annyira, hogy megelőzzem.
– Engem akar kivinni?
– Önt.
– Nem mehetek.
– Éppen arra jöttem kérni, hogy helyettesítse magát általam. Ez a
véletlen úgy hullott le nekem, mint a mennyei manna. Okvetlen beszélnem
kell Apolkával. S a várba bejutni, kivált a belső szobákba, mondják,
nagyon nehéz. Tegye meg nekem ezt a szivességet.
– Hm – morgott az öreg, – jó, jó, én nem bánom, de hátha valami
főbenjáró ügy, valami zsíros falat. Hát mindenekelőtt tisztázzuk az
eszméket, kartárs úr; mi lesz a honoráriummal?
– Legyen a honorárium az öné.
– Hova gondol? Én becsületes ember vagyok, gentleman vagyok. Hogy mer ön
engem megsérteni? Hanem felezzük meg a honoráriumot, kartárs úr.
– Jó, ha így akarja.
E pillanatban kopogtattak kívülről az irodaajtón.
– Tehát a fele. Ebbe maradunk. Szabad!
Pamutkay uram volt a jött s miután Kurka úr nagyfontosságú, sürgős
teendők által volt akadályozva, Tarnóczy Emilt ajánlotta maga helyett,
kit aztán, amint láttuk, el is vitt Nedeczre Pamutkay.
De még aznap este visszatért Zsolnára Pamutkay, meghált a
nagyvendéglőben és korán reggel újra beállított Kurkához, hogy jőjjön
azonnal Nedeczre.
– No, no. Hát Tarnóczy nem volt ott?
– Ott volt, de mind kevés.
Kurka csodálkozott. Kevés? Egy fiskális semmihez sem kevés. Nem olyan
az, mint mikor ökröt ütnek le taglóval, vagy a bőrét nyúzzák, hogy még
egy szelindek kellene hozzá, vagy még egy mészároslegény. Az ügyvéd akár
egy egész vármegyét meg tud nyúzni egymaga.
Még jobban álmélkodék azonban, mikor a bricskát, amin ültek, a
temető-utczában megállíttatta Pamutkay a Flóris János zöld sorompós háza
előtt s odaszólt a kocsisnak:
– Menjen be, János, a tekintetes úrért.
S ezzel átült a kocsis mellé az első ülésre, hogy az érkezőnek helyet
adjon.
Kurka úr apprehenzivus képet vágott:
– Hát nem vagyok én elég önöknek?
– Mind kevés, kérem alássan. Ha nagyobb volna a kocsi, még egy csomó
ügyvédet vinnék magammal.
– Az ördögbe! – dünnyögött Kurka úr. – Miféle ügylet lehet az? Nem
tudja, tisztartó úr?
– Bizony, nem szolgálhatok vele.
Miután Flóris ügyvéd úr is elhelyezkedett egy Deák-köpenyegbe
burkolózva, megindultak. De Kurka úr kiváncsisága csak nem tudott
lelohadni s mert Flóris kollégával úgy sem beszélgethetett (Flóris
kolléga süket volt), folytonos kérdezősködéssel nyakgatta útközben
Pamutkayt, úgy is szokása lévén sokat kérdezni és keveset felelni.
– Tehát a Tarnóczy kollégát is ott találjuk?
– Nem gondolnám – felelte Pamutkay rejtélyesen.
– Úgy? Ő már végzett?
– Igen, ő már nem lesz ott.
Kurka úr egyre kiváncsiabb lett, az első kortyok még csak nevelték a
tudás-szomját.
– Úgy? Már visszajött? Persze, csinos honoráriummal. A gróf gavallér
ember, jól fizet, ugyebár?
– Túlságosan is – morogta a tisztartó.
– Tehát meg van elégedve Tarnóczy?
– Meg vagyok győződve, hogy kevesebbel is beérte volna.
– Hm. És nem tudja véletlenül a tisztartó úr, hogy mi volt a honorárium?
Nagyon lekötelezne e közléssel, mert…
Pamutkay uram zavarba jött, kelletlenül vakargatta vastag, vörös,
kálvinista nyakát és szörcsögtette pipáját, látszott rajta, hogy tudja,
csak nem akarja elárulni.
– Majd megmondja ő maga annak idején. Mire való az a nagy kiváncsiság?
