban a szűk
körben, melyet a természet áthághatatlan korlátként vont köréje.
Lényének és öntudatának e korlátoltsága okozza, hogy valamely kedvelt
állatunkat csak szűk korlátok közt bírjuk boldogítani. Így áll ez az
embernél is: az egyénisége eleve kiszabja lehető boldogságának a
mértékét. Különösen szellemi erejének korlátai tűzik ki mindenkorra a
határt magasabb rendű élvezőképességének. Ha e határok szűkek, akkor
semmiféle külső erőfeszítés, sem az emberek, sem a sors kedvezései nem
lesznek rá képesek, hogy az ilyen embert a közönséges, félig állati
boldogság és gyönyör fölé emelje. Érzéki gyönyörre, meghitt és derült
családi életre, alacsony társas örömökre és közönséges időtöltésre marad
utalva. A műveltség csak éppen valamennyire, de sokra nem bírja azt a
kört tágítani. Mert a legmagasabb, legváltozatosabb és legtartósabb
élvezetek a szellemiek, bármennyire áltatjuk is erre nézve magunkat
különösen ifjuságunkban. Ezek pedig főképen a szellemi erőtől függnek.
Ebből tehát világosan kitetszik, hogy mennyire az egyéniségünktől függ a
boldogságunk: pedig rendszerint csak sorsunkat, csak vagyonunkat és
amennyit a világ előtt mutatunk, azt szokták számításba venni. A sorsunk
pedig jobbra is fordulhat, aztán meg akinek gazdag a belseje, az nem fog
éppen sokat várni tőle. A fajankó ellenben fajankónak marad, a tökfejű
pedig tökfejűnek világéletében, még a paradicsomban hurik közepette is.
Ezért mondja Goethe Westöstl. Diwan-jában:
Nép, szolgák és hódítók
mindenkor vallják:
Emberfia főszerencséje
kinek-kinek az egyénisége.
Minden azt bizonyítja, hogy boldogságunkra és élvezetünkre egyéni
mivoltunk sokkal lényegesebb hatású mint a külső valóság. Ezért igaz,
hogy az éhség a legjobb szakács, ezért nézi az agg közömbösen az ifjú
istennőjét, ezt bizonyítja a lángelmék és szentek élete. Az egészség
fölér az összes külső javakkal, úgyannyira, hogy boldogabb az egészséges
koldus a beteg királynál. Teljes egészségből és szerencsés szervezetőből
eredő nyugodt és derült temperamentum, tiszta, eleven, átható és
helyesen felfogó elme, mérsékelt, szelíd akarat és a velejáró jó
lelkiismeret oly előnyök, amelyeket semmiféle rang, sem gazdagság nem
pótolhat. Mert fontosabb az emberre nézve a maga egyénisége, amely őt a
magányosságba is elkíséri, amelyet senki neki nem adhat és tőle el nem
vehet, minden vagyonnál és külső látszatnál. A szellemes ember a teljes
magányban is kitünően elmulat a maga gondolataival és képzelete
játékával, a tompa elméjűtől azonban az egyre változó társaság, színház,
kocsikázás és mulatozás sem bírja elhessegetni a kínzó unalmat. A jó,
mértéket tartó, szelíd jellemű ember szűkös viszonyok közt is
megelégedett lehet, ellenben a sóvárgó, irígy és gonosz minden
gazdagsága mellett sem az. Aki pedig a rendkívüli, kiváló szellemi
egyéniség élvezetében részesedik, annak a legtöbb, közönségesen áhított
gyönyörök nemcsak teljesen fölöslegesek, hanem zavarók és terhesek is.
Ezért mondja magáról Horatius: Gemmas, marmor, ebur, Thyrrhena sigilla,
tabellas, Argentum, vestes Gaetulo murice tinctas, Sunt qui non habeant,
est qui non curat habere. (Olyiknak nincs drágakövük, márványuk,
ébenfájuk, tirreni pecsétnyomójuk, táblájuk, ezüstjük, getuliai biborral
festett ruhájuk, van ki nem is gondol rá, hogy legyen). Szokratesz,
megpillantva az eladásra kirakott fényűzési tárgyak halmazát, így szólt:
„Mily sok dolog is van, amire nincs szükségem!“
Életboldogságunkra nézve tehát az egyéniség föltétlenül az első és
legfontosabb. Már azért is, mert állandó és minden körülmények között
hatékony, nincs alávetve a sorsnak, mint a többi javak és el nem
rabolható tőlünk. Értéke tehát abszolutnak mondható ezeknek relatív
értékével szemben. Ebből az következik, hogy kívülről sokkal kevésbé
lehet hozzáférkőzni, mintsem rendesen hiszik. Csak a _mindenható idő_
érvényesíti itt is a maga jogát: igába görnyed a testi és lelki erő, de
az erkölcsi jellem még őt sem uralja. Abban viszont a külső javak
előnyben vannak, hogy az idő közvetlenül azokat el nem rabolhatja. Még
egy másik előnyük, hogy a külső, objektív világban lévén találhatók,
megvan annak lehetősége, hogy mindenki elérhesse őket. Egyéniségünk
azonban nincsen a hatalmunkban, hanem jure divino támadt és az egész
életre változatlanul van megállapítva. Kérlelhetetlenül igaz tehát
Goethe[2] szava:
Amint a Nap, – midőn világra jöttél –
Planéták közt ragyogva állt az égen:
Szünetlenül kezdettől úgy fejlődtél
A benned élő törvény értelmében.
Magad ki nem kerűlheted, így kell élned,
Szibillák, jósok, mondották ezt régen;
Nem zúzza azt idő, erő darabra,
Amint a fejlődő élet vésett alakba.
Az egyetlen, ami ezirányban hatalmunkban van, az, hogy természettől
adott egyéniségünket a lehető legnagyobb előnyünkre használjuk. Ezért is
csupán a neki megfelelő törekvéseket támogassuk és igyekezzünk megadni a
neki legillőbb kiművelést, tehát megválasztjuk a neki megfelelő rangot,
foglalkozást, életmódot, minden mást pedig elkerülünk.
