sietni, de nem bocsátotta.
– Csak maradj te itt, mert únnám magamat nélküled. Majd behozza a
szakács vagy a kulcsárné, vagy a leánykáid. Igaz, mit csinálnak a
leánykáid?
– Tánczolni tanulnak.
– No az szép lesz, szeretném őket látni.
– Majd ha jobban lesz.
– Nem; mindjárt most ebéd után.
Egy kis csirke-becsináltat evett és egy pohár vörösbort ivott meg.
– Most pedig hozz nekem hamar egy szivart!
– Nem hozok.
– Parancsolom neked – mondá haragosan.
Apolka a lábával toppantott:
– Nem kap s vége.
A beteg nagy szemeket meresztett rá s aztán nyöszörgő, szelíd hangon
szólt:
– Hozd ide, kérlek alássan, a tükröt, hadd nézzem meg magamat, én
vagyok-e Pongrácz István, hogy így mertek velem beszélni.
– Bizonyára ön Pongrácz István, a hatalmas Pongrácz István, de most a
doktor parancsol és az nem engedte meg. Mit szólna nekem a doktor?
– Ejh mit a doktor! Hiszen mondtam már, hogy lefejeztetem a gazembert;
nagyon megkínozott.
– Hálával kell lennie iránta, ő gyógyította meg.
– Jó, hát hálával leszek a kedvedért, de adj akkor egy szivart.
– Nem.
– De ha nagyon kérlek.
– Akkor se.
– Ne légy olyan zsarnok, kis férgecském.
Végigment a gyerekes könyörgések minden skáláján, de szivart még sem
kapott. S ez az eset, hogy egyetlen-egyszer nem történt meg az akarata,
egészen félénkké, szelíddé tette. Ezentúl semmit se követelt, hanem
bizonyos félénkséggel fejezte ki a legtermészetesebb kívánságait. Mert,
mint a betegek rendesen, minduntalan kívánt valamit.
Ahogy az Apolka kis udvarhölgyei eljárták fehér ruhában a tánczot, az az
ötlete támadt, hogy a kedvencz paripáját, a «Waterloo»-t szeretné látni.
Hozzák fel neki a Waterloot ide a hálószobájába. Hasztalan próbálták
lebeszélni, hogy a paripa nem szereti a garádicsokat. Azután
Pruzsinszkyt kívánta és Kovácsot, kikkel a gazdaságról és a vagyoni
viszonyairól beszélgetett, mindenféle rózsás terveket eregetve a
jövendőkre nézve.
– Szeretnék gazdag lenni – sóhajtá, – nem magamért, hanem e miatt a kis
zsivány miatt, aki nekem szivart sem adott. Hidd meg Pruzsinszky, ő
miatta. De hiszen majd meglátjátok. Még ma meglátjátok. De miért is ne
lehetnék én még gazdag? Hozd ide csak fiam, Apolka, a
«pénzügyminisztert», hadd lássuk, mit operált azóta.
Apolka elszaladt a negyedik szobába és elhozta a «pénzügyminisztert», az
egyetlen komoly faktort, akire István gróf anyagi helyzete javításánál
számított.
Egy üvegedényben, melyben valamikor befőttek lehettek, volt a
pénzügyminiszter bezárva, t. i. egy keresztes pók, kinek az volt a
hivatása, hogy a hólyaggal betapasztott üvegben remete-életet élve,
unalmában hálót kössön s abba az üveg aljára szórt kilenczven parányi
papirkoczkából, melyek mindenikén egy szám volt felírva, felhúzzon
spekulativ észszel ötöt, amit aztán Zsolnán vagy Trencsénben a lutriba
lehessen tenni.
István gróf megnézte a pókot, ki az üveg felső részére szőtte a finom
hálóját, melynek láthatatlan szálain nagy himbálózást, futkározást vitt
végbe.
– Szorgalmasabb is lehetne – motyogta. – Még csak két számot húzott fel
a lusta kutya.