Kurka úr egy kis burnótot szítt fel szelenczéjéből, aztán bizalmasan
hajolt a tisztartóhoz, hogy a kocsis ne hallja:
– Őszinte leszek. Azért szeretném tudni, mert a fele engem illet, úgy
egyeztünk meg.
Pamutkay meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék:
– Jól teszi, ügyvéd úr, ha az egészet neki hagyja.
Erre azután Kurka úr elkezdett pattogni, hogy minek nézi őt a tisztartó,
tékozlónak-e, vagy bolondnak, de Pamutkay uram ezután is hajthatatlan
maradt.
– No, én bizony mégis azt tanácslom.
Valami átláthatlan homályt, valami különöset szimatolt a Kurka úr orra s
minél tovább haladt oknyomozó elmélkedéseiben, a körülmények latolásában
és a szálak összeszedésében, még csak inkább nőtt a homály.
Pongrácz István gróf egyedül fogadta a két ügyvédet, Apolka se volt most
bent. Kurtán végeztek. A gróf előadta szándékát Apolka adoptálására
nézve s megkérdezte őket, megcsinálják-e a kérvényt, igen, vagy nem? A
sok beszédnek nincs értelme – mondá.
Mindketten vállalkoztak. (Flóris úr a magával hozott tubussal fogott el
minden szót.) A ravasz várúr kiváló üzleti érzékről tett tanuságot (de
iszen van annak elég esze), azt kérdezvén tőlük:
– Nos, hát melyikük csinálja meg olcsóbban?
Mire a két ügyvéd, szégyen ide, szégyen oda, elkezdett lefelé
liczitálni, ami alapjában igen mulatságos jelenet volt és jó kedélyre
hangolta a beteget. Végre is Kurka úr annyit engedett, hogy már szinte
ingyen volt, még talán a bélyeg-költség se futja, mert Kurka úr többet
tudott, mint Flóris úr (Kurka úr már azt is tudta, hogy a vármegye
_leggazdagabb_ kisasszonyát teszi most kontesszé – majd meglesz ennek a
jutalma más oldalról), tehát Kurka úrra lett rábízva az adoptálás
keresztülvitele, az okmányok beszerzése és a kérvény fölszerelése.
Kurka úr különös beszélő kedvében volt, szeretett volna még csevegni a
klienssel, egyetmást kikérdezni tőle, különösen az érdekelte, hogy
Tarnóczyval mi történt, de a várúr aláírván a felhatalmazást, ridegen
bocsátotta el őket. Odalent az udvaron már várta a friss fogat, mely
visszavigye. Puszta, kihalt volt az udvar, mint egy elátkozott váré;
sehol egy élő lény, csak egy vizsla őgyelgett a kút körül és Pamutkay
állt a kocsi mellett.
Elbúcsúzván tőle, lépésben indultak meg a lovak a kapu-ívezet alatt; de
amint a bricska derékig kibukkant a kapu alól, egyszerre valami
csillámló tárgy pottyant a Kurka ölébe, mintha az égből hullana le.
Fent az emeleten egy nyitott ablak csapódott be.
Kurka hirtelen a fényes tárgy után kapott, hát egy kis ezüst gyűszű volt
és a kis gyűszűbe belegyömöszölve egy keményre összehajtogatott
papirdarab.
Kibontogatta óvatosan, föltette pápaszemét és a következőket olvasta a
finom női írásból:
«Tarnóczy Miloslav börtönbe van vetve, itt ül a várban. Jólelkű emberek
kéretnek a kiszabadítására.»
– Ehol ni, – dünnyögte Kurka úr magában, – kezdem már érteni Pamutkayt.
NEGYEDIK RÉSZ. AZ ÉJ.
Villámhirtelen terjedt el Zsolnán, hogy Tarnóczy Emil fogságban ül,
amihez a legkülönbözőbb hirek és kombinácziók füződtek, kivált néhány
nap mulva, mikor Kurka úr ujra átrándult Nedeczre, hogy a fölszerelt
kérvényt bemutassa és aláírassa, amely alkalommal azt kérdezte tőle a
gróf, hogy mi az a «capitis diminutio?»
Van-e még a jus gladii-nak valami hatályossága? S hogy mi a büntetése,
aki jogtalanul él a régi pallosjoggal?
– Bizony halál – mondá Kurka úr.
Pongrácz István rábámult bambán, merev, üveges szemekkel és csak nagy
sokára kérdé:
– Hátha egy őrült teszi?
