terpeszkedett, mint egy keresztbe tett gerenda a találgatás útján. Az
őrök láttak bejönni egy parasztasszonyt, krumplis zsákkal a vállán, a
várnagy látott a börtönben egy zsáknyi krumplit szétgurulva, az őrök
újra láttak egy asszonyt kimenni teli zsákkal. Hát vagy az történt, hogy
Behenczy átváltozott a börtönben burgonyává, de ez nem valószinű, vagy
az, hogy őt vitte ki a zsákos asszony, aki nem lehetett más, mint
Estella. Olyan világos ez, mint a napfény. Ilyen vakmerőség, ilyen
furfang! Maguk az ördögök ringatták annak a personának a bölcsőjét.
– E leányzónál kettős bűntény forog fenn, ezredes – mondá István gróf
Pamutkayhoz, megelégedetten simogatván a szakállát. – Egy az, hogy
megszöktette a rabomat, hűtlenség és árulás; a másik büntény az, hogy ő
maga megszökött.
– Ő nem volt rab.
– De a patvarba, az én tulajdonom volt. Pénzért vettem. Hatszáz forintot
fizettem érte. Számítsa csak ki, Bakra barátom, mennyi volna az most hét
év multán a kamatok kamataival.
Ferencz diák futott a kanczelláriába a számításokat megtenni, a várúr
pedig másik nyolcz kozákot rendelt küldeni az elsők után, hogy ne csak
Behenczyt fogják el, éppen úgy Estellát, visszahozván őt poklok-poklából
is vasra verve.
– De jól megmagyarázza nekik kegyelmed, Kovács uram, mert ha most
valamit elfelejtünk, nincs többé harmadik nyolcz kozákunk utánuk
szalasztani.
(Tizenhat veres nadrágos «kozákból» állott az állandó lovasság.)
Majd Pruzsinszkyhoz fordult s barátságosan veregette meg a vállát.
– Tudtam, hogy történnie kell valaminek, éreztem, mert lásd, lengyelkém,
már nagyon üres, szintelen volt a világ, egészen elposványosodva. Már
azon gondolkoztam, hogy talán elválunk egymástól.
– Már hogy én tőlem? – kérdé a lengyel megriadva.
– Nem, én tőlem a világ.
– Ne beszélj így, István! – hebegte a lengyel elérzékenyűlve – mit
csinálnék én nálad nélkül?
– Most már szó se legyen róla, hanem lefekvés előtt igyunk meg egy
kupicza bort, Pruzsinszky. Mit szólasz hozzá vén czimbora?
– Hát bánja a szösz!
Bort hozatott a dolgozó szobájába s billikomokat; az elsőt ráköszönté
Medicis Katalinra s kiüríté egy huzamra. A második billikommal
felköszönté Lengyelországot. Pruzsinszky sirva fakadt a tószt alatt,
mint egy gyermek. Istvánnak megesett a szíve rajta s elkezdte
vigasztalni.
– Ne bőgj, te vén kappan, mert megharagszom.
– Szegény édes hazám, szegény Lengyelország – zokogta egyre
keservesebben Pruzsinszky.
A várúr egy hatalmasat ütött öklével az asztalra és a szemei lázas
fényben ragyogtak.
– No csak ne sirj hát… visszaállítom. Ha megharagszom, visszaállítom.
A kabát ujjait felgyűrte s hatalmas izmú ökleit meglóbázta. Ereiben a
vér szilajan kezdett nyargalni s halántékai lüktettek. E perczben
szentül hitte, hogy csak akarnia kell és visszaállítja Szaniszló
kedveért Lengyelországot.
Pruzsinszky a nyakába borult s mennyre-földre esküdözött, hogy ilyen
hősi, vakmerő szív még nem dobogott emberi testben I. Napoleon óta.
Igy ittak-iddogáltak egész hajnalig, akkora már egyenkint szállingóztak
vissza a kozákok, hogy a szökevényeknek még a nyomát se találták.
– Pedig meg kell keríteni a leányt. Ha a föld mélyéből ásatom is ki.
Szamarak vagytok kozákok.
Másnap Ferencz diákot küldte ki, mint kémet. Ferencz diák ügyes ficzkó,
beutazza a szomszéd városokat és kiszimatolja, hol vannak.
A lengyel is erővel vele akart menni (gondolta, egy-két görbe napot
csinálhat Zsolnán, Teschenben) s tíz aranyat kért a várúrtól kölcsön.
