Az öreg csodálkozó szemeket meresztett rá.
– Ne menjen? És ugyan miért ne menjen?
Miloslav lesütötte a szemeit, mint egy leányka. Hiszen csak huszonhárom
éves volt, bajusz még csak most kezdett serkedni ajkai fölött. Zavartan
keresgélt a feleletek közt, végre is ezt az egy gyerekes, makranczos
mondatot találta:
– Hát csak.
– Ez nem felelet.
– Megmondjam?
– Meg.
– Igazán megmondjam, apuka?
– Természetesen.
– De igérd meg, hogy nem haragszol meg.
– Jó, nem haragszom.
– De látod, még neki sem mondtam meg.
– Kinek?
– Az Apolkának.
– Mit?
– Azt, hogy elveszem feleségül.
Mondjam-e, ne mondjam, hogy lett erre a szóra Apolka biborpiros s hogy
rohant el egyszerre, feldöntve vázát, virágcserepet, futott-futott végig
az üvegfolyósón, ki az utczára, kis kezét szívére szorítva, az öreg
Gáspár pedig az indulattól hörgő hangon ordított fel:
– Hol a korbácsom, hol a korbácsom!
Hanem iszen nem várta a korbácsot Miloslav, futott ő is az Apolka után,
kit éppen akkor emelt fel a kocsira Skultéty kisasszony. A komornyik is
elhelyezkedett már a bakon, hanem jó szerencse, a szerecsen még nem
kapaszkodott volt fel a kocsi hátuljára.
Miloslavnak volt még ideje megkérdezni suttogva, izgatottan:
– Mikor láthatlak, Apolka? Mikor válthatok veled egy pár szót?
– Jaj, minek volna az, Miloslav? Minek tettél olyat, te rossz fiú?
Apolka teste reszketett a meleg czobolybundában, melyet Skultéty
kisasszony ráterített.
– Mikor, mikor? – sürgeté a fiú kétségbeesetten.
Apolka lehajolt hozzá és magyarul súgta, hogy ha hallanák is a cselédek,
meg ne értsék:
– Tíz órakor este Péter nagybácsi le szokott feküdni, ekkor kinyitom az
ablakot s beszélgethetünk, ha odajösz.
– Szeretsz? – lihegte vad szenvedélylyel.
– Nem tudom – felelte a leányka elhaló hangon, végtelenül szomorúan.
A kocsis megsuhintá ostorát s a két kis ponny megindult vígan koczogva,
keresztül a piaczon, a Trnowszky Péter háza felé.
A kiváncsiak, az ácsorgók, akik meglátták útközben a fényes fogatocskát,
a fejedelmi szolgaszemélyzettel, egymást figyelmeztették:
– Ni, ott megy a «herczegkisasszonyka», az egyik bolondtól a másik
bolondhoz.
A főpiaczról betértek rézsút a Buza-utczába, átmentek a kis kőhídon,
ahol már hallani lehetett a nyíló kapu csikorgását a Trnowszky-portán.
– Itthon vagyunk – selypíté Skultéty kisasszony.
Apolka szétnézett, hogy merre van Péter bácsi, de ezúttal nem várta az
udvaron a cselédek között, mint máskor. Az angol komornyik segítette le
a kocsiról, aztán elől eresztve, végigvezette a szobákon. Skultéty
kisasszony utánuk tipegett s kesernyés arczczal szórta az
útbaigazításokat.
– Ez az ön lakosztálya, kisasszony.
– Tavaly is ez volt.
– De most szebb.
Csakugyan remekül volt bútorozva a boudoir; piczi rococo-székek,
faragott apró asztalkák, szekrények. Minden oly kedves, olyan liliputi
volt. Babának való szobák.
– Ezekben a szekrényekben vannak a kisasszony ruhái.
– Jó, jó, a ruhákat ráérek megnézni, de hol a bácsika, édes Skultéty
kisasszony?
– A bácsika? Nem tudom, kisasszony.
– Keresse fel, édes Skultéty néni. Talán nem tudja, hogy már megjöttünk.
Vagy talán nem akar engem látni?
Az öreg kisasszony elcsoszogott, csak a hosszú hajú, zordon angol
komornyik állott ott némán, miután szépen lerakta a kocsiról lehozott
plaideket.
– Ön is elmehet már!