Valóban, mindössze két kis papir-koczka fityegett alá a hálóból.
E pillanatban kocsirobogás hallatszott künn.
– Pamutkay uram érkezett meg a fiskálissal – vélte Kovács uram.
– Hadd jöjjenek be – szólt felvillanó szemekkel a beteg s eltolta
egykedvűen a pók üvegpalotáját a mediczinás üvegek közé. – Hídd be
kérlek, Pruzsinszky, a káplánt és Bakrát is… Legyetek itt mindnyájan.
Mert fontos lépés az, amit most akarok elkövetni, illő, hogy mindnyájan
tanui legyetek. Te pedig, Apolka, ülj ide mellém a székre. De mért
sápadtál úgy el, miért reszketsz? Valami bajod van, férgecském? No, ne
ijeszsz meg, mosolyogj, hiszen mosoly való most, majd meglátod.
– Hát nem látja, hogy már mosolygok.
De nem volt már ideje se mosolyogni, se reszketni, a mosolyt, a
rémületet egyszerre elfujta a meglepetés, megnyilott az ajtó és belépett
rajta Pamutkay uram, elől bocsájtva Trnowszky Miloslavot.
Az ám, a Miloslav az, – ha nem álom. De már azért sem lehet álom, mert a
bajusza is nagyobb, a szakálla is megnőtt, úgy, hogy már mégsem a régi
Miloslav, akit az álom rajzol, hanem egy másik, csinosabb.
Apolka rögtön megösmerte, csupa láng lett az arcza, fel akart ugrani, de
azért mégis csak ülve maradt, mohón falta a kedves, ismerős vonásokat a
szeme, de azért mégis behúnyta. Csak a szive ugrált, dobogott olyan
hangosan, hogy megijedt, talán mások is meghallják, leszorította a
kezével, meg akarta állítani. No iszen jóval kezdett ki. Lehet is a
szivet megállítani! Józsua is csak a napot tudta.
Ezenközben előre tuszkolta Pamutkay a jöttet, bemutatván őt illőképen.
– Dr. Tarnóczy Emil köz- és váltó-ügyvéd.
A fiatal ügyvéd meghajtotta magát és csak most pillantotta meg Apolkát,
sietve lépett hozzá.
– Jó napot, édes húgocskám! Ejnye, de megnőttél!
A gróf különös szemeket meresztett rá, félkönyökre emelkedve. Apolka
halkan, elfátyolozott hangon felelte:
– Régen láttuk egymást, nagyon régen…
Volt valami fájó szemrehányás ebben a csengés nélküli, szürke hangban.
– Úgy? – kérdé a beteg a leányka felé fordulva. – Valami ismerősöd a
fiskális, Apolka?
– Rokonok vagyunk – felelte helyette az ügyvéd. – Közeli rokonok, együtt
töltöttük a gyermekévek egy részét.
– Hát úgy is jól van. Üljön le, kedves fiskális. Melyik Tarnóczyakból
való ön?
– Az ötforintosakból – felelte az ügyvéd mosolyogva.
Valóságos rémület ült ki a főúr arczára.
– Csak talán nem…
– Nem, nem – sietett az ügyvéd felvilágosítani. – Nemes ember vagyok,
azelőtt Trnowszkyak voltunk.
– Hála istennek! (Nagy kő látszott leesni a szívéről.)
– Az a nevünk volt, ami Apolkáé, de a megboldogult atyám
megmagyarosította.
Apolka élénken kiáltott közbe:
– Hát meghalt a szegény Gáspár bácsi? Istenem, nem is tudtam. Engem nem
is értesítettek…
S egyszerre megeredtek szemeiben a könnyek. István gróf fitymálólag
intett a kezével.