Ilyen vészjósló részletek szivárogtak ki ráadásul a meztelen tényhez,
hogy fogva van s addig-addig keringtek a Tarnóczy sopánkodó barátai
közt, míg végre az egész eset belejutott, természetesen czikornyás
hozzáadásokkal, valamelyik pesti lapba «Egy oligarcha garázdálkodása»
czím alatt.
A lapközlemény éppen szűk időben jött, mindjárt nyakon fogta egy éhes
ellenzéki képviselő és meginterpellálta a belügyminisztert, hogy
tekintettel erre, meg arra, szándékozik-e valamit tenni?
A belügyminiszter azt válaszolta, hogy hivatalos tudomása nincs a
dologról, a lapoknak pedig nem lehet hinni (már akkor se lehetett nekik
hinni s mégis olvassák őket azóta is), hanem majd beszerzi a hivatalos
adatokat s azok értelmében fog eljárni. (Élénk helyeslés jobbról.)
A ház, ez az óriási lomha test, egyet lépett tovább s ezzel vége volt –
de a belügyminiszter még onnan az ülésből sürgönyzött a trencséni
főispánnak, hogy azonnal tegyen jelentést.
A trencséni főispán már maga is hallott valamit a bebörtönzött ügyvédről
s nyomban lovas huszárt menesztett Nedeczre atyafiságos levéllel
Pongrácz Istvánhoz, hogy az elfogott fiskálist (ámbár csak örül az ember
lelke, ha az e fajta nép húzza a rövidebbet) haladéktalanul bocsássa
szabadon, mert ő tőle jelentést kíván a miniszter s ezt úgy óhajtaná
megkonczipiálni, hogy ez mindössze kedélyes vendégmarasztás volt a régi
idők szellemében és a nevezett fiskális ez idő szerint már nem is
tartózkodik a várban.
István gróf elolvasta a levelet, kétszer, háromszor egymásután. Már
akkor fent járt, de nagyon halványan nézett ki és a szemei zavart
tükrében ott ült egy idegenszerű rém.
Egy egész óráig hiába várt választ odalent toporzékoló lovon a megyei
huszár.
Pruzsinszky lépett be:
– Nem akarsz a levélre felelni?
Összerezzent. A váll-lapoczkáit félénken húzta össze:
– Hát mit feleljek?
– Előbb azt kellene tudnom, hogy mire.
– Szemtelen vagy Pruzsinszky. Nem mondom meg, mi van a levélben. Mert
mikor ezek a kutyák ugatnak, akkor az isten alszik. Lábujjhegyen járj
olyankor.
Tétova tekintete az ősök arczképein bolyongott. A szavaiban alig
látszott valami helyes összefüggés.
– Üldöznek Pruzsinszky, – mondá és a levelet összemorzsolta. Majd az
ősök felé fordult és rájok kiáltott: «No hát, mit csodálkoztok,
apuskák!»
– Nagyon izgatott vagy István.
– Ah, dehogy. Hát adj egy czeruzát Pruzsinszky.
Pruzsinszky előkeresett neki egy czeruzát és egy levélpapirost.
– Hahaha, milyen nevetség. Egy czeruzát! Ahelyett, hogy azt mondanám,
adj egy kardot. Milyen világ ez! Az emberek megőrültek. De úgy kell
lenni. Ide hallgass Pruzsinszky! az éjjel azt álmodtam, egy öreg ember
jött hozzám, ősz szakállal, ágyam fölé hajolt, szívemre tette a kezét,
ezeket mondva: «Állj meg.» És azóta megállt a szívem, nem ver.
– Ugyan, ne képzelődj, az lehetetlen.
– Hát nézd meg, tapogasd meg, Pruzsinszky – és felgombolta a mellényét.
Pruzsinszky odatette a tenyerét és mennyre-földre esküdözött, hogy olyan
szépen jár, akár egy malomkerék, ha sok vize van.
– Nem igaz. Megcsalsz. Esküdj meg!
Pruzsinszky elmondta az egész eskü-formulárét, csakhogy megnyugtassa, de
István gróf búsan, elcsüggedten rázta fejét:
– Még sem igaz… még sem.
– Ne is gondolj arra, kedves grófom, hanem inkább valami egyébre. Felelj
inkább arra a levélre.
– Igaz, igaz.