Egy herkulesi termetű, rendkívül izomerővel megáldott ember
világéletében szerencsétlennek fogja magát érezni, ha külső viszonyok
folytán kénytelen lenne ülő foglalkozást folytatni és kínos, pepecselő
kézművességet űzni, vagy akár tanulmányokkal és fejmunkával foglalkozni,
amelyek teljesen más, nála fejlődésükben visszamaradt erőket kívánnak,
ellenben az ő kiváló erőit parlagon hevertetik. De az olyan ember még
szerencsétlenebb, akinek az értelmi erői felette túlnyomók és
fejletlenségben, használatlanul kell hagynia azokat, hogy valamely
közönséges foglalkozást űzzön, amelyben azokra nincs szüksége, vagy
pedig oly testi munkát kell hogy végezzen, mely erejét felülmulja. Itt
azonban, különösen ifjúkorban, el kell kerülni a reménység szirtjét,
nehogy az ember akkora szertelen erőt tulajdonítson magának, amilyennel
valójában nem bír.
Nyilván bölcsebb dolog tehát, ha az ember egészségének fentartásán és
tehetségeinek kiképzésén munkál, mintha gazdagság megszerzésén dolgozik.
De nehogy félreértessünk: az illő szükségletek megszerzését nem szabad
elhanyagolni. Voltaképi gazdagság ellenben, azaz nagy fölösleg, keveset
tehet a boldogságunkért. A gazdagok is szerencsétleneknek érezhetik
magukat, ha híjával vannak az igazi szellemi műveltségnek és
ismereteknek és ezáltal annak az objektív érdeklődésnek, amely őket
szellemi munkára képesítené. Mert amit a gazdagság a valóságos és
természetes szükségletek kielégítésén felül nyujtani képes, csak csekély
befolyást gyakorol voltaképi jólérzésünkre. Ellenkezőleg, a nagy vagyon
fentartásának sok és elkerülhetetlen gondja csak zavarhatja azt. Az
emberek mindamellett ezerszer inkább gazdagság, mint szellemi műveltség
szerzésén fáradoznak. Holott bizonyos, hogy egyéniségünk sokkal többet
járul hozzá a boldogságunkhoz, mint a vagyonunk. Sok embert látunk,
amint hangyaszorgalommal fárad reggeltől estig, hogy már meglevő
gazdagságát gyarapítsa. E szűk szemkörön túl mit sem ismer: lelke üres,
érzéketlen minden egyéb iránt. A legmagasabb élvezetekhez, a
szellemiekhez, hozzá nem férhet és ezeket hiába igyekszik pótolni röpke,
érzéki gyönyörökkel, melyek kevés időbe, de sok pénzbe kerülnek. Élte
végén és eredményekép aztán, ha kedvezett a szerencséje, csakugyan ott
van előtte a jó nagy rakás pénz; ezt pedig ráhagyja örököseire, hogy még
tovább szaporítsák, avagy pedig szélnek szórják. Az ilyen életpálya,
ámbár komoly és fontoskodó képpel járja be az ember, épp oly balga, mint
azé, aki csörgősapkát hord méltó szimbolumkép.
Az életboldogságra nézve tehát az _egyéniség_ a lényeges. De mert ez
rendszerint felette szegényes, a legtöbb ember még akkor is, midőn túl
van a mindennapi szükségért való küzdelmen, lényegében épp oly
szerencsétlen, mint akik a kenyérért viaskodnak.
Belső üressége, öntudatuk unalma, szellemük szegénysége a társaságba űzi
őket, mely viszont szakasztott ilyenekből áll: similis simili gaudet.
Itt aztán együtt vadásznak szórakozásra, mulatságra, melyet elsősorban
érzéki élvezetekben, mindenféle gyönyörökben és végül kicsapongásokban
keresnek. A lélek szegénységéből és ürességéből fakad az unalom, annak
az átkos tékozlásnak a kútfeje, amellyel olyik gazdag örökös nagy örökét
gyakran hihetetlenül rövid idő alatt elfecsérli. Az ilyen ifjú külsőleg
ugyan gazdagon, de lelkében szegényen indult neki a világnak és hiába
igyekezett külső gazdagsággal pótolni a belső hiányosságot azáltal, hogy
mindent kívülről várt. Végezetül csak azt okozta vele, hogy a belső
szegénysége meghozta a külsőt is.
Hogy mily fontos az egyéniség mellett a vagyon és a világ előtti szerep,
azt nem szükséges kiemelnem. A vagyon értéke manapság oly általános
elismerésnek örvend, hogy semmi ajánlásra rá nem szorul. Becsületre,
azaz jó névre mindenkinek törekednie kell, rangra csak olyanoknak, akik
az államnak szolgálnak, dicsőségre pedig csak nagyon keveseknek.
Valójában a becsületet mérhetetlen kincsként becsülik, a dicsőséget
pedig a legbecsesebbnek tartják mindenek fölött, amit az ember elérhet,
a kiválasztottak aranygyapjának. A rangot ellenben csak a balgák
részesítik előnyben a vagyon felett. A második és harmadik rész
egyébiránt egymásra kölcsönhatással van, amennyiben beigazolódik
Petronius mondása: habes habeberis: ha van valamid, tartanak is
valaminek és viszont megfordítva: mások kedvező véleménye minden
formájában gyakran vagyonhoz segít.
II. FEJEZET.
AZ EGYÉNISÉGRŐL
Hogy az egyéniség a boldogságot sokkal inkább befolyásolja mint a vagyon
és a külső szerep, azt nagy általánosságban már láttuk. Mindig az
egyéniség a fődolog s e szerint mit bír önmagában: mert egyénisége
folyton, mindenkor kíséri, rányomja pecsétjét mindarra, amit átél.
