Estella kedvetlen képet vágott s erre még csunyább lett, az orra
lefityegett, mint a pulykáé, mialatt a két tenyerével (de milyen
kérgesek voltak már azok is), rácsapott a czafatos, foszlányos
szoknyáira.
– Hát azt hiszi, ezeket a rongyokat adom el húsért a zsidó mészárosnak,
hogy maguknak vacsorát főzzek? Hát elfelejtette, hogy ma gombát és
fenyves-madarakat kell vinnem neki Krivánkára?
– Ugyan ne hápogj. Ma úgy se mehetnél Krivánkára. Hol a kis báró?
Estella mély alázattal hajtotta meg magát, ahogy a nevelőbeli lányok
szoktak a madame előtt s gúnyos páthoszszal felelte:
– A báró úr ő méltósága bent az ebédlőben zsákot foltoz, amiben a gombát
és a madarakat kellene elvinnem. Nagyon meg fog örülni az uraatyjának.
Valóban ott ült a kis báró az _ebédlőben_. A gonosz Estella gúnyosan
nyomta meg előbb ezt a szót, mert inkább a denevérek tanyája volt ez,
mint a báróké s a denevérek se ebédlőnek használták, hanem hálószobának.
Károly úr még törékenyebb, véznább volt, mint mikor utoljára láttuk s
csakugyan egy lyukas zsákon öltögetett egy szögnyi vastagságú tűbe szúrt
fonállal.
– Hozol-e madarakat, öreg? – kérdé mogorván a belépőt.
– Nem igen, – felelte az öreg hősies nyugalommal s ez önérzetes
egykedvűségben volt valami rejtélyes, amit Károly úr rögtön észrevett.
– Egyet sem?
– Egyet sem, – ismétlé vidor tekintettel. – Ki az ördög bibelődnék
efféle madarakkal? Már a szagukat is utálom.
– Hm. Hát mit hoztál akkor? – és kiváncsian tette le a tűt.
– Hahaha, hogy mit? Hát minek is nevezzem? Egy elefántot hoztam,
legalább is egy elefántot. Nem, egy rinoczeroszt!
– Te be vagy csípve, apuskám!
Az öreg fáradtan ereszkedett le egy vén karszékbe, melynek hepehupás
talajából kiváncsian kandikált ki itt-ott a lószőr.
– Ugorj fel fiú és csukd be legelőbb is az ajtót, hogy a leány ne
hallja, töltsd meg a pipámat és hozd ide, aztán nyisd ki a füleidet.
– Hát miből töltsem meg? – szólt a kis báró habozva.
– Van dohányod.
– Egy csöpp sincs. Ugyan hol venném?
– Eltagadod előttem, gazember!
– Nincs, ha mondom.
– Így görbülj meg? (karikába hajlította a mutató ujját.)
Erre aztán elnevette magát a kis báró és megadta magát.
– Az utolsót is kicsalod tőlem. Igazán rossz apa vagy. Visszaélsz a puha
fiúi szívemmel.
Kihúzott egy disznóhólyagot, akkora csimbókkal, mint egy pogácsa-alma, a
padlózat alúl, mert a padlózat nedves volt és hiányos, itt-ott a puszta
föld látszott s alája lehetett nyúlni a leszakadozott deszkának.
– Ej, hát oda szoktad dugni?
– Hát nem jó hely? Nyirkosan tartja a dohányt.
Megtöltötte az öreg úr cseréppipáját, melynek meggyfa-szára egy
lúdtollban végződött, odavitte neki, a szájába dugta, kedveskedően, mint
ahogy illik egy jó fiúhoz, még fidibuszt is csinált az asztalon heverő
számlák egyikéből:
– No, tata, most már hallgatlak.
Az öreg megvárta előbb, míg jól lélekzik a szerszám, aztán fontoskodva
kezdé mese alakjában:
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akinek a menyasszonyát
egy várban őrízte egy bolond ember és semmiképen se akarta kiadni, ha
csak úgy nem, hogy visszaviszik a bolond embernek egy elszökött kedvencz
majmát. Erre elindult a vőlegény. Nyakába vette a világot, a majmot
feltalálni. Hát amint megy, mendegél, találkozik egy másik bolond
emberrel, aki fenyvesmadarakat fogdos egy erdőben. Kérdezi a bolond
ember az utastól, mi járatban lenne; elmondja az utas a szándékát, hogy
egy majmot keres, amely ilyen és ilyen embernél van. Feleli erre a
bolond ember: «Jó helyen jársz, hékás, mert az az ember az én fiam!»