– Ugyan ne pityeregj. Ha meghalt, meghalt. Mi közöm nekem az
atyafiaidhoz, nem szeretem, ha a szemedet rontod miattuk. Hát kedves
fiskális, tudja-e, miért hívattam? Ámbár iszen nem is hívattam. Jobb
szerettem volna, ha Pamutkay uram valami öregebb embert hoz. Mert az
öreg róka mindig többet tud, mint a fiók róka. De ha már itt van, maga
is jó.
– Parancsoljon velem a méltóságos gróf.
– Irt-e már maga valamikor instáncziát a királyhoz?
– Irtam.
– No az derék, akkor hát tudja a módját, mert képzelem, hogy sok
hókusz-pókuszszal jár.
– Ügye válogatja, gróf úr.
– Hát arról van szó – mondá ünnepélyesebb, emeltebb hangon, Apolkára
mutatva – hogy én, szentmiklósi és óvári gróf Pongrácz István, ezt a
leányt a magamévá fogadom, ősi nevemet reá ruházom és a többi, meg a
többi. Érti-e a fiskális úr?
A jelenlevők ajkáról a csodálkozás elnyomhatatlan moraja szakadozott
fel. (Oh te nemes lélek! – kiáltott fel Pruzsinszky, szemeit az égnek
fordítva.) Az ügyvéd arczán egy felhő húzódott, csak az Apolka pattant
fel székéről örömteljesen s térdre vetette magát a gróf ágyához, úgy
csókolta a nagy lelógó kezeit, ahol érte, majd az egyiket, majd a
másikat.
– Mivel érdemeltem én meg ezeket, mivel, mivel?
A beteg kiszabadította az egyik kezét és megsimogatván vele a fejét,
szeretetteljesen mondá:
– Keljen fel, _Apollónia grófné_. Csak semmi érzékenység, semmi
érzékenység…
De bizony mégis elfakadt Apolka sírva a nagy örömtől. Ezt a megoldást
meg se merte volna álmodni, mert nemcsak a veszedelemtől szabadult meg,
hanem még grófkisasszony is lesz belőle. Ez már csakugyan sok volt.
Kicsordult a szíve, nem bírt tovább vele, oda borult egész önfeledten az
ügyvéd nyakába.
– Látod, látod Miloslav, milyen jó az isten.
– Micsoda modor ez, Apolka? – kiáltott rá ingerülten a gróf. – Nem
szeretem, ha csak egy perczre is elfeledkezel ezentúl, hogy _ki leszel_.
Az ügyvéd hamvas barna arczát elöntötte a pír s némi hevességgel
emelkedett fel székéről:
– Méltóságos uram, mindenekelőtt sziveskedjék engem kihallgatni.
– Hát beszéljen, amicze. Hiszen éppen azért hivattam, hogy beszéljen.
– Amit én akarok mondani, ahhoz nem kell annyi tanu.
– Az ördögbe is, mit akarhat mondani? Nos tehát, menjetek ki,
Pruzsinszky! Apollónia, menjen be ön is a szobáiba.
– Nem, ő itt maradhat.
Mind eltávoztak, csak a leány maradt.
– Hát már most mit akar?
– Azt akarom tudtára adni méltóságodnak, hogy nem csak mint ügyvéd
vagyok itt.
– Hanem?
– Hanem mint kérő is.
– No, no – kérdé a gróf csodálkozva – és mit kér?
– Az Apolkát.
– Az Apolkát és mi végre?
– Hát feleségül – felelte egyszerűen.
Apolka a kezeivel fedte be az arczát. Azt hitte, mingyárt összeomlik ez
az egész nagy vár a fejük felett ettől az egy szótól, szakadt is már a
bolthajtás és hullani látszott a vakolat… A beteg pedig felugrott
dühösen, meg akarta ragadni torkánál fogva az ügyvédet, de
visszatántorodott az ágyba.
– Hát megbolondult maga? – rikácsolá. – Honnan veszi azt a vakmerőséget?
Tarnóczy egy csöppet sem ijedt meg, egykedvűen játszott a kalapja
pántlikájával.
