alakra, aki még daliás, életerős volt nem rég. Napról-napra sápadtabb
lett, a szemei beestek s valami tompa szürke réteg ült rajtok, csak
akkor villogtak rémletesen, zöld fényben, ha ingerült volt. A szemek
alatt egyre nagyobbak lettek a kék karikák. Néha megnézte magát a
tükörben és észrevette a foltokat: «Az Asmódi csizmapatkói, –
panaszkodék – egész éjjel rugdalta a pofámat.»
Csendes, nyugodt napjaiban (mert még voltak ilyen napjai) órákig
merengett, nézett a semmibe és jó volt. Órákig feküdt hasmánt a
szőnyegen, kártyát kevert, osztott s kiadogatott. Ha Apolka bejött és
megkérdezte, hogy érzi magát, fontoskodva susogta: «Kártyáztam az
istennel és nyertem.» Vigyorgott, víg volt, ha nyert és végtelen
levertség látszott rajta, ha vesztett.
Kérdezte Apolka, hogy _mibe_ játszanak. Lesütötte a fejét, olykor sírva
fakadt, de nem vallotta ki. Jámbor hangulatában még dudorászott is,
egészen ki lehetett vele jönni, nézte a keresztes pókját, hogy mit
csinál (biz az semmit se csinált). Délutánonkint betekintett az
istállóba, czukrot vitt a Waterloo-nak, simogatta a sörényét, veregette
a lapoczkáját; néha meg is csókolgatta az okos fehér lámpásos fejét;
vagy lement a kertbe, hol hozzá nem nyúlt a nemes kertészeti
növényekhez, a kaméliákhoz, a jáczintokhoz, a magnoliákhoz, hanem ahol
mezei virágokat látott a barázdákon, füvek között, azokat letépdelte,
körültüzdelte vele a kalapját.
A bolondok rendszerint a mezei virágokért rajongnak. A mezei virágok a
föld vad gondolatai, nyílnak magoktól szeszélyesen, össze-vissza. A
bolondok gondolatai az érzésnek az ész által meg nem nyesegetett
vadvirágai. Testvérek.
A várkert alsó részén, túl a filagorián, egy kiszáradt patak kavicsaiból
kiválogatta a színeseket, teli rakta velök a zsebeit. Különösen a
sáfrányszínűeknek örült, fenn aztán kiöntögette a czímerterem közepére;
már egy egész garmada volt s mikor Pruzsinszky jött vagy Pamutkay,
kevélyen mutogatta, mintha India kincsei volnának.
– Hm, no, gyüjtöttem valamicskét a leányomnak. Lesz mit aprítania a
tejbe, ha én behúnyom a szemeimet.
Mindig arra a leányra gondolt… Sajátszerű lázas ragaszkodás volt ez,
mely kivált akkor nyilvánult, ha rossz napjai voltak. Ilyenkor zúzott,
tört, borzasztó volt. Káprázatok kínozták, hangok támadtak a falból, a
bútorokból, tompák, zuhogók. Alakok jártak-keltek előtte, akiket más nem
látott, csak ő, ősapák szellemei szólították, csak ő hallotta és beszélt
velök, birokra kelt láthatatlan ellenségekkel, sorba vagdalta hozzájuk a
drága vázákat és mindent, amihez ért. Ilyenkor aztán futottak Apolkáért,
aki bejött és szemrehányóan megfeddte:
– Az isten szerelméért, negyedik István, mit csinál ön? Ej, ej, IV.
István!
Különösen ez a «negyedik István» megszólítás imponált neki. Az Apolka
tekintetétől megjuhászodott, lázban villogó szemei megteltek könnyekkel,
karjai leestek, melle megszűnt hörögni és zihálni. A fenevadból
gyámoltalan ember lett, akit a leányka kezén fogott és elvezetett, mint
egy kezes bárányt, az előszobába, ahol mindig volt készen egy vödör
jeges víz, amiből hideg borogatást tett a halántékaira. Iszonyodott a
hideg víztől, de mégis állta, didergett, a foga vaczogott, de még sem
mert ellenkezni, csak a kiaszott kezeit tette össze könyörögve:
– Kegyelem, Apolka!
A káprázatok és látományok csak kivételesen voltak némi összefüggésben a
valósággal. Egy este azzal futott ki a szobájából, hogy a holdat lelopta
az égről Makovnyik és Komár, éppen most lopták le, maga látta az ablakon
át, mikor egy nagy létrán másztak fel érte. A zsivány Makovnyik a csizma
sarkával lerúgott egy csillagot is. Egészen föl volt emiatt háborodva s
elrendelé, hogy verjék vasba Makovnyikot és Komárt.