Behenczy Károly élénken ugrott fel:
– Az Estelláról van szó?
– Ő róla.
– Teringettét! Ugy-e, a Pongrácznak keresik? Hallottam valamit arról a
zsolnai lányról. Pompás egy komédia volt.
– Igen, a leány visszavétele miatt kell a mi Estellánk.
– De csak nem igérted oda?
– Már hogyne igértem volna! Hát minek nekünk? Hiszen már úgyis ráuntál,
el akartad kergetni. Gondold meg, milyen szerencse? Hatszáz forint
kölcsönt ad az amicze. Szerelmes a szamár. Egy olyan üzlet ez, Karcsi
fiam, amely föltétlen becsületes, mert mindenki jól jár mellette. Jól
jár a zsolnai ügyvéd, mert a menyasszonyához jut, jól járunk mi, mert
egy kis pénzmag csordul és végül jól jár Estella, mert olyan helyre
kerül, ahol élhet, úszkálhat tejben-vajban, ahova úgyis egyre
visszavágyik.
– És hol van az az ügyvéd? – kérdé Behenczy tompán.
– Krivánkán van a korcsmában és amint odavisszük a leányt, rögtön kész…
De nem végezhette be a mondatot a meglepetéstől, mert a kis báró
villámhirtelen felugrott és leakasztván a falról egy vén karabélyt, az
egyetlent, mely a megfakult zöld rámán lógott, ádáz haraggal
fölordított:
– Lelövöm azt a gazembert, felnyársalom, huh, megeszem!
– Az egyetlen jóltevőnket, Károly! – csillapítá az öreg. – Ilyet egy
kannibál se tenne.
S megfogta a fia kezét szelíden, szeretetteljesen.
– Károly, Károly, legyen eszed!
De Károly kiszakította magát dühösen, a hangja reszketett a
felindulástól, közbe a fogait is csikorgatta.
– Menj, hagyj engem! Csodállak, hogy nincsen érzéked az ilyesmihez. Ez a
ficzkó meggyalázott, azt tételezve föl, hogy egy Behenczy pénzért adja
el a megunt szeretőjét. De te neked semmi a fiad becsülete. Ilyen
mocskot nem tűrök, nem, soha! Meg kell halnia a kutyának.
S fogván a kalapját, kirohant s futott, futott tüskön-bokron keresztül,
Krivánka felé.
Az öreg utána iramodék, de utólérni nem birta, hát inkább elmaradt,
kétségbeesve kiáltozván:
– Fordulj vissza, fiacskám, ne okoskodj. Károly! Károly!
Estella pedig ezalatt még egyre terítgette a gombákat a gyékényre s
egykedvűen mondá:
– Már megint össze méltóztattak veszni?
* * *
A kis báró elérvén Krivánkára, megtalálta Tarnóczyt a korcsmában,
udvariasan köszöntötték egymást, bemutatkoztak, mire Behenczy félrehítta
egy szögletbe és így szólt:
– Ma este megkapja ön Estellát, de rögtön menjünk el innen Privodára
(Privoda volt a szomszéd falu), ott különben is jobb korcsma van.
Tarnóczy befogatott s átmentek együtt Privodára, de a Klopanka felé
vezető úton, a mezőkön fordulván el ellenkező irányba. Privodán volt
Behenczynek egy bizalmas vén asszonya, aki dajkálta valamikor, bizonyos
Zubek Andrásné, azt elküldte nyomban titkos megbízásban két sornyi
írással Estellához, hogy azonnal jöjjön és az öregnek ne szóljon, ha
otthon volna.
Dehogy volt azonban otthon az öreg Pál, az anyóka egyedül találta már
Estellát, az öreget elűzte a belső nyugtalanság Krivánkára, hogy ott
nyélbe üsse a dolgokat, de miután Krivánkán hült helye volt az utasnak
is, Károlynak is, rosszat sejtve, ballagott át a falusiak beszédje
nyomán a pléhtornyú Klopankára, csak mikor ott se találta az embereit,
tért vissza késő éjjel, a csudálatos rejtélyen tünődve, a
Behenczy-kastélyba.