– Egyszerűen szeretem őt, ez az én bátorságom forrása és azt hiszem, ő
is szeret.
– Az lehetetlen! – hörögte Pongrácz Isván. – Felelj neki, Apolka!
Apolka leejtette a gyűszűjét és elkezdte keresni mindenfelé, mintha nem
lenne annál most fontosabb dolog a világon, az ágy alá is lehajolt, nagy
sopánkodva: Ugyan hova is gurult? Ej, ej, te csúf gyűszű!
– Hát te nem felelsz, Apolka? Hagyd a pokolba azt a gyűszűt, ne bujkálj
most utána! Hiszen csak nem ment el az eszed! Itt hagynál engem, kis
férgecském? (és egészen elérzékenyedett, meglágyult a hangja). Egy
fiskális vegyen el? Oh, dehogy adlak, dehogy. Ha adlak, egy herczegnek
adlak. Az se valami apró oláh vagy német herczegnek, legalább is egy
Esterházy legyen, aki a kezed után nyúl. Még az is köszönje meg. Hát még
se felelsz, Apolka?
Bizony nem jött ki annak a torkán egyetlen hang se, csak egyre kereste
azt a gyűszűt a lesütött szemeivel a padlón.
– Apolka, – szólítá meg az ügyvéd fájdalmas, szívbe lopózó hangon – hát
csakugyan nem szeretsz többé? Légy bátor, mondd meg az igazat.
A leányka megrázkódott, fölemelte azt a szép fejét és így szólt
megdicsőülve, szinte mámorosan:
– Szeretlek, mindig szerettelek. Mindennap te rólad gondolkoztam,
felhőtől, fecskétől neked üzengettem.
Miloslav édesen, boldogan bólingatott:
– Felhőtől, fecskétől mindennap megkaptam.
– Szamárságok! – mordult bele István gróf. – Ebből semmi se lehet.
Gyerekkori szerelem, ostobaság, olyan, mint a márcziusi hó. Igen
sajnálom, hogy effélével fárasztotta magát. Pamutkayt jól össze fogom
szidni, amiért éppen önt hozta ki a zsolnai ügyvédek közül, pedig annyi
van, mint a tarka kutya. De ön tán nem is ügyvéd?
– Az vagyok, atyám halála óta, de Pamutkay úr nem hibás, hogy elhozott,
magam ajánlkoztam neki, minthogy beszélni akartam önnel, gróf úr és
hazavinni innen a menyasszonyomat…
Olyan vakmerőség volt ez, hogy most már mulattatni kezdte Nedecz urát.
Az ördögbe, hiszen ez egy eredeti ember! Érdekes objektum. Szép história
fejlődhetik, ha ez így megy.
– No, ebből ugyan semmi se lesz, ön kosárral megy haza.
– De hiszen hallotta méltóságod, hogy szeret.
– Az mindegy, én oda nem adom, punktum.
– Uram, – szólt az ügyvéd a szenvedélytől fojtott hangon, –
Magyarországon törvények vannak.
A főúr ajkán gúnyos mosoly szaladgált.
– Persze, persze.
– És nincsen joga visszatartani; ön se apja, se gyámja.
– De igen is, visszatarthatom. Ő nálam haditúsz. Csak cserébe van egy
más hölgyért. Elhozta ön magával azt a hölgyet?
– Úgy? Haditúsz?
És most az ügyvéd mosolya lett irónikus. Úgy látszik, ösmerte a túsz
történetét.
– Igen, most haditúsz, nemsokára pedig gróf Pongrácz kisasszony lesz.
Tehát távozzék, fiatal ember, azt tanácslom.
Tarnóczy makacsul rázta meg a fejét.
– Egy tapodtat se, uram, leány nélkül. Gyere, Apolka, fogd a kezemet.
Kövess!
S oda lépett a nagy üvegszekrényhez támaszkodó leányhoz, ki olyan fehér
volt, mint azok a porczellán edények bent az üveg alatt.