Hát biz azt meg kellett tenni, mert a hold csakugyan nem volt a helyén
(valami apró felhő alá csúszott hirtelen). István gróf látni akarta,
hogyan vasalják meg őket, másnap is kiváncsi volt, hogyan ülnek vasban,
többször megnézegette, de mikor aztán a következő éjjel ismét feljött a
hold, hanyatt-homlok rohant le, hogy kiszabadítsa őket, mert a holdat
visszatették.
– Igaz, hogy egy jó nagy darabot már megettetek belőle, gazemberek!
Mikor aztán levették a vasat a lábukról, magához intette Makovnyikot és
nagy hamiskásan, pajtáskodón kacsintott rá a balszemével.
– Nagy oktondik vagytok. A hold nem sokat ér se nektek, se a világnak. A
hold a békák gyertyája. Hanem, ha már valamit akartok – súgta a
Makovnyik fülébe – lopjátok el a napot. Hallod-e fiam, Makovnyik, a
napot. Ez lesz a parádé.
A hű Makovnyik kezet csókolt engedelmesen és a fejével bólintott, hogy
jó, el fogja lopni a napot, ha a méltóságos úr úgy parancsolja.
Ennek aztán annyira megörült, hogy behítta nagy bizalmasan a szobájába
Makovnyikot és Pamutkayt is.
– Ez nagy dolog lesz, hallod-e! Ez egy kitünő eszme. De persze, ezt maga
nem érti, «ezredes». Te ellopod a napot, Makovnyik, de nem holnap, se
holnapután, hanem majd én megmondom, mikor. A Pamutkaynak sok pénzt
adok, de igen sok pénzt, hogy ami csak kész gyertya van és faggyú a
gyertyamártáshoz az országban, azt mind összevásárolja előbb s mikor
bekövetkezik az örök éj, akkor azt borzasztó áron eladjuk. Hát nem
vagyok én furfangos ember, Pamutkay? Hát szóljon már, mi?
Tapsolt, ugrándozott, hogy ilyesmit kigondolt, széles jó kedvében
zsebébe nyúlt és megajándékozta Makovnyikot egy kék kavicscsal.
– Itt van neked egy kis előleg, Makovnyik.
Látszott, hogy bizonyos vékony szálak még kötik az egyik gondolatát a
másikhoz, de mennyire vékonyak. Jaj, ha azok is elszakadnak!…
Azontúl gyakran emlegette Makovnyikot, hogy hol van, mit csinál, mindig
titkosan, suttogva, mint ahogy egy czinkos tudakozódik a másikról.
Amellett egynéhányszor szólott Bakrának és másoknak is a bekövetkezendő
nagy változásról. Egyszer valami szó volt a kalendáriumról, komolykodva
ütötte fel fejét, mint egy professzor.
– Ostobaság! Az emberek együgyűek, Pruzsinszky, a színek után
számítanak. Egy darab fehér világ egy nap, egy darab fekete világ egy
éj, a másik darab fehér világ két nap, a másik darab fekete világ két
éj, de majd meglátnád, ha a világ mindig egyszínű lenne, hogyan
számítanák össze a napokat. Mi is lenne az, hehehe! Pedig az így lesz,
Pruzsinszky, neked megmondhatom, ha tovább nem adod.
Több ily jel mutatta a beavatottak előtt, hogy az agyrendszere még nem
mondott fel minden törvényt. Az egyik kerék küllője még itt-ott beillik
a másiknak a rovátkáiba. Még örültek is neki, hogy olyan következetesen
várja azt az örök éjt.
És jött is az lassan, lábujjhegyen és mégis biztosan, egyre
közelebb-közelebb, de csak az ő számára.
A külső események csak elősegítették. Levél érkezett Zsolna
polgármesterétől, Blázytól, hogy a Nedeczen tartózkodó Trnowszky
Apollónia megörökölvén az elhalt Trnowszky Péter vagyonát, számára
gyámul és a végrendelet végrehajtójául ő (t. i. Blázy) neveztetett ki,
minek folytán felkéri a méltóságos grófot, méltóztassék a nevezett
kisasszonyt a törvényes kezekbe kiszolgáltatni, joga lévén azonban
felszámítani összes költségeit, kiadásait és a tartási díjat.