– Nem gondolnám, te kis kígyó – szólalt meg dörgő hangon s egy rántással
letépte magáról álhaját, fekete pofaszakállát.
– Szent isten, – sikoltott fel Apolka, elfehéredve, – maga az, Péter
bácsi?
– Nos, igenis én vagyok, kisasszonykám. S gúnyos alázatossággal hajtotta
meg magát. – Persze, én vagyok, a jó bolond Péter bácsi vagyok. És a jó
bolond Péter bácsinak az az ötlete támadt, hogy csinál egy rossz tréfát
és megnézi az ő szeretett öcsécskéjének a háztartását színről-színre,
úgy, hogy azt soha senki se tudja meg. A testvéri szeretet vonzott. S
azonfelül gondoltam magamban, a hugocska fészkét is megnézem, a szegény
ártatlan gyermekét. Látni, hallani akartam egyet-mást. De nem ennyit,
nem ennyit.
Apolka egy székbe roskadt.
– Csak kelj fel, leány – förmedt rá, a gúnyolódó hangból egyszerre
átcsapva a haragosba. – Ebben a házban nincs helyed többé!
A «Dudu» papagály a mennyezetes nyoszolyácska feletti kalitkából
rikácsolni kezdte e perczben: «Jó, napot, Apolka, jó napot.» Az óra
csendesen, kimérten ketyegett.
– Hát azért hizlaljalak én itt könyörületből, hogy azé a gézenguzé légy,
a halálos ellenségem fiáé? Láttam, hogy sirattad, hallottam, mikor az
ablak alá hittad. Szégyen, gyalázat! Az utczán nem akartam botrányt
csinálni. De nem tűrlek itt egy perczig sem, hálátlan teremtés. Fel is
út, le is út, takarodj rögtön a házamból!
A szegény Apolka keserves sírásra fakadt, még összetette a kis kezeit,
még ráemelte könyörgő tekintetét, de szólni nem bírt; hasztalan is lett
volna, az öreg kegyetlen kézintéssel mutatott az ajtó felé.
Mit tehetett, ment, ment úgy, amint jött, ki az ajtón, ki az utczára egy
szál kendő nélkül, egyetlen szó nélkül. Még a koldus is visz valami kis
batyut, de neki semmije nincs. Elfogta a bizonytalanság rémülete. Lábai
megcsuklottak, alig bírt lépkedni. Mintha még mindig várná, amint
végigment az udvaron, hogy visszahívja az öreg. «Gyere no vissza,
Apolka, ne bolondozz», hiszen csak kell szívének lennie. Zsibbadt
piszmogással nyitotta ki az utczaajtót, még mindig figyelt, de semmi
hang se szólította, csak a papagályé: «Jó napot, Apolka, jó napot!»
Künn volt az utczán, a széles, nagy világban. Hogy háborgott, hogy
zajlott az a szegény szíve. Úgy érezte, hogy mindjárt meghasad.
Az utczaajtó félig nyitva maradt. Visszanézett önkénytelenül, talán
minden utógondolat nélkül, vagy talán remélte még, hogy kinyílik az
ablak s a nagybácsi inteni fog. De egy lélek sem mutatkozott az
ablaknál, a nyitott ajtón is csak a Garam kutya sompolygott utána nagy
lomhán, hozzá ért, körülszaglálta és visszafordult morogva. Ez a morgás
volt a búcsuztató.
Hát már most hová menjen? Azok a többi házak két sorjában olyan
ismeretlenül, idegenül meredtek rá. A kémények hogy füstölögnek.
Mindenik házban főznek ilyenkor a városban. Hát neki hol főznek? A füst
vidáman szállt, szállt a felhők közé. Minden kéményből oda szállt a
füst, minden füst tudja az útját, csak ő nem tudja, hová menjen.
Hova egyebüvé, ha nem a másik nagybácsihoz?
Meggyorsítá a lépteit, mert fázott, didergett. Vékony májszín ruhácska
volt rajta s bár a napfény nyájasan nevetgélt, még annyira nem vitte,
hogy elkergette volna a telet. Makacs kutya az, kivált itt a felvidéken,
harapdál, incselkedik, nehezen jön, még nehezebben megy:
vissza-visszafordul s mikor már a tavasz azt hiszi, hogy ő az úr s zöld
selyembe öltözteti a vidéket, még akkor is megteszi azt a hóbortos
tréfát, hogy bekukkan s nagy hirtelen bemeszeli fehérre.