Csendes és szomorú volt; kapuja, minden ajtaja nyitva-tárva. Csak a
denevérek röpdöstek pajzánan és a bagoly huhogott kisértetiesen.
– Estella! – kiáltá az öreg. – Hol vagy, Estella? Fiacskám, Estellácska!
De senki sem felelt.
Benyitott a hálószobájába, üres volt a szegény vaczka, keresztülszaladt
a szobákon, de sehol sem volt az Estellácska. Szuroksötétség volt, de az
elméjében világosság kezdett derengeni.
«Kutya mája, az az átkozott kölyök kijátszott a hatszáz forinttal.»
– Tolvaj, tolvaj! – bömbölte dühösen, ide-oda száguldva a szobákban,
ahol nem kellett félnie, hogy megbotlik a fölösleges bútorokban.
Privodáról egyenest Zsolnára vitte Estellát Tarnóczy. (Behenczy Károly
pedig meg sem állt a hatszáz forinttal Budapestig.)
A polgármester annyira megörült a fonnyadt komédiásnőnek, hogy maga
emelte le a kocsiról.
– No, ez derék dolog, öcskös, hogy elhoztad, de még nem elég. Mert
olyanforma ez, mint a régi kolostorok pecsétje, hogy két részre volt
szedhető, az egyik része Lengeffy. Hát most már eredj el Losonczra
Lengeffyért. Addig én vigyázok az izére… hogy is mondjam csak, mert nem
egészen merem kisasszonynak szólítani.
– Pedig bátran szólíthat – szólt Estella tréfás hahotával.
– Hm, – mormogta a polgármester – hm – és még egyszer megnézte a
«kisasszonyt».
Tarnóczy nem akart időt veszteni, rögtön indult Losonczra; azalatt a
polgármester hozzáfogott az Estella kiruházásához, hogy illő módon
vihessék Nedeczre. Szép májszín selyem ruhát varratott neki s minthogy
soha életében nem látott divatképet, oda vitt a női szabóhoz, Limpa
Valeriushoz egy amerikai Kossuth-bankót, azon volt egy női kép, a
legszebb asszony az ő fantáziájában és az egyetlen, akiért szenvedett.
Két esztendeig ült érte Kufsteinban.
– Ilyent varrjon – rendelé s még a phrigiai sapkát is megcsináltatta,
hogy tökéletesen olyan legyen. Bizonyára vegyült egy kis hiúság is a
polgármester úr cselekményébe, egyrészt megmutatni, hogy milyen nemes
ízlése volna, ha ő akarná, másrészt hadd lássák az asszonyok, hogy
milyen férj lett volna ő belőle.
Limpa mester megnézvén és megmérvén Estellát, nagyon kedvezőtlenül
nyilatkozott a délelőtti sör mellett, mondván a polgármesternek:
– Nehéz belőle valamit csinálni!
Míg a ruhát varrták, azalatt levél jött Tarnóczytól, hogy Lengeffyvel
megalkudott. A jövő pénteken Zsolnára jön a «szenátorokkal» egyetemben
úgy, hogy szombaton megtörténhetik a «nagy eset». U. i. «Az akasztófára
való Lengeffy nagyon meghúzott az árra nézve s addig is az egész truppot
traktálnom kell, de semmi, csak aztán foganatját lássuk.»
Erre a jó hírre mingyárt pennát fogott Blázy is, értesítvén gróf
Pongrácz Istvánt, hogy minekutána ő méltósága túszul tekinti Trnowszky
Apollóniát, ezen kijelentésének mindenki meghódol s akarata szerint a
jövő szombaton hazaviszik neki a beszterczeiek Estellát, akit sikerült
immár előkeríteniök.
István gróf épen kártyázott (valószínűleg az istennel) a szoba szőnyegén
guggolva, mikor a kapuőr felhozta a levelet, nem eresztvén be a levelet
hozó lovast, mert Pamutkay szigorúan eltiltá idegen embernek a várba
lépni.
A várúr feltörte a levelet, elolvasta, sokáig belebámult, aztán falhoz
csapta a kártyákat és felkiáltott:
– Vesztettem. Fizetek.
