tekintettel a Trnowszkyak versenyzésére (no de ilyen parádét csapni
ilyen mihaszna lány-kölyökért), tekintettel továbbá arra, hogy a
Trnowszkyak hatalmas emberek, akiket a város ügyeitől elidegeníteni kár
volna s tekintettel végre azon körülményre (mely azonban nem említendő
meg a jegyzőkönyvben), hogy a leányka hazafiatlan nevelésben részesülne
a boldogult Trnowszky fivéreinél, magasabb motivumokra visszavezethető
nemzeti szempontokból is határozatba hozatott, hogy inter duos
litigantes egy harmadik személy, Trnowszky Apollónia anyai rokona:
Klivényi József városi irnok neveztetik ki gyámnak, felkéretvén az árva
nagybátyjai, hogy miután a gyám szegény ember, nemesszívű rokoni
gondoskodásukkal járuljanak a gyermek neveltetési költségeihez és
fentartásához.
Mikor megkapta Trnowszky Péter a végzést, mérgesen szakította szét száz
darabra.
– Egy krajczárt se adok. Hát bolondnak néz engem az árvaszék? Süssék meg
most már a gyermeket!
De haragja hamar elpárolgott; mert jól esett arra gondolni, hogy
legalább Gáspár se lett a gyám.
Gáspár is éppen így gondolkozott és ő sem adott az Apolka fentartásához
egy garast sem.
Klivényi irnok, ez a vén korhely, ki a gyámságot azért vállalta, hogy a
két gazdag testvértől csurogni fog a jóság s abból neki is jut,
csalódásában a gyermekkel éreztette bosszúságát. A szegény árvára
szomorú napok vártak. Rongyokban járt, sokszor mezítláb, enni is csak
lopva kapott néha a Klivényi nénitől, de a férjével, ezzel a
vadállattal, ő se bírt.
A szegény kis Apolka, aki olyan szépen fejlődött az apja házánál,
lesoványodott, elsatnyult; mert dolgoznia kellett napestig. Klivényi
elbocsájtotta a szolgálóját s vele végeztette a ház körüli dolgokat.
– Hisz ingyen tartlak, te rongyos!
A sovány, vézna test tele volt kék foltokkal, mert az irnok, mikor este
részegen jött haza, mindig megverte őt is, a feleségét is. S az irnok
mindig részegen jött haza. A szűnnapok csak azok voltak, amikor nem jött
haza és valahol a korcsmában aludt el az asztal alatt.
Két hosszú esztendeig nem történt az árvával semmi nevezetes eset; ki
törődnék egy kis féreggel? Az emberek egy ideig szidták a két pogány
nagybátyát, de azután _másért_ szidták és a kis féregről mindenki
elfeledkezett. Úgy elvegyült már ő a többi szegény gyermekek közé,
akiknek a picziny lábai öreg emberek levetett czipőiben
tipegnek-topognak a földgolyóbison, hogy már benne is mint csak homályos
álom élt az apai hajlék. Azt még hallotta néha-néha, hogy ez meg amaz a
gazdag ember az ő nagybácsija, de ez is csak egy közömbös fogalom volt
neki, nem egy olyan forrás, amiből keserűséget merítsen a jelenre vagy
reményt a jövőre. Tudta is ő, mi a nagybácsi és mi a jelen vagy a jövő.
Semmit se tudott. Csak élt, mert még meg nem halt. Élt, mert reggel
felrángatta Klivényiné: «Tisztítsd ki hamar, fiacskám, a bácsi
csizmáját». Elaludt, mert elnyomta este a fáradtság. Sírt, ha
megütötték, mert fájt neki. De az életről nem tudott semmit, azt hitte,
így kell annak lenni, csak a halált sejtette, hogy az rejtelmes,
különös. De hogy örök-e, arról nem gondolkozott. Talán ha Klivényi néni
felránczigálná a halottat: «Tisztítsd ki hamar a bácsi csizmáját», az is
fölkelne. Talán a szegény apa is fölébredt volna.
A gyermek egy napon a nagy piaczról jött, egy tököt czipelve, mikor a
Volek csizmadia inasa (aki megfódott csizmákat vitt Buronka szenátorhoz)
oldalba lökte.
– Eredj, Apolka, ott megy a bácsikád, csókolj neki kezet.