Futva érkezett a Tarnóczy Gáspár házához s megrántotta a kapuajtón a
csengetyűt.
Gáspár nagybácsi épen künn az udvaron őgyelegvén, maga jött ajtót nyitni
s óvatosságból kinézett előbb a kémlő lyukon. Csodálkozva pillantotta
meg Apolkát, de csak félig nyitotta ki az ajtót.
– Mit keresel itt? – kérdé haragosan, de egyszersmind csodálkozva.
– Ereszszen be, bácsikám, ereszszen be!
Halk, nyöszörgő hangja szívrepesztő volt.
– Mondd meg előbb, mit akarsz?
– Könyörögni akarok, hogy fogadjon be; a Péter nagybácsi elkergetett a
házából.
Gáspár úr méregbejött, a szemei szikrákat szórtak.
– Úgy? Elkergetett a zsivány? És most ide akarsz jönni végkép az én
nyakamra? Persze, persze. Hát olyan nagy szamárnak tartasz te engem?
Ugy-e jó volna, még jobban behálózni a fiamat? Nagyon korán kezded a
mesterséget, kis pondró. Elpusztulj innen, mert a kutyákat uszítom rád.
Hallani se akarok többé felőled.
Ezzel becsapta az ajtót s Apolka künn maradt a hidegben.
Még egy óra előtt irigyelt kisasszony volt, a két testvér gyülölködő
szeszélyének eszköze. Még fényes fogaton robogott az imént, most
félénken lapul meg a házak mellett, amint a mellék-utczákon át egyenesen
Klivényiék felé tart. A korhely irnokban van egyetlen reménye. Talán
befogadja. De hátha az sem fogadja be? Több rokon, ismerős már nincsen,
csak még a Vág, az örökké siető vén folyam. A Vág befogad mindenkit, a
Vág nem válogatós. Akiknek föld-anyánk azt mondja: «Nem kellesz itt, mit
keresel itt, nincs számodra semmim» – vízanyánk sokkal jobb, gyöngéden
odainti: «Hát gyere hozzám!» s ezüst-fodros ágyat vet az elfáradtnak.
Klivényi otthon volt és amint megösmerte Apolkát a küszöbön, elébe
futott, összecsókolta, a néni sírva fakadt örömében.
– No hát eljöttél – szólt Klivényi. – Meglátogattál. Szép volt tőled.
Kutya mája, de megszépültél. Hallod-e Apolka, olyan vagy, mint egy feslő
liliom. Hát mit hoztál nekünk, édes galambocskám?
A leányka szomorúan rebegte:
– Bizony csak magamat, csak magamat.
S aztán elbeszélte egész terjedelmesen, hogy bántak el vele a
nagybácsik. És irulva-pirulva bevallotta azt is, hogy a Miloslav az oka
mindennek. A szegény Miloslav, aki azt mondta az apjának, hogy feleségül
veszi; ezért haragudott meg Gáspár bácsi s a komornyiknak átöltözött
Péter bácsi. Jaj, olyan gyerekes ez a Miloslav; micsoda bajt csinált,
istenem, istenem.
Az írnok csak hallgatta, hol összeránczolt homlokkal, hol fölkaczagva.
«Oh a zsiványok, a zsiványok», – azután így szólott nyájasan:
– Okosan tetted, fiacskám, hogy derék gyámatyádra gondoltál. Nagy
szatiszfakczió az nekem. Ezentúl megint a mi leányunk leszel, punktum.
Szép agátköves ékszert pillantott meg a fülében. Vígan dörzsölte meg a
kezeit, míg ellenben szemeit az égre emelte:
– És így minden nélkül eresztettek el a zsiványok, így minden nélkül!
– Dolgozni fogok, bácsika.
– Ugyan ne izélj! Dolgozni, ezekkel a te remek fehér kezeiddel. Hiszen
csak ösmerek talán istent, hogy ne hagyjam.
– De hisz a bácsika szegény és nem tarthat el ingyen.
– Szegény az ördög, gyerekecském, mert lelke nincs; de nekem van lelkem
s meg tudom becsülni, mi mire való. A csizmatalpba a király se veret
arany szögeket. Az volna, fiacskám, a nagy pénzpocsékolás, ha dolgoznál
s kemény munkában rontanád a karcsú derekadat, finom varrásokban a
ragyogó szemeidet. Az volna a nagy pénzpocsékolás, kutya mája!