Ellenesetben pört volna kénytelen indítani stb.
Pongrácz István fölkiáltott:
– Hát indítsa meg a pört, Blázy uram. Én az Apolkát ki nem adom, mert az
nálam hadi túsz és nem kosztos leány. Maholnap a saját leányom lesz,
Pongrácz grófkisasszony.
S azzal tizenkét pálczaütést rendelt vágatni a levél hozójára és két-két
fegyveres őrt állíttatott éjjel-nappal az Apolka lakosztályának ajtaja
és kívül az ablakai elé, hogy el ne lophassák.
Most már aztán Blázy uramnak se maradt más útja, mint a törvény;
összefogóztak Tarnóczyval, egyik a gyámleányát akarta, másik a
menyasszonyát. A dolog egyre sürgősebb lett, amint kiszivárogtak a
vészjósló tünetek a gróf elmeállapotában. Nem szabad tovább ott hagyni.
Vétek volna. Ki tudja, mi történhetik. Mindenekelőtt meg kellett
akadályozni az adoptálást. És ez könnyen is ment. A miniszter már
magától nem terjesztette fel a kérvényt a felség elé, hanem egy
széljegyzettel, mely valószínüleg a trencsénmegyei képviselők
informálásából támadt s melyet, pro memoria, maga ő exczellencziája írt
czeruzával ilyen bürokratikus formában: «Elméje részben távol van»,
hevert az örök pihenésre szánt akták között.
Jártak ketten Bécsben a királynál, jártak a miniszteriumnál, a
képviselőknél, de e szánandó alak, az ember-roncs, akinek már a saját
cselédei is csupán kiméletből, meg a saját, ideig-óráig tartó jólétükért
engedelmeskedtek, még mindig nagy, félelmetes hatalom volt ott, ahol
pedig egy szál ember olyan kis súlylyal esik a latba. Hja, a _kilencz
szarvú_ ember máskép számít. A kilencz szarvával kilencz felé döfhet.
Egy Pongrácz grófot kimélni kell. A kilenczágú korona mögé nem üti be
okos ember az orrát. S a magas állású férfiak mind okos emberek,
vonogatták a vállukat:
– Igaz, igaz és ennélfogva majd meg is itéli a leányt önöknek a bíróság.
Meg, de mikor? Egy egész halmaz vád került már együvé a biróságnál
Pongrácz István ellen, de mit ér, ha a főrendek mentelmi bizottsága soha
se bírt együvé kerülni.
Végre, mikor már mindenfelé jártak, mikor már hírlapilag is
szellőztették a «zsolnai fogolyleány történetét» és az se használt, azt
a jó tanácsot adta nekik a budetini parancsnok:
– Hiszen semmi sem könnyebb, mint a leányhoz hozzá jutni, csak a módját
kell eltalálni. Én ösmerem István öcsémet, most nem tudom, hogy van,
mert engem se eresztenek be a kapuján hónapok óta és ez gyanús
körülmény, egyébiránt az egész környezete léhűtő, élősdi nép, de ha
megmaradt valami az eszéből, akkor megvan a férfias karaktere is, egy
bizonyos hóbortos becsület. A leány túsz nála, hát ki nem adja, csak ha
az Estellát hozza neki vissza a beszterczei magisztrátus, de akkor, a
fejemet teszem rá, szó nélkül kiadja. Fogadj erre, Blázy!
– E biz igaz lehet! – kiáltott fel a fiatal ügyvéd mohón kapva az
egyszerű gondolat után. – Hogy ez eddig eszembe nem jutott.
– Hm! – felelte Blázy. – Megpróbáljuk a dolgot. De hol találjuk meg
Estellát?
– Egy gombostűt is meg lehet találni, ha az ember nem sajnálja érte a
fáradságot. A beszterczei magisztrátus előkerítése meg éppen könnyű.
Tegnap olvastam valamelyik lapban, hogy Lengeffy Losonczon tart
előadásokat.
A terv megtetszett Tarnóczynak s mingyárt másnap elindult Estellát
fölkeresni Beszterczebányára. Ott csak annyit bírt kinyomozni, hogy évek
előtt elmentek innen lakni Érsekujvárra.
Egy tehetős varga beszélt nekik róluk, odatevén a végére:
– No, ha találkozik vele, ugyan említse meg, hogy már megküldhetné a
száz forintomat.