Mindenben, minden időben csak önmagát élvezi; ez már a testi élvezetekre
is áll, – hát még a szellemiekre! Ezért nagyon találó kifejezés az angol
„to enjoy one’s self“, mely szerint például azt mondhatjuk „he enjoys
himself af Paris“, tehát nem Párist élvezi, hanem „magamagát élvezi
Párisban“. Ha az egyéniség azonban gyarló mivoltú, akkor minden élvezet
olyanná lesz, mint asszúbor epés szájban. Ezért – kemény sorscsapásokat
leszámítva – sokkal döntőbb jóban, rosszban egyaránt, hogy mikép érezzük
azt, amit az élet számunkra hoz, mint az, ami tényleg történik velünk;
szóval: az érzékenység módja, foka. Hogy valaki milyen, mit bír
önmagában, szóval egyénisége és annak értéke, az egyedül tesz közvetlen
hatást boldogságára, jólérzésére. Minden egyéb csak közvetett, amiért is
hatása meghiusítható, de az egyénisége soha. Ezért oly engesztelhetetlen
az egyéni kiválóság szülte irígység, amint hogy ez a leggondosabban
palástolt is. Ezenkívül a tudat az egyetlenegy, ami állandónak és
maradandónak van alkotva. Az egyéniség hatása állandó, többé-kevésbé
minden pillanatban érvényesül; minden egyéb csak ideiglenesen,
feltételesen, mulandóan hat, azonkívül pedig változásnak, átalakulásnak
van alávetve. Ezért mondja Aristoteles: a természet állandó, nem pedig a
vagyon. (Nam natura perennis est, non opes. Eth. Eud. VII. 2.)
Ezért van az is, hogy sokkal nagyobb önuralommal viseljük el a rajtunk
kívül eredő szerencsétlenséget, mint amelyet önmagunk okoztunk: mert a
sors megváltozhatik, magunk soha. Ennélfogva a szubjektív értékek, mint:
nemes jellem, tehetséges fej, szerencsés temperatum, derült kedély és
egy jól fejlett, tökéletesen egészséges szervezet boldogságunk első,
legfontosabb kellékei. Vagyis általában „mens sana in corpore sano“.
(Juvenalis Sat. X. 326.) Amiért is sokkal nagyobb gondot kellene
fordítanunk ezek fejlesztésére, fenntartására, mint a külső javakra és a
külső tisztességre.
Ami azonban mindezek közt legközvetlenebbül boldogít, az a derült
kedély, mert ez a jó tulajdonság azonnal megjutalmazza önmagát. Aki
vidám, annak mindig van oka vidámnak lennie, éppen mert vidám. Semmi sem
pótolhatja úgy minden más bírását, mint éppen a vidámság, valamint
minden egyéb bírása nem pótolhatja ezt az egyet. Legyen bár valaki
fiatal, szép, gazdag, becsült, ha meg akarod ítélni, hogy vajjon
boldog-e, kérdeni fogod, hogy vajjon vidám-e. Ha azonban valaki vidám,
tökéletesen mindegy, hogy fiatal vagy öreg-e, ép-e vagy púpos, szegény-e
vagy gazdag – bizonyos, hogy boldog. Fiatalkoromban egy régi könyvben
lapozgatva, ezt olvastam: Aki sokat nevet: boldog; aki sokat sír:
boldogtalan. Való igaz, hogy együgyű és bohó egy mondás, de egyszerű
igazságáért mégsem tudtam felejteni. Azért bármikor is kopogtat be a
vidámság hozzánk, találjon nyilt ajtót mindig: rosszkor sohasem jöhet.
Sohase kérdjük, hogy beeresszük-e vagy van-e okunk vidámnak lenni; attól
se féljünk, hogy komoly latolgatásainkban, nehéz gondjainkban nem
zavar-e majd. Hogy ezek által mit érünk el: bizonytalan, de a vidámság
biztos nyereség! A boldogságnak mintha ez volna egyetlen csengő
tallérja, minden egyéb csak utalvány reá. Hisz’ közvetetlenül a jelenben
csak ez boldogít! Ezért minden más egyéb törekvésnek elébe kell helyezni
emez érték megszerzését és fejlesztését. Bizonyos azonban, hogy a
vidámságot nem a gazdagság szerzi, de sokkal inkább a jó egészség. Az
alacsonyrendű, dolgozó, főleg pedig a földmívelő-osztályoknál otthonosak
a derült arcok, a gazdagoknál, előkelőknél pedig a mogorvák. Igyekezzünk
tehát fentartani a teljes testi egészségnek azt a magas fokát, melynek
illatos virága a derült kedély. Hogy ezt elérjük, kerülnünk kell minden
dőzsölést és kicsapongást, nagy és kellemetlen lelki megrázkódtatásokat,
túlmegerőltető elmebeli munkát; ellenben jó, ha naponta legalább is
kétórányi gyors mozgást teszünk jó levegőben, gyakori hideg fürdőt
veszünk, ezekhez hasonló dietétikus életszabályt követünk. Aki naponta
nem mozog eleget, az nem lehet egészséges, mert minden életfolyamat, úgy
az egyes részek, mint az egész szervezet, követeli a mozgást. Ezért
mondja Aristoteles: az élet lényege a mozgás.