– Nem lehet – felelte István gróf nagy ravaszul. – Hová gondolsz
Szaniszló? Ne légy kérlek, olyan könnyelmű. Minden garast össze kell
raknunk a nagy czélra, ha vissza akarjuk állítani a hazádat.
Pruzsinszky azonban könnyelmű volt s sok rábeszélés és huzavona után
(mert készpénzt nem szeretett kölcsönözni István gróf), akként lett meg
az alku, hogy adjon hát legalább öt aranyat – és inkább ne állítsa
vissza Lengyelországot.
Ferencz diák és Szaniszló egy egész hétig oda voltak, míg végre
meghozták a hirt, hogy Behenczy Estellával Beszterczebányára ment és
most ott éldegélnek, mint két turbékoló galamb.
– Nem soká éldegélnek – felelte nyugodtan Pongrácz István. – Irjon,
domine, azonnal egy levelet a beszterczebányai magisztrátusnak, hogy a
leányzót, mint tulajdonomat, ezen levelemet átadó emberemtől küldjék
vissza. A stilusra nézve vegye mintául vitéz elődünknek, Szentmiklóssi
Pongrácznak a pozsonyiakhoz írt levelét. Aztán hozza be aláirni.
Kerek, malaczfark módjára kunkorodó, ódon betükkel, vörös tintájú pompás
initialéval írta meg a levelet ekképen:
«_Óvári és Szentmiklósi gróf Pongrácz István Nedeczvár örökös ura
üdvözletét küldi Beszterczebánya magistratusának! Báró Behenczy Károly
nevű ifjú Estella nevű, tulajdonunkat képező leányzóval, kit hatszáz o.
é. forintokért vettünk vala a zsolnai komédiásoktól, megszökvén,
tartózkodása Beszterczebányán vagyon, ennek folytán tehát felszólítjuk a
nemes várost, hogy a leányzót haladéktalanul letartóztatván, e levelet
átadó megbizott hiveinknek, névszerint Szurina Pál őrmesternek és Komár
György káplárnak kezeibe szolgáltassák. Kikhez is hajlandók maradtunk._
_Gr. Pongrácz Istv._»
István gróf átnézte az iratot s megelégedetten bólintgatta fejét és
csettentett a nyelvével:
– Jó, nagyon jó, hanem még szúrja be ezt: «_egyébként kő kövön nem marad
Beszterczén, mivelhogy a földdel tétetik egyenlővé._» Legszebb, amice, a
világosság, az őszinteség. Nem illik zsákban macskát árulni.
A diák beirta a fenyegető passzust is, István gróf aláirta a nevét;
beporozta, ráütötte aztán pecsétgyűrűjével a sigillumot, trombitát tartó
kéz, fölötte egy csillag, s személyesen vitte le a már nyeregben ülő
Szurinának és Komárnak.
– Adják ezt át kendtek a város polgármesterének, sehol se pihenve.
Egy harmadik lovat is vittek magukkal, egy kis szürke kanczát vezetéken,
sárga asszonynyereggel; ez lesz az Estellának.
Érdekfeszülten várta a vár népe, míg visszatérnek; különösen a káplán
volt izgatott. Az eléjök is ment titokban, várni őket másnap, egész a
zsolnai hidig; mert hát a megtért bárány mindenha becses az úr előtt,
illő, hogy a szolga is megbecsülje.
De sajnos, a lány nélkül jövének vissza a követek és csak harmadnapra. A
torony-őr messziről tülkölt, mikor a két lovas alakja feltünt a varini
úton.
A vár népe kicsődült a kapu elé, maga István gróf is ott várta a
követeket.
– Hát a lány hol van? – kiálta eléjök zordonan.
Szurina leugrott a lováról és előadta remegő hangon, hogy megérkezvén
Beszterczebányára, átadá a levelet a polgármesternek a városházán, aki
is föltevén pápaszemét, elolvasá azt és ezt az üzenetet küldötte:
– Mondjátok meg az uratoknak, vigye szegény fejét valami hideg zuhany
alá, ahelyett, hogy ilyen leveleket firkáljon.
Pongrácz István homlokán megjelentek a szokott piros foltok.
– Azt mondta? – hörgé tompán. – Igazán azt mondta?