Érsekujvártt is csakhamar találkozott egy kollégájával, aki emlékezett
rá, hogy régente csakugyan lakott itt Behenczy, egy figyelemre méltó
hölgyecskével, hanem csak rövid ideig, később átköltözött Vágujhelyre.
Neki magának is adósa maradt hetven forinttal.
– Ugyan említse meg neki, ha valahol megtalálja.
Tarnóczy ennek is megigérte, hogy megemlíti és Vágujhelyre ment. Ott
arra a hirre, hogy valaki Behenczyt keresi, mingyárt összeszaladt vagy
negyven zsidó, akiknek mind tartozott Behenczy. (Itt, úgy tetszik,
hosszabb időt töltött ő méltósága.) Ahelyett azonban, hogy ő
kérdezősködhetett volna a zsidóktól, azok rohanták meg ravasz
kérdésekkel annak a kiszimatolására, hogy miért keresi.
A zsidók egyébiránt mindent tudtak. Hogy most éppen az az idő van,
amikor a Behenczy bárók a Krivánka melletti ócska kastélyban
tartózkodnak, bizonyosan ott lesz Estella is, ha azóta meg nem szökött
valami katonatiszttel.
– Hogyan? Ismeretsége volt itt valami katonatiszttel?
– Nem is egygyel.
– Tehát azt gondolják, hogy talán elszöktette valamelyik?
– Az csak rajta fordult meg.
Az egyik hitelező, Brüll Ármin, lovagiasan közbevágott:
– No, az nem igaz. Én még két év előtt láttam Kassán a Behenczy báróval.
– Bah! De hátha azóta szökött meg…
– Nem hiszem – felelte Brüll úr rossz magyarságával, – mert az most már
a katonatiszteken fordúlja magát.
Tarnóczy tehát minden pihenés nélkül azzal a reménynyel indult a
krivánkai ócska fészket felkeresni, hogy Estellát megtalálja.
Egész Krivánkáig tengelyen lehet utazni, de azon túl csak gyalogösvény
vezetett szűk hegyhasadék közt, sziklába vájt garádicsokon, hegynek fel,
mélységeken át a Behenczyek kastélyához. Úgy el volt az rejtve, fellegbe
nyujtózkodó hegyek között, az ember szinte kiérezte, mire volt jó a
Behenczyeknek hajdanta; valami kincset eldugni benne, teszem azt, egy
szép asszonyt, akit szerettek, féltettek, de nem mutogattak, mert nem
volt törvényes feleség.
Mélyen bent, a sztrahói völgyben volt egy púp, egy pörsenés, vagy négy
holdnyi, beültetve szelid gesztenyékkel. E domb közepén, néhány százados
fenyőtől körülvéve, mintha szuronyok strázsálnák, állt ez a kis kastély.
És éppen az volt a baja, hogy _állt_. A jelenlegi Behenczyek sokszor
kivánták magokban, bárcsak minduntalan át lehetne tolni más vidékre.
Talán hogy nem tetszett nekik ez a vidék? Dehogy. A vidék elragadó volt,
de nekik be nem vágott, mert már nagyon ösmerték itt őket. Mindig
más-más helyen vigan lehetett volna éldegélni.
Tarnóczynak gyalog kellett indulnia Krivánkáról, ott hagyva a fogadott
szekerest a falusi korcsmában, hadd bámulja addig az ivóban felakasztott
Jánosik képét, ki itt valamikor népszerű zsivány volt és nagy gavallér:
hét likra kapcsolódott a hasszíjja.
Egy suhanczot vett vezetőnek maga mellé, aki azt állítá, hogy jól ösmeri
az utat és a bárókat.
– Voltál már náluk?
– De hányszor!
– Hát azt a szép leányt is ösmered?
A legényke csodálkozó szemeket meresztett:
– Nincs ott más, csak egy gazdasszony, de az csunya, ránczos.
– Tudom, tudom, hallottam róla, valami Rozsákné, de azonfelül.
– Ej no, a Rozsákné régen letette már a kanalat.
– Mit értesz ez alatt?
– Hogy már nem eszik többet. – Ámbátor akkor se evett ő kelme, isten
nyugosztalja, amikor még élt.
– Hát meghalt?
– Hiszen váltig azt beszélem. Alkalmasint azért halt meg szegény, hogy
nem evett.
– Hát miért nem evett?
– No, mert nem adtak neki a bárók.
– És miért nem adtak?