Megfogta a czeruzát és izgatottan írta fel a papirra kúszált betükkel,
ördöngősen görbe sorokban:
A macska megfogja az egeret és megeszi, ha akarja, de a lajhár nem fogja
meg a macskát, tehát meg sem eszi, ha a macska nem akarja.
Így szól hozzád, Kubicza, a czicza. A prókátorból nem esztek.
_IV. Pongrácz István_, _de Óvár et Szent-Miklós_.
Összehajtotta a papirost, aztán maga vitte le az udvarra, átadta a
megyei huszárnak, de előbb megparancsolta a strázsán álló őröknek, hogy
kerítsenek záptojásokat a kulcsárnétól és a főispán huszárját hajigálják
meg vele, mikor a kapuból kilovagol.
Ahogy ezeket a szétfolyó betüket egyenként felösmergette, összerakta és
megértette a főispán, rögtön tisztában volt a szomorú helyzettel, de
miután a fiskálist mégis csak ki kellett szabadítani a tömlöczből, a
vicze-ispánnal együtt elrendelték a brachiumot, útnak indítva a
végzéssel egy csapat pandurt, a csendbiztos vezetése alatt, Nedecz
ellen.
A toronyőr messziről megpillantotta őket a fölvert porfellegben s
jelentvén a grófnak, az bezáratni rendelte a vár kapuját s elsüttetett
elejükbe egy szakállas ágyút, mire azt jegyzé meg a csendbiztos a
legénység előtt: «Furcsán csörög a szarka, fiuk!»
De azért mégis közelebb mentek. Hajh, vesztükre. Mert mikor a
csendbiztos a delfint ábrázoló bronz ajtó-kopogtatóval megütögette a
kaput, mogorva felelet jött a kémlelő lyukon:
– Mit akarnak?
– Bebocsáttatást a törvény nevében.
– Majd ide hivom a méltóságos grófot – felelte az előbb pöszögő hang
belülről. (Akárki beszél is, mintha kása lenne a szájában.)
Várták, várták, jó félóráig várták a választ, midőn végre megjelent a
várúr képiben Pamutkay és kiszólt a nyiláson:
– Mi járatban vannak?
– Nem lészen bántódása senkinek, – felelte a csendbiztos – mi csak a
rabot akarjuk. Nyissák ki a kaput!
– Mingyárt, mingyárt!
Nemsokára megcsikordult sarkaiban a roppant súlyos, vasszögekkel kivert
kapu, de mekkora lett a rémület ott künn, mikor nyolcz dühös bika
csörtetett ki rajta a pandurok közé a szuronyos karikákkal a szarvukon.
Uczczu, vesd el magad! Futottak őrülten a pandurok, ki merre látott,
néhányat felökleltek vagy letapostak a bikák, mások az erdő felé
menekültek, némelyek a garádba lapultak meg, úgy, hogy a bikák nyomában
kirohanó kozákok játszva verték aztán kékre, lilaszínre az alabárdjaik
nyelével. «Csak a fejét paskold, csak a derekát üsd, hogy meg ne
sántuljon!» – kiabálta Pruzsinszky nagy gyönyörűséggel az emeleti
ablakból. Néhány percz mulva szétszóródtak mindnyájan, mint a polyva
csak a csendbiztost fogta el Szlimák János (mert annak az elfogatására
tiz itcze törkölypálinka volt kitűzve), megkötözték ketten Sztrecso
Miklóssal és a várúr elé hurczolták, ki a toronyból nézte az ütközetet.
István gróf nyomban haditanácsot hítt össze a fogoly fölött, a
czímer-terembe, ahol ő elnökölt egy trónszerű széken, de Pruzsinszky
vitte a szót, ő maga szenvtelenül, mereven bámult egy pontra és egy szót
se szólt. Kovács a csendbiztos szabadon bocsájtatását óhajtotta,
Pamutkay uram ellenben odáig ment, hogy azt mondja, most már megvan a
győzelem, megmutattuk, mit tudunk, legyünk nagylelkűek és tegyük
szabadlábra Tarnóczy ügyvédet is.
István gróf vadul fölugrott erre, neki rohant Pamutkaynak és fojtogatni
kezdte vérben forgó szemekkel s a körmeivel egészen benn vájkált a
nyakában.
– Hallgass gazember! hallgass, hallgass! Hát nem tudod – hörgé – hogy az
Apolkát el akarja tőlem venni.