Csakugyan Trnowszky Péter jött a templom táján, jókedvvel lóbázva
csontgombos sétabotját, mert egy jövedelmező üzletet bonyolított le a
várossal, mikor eleibe kerül a leányka és az inasgyerek szavára, abban a
hitben, hogy annak úgy kell lenni, elkapja a fütyürésző öreg úr
gyűrűkkel rakott szőrös kezét és megcsókolja.
Az öreg ránéz a rongyos gyermekre s fölismervén Apolkát, hümmög egy
darabig.
– No, no, hát te vagy? Ejnye adta, adta.
Keresgél a zsebében az aprópénzek között, de nincs egyetlen ezüst pénze
se, pedig illenék ilyenkor egy fényes hatos. Kinyitja a tárczáját, hátha
találna benne egy szép ropogós egyforintost. De csak ötösök vannak. Az
sok, nagyon sok. Mit csinálna ez a gyerek egy ötforintossal?
Szerencsére éppen szemben van a mézeskalácsos bolt. Hopp! Ez jó lesz.
– Gyere utánam, te kis fruska!
Bementek, az ajtó tündériesen csengett s a mézeskalácsos a nagybácsi
egyetlen szavára egy nagy paksaméta mindenféle formájú nyalánkságot
összerakott, zsinórral összekötött és mindez az Apolkáé volt. Végtelen
örömet érzett szívében. Azt gondolta, hogy mindjárt elájul a
boldogságtól. Szemei meghomályosodtak és a homályban egy falka kutyát
látott csörtetni maga felé, akik megrohanják, szétmarczangolják,
kihúzgálják a kalácsokat a pakétból.
De mindez nem volt igaz, a nagybácsi hangja fölrezzentette:
– A kezedbe is válaszsz egy-kettőt, leányocskám, amit útközben megeszel.
Künn az ajtónál aztán elváltak. Péter nagybácsi a vendéglő felé ment,
Apolka pedig hazafelé és mindenkinek eldicsekedett útközben, hogy a jó
nagybácsi mit vett neki és ebből mindenki valami szerencsét jósolt, csak
otthon Klivényi mondá sötéten:
– Mutasd, hogy mit vett a gazember.
Felszakította a spárgát, kibontotta a mézes süteményeket és elkezdte
őket falánk étvágygyal ropogtatni, egyiket a másik után, minden falatnál
felkiáltva:
– Óh, a gazember, a gazember!
Zsolna városában ez a nevezetes esemény csakhamar szájról-szájra járt
azon megjegyzés kiséretében: «Kezd már a világ felfordulni», s eljutván
Trnowszky Gáspár füleibe, nagy bosszúságot okozott neki. Egész éjszaka
nyugtalanul hánykolódék fekhelyén s reggel korán a Klivényiék lakása
előtt leste az árvát, kit is megkerítvén, vitte egyenesen egy
czipészhez, egy szabóhoz s egy fehérnemű-árúshoz, összevásárolván annyi
portékát, hogy két boltoslegény czipelte az Apolka után, mialatt Gáspár
nagybácsi megelégedetten mormogta:
– Egyél most mérget, utálatos fösvény kutya. Ez aztán a tromf!
Hanem ’iszen nem könnyű lefőzni Péter urat sem, ha egyszer «virtusra»
kerül a dolog. Alig hogy tudomására jutott a «tromf», felbizsergett a
kevély, gonosz vére:
– Micsoda, te akarsz itt szuszogni? Egy pár rongygyal akarsz port
hinteni a világ szemébe? Velem akarsz kikötni? No gyere hát!
Rögtön elküldött a leánykáért és elvitte egyenesen az aranymíveshez,
összeválogatván gyöngyöt, smaragd-gyűrűt, arany násfát, karpereczet,
függőket egy halommal, ami csak szép és drága volt az üvegszekrényekben.
Egy kastélyos kisasszony sem kap annyit a kelengyéjében.
E fordulatok megjavították egy kicsit a leányka sorsát, de jobban a
Klivényiét, mert az értéktárgyak többnyire folyékony anyagokká változtak
át, de nem csódamódon, egyszerűen a zsidó közvetítésével, kihez a derék
gyám rendre elhordozgatta zálogba.
Volt dinom-dánom az «úri-vendéglőben», bor, punch, muzsikaszó, forintos
bankók a Gongoly czigánynak, akivel aztán éjjelenként bejárta a pánszláv
házakat s elhúzatta ingerkedésül az ablakok alatt:
Cserveni kantár, bjeli kvon!