Az egész belső szervezet is csupa mozgás: a szív szövevényes, kettős
összehúzódásával és kitágulásával hevesen és szakadatlanul dobog;
huszonnyolc lüktetésével az egész vértömeget keresztülhajtja a nagy és
kis keringésen; a tüdő úgy szivattyúz, akárcsak egy gőzgép; a belek
folytonosan peristaltikus mozgásokat végeznek. A mirigyek szünetlenül
nedveket szívnak fel és választanak ki, sőt az agy is kettős mozgást
végez minden szívveréssel és minden egyes lélekzetvétellel. Ha már most,
amint ez az ülőfoglalkozású embereknél igen gyakori, a külső mozgás
szinte állandóan teljesen szünetel, akkor kiáltó és végzetes ellentét
támad a külső nyugalom és a belső zakatolás között. A belső, folytonos
mozgás megkivánja a külső támogatást. Enélkül az ellentét állapota
hasonló ahhoz, midőn bensőnk nagy felindulástól háborog, de azt izmunk
egy rándulásának sem szabad elárulnia. Hogy mily óriási befolyása van
boldogságunkra a vidámságnak és viszont erre az egészségnek, kitetszik
abból, ha egybevetjük ugyanarról a külső dologról nyert benyomásainkat
akkor, midőn egészségesek vagyunk és olyankor, midőn betegség boszús és
töprengő hangulatot hoz reánk. A dolgok nem objektív valóságuk szerint
tesznek bennünket boldogokká vagy boldogtalanokká, hanem a róluk
alkotott szubjektív képzetünk. Éppen ezért mondja Epiktetes: Commovent
homines non res, sed de rebus opiniones. (Nem a dolgok, hanem a
dolgokról alkotott vélemények hatnak az emberekre.)
Általában elmondhatjuk, hogy boldogságunk kilenctizedrészben
egészségünktől függ. Általa minden az élvezet forrásává válik, nélküle
ellenben semmiféle külső dolog nem nyujt élvezetet, sőt még a szubjektív
javakat, a szellem, kedély és temperamentum sajátságait is nagyban
lefokozza és elsorvasztja a betegség. Nem ok nélkül kérdezősködünk tehát
mindenekelőtt egymás egészsége felől és jó egészséget kívánva köszöntjük
egymást, mert tényleg ez a legfontosabb az emberi boldogságra. Viszont
ebből az következik, hogy minden bolondság közt a legnagyobb, ha valaki
egészségét vagyonért vagy előrehaladásért, tudományért vagy érzéki
gyönyörért és múló élvezetekért feláldozza, holott ez mindeneknél
előbbre való.
Bármily erős hatása is van az egészségnek a vidámságra s ezáltal a
boldogságra, azért ez mégsem függ teljesen és kizárólag attól. Lehet
valakinek tökéletes az egészsége és búsbeteg (melankólikus) a hangulata
és kiváltkép méla, szomorú a kedve. Ennek végső okát kétségkívül a
szervezet eredendő, változhatatlan alkotásában kell keresnünk, az
érzékenységnek az ingerlékenységhez és reprodukáló erőhöz való többé
vagy kevésbé normális viszonyában. Az érzékenységnek erős túlsúlya a
hangulat változékonyságát, időnként túlzott vidámságot és legtöbbször
mélabút okoz. A lángelme az idegerőnek, tehát az érzékenységnek nagy
mértékét tételezi fel, helyesen mondotta tehát Aristoteles, hogy a
kiváló, nagy elméjű emberek mind melankólikusok. (Probl. 30, 1.)
Kétségtelenül ez lebegett Cicero szeme előtt sokszor idézett mondásában:
Aristoteles ait, omnes in geniosus melancholicos esse. (Tusc. I. 33.)
Az alaphangulatnak az emberrel veleszületett különbségét nagyon találóan
jellemezte Shakespeare:
Csodás fickókat formál néha napján
A természet, van aki egyre pislog
S nevet, mint papagáj a dudaszóra,
Van, aki savanyún néz, mint ecet,
És nem mutatná a fogát mosolyogva
Még akkor sem, ha egy Nesztor fogadná,
Hogy igazán kacagtató az élc.
Velencei kalmár, Radó Antal ford.
Éppen ez a különbség az, amit Platon a δισκολος és ευκολος kifejezéssel
jelez.
Különböző embereknél különböző a kellemes és kellemetlen benyomásokra
irányuló érzékenység. Ennélfogva az egyik ember még nevet azon, ami a
másikat szinte kétségbeejti. Minél nagyobb a kellemes benyomások iránti
érzékenység, annál kisebb szokott lenni a kellemetlenekkel szemben és
megfordítva.
Ha valamely dolognak egyaránt jó vagy rossz kimenetele lehetséges, akkor
a rosszmájú ember balvégzet esetén emészti magát, a jó szerencsének
ellenben nem örül, aki pedig nem epés, az nem bosszankodik túlságosan a
balvégzeten, ellenben örül a jó szerencsének. Ha a rosszmájúnak tíz
dolga közül kilenc jól üt be, nemhogy ezeknek örülne, inkább az egy
sikertelenségen bosszankodik, aki ellenben nem epés, vigasztalást és
örömet merít abból az egyből. De mint minden bajnak, úgy a rosszmájú
természetnek is megvan az a kárpótlása, hogy a sötét és aggódó jelleműek
inkább csak képzelt betegségeken mennek át az életben, míg a derűseket
és gondtalanokat több valóságos baleset és szenvedés éri. Aki ugyanis
mindent feketén lát és mindig a legrosszabtól tart és ehhez szabja eleve
intézkedéseit, az nem véti el oly gyakran a számadást, mint aki
mindennek és mindenkor csak a derűs oldalát tekinti.
Az emberrel veleszületett epésséget nagyban fokozhatja az
idegrendszernek vagy az emésztőszerveknek beteges állapota. Ez oly magas
fokot is elérhet, hogy belőle állandó rossz hangulat, életuntság és
öngyilkosságra való hajlam támadhat. Ennek előidézésére sokszor a
legcsekélyebb kellemetlenség is elegendő. Sőt a betegség legmagasabb
fokán még erre sincs szükség. A tartósan rossz közérzet nyomása alatt
elhatározza az öngyilkosságot és aztán hideg megfontolással és szilárd
elhatározással hajtja végre. Hiába van folytonos felügyelet alatt az
ilyen beteg, mert az első ellenőrizetlen pillanatban végrehajtja
szándékát habozás, küzdelem és visszariadás nélkül, ezt találva most már
az egyetlen természetes és olyannyira áhított szabadulási módnak. Az
ilyen állapot részletes leírását adja Esquirol, Des maladies mentales c.
művében.