– Szórul-szóra mondta és sorba adta a levelet a többi uraknak, akik
hasukat fogták a kaczagástól. Mi a Komár komámmal nem akartuk ennyibe
hagyni és kijelentettük, hogy a lány nélkül egy tapodtat se megyünk,
mire aztán ránk rivalt haragosan: «Kikorbácsoltatlak benneteket a
városból a hajduim által.»
Szentmiklósi Pongrácz ivadéka felordított, mint a sebzett oroszlán.
– Kikorbácsoltatja az én követeimet! Borzasztó!
Aztán felkiáltott a toronyőrhöz:
– Kongasd meg, Korenyák, azt a vészharangot! Kongasd! Kongasd!
Majd a várnéphez fordult:
– Mindenki készüljön! Köszörüljétek a kardokat, tisztogassátok ki a
fegyvereket, az ágyúkat. Reggelre indulunk Besztercze ellen!
Teljes két óráig zúgott a harang, azalatt összegyűltek a
katonakötelezett parasztok a környékről.
– Reggelre indulunk Besztercze ellen! Mindenki búcsúzzon el a
családjától s hajnalra itt legyen fegyverbe öltözni!
Jaj neked Besztercze! Csak volt, többé nem lesz ilyen nevű város.
Megehetik a mappáikat a könyvkereskedők! Szegény könyvkereskedők!
(Pruzsinszky fogta fel erről az oldaláról a közelgő katasztrófát.)
Egész éjjel folyt a lázas hadi készülődés, egy lélek se hunyta le a
szemét. Maga István gróf ügyelt, tett, rendelkezett, egy perczet se
vesztvén. Zaj, elevenség, nyüzsgés verte fel az ősfalak csendjét a
lobogó fáklyák fényénél. De készen is lett reggelre minden. A fölkelő
nappal végigkigyózott a hadba induló tábor a budetini úton. Ha le nem
csapták volna Marst az istenek közül (mert még az se állandó foglalkozás
a gonosz földi férgek miatt), bizony élvezete lett volna az égből ezt a
hadi népet látni.
Elől maga Pongrácz István lépkedett a Waterloo nevű fekete angol ménen,
Zrinyi-nyakú magyar köntösben, kócsagos kalpaggal; villogó kivont
kardján pajkosan futkostak a napsugarak.
Mellette balról Kovács várnagy ment széles fringiával, a «Palkó»
remondán.
Utánok Mravák Mátyás vitte magasra emelve a Pongrácz-család zászlaját;
játszi szellő vigan suhogtatta a finom selymet, hol begöngyölgette, hol
kibontogatta negédesen a kéklő czimerpajzs kevély jelvényeit.
A zászló nyomában két apród poroszkált két zömök ponnyn, hosszú, szőke
hajuk végighullámzott ezüstpaszomántos dolmánykáikon; kis gyíklesőt
viseltek; azonfelül az egyik a várúr kulacsát vitte, a másik a rubinttal
kirakott kötésű imakönyvet.
Métóságteljesen kidüllesztett mellel vitte a szép művü ezüst családi
buzogányt az óriás termetű Kral Demeter.
Egy filozóf kinézésű szamár egy dobot húzott flegmával. Semmi indulat,
semmi harag nem látszott rajta Besztercze ellen.
Mögötte két bocskoros tót ballagott gyalog, póznákra kötött lámpákkal,
ezek voltak a lámpa vivők, éjjeli menetek esetére.
Egy szekéren ócska napernyő alatt ült balról a szakács, jobbról a
káplán. Szemben velök két röhögő konyhaszolgáló.
Most következett a hires lapuchnyai banda trombitás hangszerekkel.
Nyolczan voltak, csinos, fekete zsinórzatú halinákban, újdonatúj
bocskorokban, kalapjaik körül madzagra fűzött közönséges csigák képezték
a nagyobb díszt.
Jaj, de most kavarog rémséges porfelhő. Még a nap is mintha elbújna
félelmében. Jönnek a kozákok! Hogy tánczol a lovuk… hogy
csillognak-villognak a patkók. Hát még a lándzsáik! Tizenhat derék,
válogatott lovas, egy-egy liliom mindenik. Piros leffentyűs kalpagjuk,
piros dolmányuk, nadrágjuk miatt úgy néznek ki messziről, mintha egy
csomó pipacs szaladna a buzák között.
Hej, a merre mennek, nyíljatok ki arra muskátlis ablakok!