Predav szom ország, Bozse moj!
(Veres kantár, fehér ló! Eladtam az országot, istenem!)
Ez a merész czélzás Szvatopluk király ő felségének szomorú kalandjára,
mindenha erősen boszantotta a zsolnai tót urakat. De éppen ezt akarta
Klivényi, aki magyar érzésű volt és e magyarságból élt, táplálkozott.
Mert már százszor is ki kellett volna tenni a szűrét (soknemű hivatali
vétség és apró visszaélés terhelte Klivényit), de lehet-e egy nagy
magyart elcsapni bünhődés nélkül? Klivényi ügye mindig a haza ügye volt.
Klivényi nem volt ostoba; mindig jól tudta, hogy mitől döglik a légy.
Annak a bizonyos «veres kantárnak» bizony több hasznát vette ő, mint
Árpád vezér; ez volt az ő immunitása.
Az árvára most már nagyobb gondot fordított és iskolába is küldte. Egy
napon, mikor a rubintos karpereczet adta a zálogba, hozott a kicsikének
egy darab kókusz-szappant.
– Zsuzsanna – szólt a nejéhez – ma jól megnéztem a gyermek arczát.
Tudod-e, hogy nagyon szép lesz, veszettül szép lesz, ha megnő. S végre
is, miért ne lenne szép? Mondtál valamit, Zsuzsanna? Hogy semmit se
mondtál? Okosan is teszed, ha hallgatsz. Mosdasd, fésültesd a gyermeket
és járasd tisztán. Azt akarom, hogy csinos legyen. Az nem lesz nekem
rossz, ha szép lesz, még talán neki se. Van valami átkozottul kellemes
az arczában.
Aztán behítta Apolkát a konyhából, sokáig nézegette és átadta neki a
selyempapirba göngyölgetett szappant.
– No, kutyamája – fordítá a hangját szelidre, enyelgőre – mit hozott a
gyámapa az ő báránykájának. Ide hamar kezet csókolni.
A lányka kezet csókolt és kitakarta burkából a tárgyat; s amint
megösmerte, hogy szappan, édesen elmosolyodott. Nem a gyermek mosolya
volt ez többé, mely a mézeskalácsoknál hasadt volt ki arczán, hanem a
szűzé. Ah, szappan! Szagos szappan. Arczra való szappan. Elpirult egész
a füle hegyéig és elfutott. Az a kis szappan-koczka annyi mindent
mondott, finom ingerlő illata szállt, szállt az orrán keresztül, betölté
egész lényét, minden porczikáját, átszivárgott az erein a vérébe és
dörömbözött a szivén, felkeltve, életre ébresztve azt a kis
szörnyeteget, mely, mint a karikába tekergőzött kigyó, dermedten,
élettelenül alszik még a bakfischban, – a kaczérságot. Éva leánya,
kopogtatnak. A szappan beszél hozzád. Hallod-e, sejted-e?
Apolka a tizennegyedik évébe lépett és szemlátomást szépült, – midőn
egyszerre még váratlanabb fordulat állott be életében.
A polgármester, látván egyrészről a nagybácsik jóindulatát, másrészről,
hogy az irnok a Trnowszkyak ajándékait – a polgármester hivatalos
megjegyzését idézve – a saját czéljaira fordítja, említést tett egy
ízben a leány helyzetéről a főispánnak (kinek a megboldogult dr.
Trnowszky háziorvosa volt); ő méltósága élénken méltóztatott érdeklődni
és megigérte, hogy az árva ügyét szivére veszi s kiragadja a korhely
irnok kezei közül.
A legközelebbi főispáni ebédre mind a két Trnowszky meghívást kapott s
ebéd közben a pezsgőnél, mikor minden szív ellágyul, ravasz
diplomácziával előhozván az ügyet, rávette a testvéreket, hogy a
leánykát ne hagyják gonoszul veszni, vegyék magukhoz, még pedig
egyenlőképen felváltva, mindenik egy-egy félévig tartsa és neveltesse.
Bezzeg lett ebből ismét világraszóló spektákulum.