– Nem jó vége lesz ennek, domine – figyelmezteté a főúr kedélyesen. –
Mire való az a nagy lelkesedés?
De Tarnóczy nem tágított. Átölelte félkarjával a leány nyakát és úgy
vonszolta az ajtó felé. Apolka bizonytalanul tett egy-két lépést, mint
az alvajáró, majd visszafordult s megtört fényű tekintettel mintegy
bocsánatot kért a betegtől:
– Ne haragudjék rám. Nem tehetek máskép. Szeretem. Az övé vagyok.
Pongrácz fölvetette a fejét az őrültek idegbántó száraz kaczajával s
aztán kivett a vánkosa alól egy fehér csont-sípot és belefújt.
Az éles süvítésre villámhirtelen megnyílt két láthatatlan tapéta-ajtó s
mindeniken két-két alabárdos vitéz toppant be szinte észrevétlenűl.
– Testőrök! – parancsolá nyugodtan – fogjátok el ezt az embert és
vessétek tömlöczbe. Az életeddel játszol érte, Makovnyik!
Makovnyik és társai rávetették magukat az ügyvédre, hiába tiltakozott az
a személyes szabadság ilyen eklatáns megsértése ellen, hiába ütött szét
ökleivel az alabárdosok közt, ámbátor Makovnyiknak olyan pofont adott,
hogy valami érnek kellett megpattanni a halántéka táján, mert a bal
szeme tele lett vérrel és kijebb ugrott, de azért mégis legyűrték a
markos ficzkók s Apolka minden könyörgése daczára elhurczolták abba a
börtönbe, ahonnan évek előtt báró Behenczy Károlyt szöktette meg
Estella.
A dulakodás robajára előrohantak a várbeli urak. Pruzsinszky a roskadozó
Apolkát kisérte át a szobáiba, Pamutkayra pedig a gróf förmedt rá:
– Szamár kend, ezredes. Hozzon hamar másik ügyvédet.
A jó úr tehát szép csendesen kifordult az ajtón, felült újra az urasági
bricskára, de most már okosabb volt, mert mingyárt két ügyvédet hozott
Zsolnáról, akik elkészítsék a kérvényt a királyhoz az Apolka adoptálása
iránt.
* * *
Minden kis város bizonyos vonásokban egyforma, van egy híres prókátora,
akinek az eszét csodálják, van egy legszebb háza, amelynek falai
fönséget, méltóságot látszanak lehelni a járókelők előtt, vannak kikapó
asszonyai, vannak szépek és hozzáférhetetlenek, van egy gazdag
kereskedője, akinek vagyonáról beszélnek, van egy gavallérja, akinek az
öltözködését, modorát utánozzák s ha nagy volt, még halála után is él
egyes mozdulataiban, amint a sétabotját lóbázta, amint kalapjával
köszönt a hölgyeknek. S éppen úgy megvan a hatása emberöltőkön át, mint
egy szónoknak, vagy szinésznek, szokásai, formai allürjei, sőt még az
arczfintora is tovább élnek.
Minden kis város, akármilyen iczi-piczi legyen, még ha Zsolna is, egy
egész bevégzett világ, ahol minden megvan, ami az öt érzéket
foglalkozásban tartsa. Az események, tragédiák, konfliktusok igen
kicsinyesek, de épp oly idegizgatók. Hogy például Malinák János városi
tanácsos nem kapott meghívót a főispáni bálra, az volt olyan esemény,
mint a porosz király inzultálása a franczia követ által. Szegény
Malinákné, majd hogy meg nem bolondult szégyenletében. Ennél csak a
Pongrácz hadai tettek nagyobb szenzácziót. Az Apolka eltünéséről már nem
is beszélt senki.