Megeshetik, hogy olykor a legegészségesebb, sőt tán a legderűsebb ember
is rászánja magát az öngyilkosságra, midőn a szenvedések nagysága, vagy
az elkerülhetetlenül bekövetkező szerencsétlenség súlya legyőzi a
halálfélelmet. A különbség csupán az indító ok súlyában rejlik, mely az
epésséghez megfordított viszonyban van. Minél nagyobb ez utóbbi, annál
kisebb lehet az első, sőt semmivé is zsugorodhatik. Minél jobb és
egészségesebb természetű ellenben valaki, annál súlyosabbnak kell lennie
az oknak. E két véglet közt az öngyilkosság lehetséges okainak végtelen
skálája van.
Az egészséggel részben rokon természetű a szépség. Nagy a fontossága még
a férfinél is, bár boldogságunkra nem közvetetlenül van hatással, hanem
csak közvetve, a másokra gyakorolt hatása által. A szépség nyilt
ajánlólevél, mely eleve megnyeri a szíveket számunkra. Találóan mondja
róla a homerosi vers:
Nem megvetendők az Istennek dicső ajándokai, melyekkel bennünket elhalmoznak;
A maga erejéből senki azokat el nem veheti.
Futólagos áttekintés is megmutatja, hogy az emberi boldogságnak két nagy
ellensége van: a fájdalom és az unalom. E kettőnek megvan az a végzetes
kapcsolata, hogy amily mértékben sikerül az egyiktől eltávolodunk,
szükségképpen ugyanoly mértékben közeledünk a másikhoz. Életünk
valósággal gyöngébb vagy erősebb ingás a kettő között. Ez abból ered,
hogy kettős ellentét van köztük, egy külső, azaz objektív és egy belső,
szubjektív. Külsőleg tekintve ugyanis a szükség és nélkülözés fájdalmat
okoz, biztonság és bőség ellenben unalmat. Ezért látjuk az alsóbb
néposztályt örökös harcban a szükséggel, vagyis a fájdalommal, a gazdag
és előkelő világot ellenben tartós, gyakran kétségbeesett küzdelemben az
unalommal.[3] A belső, szubjektív ellentét pedig abban rejlik, hogy az
egyik iránt való fogékonyság fordított arányban áll a másikhoz és függ a
szellemi erők mértékétől. Az elme tompasága rendszerint együtt jár az
érzés tompaságával és az ingerlékenység hiányával, ami viszont csökkenti
a fájdalom és szomorúság iránti érzékenységet. Ugyancsak ebből az
elmebeli tompaságból támad az a belső üresség, mely számtalan arcról
lerí és melynek árulója az örökké éber figyelem a külvilág legcsekélyebb
eseményei iránt. E belső üresség, mely folyton külső ingerre éhes, hogy
a szellemet és a kedélyt valami által indulatba hozza, igazi forrása az
unalomnak. Nem igen finnyás az eszközökben: mutatja az időtöltés
módjainak sokféle nyomorúsága, amelyekhez az ember menekül, társulásaik
és társalgásuk fajai, az ajtóban álló és az ablakokban könyöklő sok
léhűtő. Leginkább e belső ürességből támad a társaság, a szórakozás,
mulatság és fényűzés után való vágyakozás, amely sok embert a pazarlás
révén romlásba sodor. E romlástól mi sem óv meg biztosabban, mint a
belső gazdagság, a szellem gazdagsága. Minél kiválóbb ez, annál kevésbbé
enged tért az unalomnak. A gondolatoknak kimeríthetetlen mozgalmassága,
a külső és belső világ tarka jelenségeinek mindíg megújuló játéka, a
szellemnek ezeket kombináló ereje és ösztöne, a kimerülés pillanatait
leszámítva, nem engedik közel az unalmat a kiváló elméhez. Másrészt
azonban a fokozott értelmességnek közvetetlen feltétele a finomabb
érzékenység és az akarat nagyobb hevessége, vagyis a szenvedelmesség.
Ezeknek egyesüléséből fakad aztán a szenvedelmek nagyobb ereje, bizonyos
fokozott érzékenység a lelki, sőt a testi fájdalmak iránt is, nagyobb
türelmetlenség bárminő akadályok és zavarok ellenében. Ezt még
hatalmasan növeli valamennyi képzetnek, tehát a kellemetleneknek is,
élénksége, mely a fantázia erejéből fakad. Az itt elmondottak megfelelő
arányban érvényesek az összes közbenső fokozatokra, melyek a tompaeszű
korlátoltság és a legnagyobb lángelme közti széles tért betöltik.
Ennélfogva kiki annál közelebb áll az emberi szenvedések egyik
forrásához, minél távolabb esik a másiktól. Ennek megfelelően mindenki
azon lesz, hogy kellő intézkedéseket tegyen a szenvedések ama faja
ellen, mely iránt nagyobb a természetes fogékonysága.
A szellemes ember mindenekelőtt szenvedéstől mentes, zavartalan,
nyugodalmas állapotot igyekszik teremteni magának, miért is az
úgynevezett emberekkel való némi ismeretsége után a visszavonultságot,
sőt, ha kiváló elme, a magányt fogja választani. Mert minél többet
jelent az ember önmagának, annál kevesebb külső dologra van szüksége és
annál kevesebbet jelenthetnek számára a többiek. Ezért vezet a szellemi
kiválóság a magányossághoz. Hiszen ha a társaságban a mennyiség
pótolhatná a minőséget, akkor még hagyján volna! Csakhogy, sajnos, száz
ostoba egy rakáson: nem jelent egyetlen okos embert sem.