Péter nagybácsi, akihez először került a leány, nyomban egy professzort
hozatott hozzája Turócz-Szent-Mártonból, egy franczia leány
játszópajtást Genfből, selyemruhákat, kalapokat, czipőket
Beszterczebányáról, sőt képeskönyveket halomszámra Prágából s olyan
fényben, pompában nevelte, mint egy herczegkisasszonyt, hogy az egész
városnak elállt a szeme-szája. A félév elteltével aztán elküldte a
professzort, meg a kis bonne-t, elcsukta a szép szalagos ruhákat,
csecsebecséket a szekrénybe, ráadta a Klivényiéktől hozott foltos perkál
szoknyácskát, a rongyos czipőt, a szinehagyott pepita kendőt és maga
kisérte el a Gáspár házáig, egész a kis kapuajtóig, ott érzékenyen
megölelte, megcsókolta.
– No eredj már most ahhoz a gazemberhez.
Gáspár nagybácsi még nagyobb káprázatba hozta a várost; nem csak
ráliczitált Péter úrra, mert ő Bécsből rendelte a gyermek ruhaneműjét s
egy ponny-fogatot vásárolt neki Galicziából, hanem azonfelül vérig
megbosszantotta Pétert, egy olyan lépésre határozván magát, mely bár
meggyőződésével ellenkezett, de sziven találta az ellenséget. Nem
Turócz-Szent-Mártonból hozatta a nevelőt a leányka mellé, hanem
Debreczenből egy tősgyökeres magyar tanítót, akire szigorúan
ráparancsolt, hogy _magyar szellemben_ kell nevelni a kis Apolkát. Egy
elveszendő lélek ide-oda. Többet ér, hogy az a föld szemetje mérget
eszik egy félévig.
A nevelő Szabó Pál el is követett mindent, hogy a gyermek szivét
megnyissa a magyar rokonszenvnek s elutáltassa vele a tótokat.
Tromf tromfra. A harmadik félévre Péter nagybácsi megtudván Bécsben,
hogy ott a komteszeknek egy kis szerecsenjök is van, nosza rögtön ő is
kerített egy szerecsent, a mellé hátas lovat, társalkodónőt, divatos
ruhákat Párisból és Turócz-Szent-Mártonból két nevelőt, akik
belecsepegtessék a szláv szellemet és elutáltassák a magyarokat.
De ez még mind semmi ahhoz a pazarláshoz képest, amivel erre Gáspár úr
visszafelelt a következő félévben. Ezt tessék aztán utána csinálni!
Gyönyörű női fogatot vásárolt a Csáky grófnőktől, kékselyem bélésű
baldachinnal a kocsi tetején; a bakon magyar kocsis, a lovakon czifra,
sallangos magyar szerszám. Társalkodónő, nevelőnő, két apró inas nyalka
huszárruhában, mind magyarok s mind az Apolka szolgálatára rendelve. A
nagy kertjében egy kis palotaszerű villát építtetett neki, locsogó
szökő-kutak előtte. Rózsabokrok, pálmák, exotikus növények köröskörül;
drága brokát selyemmel bútorozott szobák bent, melyekbe minden héten
össze voltak híva az egész városka előkelő leányai játszó-társaknak.
Csak egy királyleány ragyoghat, dúskálhat ilyen pompában. Ámbátor
tetszett ez a Gáspár úr Miloslav fiának is, aki épen vakáczión volt
otthon a prágai egyetemről s igen jól érezte magát a feslő bimbók,
bakfischek között.
A jogász urat eleget ingerelték az ösmerősök az apja ellen: «Megőrült az
öreged, mindenedet elveri arra a fruskára! Ki látott már valaha ilyen
szamárságot a világon!»
De a kis fruska olyan szép volt! Karcsú, nyulánk, olyan előkelő úri volt
a drága selymekben, csipkékben s olyan szépen tudott ránézni azokkal az
édes szemeivel mindenkire, még a Miloslav gyerekre is, hogy csak
helyeselni lehetett, ha nem hagyják szükséget szenvedni semmiben.
Az apát is váltig figyelmeztették a pánszláv barátjai, ismerősei:
– Ej, ej, Gáspár! Hová lett az eszed, vén Gáspár! Tréfa, ami tréfa. A
leánykáért nem kár, de hátha a fiadra is ráragad az a veszedelem, amit a
Péter boszantására a házadban összehoztál.