S e nagy indulatkitörésből úgyszólván átmenet nélkül zokogásra fakadt,
beült egy kuczkóba, grifalakú vas-figurákkal megvasalt ládára és sírt
hangosan, mint egy gyermek, a könyei sűrűn folydogáltak le rőt
szakállán.
Sápadtan, megdöbbenve néztek össze az emberei és összesúgtak: «vége
van». Néhányan átsompolyogtak a szomszéd szobába tanácskozni, hogy mit
tegyenek vele.
A káplán azt tartotta, hogy az elmekór most már napok óta mutatkozik,
jelentést kellene tenni a hatóságnak és értesíteni a rokonokat, vagy
pedig meg kellene csalni és elvinni Bécsbe, esetleg a budai tébolydába.
– Hogy is ne! – vágott közbe Pruzsinszky méltatlankodva. – Ellenkezőleg,
el kell titkolni a dolgot, amíg lehet. Ha jelentést teszünk, vagy
elszállítjuk, a rokonok rögtön ráteszik a kezüket Nedeczre és
elkergetnek bennünket. Nekem pedig semmi kedvem sincs tél idején az
országúton találnom magamat. Ha az urak szeretik az ilyesmit,
megtehetik. De én nem látom be, hogy ha ő megbolondult, mi is bolondot
cselekedjünk. Csak a _lenfojtó vadócz_ teszi meg, hogy ha len között él,
olyan alakúra nő, mint a len, de még ez a hitvány plánta se butaságból
teszi, inkább ravaszságból, alakoskodásból.
Azután példákat hozott fel: Ott van a XVI-ik században egy kassai
prépost esete, kinek a holttestét egy félesztendeig tartották jégen a
rokonai, hogy a jövedelmeket húzhassák.
– Higyjék meg uraim, – tette hozzá – hogy a legokosabb, ha mindent
eltitkolunk s ha becsukjuk a kaput és be nem eresztjük az idegeneket,
hogy semmi hír ki ne szivárogjék az állapotáról.
Az öreg Kovács helyeslőleg integetett a fejével, Bakra is ehhez a
felfogáshoz csatlakozott, csak Pamutkay dörmögte panaszkodóan:
– Hiszen igaz, igaz, de egészen felhasogatta a nyakamat. Becsületemre
mondom, föl nem venném mástól ezért az egész várért.
Mire visszatértek a czimer-terembe, István gróf már egészen élénk volt
és szinte ruganyos. Gyorsan változtak nála a kedélyhangulatok. Volt
olyan lucidum intervallumja, hogy visszatért élénk szelleme, okosan
beszélt és sziporkázó ötleteket eregetett. Különösen, ha sok fekete
kávét ivott. Egy nagy öblös ezüst ibrikkel állt mindig készen az
asztalon, úgy, hogy tizenöt csészényit is megivott egymásután.
– Nos, urak – szólt majdnem vidáman – határoztam a fogoly csendbiztosra
nézve.
– Várjuk a méltóságod parancsait – szólt alázatosan Kovács uram.
– Személyesen fogom elintézni.
Lement a várudvarra, megveregette a megkötözött csendbiztos vállát,
mondván szelíd, kegyteljes mosolygással:
– A hadiszerencse forgandó, jó uram. Egy csöppet se restellje a
helyzetet. Ön szabad lesz. Adja át alázatos tiszteletemet a méltóságos
főispán úrnak és a tekintetes alispán úrnak.
Azután az ott álló kozákok felé fordult és elrendelé, hogy a foglyot,
miután a lovát ledöfte az egyik bika, így megkötözve egy szamár hátára
ültessék s a hatodik határig kisérje két kozák, egy papir táblácskát
ragasztván a nyakára hátul, amelyre Bakra uram ezeket a szavakat írja
fel, olvasható nagy betűkkel, tótul:
«Én vagyok a nemes vármegye.
Lovon indultam el, szamáron érkezem».
A csendbiztos fölszisszent, rimánkodott, könyörgött, hogy inkább lőjje
főbe a nemes gróf, ezt a csúfságot ne kövesse el rajta.
– Nem, nem – toppantott lábával Pongrácz – hadd olvassák azt a
táblácskát a falvakban. Hadd lássa a világ, hogy mi lesz azokkal, akik
egy Pongrácznak az akaratába belecsukorítják a kezüket.