Az őr ott állott, mint a czövek, várta a feleletet, de a gróf észre sem
vette, fáradtan dőlt végig egy diványon, üstöke izzadt, szemgolyói
elborulva lebújni látszottak az üregeikbe, halántékán kidagadtak az erek
vastagon, olyan volt az arcza, mint egy mappa, csupa kék folyamokkal.
– Elmehetek? – kérdé félénken az őr.
– Állj! – rivalt rá Pongrácz. Megnézte figyelmesen és megdícsérte: – Jól
tudsz állni, fiam, szép, egyenes tartásod van, hát csak állj.
Ezzel ő maga elhagyta a termet és a folyosón keresztül az Apolka
lakosztályába lépett váratlanul. Egy nagy asztalnál ült Apolka, épen
uzsonnánál a tizenkét apró hölgyével. Valóságos pendantja volt a híres
úrvacsora-képnek, csakhogy ez a Mária udvara volt. A szakállas apostolok
helyén tizenkét sima pofácska tündökölt, tizenkét virágbimbó ült.
Nevettek, vihanczoltak, Apolka felgyűrvén smaragdszínű bársony
köntöskéje ujját, nehogy bepiszkítsa, ujjaival a tejes tepsi kormát
kapargatta, mivelhogy éppen abban fáradozott, hogy bajúszt pingáljon az
udvarhölgyeinek. Kész is volt már kettőnek s ez okozta a csattogó jó
kedvet, derültséget.
Galambok rebbennek úgy szét, ha a héjja lecsap, ahogy rémült
sikoltozással szétfutottak a gyermekek Isván gróf váratlan beléptére,
csak Apolka sietett eléje nyájasan, kedvesen, ragyogó mosolylyal, mint
egy édes hajnal.
– Ah, ezek az én kicsikéim – szólt az ő természetes naivságával – hogy
óhajtották előbb a festett bajúszt és most hogy megijedtek egy igazi
bajúsztól.
István mogorván nézett maga elé, lesütött szemekkel, de Apolka fürkésző
tekintete még se vett észre semmi közvetlen veszélyt. Valami nyugodt
határozottság látszott a vonásaiban; eleinte olyan volt, mint egy
normális ember.
– Apolka, – szólt sajátos melancholiával, – egy pár nap mulva eljönnek
érted és elvisznek tőlem.
– Kik? – kérdé a leányka fojtott hangon.
– Gonosz emberek. Ő, az az ügyvéd, hiszen tudod. Hogy elvörösödtél
Apolka! De szép vagy most, mint egy piros szekfű. Vagy mások visznek el,
mit tudom én. Jövő szombaton eljönnek érted és én odaadlak.
Olyan hangosan vert az Apolka szíve, hogy szinte hallani lehetett.
– Odaadlak, mert tudod, a hadi regula kivánja. Egyszóval, a hadi regula.
A hadi regula nagy dolog.
Valami különös keménység ropogott ki a szavaiból. A kezeit hátra tette
egymáson keresztbe, a nyakát kinyujtotta, a mellét kidüllesztette, mint
aki érzi, hogy bámulatra méltó nagy dolgot végez.
– Hát készülj! Szedd össze minden holmidat, rakd be az összes
Pongrácz-ékszereket a ládába. Minden a tied, kis «hadi zsákmánykám».
A leányka szemeiből kibuggyantak a könnyek s midőn hozzálépett, a bolond
ember oda vonta szép fejét a mellére s érezte, amint átnedvesedik az
inge a könnyektől, meglobbant szemeiben az értelmi fény még egyszer,
meglehet utoljára, valami delejes meleg futott keresztül az erein s
lázas, remegő hangon kérdé:
– Maradni akarsz, Apolka?
A leányka még csak mélyebben bújt a kosztros fejével (mert a gróf
gépiesen szétbontotta szöszke hajfonatait) a testéhez, a kabátja két
szárnyát a fejére vonván, onnan mondotta halkan, szégyenlősen:
– Sokszor fogom önt meglátogatni. Sokszor, sokszor. Minden héten
egyszer. Jó lesz-e?
A Pongrácz István karjai, amelyek a hónyak körül fonódtak, letörve
hulltak le. Valami végzetes erő egyszerre rájuk ütött.
– Hát mégis el akarsz menni? – hörgé.
Újra bárgyun nézett maga elé, a lélek elröpült szemeiből, arczából,
megfordult és kisompolyodott a szobából, mint egy megforrázott kutya.