És csakugyan, a fiatal Trnowszky nagy barátságban látszott lenni mind
Apolkával, mind a debreczeni nevelőjével, Szabó Pállal. Némelykor ott
üldögélt a leczkék alatt a leányka szobájában.
De az öreg Trnowszky mégis csak makacsul rázta azt a nagy, kopasz fejét
és vállat vont:
– Az mindegy. Ha az ember lő, hát lő. A serétekből oldalvást is eshetik
valami… oldalvást is. De azért mégis csak lő. Hát én is csak lövök arra
a zsiványra, míg csak el nem pusztul, meg nem pukkad a mérgében.
Az egész város kiváncsi volt, hogy mitévő lészen most Trnowszky Péter,
ha újra hozzá kerül Apolka? És hogy mi lesz mindezeknek a vége? Meddig
győzik ezt az oktalan liczitálást? Annyi egyszer áll, hogy alig
következhetik magasabb skála. Rothschild kellene már ahhoz.
A jó isten tudja, mi lett volna, ha egyéb események nem jönnek közbe. Az
példáúl, hogy a zsolnai pánszlávok az Apolka magyar szellemű neveltetése
miatt orrolván, Péter által is felizgatva, egy este macska-zenét adtak
Gáspárnak és beverték az ablakait. Mire dühbe jött Gáspár és másnap
mingyárt folyamodott és nevét és törvényes örököseét _Tarnóczyra_
változtathassa. (Jaj, megfordulnak sírjaikban a becsületes Trnowszky
ősök csontjai.)
S így fokozatosan belekergetve a magyarságba, a fia pályáján is
fordított egyet: ahelyett, hogy elküldte volna, mint előbb tervezte, még
egy évig a szent-pétervári egyetemre, beválasztatta Zsolna városánál
vice-jegyzőnek, mondván:
– Szagold meg egy kicsit itthon a közügyeket, fiacskám; két év mulva jön
a követválasztás s te mégy fel Budapestre a parlamentbe, ha én mondom. S
kevélyen ütött a mellének azon helyére, ahol a bugyellárisát tartotta, a
mellény belső oldalán lévő zsebben.
Tarnóczy Miloslav tehát otthon maradt Zsolnán és hozzászagolt némileg a
közügyekhez, de ki tehet arról, hogy a közügyeknél is édesebb illata
volt az Apolka hajának.
Hát ott legyeskedett a lányka körül, lapdázott vele a pázsiton, a
kertben, együtt lovagoltak ki a budetini erdőcskébe, segítette
tanulmányaiban is, bogarakat gyüjtött, lepkéket fogdosott a gyüjteménye
számára, kirándult a hegyek közé, hogy ritka növényeket hozzon
lenyomtatni, megszárítani az Apolkának. A lányka rajongott a
természetrajzért. Szabó Pál, aki nagy botanikus volt, csepegtette bele
ezt a tudományt.
Miloslav úrfi pedig valóságos üzletet vitt a talált ritkaságokkal.
Minden szokatlan kinézésű növényért kapott egy közönséges rózsát vagy
szegfűt, ami éppen akkor a hajában volt Apolkának; egy
hibiskus-virágért, minthogy az egy soha nem látott csoda-szépség volt,
kapott egy szőke hajtincset. De én istenem, mennyi huzavonába,
alkudozásba került ez, míg végre megtörtént a vásár.
Szinte nem tudott betelni örömében a sáfrányvörös virágfürttel.
– Hol jutottál hozzá, Miloslav?
– A nedeczi várkertben szakítottam.
– Jaj de nagy ördög vagy! (És rámosolygott hálásan arra a nagy ördögre.)
Jaj de kár volt letépni szegénykét.
– No csak meg ne sirasd, hiszen nő majd a tövén másik.
– És mennyi idő alatt nő meg a másik?
– Esztendőre ilyenkor.
Apolka elkezdett tapsolni, ugrándozni széles jó kedvében az udvaron,
mennykék köntösének hasított, bő újja libegett-lobogott két oldalt, mint
két tündérszárny.
– Hiszen akkor én jól megcsaltalak téged, te Miloslav, te csacsi, mert
az én hajam két hét alatt is kinő.
Miloslav mosolygott és nemsokára szerzett valami beszterczebányai
professzortól egy amerikai skarabeust; egy akkora bogarat, mint egy
csíz. Egy igazi óriást a bogár-világban; két fényes gránátszin szarva
van; barna, kétfelé osztott felső teste olyanformán néz ki, mintha a mi
cserebogarunk ükapja lenne, az pedig mellette csak szopós-gyerek.