A másik végletbe tartozó viszont, mihelyt a szükségtől fel bír
lélekzeni, minden áron a mulatságot, társaságot hajszolja és mindennel
beéri, csakhogy magára ne maradjon. A magányban ugyanis kitűnik, hogy ki
mit ér magának. Magányában ott nyög a hitvány balga, bíbora dacára,
nyomorult egyéniségének lerázhatatlan terhe alatt. A nagytehetségű
ellenben még a legsívárabb környezetet is benépesíti és megélénkíti
gondolataival. Nagyon is igaz ezért Seneca mondása: omnis stultitia
laborat fastidio sui (az ostobaság az önmagától való megundorodásra
vezet, Epist. 9.); hasonlókép Szirak Jézus: a bolond élete rosszabb a
halálnál. Általában azt látjuk, hogy az ember oly mértékben kedveli a
társaságot, amily mértékben szegény és közönséges a szelleme. Mert a
világon alig van más választásunk, mint a magányosság és a hitványság
közt. Azt mondják, hogy a néger fajnak, alacsony értelmisége mellett, a
legkifejlettebb a társulási hajlama. Francia ujságokban (Le Commerce,
okt. 19. 1837) olvasható északamerikai hírek szerint a feketék, szabadok
és rabszolgák vegyest, nagy számmal jönnek össze a legszűkebb helyen,
mert tompaorrú fekete arcukat nem győzik eleget nézni.
Amint az agyvelő az egész szervezetnek mintegy kitartott élősdije, akkép
a kiküzdött _szabad idő_ az emberi létnek gyümölcse, eredménye. Ez teszi
számára lehetővé öntudatának és egyéniségének az élvezését, nélküle
létünk csak fáradság és munka volna. De mit hajt a legtöbb embernek a
szabad ideje? Tompa unalmat, hacsak érzéki élvezetek vagy bolondságok
nem töltik be. Mennyire teljesen értéktelen az ilyen embernek a szabad
idő, mutatja az a mód, ahogy azt eltölti: ez éppen az Ariosto-féle ozio
lungo d’uomini ignoranti (a tudatlan emberek hosszú, tétlen ideje). A
közönséges ember csak azon igyekszik, hogy az időt valahogy agyoncsapja,
ha pedig valamelyes tehetsége van, hogy kihasználja.
A korlátolt elmék azért vannak olyannyira az unalomnak kitéve, mert az
eszük csupán médium akaratuk és ennek motívumai közt. Ha nincs motívum,
akkor nyugszik az akarat, az ész pedig pihen. Egyik se indul önállóan
tevékenységre, az eredmény aztán az összes erők rettentő tespedése, az
unalom. Ennek meggátlása végett az ember kisded, önkényes motívumokat
lódít akaratának az útjába, hogy vele ezt is, valamint a felfogó
értelmet tevékenységre serkentse. E motívumok úgy viszonylanak a
természetes és valódi motívumokhoz, mint a bankópénz a csengő érchez.
Ilyen kisegítő motívumok a játékok, a kártya, amit e célra találtak ki.
Ha egyéb nincs, akkor a korlátolt eszű beéri azzal, hogy dobol, malmoz
vagy babrál minden kezeügyébe eső tárggyal. A szivar is kedvelt
szurrogátuma a hiányzó gondolatnak. Ezért vált a kártyázás mindenütt
főfoglalkozásává a társaságoknak: ez mutatója értéküknek és a
gondolatoknak bejelentett csődje. Gondolatok hiján kártyát kevernek és
igyekeznek egymás pénzét elnyerni. Mily szánalomraméltó teremtmények!
Hogy azonban igazságtalan ne legyek, fel kell hoznom a kártya mellett,
hogy jó előgyakorlat a világi és üzleti élethez. Megtanít ugyanis arra,
hogy okosan használjuk ki a véletlentől változhatatlanul adott
körülményeket (a kártyát) és hogy jó arcot vágjunk és hidegvérünket
megőrizzük veszteség esetén is. Éppen ezért van másrészt a kártyának
demoralizáló hatása is. A játéknak ugyanis az a szelleme, hogy minden
módon, mindenféle fogással igyekszik a másiknak a pénzét elnyerni. Ahogy
a játéknak e természete gyökeret vert bennünk, azonképpen lassanként
megszokjuk, hogy a gyakorlati életben az enyém-tied kérdéseiben is
hasonló módon járjunk el és megragadjunk minden kezünk ügyébe kerülő
hasznot, hacsak a törvénnyel nem ütközik össze. A polgári élet mindennap
szolgáltat rá bizonyítékokat.
Minthogy tehát a _szabad idő_ létünknek a virága, gyümölcse, mert csak
általa jutunk saját énünk birtokába, azért boldogok azok, akiknek
értékes az egyénisége. A legtöbb embernek nincs mit kezdenie szabad
idejében azzal az unalmas fickóval, aki csak teher önmagának is.
Örüljünk azért, „kedves testvérek, hogy nem a rabnőnek, hanem a
szabadnak vagyunk gyermekei“. (Gal. 4, 31.)
Valamint az az ország a legboldogabb, amely kevés vagy semmi bevitelre
nem szorul, hasonlóképpen az az ember is, akinek nagy a belső gazdagsága
és önön fentartására kevésre vagy semmire sincs kívülről szüksége. Mert
az efféle bevitel sokba kerül, függővé tesz, veszélyt rejt magában és
utoljára is csak rosszul pótolja saját földünk termékeit. Mert másoktól,
általában kívülről, nem szabad semmi tekintetben valami sokat várnunk.
Nagyon szűk határok között mozog az, amije egyik ember a másiknak lehet:
végre is mindenki egyedül marad és itt azon fordul meg a dolog, hogy
_ki_ az, aki magára maradt. Itt is igaz Goethe mondása (Dicht. u. Wahrh.
3. köt. 474. l.), hogy minden dolgában utoljára mindenki magára van
utalva, vagy Goldsmith Olivér szerint:
Still to ourselves in ev’ry place consign’d,
Our own felicity we make or find.
(The Traveller 431.)