A nemes vármegyét vérig háborította ez a violenczia. Ez sok volt
tréfának. Ezt nem lehet többé zsebre tenni. Erre már az aludttejes
köcsög is felforrna. Megmozdult tehát a vármegye, pörbe fogván Pongrácz
Istvánt a Tarnóczy jogtalan letartóztatásáért és a hatóság elleni
lázadás bűntettéért. De hát az hosszú nóta. Előbb még a biróságnak ki
kell őt kérni a méltóságos főrendiháztól, hogy engedi-e odaállítani a
törvény sorompói elé? A főrendiház talán engedné is, de van annak egy
mentelmi bizottsága, előbb ahhoz utasítja a dolgot s e mentelmi
bizottság tagjai arról nevezetesek, hogy nem szeretnek egymással
találkozni. Bizony meg is őszülhet Tarnóczy, míg ezen a réven a levegőre
kerül.
Hanem addig is, míg Isván grófot kiadja a méltóságos ház, katonai erőért
fordultak a budetini honvédparancsnokhoz. Nem lehet máskép, ostrommal
kell bevenni Nedeczet és úgy szabadítani ki az ügyvédet. Nem az ügyvéd
miatt – jegyezte meg az alispán – mert pióczát a nádasban is lehet
kapni, de a rend és a vármegye becsülete miatt.
– Igaz, – szólt a parancsnok – az ügyvédet ki kell szabadítani. Különben
is igen becsületes fiú, személyesen ösmerem.
– Eszerint a parancsnok úr rendelkezésünkre bocsátja a szükséges erőt?
– Természetesen, hiszen felsőbb parancs van erre a kezemben.
– És mikor?
– Most mingyárt.
– No, az derék és hány embert?
– Hát egyet.
Az alispán idegesen mozdult meg a székén s különben is tudván a
parancsnok rokoni viszonyát a nedeczi várúrhoz, gyanakodva nézett a
szemei közé.
– Egyet? Ön is gúnyolni akar bennünket?
– A világért sem. De a szükséges erő ehhez a hadművelethez éppen egy
ember, még az sem egészen.
S ezzel kiszólt az előszobába, hogy rendeljék ide a «Vakarcsot».
A Vakarcs volt a legkisebb honvéd, azért hítták így, tömzsi, apró
czigánylegényke egy posztócsillaggal az attiláján. Bejött és szalutált.
– No, ugye, nem egészen egy ember, – szólt kedélyesen a parancsnok –
valami hija van még és mégis kiszabadítja a foglyot.
– No, azt szeretném én látni.
– Hát pedig igen egyszerű, kedves alispán úr. Budetintől Nedeczig
járható földalatti út vezet, amelyet igen jól ösmer. Ha szorult a kapcza
hajdan az egyik várban, ezen az úton menekültek a népek a másikba.
– Ezer ördög, – kiáltá az alispán – hogy ezt nem tudtuk előbb.
– Miért nem kérdezték tőlem? Hanem már most gyujtson rá, alispán úr, egy
csibukra, te pedig, Vakarcs barátom, rakd meg a tarisznyádat eleséggel,
vedd a kulcsokat, aztán menj isten hírével a föld alá és hozd ki nekünk
a fiskálist.
– De hogyan jut el a börtönbe? – aggódott még mindig az alispán.
– Hisz éppen az egyik vár börtönéből a másik vár börtönébe vezet az
alagút, csak egy ajtót kell felnyitni, amit a fogoly észre nem vehet a
falban a szuroksötétség miatt. Szunyogh István csináltatta valaha
titokban a nedeczi börtönhöz, hol fogva tartották a szép Nedeczkynét,
Czobor Erzsébetet. Erre hozta ki a kópé. No iszen, érdemes is volt egy
ilyen lyukat ásatni egy asszonyért.
… Igaz, ami igaz, nagy bolondok voltak azok a régiek is.
* * *
Szállj, szállj, zümmögő méh, aki ott szívod a nedeczi kertben a vad
szekfű édességét, veled mit beszéljek? Te már a huszadik méhöltőben
vagy, mit tudsz te már arról, hogy a huszadik őseiddel még egy szép
leány osztozkodott itt a virágokon… Talán éppen erre járt, ezen a
barázdán… kis czipője nyomán hogy zörögtek azok a sárga, lapos kavicsok;
de te nem tudsz erről. Ezek az öreg fák még talán hallották bánatos
sóhajtásait: «Mikor megy el innen?» Később is hallották még
bánatosabban: «Mikor jön el ide?» Bizony, nem értették, mikép búsíthatja
az is, hogy itt legyen, az is, hogy ne legyen. Pedig volt értelme mind a
kettőnek, mikor még Tarnóczy itt szenvedt rabságban s mikor már szabad
lett, csodálatos módon eltűnve egy napon a börtönből.