Mikor Apolka meglátta a bogarat, oda lett szenvedélyében:
– Meghalok, Miloslav, ha ide nem adod.
Miloslav pedig játszotta a makacsot, sopánkodott, esküdözött, hogy oda
nem adhatja, mert így, mert úgy, ő is bolondja a bogárnak, de meg olyan
bogár kettő sincs Magyarországban. Amerikai bogár! Az ördögbe is, az nem
tréfa. Mennyi ideig kellett annak utazni, míg ide került Zsolnába! Az
igaz, hogy holta után tette meg az utat és ilyenkor kisebb fáradság,
hanem azért mégis valami. Még ha esetleg odaadná is a bogarat Apolkának,
bizony nem teheti olcsón.
– Hát mit kivánsz érte, Miloslav?
– Nem tudom én. (Pedig már tudta, mert mosolygott a selyma.) Hát mit
adnál?
– Nem tudom én. (Pedig már sejtette, mert elpirult.)
Végre is aztán egy csókban történt a megállapodás, sok titkos, néha
megzavart tárgyalások után.
Először csak elvben lett elfogadva az alku. Azután jött az első kérdés,
hogy hol? A kertben. De hátha látják? No és ha látják is. Hát nem ér meg
ez a bogár egy csókot, még ha látják is?
A skarabeus az Apolkáé lett. (Bolond ez a Miloslav, gondolta Apolka,
hiszen talán ingyen is megcsókoltam volna.) S azontúl minden «régi pénz»
kivétetett a forgalomból. Beállott a _csókvaluta_. A jelentéktelen
bogarak és növények is, a miket Miloslav talált, csókokra váltattak fel.
S az is mind kevés volt. Miloslav eleget sopánkodott: «De szegényes, de
hitvány ez a felső-magyarországi flóra!»
Az öreg Tarnóczy nem sokat vett észre ezekből a dolgokból, mindössze a
fia növénygyüjtő szenvedélyére tett néha egy-egy csípős megjegyzést:
– Gyerek vagy, nagy gyerek vagy, Emil. (Utóbb már a fiú szláv hangzásu
keresztnevét is átfordította – hátha ez is boszantaná Pétert.) Milyen
ostobaság! Egész nap bogarak és növények után mászkálni. Hát egyáltalán
nem gondolsz arra, hogy innen-onnan képviselő lesz belőled s akkor nem
növények, hanem helyiérdekű vasutak után kell futkároznod?
Nem, az öreg Gáspár semmi mást nem sejtett és csak az utolsó napon
világlott ki minden. A félév utolsó napján. A mikoron is Péter emberei:
egy társalkodóné, «szlecsinka Skultéty» (Skultéty kisasszony) egy vén
talp, a már említett kis néger (azóta se láttak Zsolnán szerecsent) és
egy angol komornyik nagy pofaszakállal, hosszú, vállig érő hajjal,
megjelentek Gáspár házánál, hogy a kisasszonyt elvigyék a másik
nagybácsihoz. Künn a régi ponny-fogat várt, a régi kocsissal, ki vigan
pattogott ostorával, míg a kis ponnyk lesütötték okos fejeiket, mint
tavaly ilyenkor. Semmi se volt új, csak a méltóságos, komor magatartású
komornyik, csattos czipőkben, térdig érő harisnyákban. Csak olyankor
látni ilyeneket Zsolnán a marquisek körül, ha valami franczia vígjátékot
adnak a szinkörben.
Apolka elsápadt, midőn beléptek a tornáczra, lassú reszketegség fogta el
a lábait, kénytelen volt leülni.
– A kisasszonyért jöttetek? Úgy van, válnunk kell – mondá Gáspár
nagybácsi nyugodtan, egy gyülölt pillantást vetve a testvérbátyja
cselédjeire. Hát eredj fiam, Apolka a szobáidba, vedd fel a legrosszabb
gunyáidat, azután menj isten hirével és vigyázz magadra, gyermekem, hogy
abban a zsivány-fészekben el ne pusztulj egy félév alatt.
Apolka lehajtotta a fejét az asztalra, zokogott és nem mozdult.