(Mindenütt magunkra vagyunk utalva, magunk csináljuk vagy találjuk meg
boldogságunkat.)
A legjobbat és legtöbbet azért mindig a saját egyénisége jelenti az
emberre nézve. Minél kiválóbb ez és ennélfogva minél inkább találja meg
önmagában a gyönyörök forrását, annál nagyobb lesz a boldogsága, mert a
gyönyörnek és élvezetnek külső forrásai természetüknél fogva felette
bizonytalanok, elapadók és minden véletlennek ki vannak téve. A
legnagyobb joggal mondja tehát Aristoteles: (Eth. Eud. VII. 2.) azoké a
boldogság, akik önmagukkal beérik. Az öreg korban majdnem valamennyi
szükségképpen elapad; ekkor elhagy bennünket szerelem, pajzánság,
utazási kedv, a lókedvelés és terhére leszünk a társaságnak. Barátaink-
és rokonainktól megfoszt bennünket a halál. Ilyenkor aztán, inkább mint
valaha, azon fordul meg a dolog, hogy mit bír az ember az egyéniségében,
ez tart ki ugyanis legtovább mellettünk. De általában életkorunk minden
szakában egyetlen igaz és el nem apadó forrása ez boldogságunknak. Kívül
a világban nem sokat találhatunk: nélkülözés és szenvedés tölti be azt.
Akik pedig ezektől megmenekültek, azokra ott leselkedik minden
szegletben az unalom. Rendszerint a gonoszság uralkodik a világban és a
balgaság viszi a szót. A sors kegyetlen, az emberek pedig
nyomorúságosak. Az így megalkotott világban a kiváló egyéniség hasonlít
a világos, meleg, vidám szobákhoz, karácsonykor, havas, zimankós
decemberi éjjelen. Tehát a kiváló, gazdag egyéniség s különösen a sok
szellem kétségkívül a legboldogabb sorsot biztosítja e földön, ha nem is
a legfényesebbet. Ezért bölcsen mondta a még alig tizenkilencéves
Krisztina svéd királyné Descartesról, akit csak egy dolgozatáról és
szóbeli adatokból ismert és aki akkor – már húsz év óta – a legmélyebb
visszavonultságban élt Hollandiában: „Descartes a legboldogabb ember,
akit valóban irigylésreméltónak tartok“. Csak éppen a külső
körülményeknek annyira kedvezőknek kell lenniök, hogy az ember bírhassa
önmagát és élvezhesse egyéniségét. Így érthetjük a Prédikátor e
mondását: Jó a bölcsesség, ha jószág is van hozzá, mert megsegít, hogy
örvendezhessünk a napnak. Akinek a természet és a sors kegye ezt
juttatja osztályrészül, az aggódó gondossággal fog arra ügyelni, hogy
boldogságának belső forrásához mindig hozzáférhessen. Ennek pedig a
függetlenség és szabad idő a feltételei. Szívesen fogja ezért ezeket a
mérsékletesség és takarékosság árán megvásárolni. Teheti ezt annál is
inkább, mert nincs ráutalva, miként a többiek, a gyönyörök külső
forrásaira. A hivatalokra, pénzre és a világ tetszésére való kilátás nem
fogja egyéniségének feladására csábítani, hogy az emberek aljas
szándékaiba, vagy pedig rossz ízlésébe beletörődjék. Úgy fog eljárni,
mint _Horatius_ Maecenáshoz írott levelében (Lib. I. ep. 7). Nagy
balgaság, hogy a külső nyereség kedvéért bensőnkből feláldozzunk, azaz
hogy fény, rang, pompa, cím, méltóság kedvéért nyugalmunkat, szabad
időnket és függetlenségünket egészben vagy csak részben is martalékul
dobjuk. Goethe pedig ezt megtette. Engem a géniuszom határozottan a
másik oldalra vont. Az itt fejtegetett igazságot, hogy az ember
boldogságának forrása a maga benső énjéből fakad, _Aristoteles_
Nikomachoshoz címzett etikájában (I. 7. és VII. 13., 14.) azzal az igen
helyes megjegyzéssel erősíti meg, hogy minden élvezet valamilyen
tevékenységet tételez föl, tehát valamilyen erő kifejtését, és ilyennek
híjával létre sem jöhet. Aristotelesnek ezt a tanítását, mely szerint az
ember boldogsága kiváló képességeinek akadálytalan gyakorlásától függ,
Stobaeus a peripatetikus etikáról szóló fejtegetésében ismétli (Ecl.
eth. II. c. 7. p. 268–278): Felicitalem esse functionem secundum
virtutem, per actiones successus compotes (a boldogság a tehetségnek
megfelelő kifejtésében áll, kívánsága szerint lefolyó cselekedetek
útján), hozzátéve azt a megjegyzést, hogy ἀρετη minden virtuózság. A
természet az embert azért szerelte fel különböző erőkkel, hogy
megküzdhessen a minden oldalról fenyegető bajokkal. Ha e harc szünetel,
akkor a nem foglalkoztatott erők terhére esnek: akkor játékkal kell hogy
foglalkoztassa, különben erőt venne rajta az emberi szenvedések
legnagyobbika: az unalom. Ez főképpen a nagyokat és gazdagokat kínozza.
Ezt a nyomorúságot, melyre nap-nap után akad példa minden nagyvárosban,
már Lucretius is leírta:
Gyakran menekül palotájából,
Aki megunta az othonlétet,
De rögtön ismét hazatér,
Mert odakint sem jobb az élet.
Rohanva siet nyaralójába,
Mintha háza teteje állna lángban
És neki oltani kellene,
De amint átlépi a küszöböt: ásit,
Vagy mély álomba merül, feledést keresve,
Vagy ujra sietve megy a városba vissza.
(Lucretius III., 1073.)