A lányka csak hallgatta, de nem értette meg, mosolygott is hozzá.
Apolka Klivényiéknél maradt és most a korhely sokkal szelídebben bánt
vele, mint két év előtt. Miloslav mingyárt másnap kiszimatolta hollétét
és sokat őgyelgett a ház körül, hogy egy-egy perczre láthassa, hogy egy
pár szót válthasson vele titokban, mert Klivényi ellenezte a
találkozásokat.
– Meglövöm a fattyút, ha itt látom, sóval lövöm meg – fenyegetőzött
minduntalan. – Nem hozzád való, ha mondom. Vigyázz, vigyázz, Apolka, ez
nem úr, ez tolvaj, ez lopni akar.
– De bácsikám, hiszen unokatestvérem – és szemérmetesen elpirult.
Klivényi fölemelte ökleit s ajkai rángatóztak.
– Nem engedem, hogy engem meglopjanak, azaz hogy téged, azaz hogy engem
is. Nem, nem! Ha még egyszer látlak azzal a tacskóval beszélni, Apolka,
abból baj lesz.
De a szerelem leleményessé teszi az embereket. A szerelemhez ravaszságot
is ad az isten. Az Ámor nyila mézzel van megkenve, de e mézbe az égiek
egy kis rókazsírt is csöppentenek.
Klivényi szívéhez könnyű volt hozzáférni és Miloslav csakhamar eltalálta
ezt az utat. Ez az út egy pompás kiszívott szivarszipkán keresztül
vezetett. Az irnoknak ugyanis többféle mellékkeresete volt. A város
fösvény, nem ad elég fizetést, de az embernek van esze, hogy használja.
Klivényi az átírt bélyegekből ki tudta venni valami vegyi szerrel a
tintát s ez is hozott valamicskét a konyhára, de a főjövedelmét a
tajtékszipkája képezte. «Körülbelül annyit hoz, – szokta mondani, – mint
egy kisebbfajta falusi birtok». A szipkát minden hónapban kijátszatta
száz ötvenkrajcáros numerusra. Ez ötven forint havonkint, csinos kis
összeg és nem verheti el a jég, nem moshatja el a víz. Biztos jövedelem.
Mert aki nem tesz, az egyszerűen pánszláv és komisz ember, abban egy
egész hónapig turkál a Klivényi gonosz nyelve.
Ami a szipkát illeti, azt gondolnátok, valami műtárgy, valami remek.
Dehogy; hisz akkor nem érne semmit, mert aki megnyerné, zsebre vágná és
vége lenne, de a Klivényi szipkája egy koromfeketére szítt, török pasát
ábrázoló locskos, szutykos jószág, amit úri ember utálna a szájába
venni. A nyerő tehát ősidőktől fogva mindig visszaajándékozza a szipkát
Klivényinek, mert mindig valami kényes, finnyás úr nyeri.
Egy nap Miloslavhoz került az ív, ez az örök vándor s a viczejegyző úr
ötven numerusra írta rá a nevét. Ötven numerus nagy dolog! Hisz akkor
kétszer is ki lehet játszani a szipkát ebben a hónapban! (Éppen a szép
május volt.) Klivényi ezen szipka szerint osztályozta az embereket; aki
két számot tett, arra már azt mondta, hogy jó ember, a három szám azt
jelentette: «ritka becsületes ember». A négy számból nagy jövőt jósolt
az illetőnek, de ötven számot megtenni olyasvalami volt, ami
elkápráztatta, ami minden haragját, epéjét elsöpörte.
– Ohó! – kiáltá – hisz ez egy fenomenális ficzkó, egy aranylélek! – s
mikor este meglátta az úri vendéglőben, nyakába borult elérzékenyülve,
«pertu» lett vele. Természetesen Miloslav fizette a borokat.
És azután mindennap találkoztak. Elválhatatlan barátok lettek. Néha most
már elmehetett Miloslav az irnok házához is s beszélgethetett Apolkával
(ámbár Klivényi Argus-szemmel figyelt). Apolka teljesen beletörődött az
új állapotba s ha kérdezték, elfelejtette-e már az elmult fényt,
mosolyogva vont vállat: «Hisz az csak komédia volt».