Apolka utána kiáltott:
– No hát ne haragudjon, István gróf, hiszen eljövök én kétszer is
hetenkint. Kétszer meg maga jöhet hozzánk. Mindig együtt leszünk. Csak
úgy fogom szeretni azután is.
Ment, ment a folyosón, mintha nem is hallotta volna, mellére
csüggesztett fejjel, tétova léptekkel, dühösen kalimpálva kezeivel a
levegőben.
Az őr még akkor is ott állt rendületlenül a szobájában.
– Mit vársz? – kérdé tőle.
– Az üzenetet, méltóságos uram.
– Milyen üzenetet?
– A lovasnak, aki a levelet hozta.
– Igaz, igaz. Küldd föl azt az embert.
A vén Rebernyik János lépett be (az a hajdú, aki egyszer a Vág mellett
szedte föl Apolkát).
– Mondd meg az uradnak, hogy amit Pongrácz István megmond, nem üres
levegő. Megkapjátok szombaton a leányt.
Azután fölvett az iróasztalról két szép művű pisztolyt és odaajándékozta
Rebernyiknek:
– Nálam vagy huszonöt botot lehet kapni, vagy egyebet. Menj isten
hirével, öreg!
Szinte megkönnyebbült, ahogy a nagy Blázy embere távozott. Egész délután
dudorászott, még fütyült is. A várbeliek egyre mondogatták: «Valami víg
dolog lehetett abban a levélben, amit az urunk kapott.» Senkinek se
beszélt róla, még Pruzsinszky előtt is eltitkolta, pedig, ami már régen
nem történt, azzal hivatta Pruzsinszkyt, hogy «ma egy kis víg napot
csapunk, czimbora.» Ittak egész estig, a nagy ezüst billikomokból, az
apród nem győzte hordani a bort a pinczéből, István gróf, mint hajdan,
széles kedvbe gurult, behívatta este a papot, Bakrát és Pamutkayt s
mindnyájuknak chorusban kellett énekelniök:
Jó a bor reggel, jó a bor délben,
Jó a bor este, jó a bor mindig;
Hétfőn, kedden, csütörtökön,
Jó pénteken, jó szombaton,
És az egész vasárnapon.
Maga István gróf is dalolt és verte a taktust a dallamtalan, groteszk
nótához… Bizony, még meg találja hozni az eszét ez a pompás nedű!
Egyszerre aztán, mintha valami húr pattant volna meg benne, a legjobb
kedvéből sírni kezdett, megölelgette az embereit egyenként,
összecsókolgatta s kiosztogatván közöttük az ezüst serlegeket emlékül,
leszaladt az udvarba, onnan a várkertbe és leült a méhesbe az ott
felállított köpűk közé, mintha maga is köpű lenne s ott ült egész
kivirradtig, merev szemekkel bámulva a holdat, a Gönczölszekérnek
fénylő, sziporkázó kerekeit.
Egy csöppet sem aludt s még se volt álmos, sokat ivott s még se volt
részeg. Korán reggel elküldte Sztrecsót Lapusnyára, hogy hívja el az
odavaló asztalost, Matyej Györgyöt. Hozza el magával az összes
szerszámait.
Jött Matyej György nyomban, még a reggelijét is ott hagyta, szokva volt
a főúr szeszélyeihez.
István gróf nyájasan fogadta, megkinálta tokaji borral, éppen azt ivott
ő maga is. «Jó-e?» kérdé az asztalostól. «Jó lehet – felelte – mert
kicsivel adják.» Erre aztán földhöz vágta a kis szilvóriumos poharat
István gróf és egy öblös ezüst serleget töltött meg, azt nyujtotta oda.
– Hát miért hivatott a méltóságos úr?
– Nem kicsi dolog az, Matyej György. Olyat még te nem is csináltál.
– Csináltam én már mindent a világon, még kalodát is.
– No hát csinálj nekem, Matyej György, egy diófa koporsót, másfél öl
széleset, másfél öl magasat.
Matyej György elbámult, a szája nyitva maradt.
– Hiszen ez olyan lenne, mint egy hombár, mint Noé bárkája.
– Semmi közöd hozzá. Te jó mester vagy, hát megcsinálod. A diófa megvan
hozzá, minden megvan hozzá. Addig el nem mozdulsz egy tapodtat sem, míg
meg nem csinálod.