A kozákok rendjét nyolcz muskétás ágyú váltja fel kis kerekeken, apró
hegyi lovak által vonatva; mindenik ágyun egy beszkidi zsivány ül
pipával az agyarán. Ez, úgy látszik, a tüzérségi uniformishoz tartozik.
Vidám kurjongatás, ének-szó, röhögés hangzik fel.
Az egyik gyalogos (mert az ágyúk után a gyalogosok masiroznak) egy békát
látott a garádban és hirtelen a lándzsájára tűzte, torkaszakadtából
kiabálván:
– Az első halott! Az első halott!
Szerencse, hogy messze a vezér, mert el nem engedné ezt a minden
komolyságot nélkülöző tréfát.
A daliás Bakra vezeti a gyalogságot, számszerint száz és néhány embert.
Itt vonul el az egész nemzeti történelem, az ősök katonái, fegyvernemei.
Makovnyik nehéz pánczélba van öltözve, tollas sisakkal a fején, a mellén
egy kereszt Bouillon Gottfried korából. Szurina a Mátyás fekete
seregéből való, ott a halálfej a kalpagján. A Szlimak János uniformisát
Csák Máté valamelyik katonája viselte, a Barinka Gyuró nagy fején egy
szinehagyott sárga turbán ül, míg a hosszú kaftán leér a bocskor
felkunkorodó hegyéig. A Kovács Pali izmos tagjaira hasított ujjú zöld
attila símul. Kontopek Andráson a hajdani kék drabantok habitusa lötyög,
– de győzné azt az ördög elszámlálni. Holta napjáig volna mit tanulni
ezeken egy jóravaló szabónak.
Ahol a sereg véget ér, két sárga-fekete szekérnek vagyon kezdődése: ezek
a kimustrált tölténykocsik, amiket a budetini honvédségtől vásárolt
István gróf. A kocsi mindenik oldalán három-három lyuk van kivágva s
ezek mindenikéből egy-egy mozsár félelemgerjesztő, sötét torka néz ki.
Minden szekér elé hat ökör van fogva, különös találmánynyal a
szarvaikon. Ez egy a szarvra húzott vasgyűrű s abból csillagszerűen
apró, éles lándzsák meredeznek. Az ökröket Besztercze kapujánál kifogják
s ráeresztik öldöklésre fegyverzett szarvaikkal a lakosságra. De iszen
nagy hadi talentum Forget uram, lévén ez az ő találmánya.
Leghátulra maradt az élelmezési társzekér, négy akós pálinkás hordóval,
egy garmada czipóval és néhány zsák krumplival megrakva. A krumplis
zsákok tetején Pruzsinszky Szaniszló szunyókál hanyattfekve. A kocsi
minden lőcsére kívülről egy-egy oldal szalonna van akasztva. Vétek isten
ellen, mert a hozzá súrlódó kerekek egész vályút ásnak a becses
csemegében s útközben a kutyák egész falkában rohannak és ugatnak az
«izletes» jármű mögött.
De azért a menet egészében méltóságteljesen, fönségesen kigyózik a
budetini úton. A szűzies napfény nevetve tánczol a kopjákon, lándzsákon
s átsiklik enyelegni a karabélyokra, a puskákra, a szél a hadi sisakok
tollaival, forgóival pajkoskodik, a buzavetések ijedten futnak, futnak,
a fenyveserdők, amerre mennek, azt látszanak huhogni-zúgni:
– Jaj Beszterczének! Jaj Beszterczének!
Míg az anyaföld remegve dobban az ágyúk és lovak dübörgésétől.
MÁSODIK RÉSZ. KEDÉLYES ATYAFIAK
Az árkádos piaczú Zsolna városában élt sok-sok esztendővel ezelőtt egy
Trnowszky nevü vaskereskedő, akinek három fia volt, Péter, György és
Gáspár. Mikor a fiúk fölcseperedtek, a haldokló öreg úr pályaválasztásra
szorította őket. Péter, a legidősebb, azt mondta: «Én a méhekre vetem
magam. Ezek a derék, szorgalmas állatkák majd engem is táplálnak.» És
lett Péterből viaszkereskedő. Egy egész országrészből ő vette meg a
sejteket és a mézet. Egy egész országrész méhei voltak az ő rabszolgái.