Ezeknél az uraknál ifjú korukban az izomerőnek és nemzőerőnek kell
helytállania, későbbre azonban csak a szellemi erők maradnak; ezeknek
híjával azonban, vagy ha kifejlesztésük és működési terük korlátolt,
nagy a nyomorúság. Nem marad más hátra, mint az akarat, ez egyetlen
kimeríthetetlen erő, amelyet a szenvedelmek felélesztésével, pl. magas
hazárdjátékkal, e valóban lealacsonyító bűnnel ösztökélünk.
Általában minden foglalkozásnélküli egyén a benne uralkodó erők szerint
más és másféle játékot fog választani, foglalkoztatásuk céljából;
ilyenek a tekézés vagy sakkjáték, vadászat vagy festészet, lóverseny
vagy zene, kártya vagy költészet, címertan vagy filozófia s több efféle.
Rendszeres kutatás alapján az emberi erőkifejtésnek gyökerét három
fiziológiai alaptényezőben találjuk fel, amelyeknek megfelelően céltalan
foglalkoztatásuk az élvezeteknek három nemét eredményezi. Mindenki
azokat az élvezeteket fogja választani, amelyek az azokat előidéző és
őbenne túlsúlyban levő erőnek megfelelnek. Első helyt állnak a
reprodukáló erő nyujotta élvezetek, mint az evés, ivás, emésztés,
pihenés és alvás. Másodsorban következnek az ingerlékenység élvezetei: a
vándorlás, ugrás, birkózás, tánc, vívás, lovaglás, mindenféle athletikai
játék, a vadászat, sőt a harc is. Végül az érzékenység élvezetei: a
szemlélődés, gondolkodás, átérzés, költés, művészi alkotás, zene,
tanulás, olvasás, elmélkedés, feltalálás, filozofálás és több efféle. Az
élvezetek mindeme fajainak értékéről, fokáról és tartósságáról az olvasó
bővebben elmélkedhetik. Annyi azonban világos, hogy minél nemesebb az az
erő, melynek kifejtése élvezeteinket létrehozza, annál nagyobb lesz a
boldogságunk. Senki sem tagadhatja, hogy e tekintetben az első helyet az
érzékenység foglalja el, amely fiziológiai alaperő túlsúlya a másik
kettő fölött kiemeli az embert a többi állatfajok sorából.
Érzékenységünkhöz tartozik az ismereterőnk. Ennek túlsúlya tehát képesít
bennünket a megismerésre, az ú. n. szellemi élvezetekre, amelyek annál
nagyobbak, minél inkább van túlsúlyban érzékenységünk.[4]
A közönséges, normális ember élénk részvételét csak az olyan dolog képes
felkelteni, mely az akaratát ingerli és személyes érdekkel bír rá nézve.
Csakhogy az akaratnak minden tartós izgalma fájdalommal jár. Az akaratra
ható szándékos izgatószernek tekinthetjük a kártyajátékot, a „jó
társaságnak“ ezt az általános, mindenhol elterjedt foglalkozását. Ez
inkább csak csiklandozója az akaratnak, csak csekély érdek fűzödik
hozzá, állandó, komoly szenvedést nem okoz.[5]
Az olyan ember azonban, akinél az értelmi erők vannak túlsúlyban, a
legélénkebb részvételre képes, pusztán az ismeret útján, az akarat
minden beavatkozása nélkül, sőt ez valóságos szükséglete.
E részvét az embert oly régiókba vonja, ahol idegen a szenvedés, a
„könnyen élő istenek“ légkörébe. A legtöbb ember kába élete kicsinyes,
személyi érdekek és mindenféle nyomorúság közt telik el, vagy az unalom
vesz rajta erőt, ha nem munkálkodik gyakorlati céljaiért és a
szenvedelem vad tüze nem visz mozgást a tespedő tömegbe. Az erős
értelmiségű ember ellenben gondolatokban gazdag, eleven és jelentős
életet él: méltó és érdekes tárgyak foglalkoztatják, mihelyt csak
átengedheti magát azoknak és önmagában bírja a legnemesebb gyönyöröknek
a forrását. Bőségesen ellátják ösztönzéssel a természet művei, az emberi
munkásság szemlélete, minden korok és országok nagy tehetségeinek
különféle alkotásai, amelyeket igazán csak ő bír élvezni teljesen,
minthogy egyedül képes azokat teljesen átérteni és átérezni. A nagy
elmék őérette éltek, voltaképpen ő hozzá fordultak, míg a többiek, mint
véletlen hallgatók, csak a morzsákat és azt is csak félig fogják fel.
Ezáltal természetesen a többiek felett megvan az a szükséglete, hogy
tanuljon, lásson, búvárkodjék, elmélkedjék, gyakoroljon, szóval:
szüksége van szabad időre. De minthogy Voltaire szavai szerint csak
igazi szükségletek teremtenek igazi gyönyöröket, azért éppen e
szükséglete nyitja meg számára azokat a gyönyöröket, amelyek a többiek
előtt zárva maradnak. Ez utóbbiaknak mindennemű természeti és művészeti
szépség és szellemi alkotás, – még ha ugyancsak bőven veszik is magukat
körül ilyenekkel, – csak annyit jelent, mint az aggastyánnak a hetaerák.
Viszont az elsőbbséggel megáldott ember személyi élete mellett egy
másik, tisztán értelmi életet is él, amely hovatovább az elsőkkel
szemben létének igazi céljává válik. Míg a többieknek ez a petyhüdt,
üres, szomorú lét az egyetlen céljuk, neki ez eszköz csupán amannak, a
magasztosnak az elérésére. Főkép tehát az értelmi élet fogja
foglalkoztatni, mely a belátás és megismerés folytonos gyarapodásával
mindjobban nő összefüggésben és jelentőségben és, miként a keletkező
művészi alkotás, mindinkább kerek, bevégzett egésszé válik. A többieknek
ezzel szemben tisztára gyakorlati és személyes jólétre irányuló
életműködése csupán hosszában, de mélységben nem gyarapodhatik – mily
szomorú ellentét!