Matyej hozzálátott a munkához, szakadatlanul faragott, gyalult a
kocsiszinben, senki sem birta eltalálni, mire rontja azokat a pompás
diófadeszkákat. A várúr hol-hol lement megnézni, mennyire haladt már,
látszott, hogy érdekli, a mit csináltat.
A többi idő alatt hallgatag volt, fel s alá járt a szobában, vagy
kikönyökölt az ablakon s minden arra menőt felhivott a palota-termekbe s
megajándékozta valamivel; a vásárosokat, ismeretlen utasokat, neki az
mindegy volt. Szétosztogatta a fegyvereit, tőreit, kardjait, a kedves
csecsebecséit. Pruzsinszky nem győzte szemrehányásokkal:
– Az Isten szerelméért, István, mit csinálsz? Nem értem a dolgot.
Ravaszul mosolygott, de ebben a mosolyban volt valami titkolódzás,
valami elrettentő utógondolat.
– Hej, sokat nem értesz te a világon, Pruzsinszky.
Utóljára is úgy segített a dolgon Pruzsinszky, hogy őröket állított fel
egy két puskalövésnyire a vártól, akik irgalmatlanul elkergessék a
közeledőket.
A harmadik napon azok, akik benéztek a kocsiszin hasadékain, elborzadva
kezdték suttogni, hogy egy óriási koporsó készül odabent, amelyikbe
belefér az összes várnép. Már össze is van állítva, most politurozza
Matyej György. Megfagy a vér az emberben, ha rátekint. No gyerekek, már
ez félig sem tréfa, ebből ez egyszer nem jó lesz.
A Pruzsinszky fülét jókor megütötte a koporsó hire, lement leselkedni s
amint meggyőződött a valóságról, egy mukkot se szólt többé, csak
elsápadt, felment a szobájába, összecsomagolta a könyveit, ruháit,
minden holmiját, aztán benyitott István grófhoz, azzal a jelentéssel,
hogy testvéröcscse halt meg Lembergben, hát el kell utaznia azonnal.
– Jobb volna, ha üzennél neki.
– De hiszen meghalt.
– Nem tesz semmit – szólt kurtán a főúr és megint fölvette a rejtélyes,
megdöbbentő mosolygását.
Pruzsinszky egy kis kölcsönt kért az útra, István kikeresett minden
fiókot, kifordította minden zsebét és végre felajánlotta neki a pókot,
aki most már az ötödik numerus kihúzásán dolgozik. Ezzel bizony lehet
pénzt csinálni, kivált Lembergben (ott van a legjobb lutri), csak egy
kis szerencse kell hozzá.
De Pruzsinszky nem fektetett a pókra valami különös súlyt, inkább arra
kérte Pongráczot, adja oda neki a zafirokkal, rubintokkal kirakott
mentelánczot, amit a cseresznyefa-szekrényben látott egyszer, ami a
híres Pongrácz Péteré volt.
– Hát jól van, – szólt megvető kézlegyintéssel, mintha a naivsága miatt
nézné le – hát jól van, te csacsi, ha te azt többre becsülöd a póknál.
S odaadta neki a lánczot, aztán megveregette a vállát és így szólt:
– Mikor jösz vissza?
– Egy pár nap mulva.
Hogy im Pruzsinszky odább állt, nagy bolhát eresztett a többiek fejébe.
Hm, a patkány menekül. A lengyelnek esze van és orra van. A lengyel
megérzi a veszedelmet, mint a béka az esőt. S az a koporsó, jaj, az a
koporsó aligha van hiába megrendelve.
A következő éjjel elpárolgott Bakra s a vár katonái, cselédei közül is
kereket oldottak néhányan. Valami rejtélyes veszedelem lógott a
levegőben. A környék összes kuvikjai oda jártak éjjelenként a kastély
előtti jegenyefákra; péntekre való éjjel, éjfélkor az anyatyúkok
elkezdtek kukorékolni (minden jó lélek vessen ilyenkor magára
keresztet), a Waterloo kancza ugyancsak azon az éjszakán egy gödröt
kapart maga alatt az istállóban, első ballábával. Jaj, fusson innen, aki
futhat!…
Pénteken reggelre azt parancsolta a várúr, hogy nyergeljék fel neki a
Waterloot, látogatásokat akar tenni a környéken. Mindenki csodálkozott.