A középső fiú, György, máskép okoskodott:
– Én orvos leszek, apám. Az én elementumom az emberek. A méheknek csak
mézök van; igaz, hogy abból lehet pénzt csinálni, de az emberek
harisnyáiban már készen állnak a szép lázsiás tallérok. Én ezekre
utazom. Amikor beteg az ember, kutyába sem veszi a pénzt. S egyszer
valamikor mindenki megbetegszik.
Erre az okoskodásra is helyeslően bólintott a vén Trnowszky. «Jó, hát
tanuld ki a doktorságot!»
A harmadik fiú, a Gáspár, más nézeten volt, mint a testvérei:
– Az összes élő lények közül a legtiszteletreméltóbb, apám uram, a
birka: húsa is van, gyapja is van, teje is van. És ha egy garast teszünk
bele, visszaad helyette egy forintot. Hát én juhokkal fogok gazdálkodni.
Az apa mindenik fiának háromezer forintot hagyott, – mondván a halálos
ágyán:
– Helyeslem a terveiteket, csináljátok! Én majd az égből nézni fogom.
Nézte-e, nem nézte-e, nem az én gondom, de hogyha nézte, hát láthatta,
hogy az a fia is meggazdagodott, amelyik mézzel-viaszszal
(«vostyinával», ahogy a tótok mondják) dolgozott, az is, aki a birkákra
vetette magát. – Könnyű volt ez, kivált azokban az időkben, mikor még a
legelő nem volt elkülönítve.
A tót városokban és falvakban a szegény embereknek nem voltak birkáik.
Néhány darab birkát talán szerezhetett volna egyik-másik, de azért nem
érdemes juhászt tartani. Ha aztán valaki sok birkát összeszerzett,
szabadon legeltethette a közös legelőn. A birkákat az egész város
kosztolta, de a birkák azért csak Trnowszky Gáspárt jutalmazták.
Ami a méheket illeti, azok meg éppenséggel _szoczialisták_. Bliktri
azoknak birtok-viszonyok, telekkönyvek. Ahol egy virágot találnak,
legyen ebben vagy amabban a határban az útszélen, vagy a pap kertjében,
vagy a Vietorisz-kisasszonyok nyitott ablakában, az az övék – s aki ezek
kiélvezésében meg akarná őket karhatalommal akadályozni, abba egyszerűen
beleeresztik a fullánkjukat és punktum; nincs ellene apelláta.
A két testvér egy idő mulva megtollasodott s jól elhelyezvén a
pénzeiket, idők folytával Zsolna város leggazdagabb, legtekintélyesebb
polgárai lettek – rettentő gyűlölséggel viseltetvén egymás iránt; nem
volt az a piszok (a «Máticza» által kiadott szótárban), amit egymásra ne
kiabáltak volna, – de a nagy antagonizmus daczára is mind a ketten
inkarnátus pánszlávok voltak s mind a ketten eljártak
Turócz-Szent-Mártonba a gyűlésekre, melyeket – zárjelben legyen itt
megjegyezve – a mult évben akként zavart meg a nedeczi gróf Pongrácz
István, hogy négylovas társzekeren állított be a főpiaczra, ahol a
gyűlés folyt szabad ég alatt (éppen az ifjú Hurban szónokolt);
lerakatott pedig az inasaival a szekérről húsz ebet, nyakukra, farkukra
kötött csörgetyűkkel. Széteresztették azokat a szónoklatot hallgató tót
hazafiak közé, melyhez fogható ugatást és csörömpölést tanuk állítása
szerint még nem hallottak emberi fülek.
De bocsánat a kitérésért, mert nem a Pongrácz gróf _kultur-missziójáról_
van itt szó (ahogy ő nevezte e rossz tréfát), sem arról, hogy az ifjú
Hurban és a következő szónokok beszédjeit valóságosan a kutyák nyelték
el (végre is, aki jobban győzi a szájával), hanem a két testvér
egyenetlenségét volna feladatom kiszínezni, amely mindenben nyilvánult;
követválasztásnál, ha az egyik Deák-párti jelöltet támogatott, a másik
akkor okvetlenül Tiszáékra szavazott (akár megengedte Kubicza, akár
nem), ha az egyik rétet vagy házat akart vásárolni és azt a másik
megtudta, okvetlenül odament az eladóhoz, inkább ráigért egy csomó
pénzt, csak hogy elkaparíthassa az orra elől.