Azóta csak kisebb rangú dolgok történtek. Klivényi irnok elítélése
(rajtakapták valami enyves dolgon és most ott csücsül ő kelme a
trencséni tömlöczben), Tarnóczy Gáspár halála (egyébiránt nem nagy kár
érte) s Emil fiának a leköszönése a városi hivatalról.
Bizony bolondot tett, mert polgármesterségig is fölvihette volna, olyan
becsületes, derék fiú. S még azt mondják, hogy az alma nem esik messze
fájától!
Emil megkapta a vagyont és ügyvédi irodát nyitott, elhatározván, hogy
amint a gyászév letelik, fölkeresi kis unokahúgát és feleségül veszi.
Még egyre emlékében éltek a kerti idillek, még egyre melegítették a
szívét azok a bogarakért, növényekért kapott csókok. Minden nyiló
növény, minden röpködő bogár ezekről beszélt neki… Hej, de nehéz volt
azt az egy évet bevárni. S még más dolog is aggasztotta. Az öreg Blázy,
akivel közölte a tervét, ráijesztett ezekkel a szavakkal:
– Nehéz lesz azt, öcsém, abból a várból kihozni.
– Talán hallott valamit a bácsi?
– Hallottam egyet-mást, éppen azért mondom.
– Jó, jó, de csak nem sárkány őrzi, mint a mesékben?
– A sárkánynak hét feje volt, azért volt veszedelmes, Pongrácznak
ellenben az az egy feje se jó, ami van, azért aztán még veszedelmesebb a
sárkánynál. Bolond embert nehéz kapaczitálni.
– No én mégis kihozom azt a leányt egy év mulva.
Hanem alig egy pár hónapra a Gáspár halála után, halálosan megbetegedett
Trnowszky Péter is. Mintha csak azt gondolná magában: Utána megyek annak
a gazembernek a másvilágra, hogy ott is üldözhessem, bosszanthassam.
Trnowszky rosszullétének gyorsan híre futott, meg annak is, hogy
délutánra magához hivatta Kurka ügyvédet (Kurka volt a leghiresebb
prokátor Zsolnán), mert végrendeletet akar csinálni. Tudni vélték azt
is, hogy mi lesz a végrendeletben. Némelyek szerint kibékül halálos
ágyán testvéröcscse szellemével s minden vagyonát Emilnek hagyja, mások
szerint a Maticza örökli az egészet. De a legvalószinűbb verzió az volt,
hogy a világba szórt Trnowszky Apolka lesz az általános örökös. Maga az
öreg állítólag már pedzette is a környezetének:
– Ugyan ne sírjatok, bolondok. Tudom, hogy úgy sem sajnáltok. Szép fehér
kezecskékbe kerül itt a gyeplő, semmit se féljetek!
No, ha így lesz a dolog és bár csak így lenne, micsoda parthie lesz
abból a leányzóból!
A becsületes Emilt nagyon megijesztette ez az eshetőség. A rosszhirű
apák gyermekei, ha jók, sokkal érzékenyebbek a többi jó embereknél, mert
ő nekik megsúgja az ösztönük, hogy a szüle hibáit is expiálni kell s
hogy ő róluk emiatt jobban lerí minden szenny.
Szinte belesápadt abba a gondolatba, hogy ha Apolka örökli Péter
nagybácsi vagyonát, mely jóval nagyobb volt a Gáspárénál, akkor talán
hozzá se megy, nagynevű nemes urak versenyeznek a kezéért, de el sem
veheti, hivatkozni se mer régi szerelmére, mert az egész világ kapzsinak
tartaná. «Persze – fogják mondani – előkereste a hamupipőkét, mert már
rajta van a lábán az arany papucs. No ez is csak olyan czudar jellem,
mint az apja.» Még talán az Apolka is azt hinné.
Pedig Tarnóczy Emil nemes érzésű ifjú volt, tele idealizmussal, aki úgy
nézte a világot, mintha éppen most kelt volna fel az Arthur király kerek
asztala mellől, mintha csak az imént koczczintotta volna össze a kupáját
Lancelot lovaggal.