Már másfél éve nem mozdult otthonról. Sápadt volt, beteg volt s úgy jött
ki a beszédje tompán, fahangon, mintha egy pinczéből szólana ki, mintha
valaki más volna az ő földi hüvelyébe elbujtatva. Pamutkay, aki látta a
gödröt, amit a Waterloo ásott, sírva intette, óvta: «Ne üljön fel, uram,
arra a kanczára, mert nem jó vége lesz, ne tegye, ne tegye.» De csak
mégis felült, mintha nem is hallaná, amit körülötte beszélnek; intett
Makovnyiknak, hogy kövesse a másik lovon, aztán sarkantyúba kapta a
Waterloot s elszáguldott, mint a nyíl; a gyönyörű kancza negédesen
hányta-vetette a hosszúkás fejét, szemkáprázón rakta a négy vékony
lábát.
– Ezt se látjuk többet – sóhajtott utána Pamutkay. – Üres nyereggel jő
haza a paripa, fogadni mernék rá. Úgy nyom, úgy fojtogat valami rossz
előérzet.
Legelőbb Glébára nyargalt Pongrácz István, ahol Forget őrnagy lakott, a
hajdani csatajátékokból a kommencziós ellenfél. Az öreg őrnagy el nem
bírta képzelni, miért jött. Honnan ez a nagy szerencse?
– Hát búcsúzni jöttem önhöz, őrnagy, ahogy illik egy gentlemanhoz, mikor
messze útra indúl, még egyszer kezet fog a régi ficzkókkal,
szomszédokkal, akikkel együtt élt.
– Ej, ugyan van jó dolga, hogy utazik? És hová utazik?
– Sehova. Csak éppen, hogy egy kicsit meghalok.
– Mikor lesz az még!
– Az holnap lesz.
Az őrnagy nevetett, belenézett az arczába és jól oldalba ütötte:
– Nem látszik meg magán a facies hippocratica. Nem szép, hogy így
megijesztgeti a jó embereit, valami jobb tréfát is faraghatott volna a
megpihent eszével azóta, ahogy látott. Ezer esztendeje, hogy nem
beszéltünk együtt.
– No, vagy négyezerig ezután se igen beszélünk.
Ezzel választ se várva, megrázta Forget kezét melegen és újra felült
lovára, hogy útba vegye Podzameket, ahol Starvich báró lakott az év ezen
szakában; a nyár egy nagy részét Morvaországban szokta tölteni az
osztrák birtokán.
Starvichtól épen úgy búcsúzott, mint Forgettől, de e nagyfejű,
hirtelenszőke emberke is csak az István gróf egyik új hóbortjának vette
a látogatási ürügyet s még ő panaszkodott, hogy ezt az életet már nem
képes tovább kiállni ezzel a két különböző birtokával.
– Ha Morvaországban vagyok, ott Kossuth-kutyának neveznek, ha itt
vagyok, «vörös német»-nek csúfolnak.
Starvichtól átlovagolt az Ordódyakhoz, Motesiczkyakhoz, ez utóbbiak
megmarasztották ebéden s ott olyan csendesen viselte magát, olyan
összefüggésben beszélt, hogy ezt jegyezte meg róla Motesiczky Erzsébet,
Vereczkey Pálné: «Ez az ember csak néha bolond». Igaz, hogy vissza is
vonta elváláskor, mert István itt is így szólott:
– Az isten áldjon meg benneteket. Azért jöttem, hogy még lássalak
egyszer. Holnap már üt az én órám.
Babonás fantaszta Pamutkay uram, mert ló, lovas ép-egészségesen tértek
haza estefelé. Itthon sürgöny várta; arról értesítik pesti rokonai, hogy
a főrendiház bizottsága kiadta személyét a kopogtató törvénynek:
minthogy nemsokára bíróság előtt fog állani, küldenek neki egy kitűnő
ügyvédet, aki már holnapután ott lesz Nedeczen.
István gróf egykedvűen gyűrte össze a sürgönyt és legott megírta
czeruzával a választ: «Van nekem kitűnőbb ügyvédem annál, aki már holnap
itt lesz Nedeczen.»
Átadta Pamutkaynak:
– Küldje el, ezredes, korán reggel a távirdára, hogy ne fáradjon a
prókátor, akit rám akarnak sózni. Az ördög pörlekedjék a holta után…