Péter, a viaszkereskedő, sohasem házasodott meg, azt hozva fel
indokolásul:
– Nem vagyok szamár, hogy amit keservesen szerzek, azzal az asszonyom az
utczákat sepergesse (Péter selyem-rokolyákra czélzott).
Gáspár pedig szintén nem volt szamár, ámbátor háromszor házasodott meg,
ekképen vélekedvén:
– Az asszony mindig hoz valamicskét!
Két asszonyt temetett el, de csak egyszer keresztelt (jó is, mert az
efféle sokba kerül). Az első feleségétől, Petrás Zsuzsánnától maradt egy
fia, akit úrnak taníttatott Selmeczbányán.
Hogy a harmadik testvérről számot adjunk, hát bizony a Gyuri szamár
volt. Kitanulta a doktorságot, de el is költötte, amíg tanult, a
háromezer forintnyi örökségét (elnyelték a könyvek és a nagy
leczkepénzek az egyetemen) s azután se boldogult. Az emberek gyógyítása
hálátlan mesterség Zsolnán. Micsoda idea is volt az tőle! Zsolnán, abban
a jó hegyi levegőben, hol venné magát a beteg ember? S azonfelül is jó,
szelíd nép a tót, ha jön a halál, nem kötekedik az vele, nem disputál,
nem erősködik, hogy «nem megyek, maradni akarok, iszom azt, iszom ezt,
még amazt is megpróbálom», nem szalajt orvoshoz, patikába, hanem megadja
magát «pod szmrty!» (gyere halál!) és behúnyja szemeit az örökkévaló
álomra. Ha éppen próbálna is valamit, hát legfeljebb áthajtat a rajeczi
fürdőbe, hogy egy pár marasztaló köpölyt tegyenek a más világra
kérezkedő testére.
Szomorú, végtelenül szomorú viszonyok ezek orvosi szempontból. A paraszt
mindenekelőtt nem beteg, de ha mégis beteg, nem gyógyíttatja magát, de
ha mégis gyógyíttatja magát, nem fizet, mert nincs pénze. Ami az urat
illeti, az ugyan szokott beteg lenni és az néha gyógyíttatja is magát és
pénze is van néha, de mégse fizet néha se, hanem inkább azt mondja a
doktornak jutalom fejében:
– Legyünk, barátocskám, ezentúl pertu.
Dr. Trnowszky tehát szerzett sok jó pertubarátot egy életen át tartó
praxis alatt, de olyan szegényen halt meg, hogy a temetés is alig
futotta ki a vagyonkájából, hátra hagyván egy csomó czókmókot, nehány
rossz bútort, orvosi szerszámokat és egy tizenegy éves kis leánykát,
Apollóniát.
Gyönyörű leány-palánta volt, nemes, ovál arczán valami édes, szomorú
kifejezéssel, hosszú pilláktól árnyékolt szemei üde, nedves fényben
kéklettek; hát még az a szépséges kalászszín hajkoszorú a fején! Egy
arra csatangoló híres festő meglátta, eszébe ötlött, hogy a Mi
Asszonyunk, országunk patronája, körülbelül így nézhetett ki
gyermekkorában, lefestette s képét (mely most egyik nemzeti
gyüjteményünkben van) «Mária gyermekkora» czímen sokat magasztalták
akkoriban a hírlapok.
A szegény doktor halála napján Blázy Miklós uram, a polgármester,
találkozott az utczán Trnowszky Gáspárral s annyira ellágyította,
beszélgetvén a gyászesetről, hogy az késznek ajánlkozott a kis
Apollóniát magához venni s gyámságát elvállalni; amiért legott dicsérni
kezdték városszerte. Lám, mégis van a fösvény kutyában egy szemernyi
szív.
Nosza, meghallván ezeket, dühbe jött Trnowszky Péter, rohan a
városházára lóhalálban, hogy ő akarja a gyámságot elvállalni, neki úgy
sincs gyermeke, de meg annál a gazembernél úgy is tönkre menne a gyermek
stb.
Mire Blázy uram megnyugtatta.
– No hát ön lesz a gyám. Gáspár úgyis csak immel-ámmal vállalkozott.
Hire ment Gáspárhoz a Péter lépéseinek. No iszen, az kellett, izében
csörtetett a városházára, miután ő vállalkozott elsőnek a lánykáról
gondoskodni, magának követeli a gyámi tisztet, különben vonja le ebből a
konzekvencziákat a városi magisztrátus.