– No, mert maguknak se volt.
– Úgy? És most új gazdasszony van?
– Az van.
– Más nő nincs a háznál?
– Nincs.
Tarnóczy kedvetlenűl harapdálta a kis szőke bajszát s nyakazta
egyre-másra botjával a dércsipte fonnyadt növényeket az út két szélén.
– Az új gazdasszonyt hogyan hivják?
– Estellának.
– Akkor hát siessünk Isten nevében.
S vigan, ruganyosan kettőztette meg lépteit, fel a «Kokol» hegyre. Innen
már meg tudta mutatni a suhancz a kinyujtott kezével, hogy merre van a
Behenczy-kastély.
– Ott, ahol az a füst látszik?
– Idébb. A kastélyban ritkán van füst. Az pásztortűzből való.
Kis negyedóra mulva elérték a «Blato» nevű fenyőerdőcskét, ahol egy
kanyarodónál előbukkant egy torzonborz ember nagy csizmákban, kopottas
téli kabátban, a báránybőrsapka egészen le volt húzva a tarkójára.
A suhancz megdöfte az ügyvédet.
– Ni, az öreg báró!
Tarnóczy ösmerte az öreget, látta egy párszor Zsolnán, de esze ágába se
jutott, hogy ez legyen az az elegáns, finom monoklis alak, ezzel az
elhanyagolt hajjal és szakállal. De amint közelebb jött és jobban
megnézte, kezdett apródonkint ráösmergetni. Hm, persze, itt nincs kéznél
se fodrász, se divatkereskedés.
– Jó napot, báró úr! – üdvözölte kalapját leemelve.
– Pszt, pszt! – sziszegett a báró és a kezeivel mutogatott, hogy
menjenek odább.
Tarnóczy és a suhancz szót fogadtak, mire Behenczy is követte őket vagy
negyven lépésnyire, ahol nyájas mosolylyal tette kezét a fiatal
ügyvédébe:
– Kihez van szerencsém?
– Én Tarnóczy Emil zsolnai ügyvéd vagyok, azt reméltem, ösmer a báró úr.
– Hogyne, hogyne! – szólt örvendezve, bár látszott rajta, hogy nem
emlékszik rá – isten hozta, isten hozta! Milyen szerencse, kutyamája!
(És a kezeit dörzsölte.) Bocsássa meg, hogy olyan udvariatlan voltam… de
féltem, hogy elhessenti a fenyves-madarakat… pedig nagy fogás lesz, nagy
fogás…
– Ah igen, a báró úr…
– Nos, igen, igen, féltem, hogy belelép a hurkokba, hogy elrontja a
vesszőimet…
– A vesszőit?
– Ej, én istenem. Annyi az üres időm itt a birtokon. És valami sportot
csak kell csinálni. Végre is nem vadászhatok oroszlánokra. Egyszerűen
abból az okból…
Végigtekintett piszkos kabátján s ez megzavarta némileg, szórakozottan
egészíté ki a mondatot…
– Abból az okból, mert puskaporom nincs. Azaz, hogy ez nem volna elég
ok… ámbátor az is elég ok volna, de az ördög vigyen el, ha nem azt
akarom mondani, hogy azért, mert oroszlánok nincsenek.
– Hát persze.
– Azért hát csak a fenyvesmadarakra vetem magam. De az is igen szép
mulatság. Az ember nem öl, nem ont vért. Ez a humánus század sportja. A
madarak maguktól mennek be a hurokba. A többi főurak is az ilyen sportot
csinálják Budapesten, a bankok, pénzintézetek élére állva. Hát nincs
igazam, spektábilis?… De ne beszéljünk erről, mondja inkább, hol veszi
itt magát, ahol csak a madár jár?
– Éppen a báró urat keresem, azaz hogy inkább a fiatal bárót.
– No, no – szólt gyanakodva, – valami adósság?
– Oh nem, egészen más természetű ügy.
– Titok?
– Nem.
Behenczy a fiatal ügyvéd karjába füzte a magáét, olyan bizalmasan,
melegen, mintha örökké ismerték volna egymást.
– Hát halljuk. Hozott nekünk valamit? – unszolá finom mosolylyal.
– Nem. Vinni akarok valamit.
De már erre meghökkent Behenczy, ez megzavarta; kereste elméjében, hogy
mit vihetne ez el tőlük, de nem talált semmit.
– Az Estellát akarom elvinni.