A nyár elejével szinészek érkeztek Zsolnára, Lengefi Elemér kitűnő
társulata, kik egy deszkából összetákolt nyári szinkörben játszottak. A
város megélénkült általuk, a vidékről be-bejöttek az előadásokra az
előkelő urak, a budetini honvédtisztek meg éppen mindennaposak voltak.
Klivényiné már hetek óta beteg volt, negyven fokos lázban feküdt, midőn
egy délután fütyörészve jött haza az irnok a hivatalból.
– Apolka, – szólt – egy derék, finom úrral ösmerkedtem meg a napokban.
Egy igazi főúrral, aki az utczán látott téged és nagyon megtetszettél
néki. Azt mondja, hogy olyan vagy, mint Tündérszép Ilona. Egy kedves, jó
bácsi az, aki két jegyet vett a mi számunkra a szinházba. Csinosítsd fel
magad, Apolka, mert elmegyünk. És légy nyájas iránta, gyermekecském.
Apolka szabadkozott, hogy a nénit kell ápolnia.
– Igaz-e, néni?
De a néni nem felelt, a szegény, kiaszott asszony átlátszó sárga
arczbőrrel, öntudatlanul feküdt vánkosain.
– Csitt, egy szót sem, meg kell lennie – felelte Klivényi keményen. – A
szomszédasszonyt, a Kubiknét elhívjuk, az fog vigyázni a betegre. Mi
haszna volna annak, ha itt zörögnénk az ágya mellett? Ha az Isten
akarja, hát nélkülünk is meggyógyítja. No, hát nem igaz?
Kubikné, egy bagolyképű özvegy tímárné, eljött este.
– Vigyázzon, Kubikné – rendelé az irnok – és ha vizet kérne, adjon a
betegnek, ha pedig egyebet kérne, azt is adjon, ha talál.
Aztán karon fogta Apolkát és elmentek.
– Szépen, magasan tartsd a fejedet, délczegen lépkedj, szívecském, hogy
lássanak, hogy bámuljanak. Kijebb dülleszd egy kicsit a melledet… Hm,
értem azt a selyma Ádámot, hogy ilyen nagy étvágya volt az almákra. Igy
ni. Igy vagy te gyönyörü.
Zártszékjegyeik voltak, mingyárt az első sorban. Az idegen úr már várta
őket; finom arczú, előkelő magatartású férfiú volt, már egy kicsit idős,
de élénk és ruganyos. Nagyon, nagyon kedves úr volt, minden szava
ropogott és olyan édes volt, olyan kellemes volt, mint a czukor.
Felkelt, mikor az Apolka jött és bemutatta magát:
– Én báró Behenczy Pál vagyok.
S mindez olyan előkelően, finoman csengett, a czipője talpa recsegett, a
monoklija fénylett, ragyogott a szemén s a zsebkendőjéről, az egész
ruhájáról rezeda-illat áradt szét a környéken.
A leányka félénken húzódott el tőle, lopva tekintett rá és
megborzongott, ha megszólította, pedig egyre megszólította;
összerezzent, felelt kurtán, idegenszerű hangon, olyan furcsának
tetszett neki a saját hangja, hogy rá nem ösmert, aztán figyelt, figyelt
a darabra, melynek az volt a czíme: «Mátyás király lesz». Ah, milyen
szép volt a kis Mátyás virágos, szoknyás köntösében, hát még anyja, a
fölséges Szilágyi Erzsébet, ki egy közönséges paraszthalinát viselt,
mely arany papiros-szalagokkal s apró, szintén papirból kivágott
csillagokkal volt díszítve.
A második felvonás utáni közben eltűnt a báró és csakhamar egy csomag
bonbont és czukros mandolát hozott Apolkának.
A leány Klivényire nézett, hogy elfogadhatja-e, az beleegyezően
hunyorított a szemével. Apolka azonnal ropogtatni kezdte a mandolákat,
fogacskái az alabástrom fehérségével ragyogtak a sötét-piros színű ajkak
között.
– Ah! – sóhajtott fel minduntalan. – Haza kellene már mennünk, bácsika.
A néni talán nagyon is rosszúl van.
Klivényi bosszúsan felelt rá:
– Ugyan ne prézsmitálj örökké! A néni olyan szívós, mint a macska; nem
lesz semmi baja, ha a házon hajítod is át. Ha már itt vagyunk, nézzük
végig a darabot. Sőt tovább megyek; ha a néni beteg, az annyit jelent,
hogy nincs otthon vacsora, vacsorálni tehát elmegyünk a vendéglőbe.