A polgármester, mint minden opportunista, zavarba jött, nem birta magát
többé elhatározni. Mindakét Trnowszky egyaránt hatalmas oszlop volt
Zsolna városában, ha ők neki dőltek egy-egy tiszti széknek a
közgyűlésen, ugyancsak ropogott, ha össze nem tört.
Tehát egyszerűen érintetlenül, függőben hagyta a véletlen támadt, kínos
ügyet. Sok mérges pattanás múlik el önmagától.
De ez nem múlt el – mert a temetési szertartás végeztével, visszajövet a
temetőből, kézen fogta Gáspár nagybácsi a kis árvát ott az egész
gyászoló gyülekezet szemeláttára.
– Jőjj velem, gyermek!
Még el se mondhatta az utolsó szót, már oda ugrott Péter nagybácsi vörös
paprika-arczczal, vasvilla szemekkel s kiszakítá a gyermeket Gáspár
kezéből.
– Ne érintsd a gyámleányomat, te farizeus! Szeretnéd a becsületes
testvért játszani, ugy-e? Ez ni! (Fügét mutatott neki az ujjával.) Egy,
kettő, három, lépkedj előre Apolka!
A lányka szemeiből zápor módra ömlöttek a könnyek. Hagyta magát rángatni
érzéketlenül. Nem tudta, miről van szó, nem hallotta szavaikat. Még
mindig azoknak a rögöknek a dübörgése zúgott a fejébe tompán,
zsibbasztón, melyek a koporsóra zuhogtak.
– Add ide azt a leányt, mert összetörlek! – hörögte Gáspár.
– Azt szeretném én látni, hogy közelebb jőjj! A szemed közé köpök, te
uzsorás.
– Huh, te tolvajok orgazdája! – ordítá Gáspár és rávetette magát Péterre
s megmarkolva a fekete selyem nyakkendőjét, fojtogatni kezdte.
Nagy dulakodás támadt köztük, piff, paff, hullottak a pofonok és
ökölütések, az istenfélő népek botránykozására.
Ilyen szégyen, éppen a temetés órájában! De jól járt az a szegény
elköltözött lélek, beh jól járt, hogy kitette a lábát. Oh, hogy nem
nyílik meg nyomban alattuk a föld!
– Hát nem kellene az istent is sequestrum alá vetni, – sopánkodott az
istentelen vén eretnek Domák Mihály – hogy ilyen embereknek hajigál le
vagyont, tekintélyt, szerencsét?
Egy szegény irnokné (akinek férje, Klivényi József, jogot formált az
Apollónia elhalt anyjához), miközben a két összetépett ingű, kékre
öklözött testvért szétválasztották a barátaik, czipelve őket erőszakkal
külön-külön lakásaik felé, felkapta Apollóniát a kezébe.
– Ne sírj, kis rubintom. (Megtörülgette a lányka szemét gyöngéden, a
saját ünneplő fekete kötényével.) Ne menj egyikhez sem. Mit keresnél,
szegény pihegő galambka, gonosz ölyvek között! Gyere inkább hozzám.
Szegény vagyok ámbár, mégis puhább ágyat vetek éjszakára, mert a szívem
puha, kicsikém, te hozzád!
Megsimogatta a sárga hajú fejecskéjét, homlokán csókolta és a bámészkodó
sokaság közül szinte észrevétlenül vezette el haza Apollóniát, míg a két
nagybácsi mindenike dühtől zihálva, tajtékozva rángatta magát a
békéltetők vasmarkától, hogy ujra egymásnak rohanjanak, éktelen
szitkokkal, fenyegetésekkel fújva, élesztve a bosszú tüzét:
– Kutyák isznak még ma a véredből!
– Pozdorjává törlek, piócza!
– Megmutatom, hogy én leszek a gyám.
– Az ugyan én leszek, ha az ég összeszakad is.
De ezalatt persze a gyermek eszükbe sem jutott. Csak másnap sürgette meg
egyik is, másik is a polgármesternél, hogy váltsa be a szavát vagy
különben vele gyűl meg a baja.
– Akarom a gyermeket, punktum. Meg kell lenni – követelte Péter. – Nekem
van megigérve.
– Ha Péter lesz a gyám – üzengette Gáspár – lelövöm a polgármestert,
mint egy hazug kutyát. Én ajánlkoztam elsőnek.