Hiszen persze, minden csak hiuság, ostobaság, az élet, a világ, a
törekvés, a tudás, a pénz és minden, de igazán minden. Csakhogy ezek az
ostobaságok és hiuságok nem egyformák. Az élet például olyan ostobaság,
amelyhez mindenki ragaszkodik. A többi apróbb ostobaságok közül azonban
kiki az egyéni izlése szerint választ. Egyiknek abban telik a kedve, ha
gazdaggá lesz, egy másik arra dolgozik, hogy okosnak tartsák, másik a
hatalom után fut. Van olyan csacsi is… akarom mondani van olyan ember
is, aki abban találja az ambiczióját, hogy ő jó. Találkoznak
egyéniségek, akik a földi boldogság összes eszközei közül a «csász. és
kir. kamarás» czímet szeretnék. Sőt ennél is nevetségesebb alakban
hegyeződik ki a hiuság. Ösmertem egy urat, aki arra volt hiu, hogy az ő
sógora megveszett. Éveken át beszélte mindenkinek a kutyaharapástól
támadt veszettség fázisait, amint azt megfigyelte rajta, hozzátevén nem
minden kevélység nélkül: «A tulajdon sógorom volt.» Egyszóval
mindenkinek van egy főbolondsága, a mellékbolondságai mellett. A
Tarnóczy Emilé az volt, hogy ő talpig becsületes.
És az is volt. Egyenes, nyilt, jóakaratú, tiszta lelkű, nemes érzésű. De
ezzel nem elégedett meg; nem érte be, hogy ő valóban becsületes, hanem
annak is akart látszani. S ez néha kényelmetlen feladat, mert épp olyan
könnyű nem lenni becsületesnek és mégis annak látszani, mint
becsületesnek lenni és nem látszani annak.
Tarnóczy, mihelyt neszét vette a végrendelet-csinálásnak, átszaladt a
kollegájához, Kurkához s minthogy pár nap előtt vesztette el tifuszban
Róza nevű hajadon leányát, mindenekelőtt meleg szavakkal fejezte ki
részvétét a kedves kisasszony halála fölött, mire a hires prókátor
szeméből kibuggyant a köny.
– Köszönöm, kedves kartás úr. Igazán jól esik. Meghalt, meghalt. De hát
mit tesz az? Hiszen nekem fáj, nagyon fáj, de a világ azért tovább megy.
Kivette a zsebkendőjét, megtörülgette a szemeit, de azok újra
átnedvesedtek. Kezeivel az ablakra mutatott, melyen át láthatók voltak a
jövő-menő furmányos szekerek, káposztafejekkel megrakva, kofák a
kosaraikkal, csintalan menyecskék enyelegtek a kapuájtókban a budetini
katonákkal. Egy ember egy hordót gurított maga előtt a piacz felé nagy
énekszóval.
– Lássa, az emberek élnek, járnak és nevetnek. Ők semmit sem tudnak
arról. Rá se gondolnak. Fogadni mernék, hogy az a hordós ember ott nem
is ösmerte a Rózát. Olyan nehéz a szívem, kolléga, olyan nehéz, pedig
nincs igazam. Nincs, nincs. Mert mi az voltaképen, hogy Róza meghalt?
Hát meghalt. S minden egyéb maradt rendjében. Pedig úgy szeretném, ha
valami nagy szög kiesett volna a világ küllőiből, hogy valami történt
volna. Mert szamár vagyok, hogy ilyet szeretnék. Miféle jogon? Hiszen
Napoleon is meghalt. Az volt a nagy eset! Jézus Mária, csak kimondani is
sok. Napoleon meghalt. És mégis meghalt. De Kurka Róza! Ugyan bizony!
Hát nem mindegy az ennek az országnak, hogy él-e, vagy meghalt? Hát
micsoda egy Kurka Róza? Semmi. Az már más, ha egy Deák Ferencz hal meg.