– No hát, miért nem mozdulsz? Mért sirsz? Hiszen majd visszajösz.
– Itt szeretnék maradni – lihegte a leány csendesen, tompán.
– Ejh, lári-fári – mondá keményen a nagybácsi, – menned kell, punktum. –
Mire visszajösz, már hosszú ruhák fognak rád várni. Hallod-e, Apolka,
hosszú ruhák?
Ezt azért mondta és tótul mondta, hogy a cselédek megértsék és
elmeséljék otthon Péternek s hogy Péter, aki már megvarratta a félévre
való holmit, új költségbe ugorjék, csakhogy őt megelőzze. Vidáman
dörzsölte a kezeit e jó ötlet felett.
Apolka föltápászkodott, kitörülte szemeiből a könyeket, aztán
odatántorgott a nagybácsihoz, kezet csókolt neki, az visszacsókolta
homlokán, majd a Miloslavnak nyujtott kezet, aki az apja mellett állt,
sápadtan, szótalanul:
– Ej, no, Miloslav – mondá és még mosolygott is, de fájdalmasan – most
már úgyis tél van, nem szerezhetnél nekem növényeket.
– Hát persze – motyogta a fiú siri hangon.
Pedig dehogy volt tél, már éppen kezdődött a tavasz. A téli kertté
alakított folyosó üvegein az első szűzies napsugarak mászkáltak
kívülről, mintha bekéredzkednének a fűtött helyiségbe. Bent a sorjába
rakott kaktuszok, fikuszok és leanderek álomból látszottak ébredezni. A
külső melegtől mintha észlelni kezdenék, hogy egész eddig rá voltak
szedve. Szegény hiszékeny virágok!
A macska kint az udvaron nyujtózkodott, a napfényen melengette öreg
hátát. Egy gesztenyeszinü tyúk ma vezette ki először kicsinyeit s
gangosan sétálgatott velök, a hó alúl kiszabadúlt különféle száraz
kórók, csutkák között. Olyan egyformák most, a fehér hó mind sárgára
festette. Ki birná megkülönböztetni, hogy melyik himbálta tavaly a
tulipánt, melyik a basarózsát, vagy a pimpót. Szegény rövidéletű
virágok!
Mindenütt a tavasz langyos lehellete suhogott, csak az Apolka szívében
volt tél, azért mondta a Miloslavnak: «Most már úgyis tél van».
És azután indult, tántorgó léptekkel, elől eresztve a hosszú folyosón a
Péter nagybácsi cselédjeit, csak az ajtóban fordult meg s nézett vissza
még egyszer.
– Elfelejtettél valamit? – kérdé Gáspár úr közömbösen.
– Nem, semmit – susogta elhaló hangon s nyúlánk termete kígyószerüen
meggörbült, mintha össze akarna törni. Szeme behunyódott, mintha két nap
aludna el egyszerre és a két nap helyén két patak nyitódnék.
Oh, de szép volt így. Nem is birta ezt tovább megállni Miloslav;
egyszerre felugrott s utána kiáltá:
– Megállj, gyere vissza, Apolka.
A lányka néhány lépést tett befelé, önkénytelenül, gépiesen, mintha egy
láthatatlan, erőszakos hatalom kényszerítené:
– Mit akarsz?
Miloslav arcza égett, szemei fénylettek, hangjában soha nem hallott ércz
csendült meg.
– Én felejtettem el valamit, Apolka. Elfelejtettem megmondani apámnak,
hogy te nem mehetsz el többé innen.
Az öreg Gáspár megnyomkodta pipájában a hamut:
– Miféle beszédek ezek, te ficzkó? Hogy azt mondod, nem mehet? Hát
hogyne mehetne?
Skultéty kisasszony, ki az ajtónál állt, meleg, czobolyprémes bundát
tartva a karján, átadta a finom ruhadarabot a komornyiknak s maga
Apolkához közeledve, megrángatta kissé a szoknyáját.
– Gyerünk már, kisasszonyka! a ponnyk fáznak odakünn.
– Mingyárt, mingyárt!
Miloslav odalépett az öreg elé, lehajolt és kezet csókolt neki.
– Apuka – mondá behizelgőn, azon a régi gyermekes hangján, melylyel
mindent ki tudott vinni.
– No, no, ne érzékenyíts el, kölyök, mert pofonütlek, beszélj világosan,
mit akarsz?