– Én is, bácsika? – kérdé félénken.
– Te is, fiacskám.
A szinházban ott volt Miloslav is, aki a felvonás között átjött
beszélgetni; előre mondott egyes részleteket a darabból, hogy
negyvenezer ember fogja kikiáltani a kis Mátyást királylyá a Duna jegén.
– Oh, de gyönyörű lesz! – kiáltá Apolka elragadtatva, ki együtt érzett a
rabságban levő Hunyadi-gyerekkel.
Azt is megujságolta Miloslav, hogy a primadonna miatt holnap párbaj lesz
a Szmialovszky Antal és Kalina Gyuri között és hogy ma az egész
szinész-trupp ott fog vacsorálni az «úri vendéglőben».
– Mi is oda megyünk, Miloslav. Reménylem, velünk tartasz?
– Természetesen.
– Ha megengedik, – szólt közbe Behenczy Pál – én is önökhöz csatlakozom.
– Nagy szerencse lesz, – felelte Klivényi és bemutatta Tarnóczy
Miloslavot a bárónak.
Előadás után négyen foglaltak el egy sarokasztalt. Behenczy franczia
pezsgőt hozatott és «Zsolna legszebb virágáért» ürítette poharát.
– Istenemre mondom, szeretnék még egyszer huszonötéves lenni. Mit
szólana hozzá, szépséges kisasszonykám?
Apolka semmit sem szólt, csak a szemeit sütötte le.
– Annyi idős az ember – mondá az irnok vidáman – amennyinek érzi magát.
Igyunk, urak. Szervusz, Miloslav! Te is kóstold meg, kis egérkém,
legalább a szájacskádat nedvesítsd meg. Ugy-e jó? Mi? Hop, nini,
lebomlott a frizurád, Apolka.
Egy fél hajkéve hullt le a vállaira, az irnok megfogta és megdörzsölte
az újjai közt, mint a szövetet szokta a kereskedő, aztán
jelentőségteljes pillantást vetett Behenczyre, a nyelvével csettentve
mondá:
– Finom dolog!
Miloslav felugrott indulatosan:
– Klivényi, pofon ütlek!
Ez a szó vérig fölháborítá Klivényit; olyan vörös lett, mintha
karmazsinbőrből volna az arcza.
– Te? Engem? Egy Klivényit? Egy tejfelszájú ficzkó egy Klivényit? És
miért? Hát mi közöd neked a leányhoz? A leány az enyém, én tartom, azt
teszem vele, amit akarok. (Felgyűrte a kabátja újjait.) No, gyere hát,
ha mersz!
E feleselést csak részben hallotta Behenczy, mert a budetini
honvédparancsnok elmenvén asztaluk mellett, megszólítá:
– Jó estét, Pali! Hol veszed itt magadat?
Behenczy fölkelt az asztaltól és udvariasan rázta meg kezét.
– Eljöttem egy kicsit szórakozni Zsolnára.
– Úgy? – tréfálózott a parancsnok, egy oldaltekintettel a pezsgős
üvegekre. – Te már, amint nézem, benne vagy a _juliusban_.
– Nem még. A julius érintetlen. Jó gazda vagyok. Most csak a
várharangokat adtam el. Abból tart még. Mert csak rátában fizetik azok a
gazemberek.
– Az ördögbe is – kaczagott a parancsnok – erről már hallottam valamit a
fiadtól.
– Ah – szólt czinikus mosolylyal, néhány lépésnyire kisérve a
parancsnokot, ki a tükör alatti asztalhoz tartott, ahol a tisztek ültek
– hol találkoztál a pulyámmal?
– A nedeczi várban van, az unokatestvéremnél.
– A bolondnál? Haragszik?
– Mulat. De úgy látom, te is azt teszed, vén selyma. Ej, no, hol szedted
fel azt a kis virágot?
– No, ugy-e, fölséges egy csirke. Úgy véletlenül bukkantam rá.
– Olyanféle?