Micsoda katasztrófa, micsoda csapás százezreknek, millióknak és mégis
meg kell benne nyugodni. De Kurka Róza! Az csak bliktri, kartárs úr. Az
csak olyan, mintha egy morzsa leesik az ember tenyeréről és megint
földdé lesz.
Igyekezett magát elnyomni, legyőzni. Az emberi állat küzdött a
filozóffal és legyőzte a filozófot, zokogva borult az asztalra, amiért
az a morzsa leesett a tenyeréről…
– Bocsássa meg, Kurka úr, hogy talán szomorítottam, de egy különös ügy
hozott ide.
Ügy! Ügy! Az «ügy» szóra felemelte fejét az ősz ember, hosszú, nehéz
lélekzetet vett, mint a harcsa, ha pálinkás kenyeret tesznek a szájába.
Rózáját eltemette a földbe, magát pedig eltemette az ügyekbe. Nagy
könnyebbülés volt ez neki.
– Beszéljen, kartárs úr.
– Ön ma délutánra, úgy tudom, Trnowszky Péter nagybátyámhoz van elhíva
végrendeletcsináláshoz.
– Hm, igen. De nem látom át, mit segithetnék én ott önnek?
– Oh, nem is azért jöttem, Kurka úr. Én nem törődöm a végrendelettel.
– No, no. Hisz ön esetleg örökséghez juthat ezen a réven.
– Az kevésbbé érdekel, hogy én kapom-e, vagy más valaki. Ha valami
óhajtásom lenne, az nem oda vág, hogy melyikünk kapja, hanem, hogy
melyikünk ne kapja.
– Ugyan? – kérdé Kurka úr kiváncsian. – Ki lenne a kitagadott, ha öntől
függne? No persze, mindjárt eltalálhattam volna, hogy a Maticza.
– Nem, a Trnowszky Apollónia lenne az.
– Ah! – szólt meglepetve a vén ügyvéd. – Az a boldogtalan árva leány.
Isten ellen való vétek lenne. Tehát ön is, kartárs úr? Igazán
csodálkozom. Nagyon, de nagyon csodálkozom. Mit vétett önnek szegényke?
Hiszen persze akadémikus diskurzus az egész, mert se nem tőlem függ, se
nem öntől függ, hanem egy harmadik személytől, akinek minden dolgát
egész életében egy negyedik személy súgta… Ez a negyedik személy…
– Csak nem ön volt?
– A negyedik személy az ördög volt. Én reám, bár fiskálisa vagyok,
sohasem hallgatott, hát most se fog. De önt nem értem, kartárs úr, hogy
miért tenné ezt a gyermekkel, ugyan miért?
– Mert el akarom venni feleségül.
– Ön? A Trnowszky Apollóniát? És mégis őt zárná ki az örökségből? Hát
azt hiszi, hogy most már értem önt?
– Mingyárt meg fog érteni. Ha unokahugom kapja a nagybátyám vagyonát,
akkor ő gazdagabb lesz nálamnál, de nem attól félek, hogy nem jön hozzám
(ámbár az is megeshetik), hanem félek a világ nyelvétől, hogy pénzeért
vettem el, ha hozzám jön. Nos, én azt a leányt még ma meg akarom kérni
feleségnek.
Az öreg prókátor gondolataiba elmélyedve játszott a kabátja
csont-gombjaival.
– Hát én nekem ahhoz mi közöm van?
– Azt is előadom egymásután; most hallottam a vendéglőben, hogy a
nedeczi gróf gazdatisztje, bizonyos Pamutkay, azért jött, hogy ügyvédet
vigyen a várba a beteg grófhoz, ahol Apolka is tartózkodik.
– Bolond egy világ – dohogta az öreg Kurka, – azelőtt a haldoklók a jövő
világra gondoltak és papot kivántak, most az itteni világon jár az eszük
és bennünket hivatnak.