Ezek a növények is milyen álnokok, hiúk, fenhéjázók. Valaha teljesek
voltak e violák, ezerrétűek a rózsák, most már elvadultak, mióta nem
nézi női szem, elhagyták magokat, elzüllöttek, _egy szoknyában_ jár a
virágjuk. Mindezt te nem bánod, zümmögő méhecske, szállj, szállj, nincs
kérdeni valóm.
De te, öreg bagoly, aki most ott huhogsz a düledező toronyban, ahol
hajdanában a Korenyák kürtje hítta össze a hadi népet, te talán mindent
tudsz, te már talán akkor is így huhogtál valahol a bástya-romokban és
hívogattad azokat a kisérteteket, árnyakat, melyek a becsukott kapun át
is, mikor már ide a madár se röpülhetett, belopóztak, besuhantak,
rémítgették, üldözték a várurat, utána lépegettek, hítták, ingerelték.
Ki küldte azokat? Alaktalan árnyékok, fantazmagóriák, honnan jöttetek
akkor és hová mentetek azóta? Mert ha egyszer vagytok, itt vagy ott,
mindig lennetek kell valahol.
Milyen szelídek voltak azok a saskeselyűk, amelyek megették a
Prometheüsz máját, ti falánkok, az agyvelejét ettétek meg ennek az
embernek.
És miért? Ejh, hogy miért? Hát ki tudhatja azt, hogy a nagy fazekas, a
végzet, mit miért csinál? Hiszen az ő fazekai az emberek. Az ő dolga az,
hogy hol és mikép tetszik neki azokat összetörni.
Te talán többet tudsz, öreg bagoly, aki ott huhogsz most, ahol Korenyák
kürtje szólt, de tőled sem akarom megkérdezni.
Hiszen csak az kell nekem, hogy mi történt s nem, hogy miért történt.
A fogoly Tarnóczy kimenekülése, melyet senki nem tudott a várbeliek
közül megmagyarázni, egészen összetörte Pongrácz Istvánt. Félelem fogta
el és csodálatos sejtelmek kezdték kínozni.
– Elveszik tőlem a leányt – mondá és a fogai vaczogtak.
Hiába magyarázták neki, hogy először nem veszik el Apolkát, de ha
elvennék is, hát az se lenne olyan nagy szerencsétlenség. De ugyan ki is
venné el? Bizony örül Tarnóczy, hogy a saját irháját megmenthette,
nemhogy még egyszer eljönne. Van annyi lány Zsolnán, mint pipacs a
rozsban, talál magának.
De a várúr a fejét rázta; az ördög szabadította ki Tarnóczyt, az ördög
segíti és nem földi erő. Az ördög bosszút áll, egyszer csak itt toppan
és elviszi őt is, t. i. István grófot. Apolkához hozzá nem nyúlhat. Oh,
hogy is nyúlhatna Apolkához. De Apolkáért eljön a szerelem, ami az
ördögnél is erősebb. Rokonságban is van vele, unokaöcscse az ördögnek
anyai ágon (apain az égé).
Halluczinácziói voltak, viziói; éjjel nem aludt, fel-felriadt és
segítségért kiáltott, néha nappal is lefutott az udvarra, egyszer egy
rohamban teljesen ruha nélkül s Kovács uram és Pruzsinszky utána
iramodának, erővel lefogták és elvitték a szobájába, jeges borogatásokat
rakván a fejére, ettől lecsillapodott.
Napról-napra soványodott, nem volt már emberi formája. Panaszkodott,
hogy egy kígyó lakik benne, hogy érzi néha, s annyira félt, hogy a
káplánnak mindenüvé utána kellett mennie s ha leült a kertben vagy a
folyosón, egy szentelt kört kellett csinálnia körülötte, amin az ördög
át ne léphessen.
– Asmódi – szólíta meg egy-egy láthatatlan árnyékot – ne okoskodj, ne
gyere közelebb, mert megjárod.