A báró szája nyitva maradt bámészkodásában. Az Estellát? Mintha azt
mondta volna, hogy a mohot jött leszedni a kastély fedeléről, hogy
elvigye. Azon gondolkozott, hogy mire való lehet az Estella valakinek?
– Az Estellát? – szólt és még egyszer a szeme közé nézett. – Igazán?
– Azért jöttem.
– Hm. És minek önnek az Estella?
– Boldogságom függ tőle.
A báró akaratlanul elmosolyodott, hajlandó lett volna a fejét csóválni,
de csak mégis tartóztatta magát, végre is de gustibus non est
disputandum. Vannak különös szenvedélyek a világon. Flugentius Artos a
maga nagyanyjába volt szerelmes, James Clartont egy csonka lábú asszony
gerjeszté gyöngéd érzelmekre, még talán Miss Pastrana is tetszett
valakinek. És ami fő, a dologból valami jó is cseppenhet. Bizony, rájuk
férne most egy «véletlen», mert nagyon «gyengén» vannak. Sőt napok óta
várt is valami ilyen égi mannát, de mégis a kétely és félelem egy
nemével kérdé:
– És mikor látta ön Estellát utoljára?
– Sohasem láttam.
– Akkor egyszerűen nem értek egy szót sem azokból, amiket ön mond,
fiatal ember – jelenté ki kesernyés, csalódott hangon.
– Majd elbeszélem útközben.
Intett a suhancznak, hogy maradjon el és csak messziről kövesse őket.
Így mentek karonfogva, le a völgynek, a borókaillatos erdei úton,
miközben Tarnóczy elmondott őszintén mindent, miként került az ő
menyasszonya a Besztercze ellen induló Pongrácz István kezébe túsz
gyanánt, Estella helyett – s hogy az egyedüli mód hozzájutni, az Estella
visszavitele.
Pál báró egészen nekiderült arczczal helyeselte tervét és így szólt:
– Valóban, igen praktikus gondolat, de félek, hogy a fiam nehézségeket
fog csinálni. Ő, tetszik tudni, nagyon megszokta a szegény teremtést
annyi év óta… Ah, ők meglehetősen össze vannak fűződve.
– Tehát azt hiszi a báró, hogy hasztalanul jöttem?
– No, no, azt épen nem mondanám, hanem hogy…
– Legyen, kérem, őszinte hozzám.
– Hogy lesznek különféle akadályok.
– Például?
– Hát teszem azt, hogy csak egyet említsek, Estella ez idő szerint a
házvezetőné tisztét teljesíti. Mit csináljunk mi egy ilyen ügyes,
kipróbált házvezetőné nélkül, ha ön elviszi? Hol kapunk helyette
másikat? Mi szegény emberek vagyunk, uram, nekünk Estella sokat ér, ki
kárpótol érte?
– Ha csak a pénzbeli kárpótlásról van szó, báró úr, arra én kész vagyok.
Az idősebb Behenczy a kezeit dörzsölte, de amellett méltatlankodó arczot
vágott.
– Oh nem, uram. Nem a hitvány materiális szempontot veszem, oh nem; de
veszem azt a szeretetteljes ragaszkodást, mely melegített, azt a
lelkiekben esett rövidséget, mely távozásával érne. Ami a pénzt illeti,
pokolba a pénzzel! Sem én, sem a fiam el nem fogadnánk egy garast sem.
Csak még az kellene uram! Nem mondom azonban, hogy pillanatnyi
helyzetünkben egy kis kölcsönt visszautasítanánk, ha jó baráttól jön.
– Parancsoljon velem.
– Nos, kedves barátom, én rajta leszek, – szólt a báró s hirtelen
elhatározással kezét a Tarnóczyéba csapta, – én megvallom, rokonszenvet
érzek ön iránt s ahol egy jó tettre nyílik kilátás, ott én sohasem
hozakodom elő az önérdekkel. Mindig a fiatalság barátja voltam s az is
maradok, kutya mája…
– Köszönöm, báró úr. E szerint lesz kegyes pártfogolni kérésemet a
fiatal bárónál…
– Itt a szavam rá s még ma, vagy legkésőbb holnap, megkapja Estellát.
Hová vigyem önnek?
– Nem mehetek most mingyárt érte?
– No persze! Ne legyen annyira türelmetlen. Juventus ventus. Minden
legyen s mingyárt legyen. Türelem édes fiam. Azt tartja a tót közmondás:
Nye kazal sa Pan Boch blaznit. (Az isten nem ajánlotta a bolondozást.)