– Az lesz. És istenemre mondom, ha most a kezemben volna az ötezer
forintom… De nézd meg csak jól, milyen termet, milyen arcz, milyen
idomok…
Oda tekintettek, de már akkor az egész közönség is oda bámult az ádáz
jelenetre, mely már-már harcziassá kezdett kifejlődni. A fiatal Tarnóczy
felkapott egy poharat és a Klivényi arczába vágta, erre Klivényi se
rest, felhorkant mint egy megvérezett bika, fölemelt öklökkel rohanva
Miloslavra. «Jaj, ne bántsa, ne bántsa!» – kiáltá elhalványodva Apolka
és Miloslav elé vetette magát.
– Agyon taposlak, te béka! – ordítá az irnok s feldöntvén széket,
asztalt, megragadta a lány haját és a saját keze körül fonva a csillámló
arany fonalat, ellódítá a szegény gyermeket, ki zokogva tántorodott a
falnak, a másik kezével pedig fojtogatni kezdte a fiatal embert.
A korcsmáros, a csaposlegény és a vendégek közül is néhány ismerős
odaszaladt, a verekedést megakadályozni, mikor egyszerre felrántotta a
vendéglő-ajtót az öreg Kubikné, a timárné s utat törve magának
Klivényihez, lihegő hangon kiáltá:
– Meghalt a nemzetes asszony, meghalt, meghalt.
Rögtön megösmerte a Kubikné huhogó hangját s eleresztette zsibbadtan a
Miloslav nyakát. «Meghalt», motyogta és bambán nézett maga elé.
Látta képzeletében a kiaszott hullát, a sovány kezeket, a vékony arczot,
mintha egy jégcsapot húzgálnának keresztül a derekán, eszébe jutottak a
temetési költségek s elkáromolta magát. Aztán Miloslav felé fordult s
ujra kigyúlt szemeiben a düh. «Szerencséd, hogy meghalt», hörgé.
Majd lehajtotta a fejét, alázatosan, mint egy keresztényhez illik, s
lassú léptekkel ment a ruhafogashoz a kalapjáért.
– Menjünk, Kubikné! (Kihúzta lófejekkel mintázott zsebkendőjét,
megtörülgette izzadt homlokát, mintha hirtelen eszébe jutna, a szemeit
is.) Isten akarta így! Bizonyára ő akarta. Jer, Apolka!
A leányka keze után nyúlt, de az hidegen húzta el a magáét.
– No ne haragudj, ne okoskodj, hiszen nem akartalak bántani.
Megfogta a vállát és erővel vonszolta, nem bánta, mint egy fadarab, nem
érzett, nem gondolkozott, csak sirt, sirt, hangosan, keservesen. A
szegény Miloslavnak majd a szíve szakadt meg miatta.
Behenczy utánuk szaladt az ajtóig.
– Igen sajnálom, Klivényi úr, igen sajnálom. A viszontlátásig, szép
Apolka.
Apolka nem felelt, hanem az irnok visszafordult s egy pillantással két
pezsgős palaczkra a hütőben, fájdalmasan felsóhajtott:
– Szegény Zsuzsanna, szegény Zsuzsanna, de rosszkor haltál meg!
Künn sötétség volt, barna felhők úsztak az égen, az eső lába lelógott és
minthogy a naptár szerint holdvilágnak kellene sütnie, még a piaczon se
voltak meggyujtva a petróleumlámpák; de a levegő langyos volt, majdnem
fülledt, egy levél se zizzent a fákon. A toronyóra tizenegyet ütött
vastag, kongó hangon. Ilyenkor semmi élet nincs Zsolnán, csak ahol
betegnél virrasztanak, ott ég a gyertya. Az utczák néptelenek, csak
egy-egy egerésző macska suhan el világító fényes szemekkel, kinyujtózott
testtel.
– Nem ártana egy lámpás, Kubikné! – szólt az irnok a vén asszonyhoz, ki
minduntalan megbotlott a hepehupás talajon. – Te pedig, Apolka,
kapaszkodj a karomba, mert én úgy tudom az utat, hogy bekötött szemmel
is haza futnék, olyan gyakorlatom van.
(Hogyne, húsz év óta mindennap megteszi ezt az utat holtrészegen is.)
Apolka félt. Még soha se látott halottat és a nénire gondolt, aki most
halva fekszik, de a lelke elröpült. Úgy érezte, hogy amint lép,
mindenütt mellette huzódik egy árnyék és az is lép egyet: a néni lelke.
Ösztönszerűleg oda kapaszkodott a férfi karjába.