Lassúság és okosság. Idő kell és rábeszélés kell. Csak bízza ön rám és
menjen vissza nyugodtan a szállására. Hol van szállva?
– A krivánkai korcsmában.
– Hát ott lesz az Estella ma vagy holnap, punktum.
A fiatal prókátor boldogan hálálkodott az öregnek, mire meleg
kézszorongatások között elváltak a Palugyai-féle akolnál, ahol nagy
csatarával csörtettek eleibök az ugató juhászkutyák; Tarnóczy
visszafordult Krivánka felé, a báró pedig a kastélyba indult, de alig
tett pár lépést, mintha véletlenül ötlene eszébe, rákiáltott a fiatal
emberre:
– Hophó! Vissza csak egy kicsit, kis spektábilis! Elfelejtettem valamit.
Tarnóczy készségesen fordult vissza és futott feléje.
– Parancsoljon, kérem!
– Nos, igen – szólt kissé zavartan – kényes ügy, kellemetlen ügy, de túl
kell esni rajta… azt gondolom, jobb lesz, ha túlesünk… A kölcsönkéről
van szó… (s fitymálva biggyesztgette az ajkait.) A fiú könnyelmű egy
kicsit, könnyelműen van nevelve, az én hibám is, de az övé is.
Egyébiránt ezen most nem lehet segíteni. A kölcsönt okvetlenül meg kell
neki említenem. Én istenem, ez már a század, ez az átkozott század! A
legszebb tettekhez is hozzá kell tapadnia egy kis prózának. Az Isten
verje meg ezt a XIX-ik századot! Hát hány forintot mondhatok neki?
Tarnóczy habozva felelt:
– Nem tudom. Igazán nem tudom. Talán kétszáz forintot.
Behenczy Pál gúnyosan felkaczagott:
– Bagatelle! Kétszáz forint! Az egy napra való a kölyöknek. Oh, Istenem,
önnek nincsen fogalma, hogy mennyire rosszúl van nevelve ez a fiú. Aztán
tessék meggondolni, hogy az Estellát már maga Pongrácz István hatszáz
forintért vette Zsolnán. És kitől? Egy közönséges komédiástól! Nem, nem,
ön túlságosan fösvény, édes fiam, egy Behenczy báróval szemben. Ön egy
igazi Harpagon (s tréfásan veregette meg az ügyvéd vállait). Kutya mája,
ön egy hatszáz forintos jószágért kétszázat akar igérni.
– Igen, de akkor még valószínűleg szebb volt – jegyzé meg az ügyvéd
kedélyesen.
– Bah, – pattant fel a báró, – de ön nem a szépségeért akarja bírni.
Mert igaz, hogy szebb volt akkor, de most okosabb, kövérebb.
Ez a tónus felbőszíté kissé az ügyvédet, akaratlanul is csípős lett:
– Csak talán nem akarják font számra eladni?
– No, no, fiatal ember. No, no. Nem az eladásról van szó, de egy
kölcsönös szivességről. Becsületemre mondom, semmi másról. Mikor én a
walesi herczeggel vadásztam, ezelőtt egy pár évvel, akkor így szólt
hozzám a walesi: «Egy róka, kedves Behenczy, amelyiknek a farka még
nincs a kezünkben, senkié.» A dolog még szétmehet. Tegyünk úgy, mintha
semmit se beszéltünk volna.
– Hát jól van – kiáltott fel az ügyvéd, – szívesen szolgálok hatszáz
forinttal.
– Top – mondá hirtelen a báró s újra belecsapott az ügyvéd tenyerébe.
Ezzel ismét az előbbihez hasonló meleg kézszorítgatások közt váltak el s
Pál báró meg sem állt többé, csak otthon, a kastély gyommal, labodával
benőtt udvarán, ahol Estella tinóra-gombát terítgetett egy
szalmagyékényre.
Hanem bizony nagyon beleharapott az idő a fizimiskájába, petyhüdt volt
az arczbőre, a festék látható marásaival, ránczon ráncz: a termete is
összeesett, úgy nézett ki, mint egy csutak. Csak a hajdan szép álla
viselte magát derekasan, eresztvén magából egy vicze-állat. Talán hogy
az egyiket a Pál báró csipkedje, a másikat pedig a Károly báró.
– No, hol a madarak? – kérdé a betoppanó Behenczytől.