– A _Panama_ cimü epopeiából. –
In excelsis. Kék és fehér felhők között, a legfelsőbb sorozó hivatalban,
Szent Péter jelentkezésre szólitja fel a legutóbb beidézett lelkeket; a
lelkek rezignáltan felelik sorra: „Itt vagyok.“ Egyszerre a fő-kulcsos
megigazitja ókuláréját, s a földiekre emlékeztető érdeklődéssel néz szét
az árnyak között, szólván: „Cornelius Herz!“ Semmi felelet; a lelkek
közül egy se szól, hogy: „Jelen.“ Az égi szó ujból elhangzik: „Cornelius
Herz!“ – ugyanaz a csend. „Mi ez? – igy a fő-kulcsos – el tudott volna
bánni még a halállal is?! Ide s tova kétezer esztendeje viselem ezt a
nehéz hivatalt, de ilyesmi még nem történt velem!“ A lelkek összesugnak;
nyugtalanság… mely arra emlékeztet, hogy az árnyékok csak nemrég hagyták
el a földet… Végre, két fáradt szárnyu angyal egy kapálózó, prüszkölő,
rugódozó lelket vonszol a legfelsőbb asszentáló hivatalba. „Sehogy se
akart eljönni – hangzik a jelentés. – Először nyöszörögni kezdett; azt
mondta, hogy beteg s a világért se tud megmoccanni; aztán, mikor
megtudta, hogy ez nem tesz semmit, kijelentette, hogy semmi baja s hogy
neki jobb Bournemouthban. Utóljára is kötélen kellett ide hoznunk!“… A
lélek, azt remélve, hogy a sokadalomban angolosan eltünhetik, még
egyszer el akar illanni; de lepányvázzák s megkötik egy felhőhöz.
Egy spiritiszta könyv olvasása után, másvilági képekkel teli – ezek a
tudós szerzők nagyon szinesen irják le a lelkek utazását – igy
képzelhetjük el Cornelius Herz menybemenetelét. Mert hogy, olyan sok
viszontagság után, mennybe vitték angyalok, e felől nem lehet kétség.
Bizonyosak lehetünk benne, hogy a Panama királya a másvilágon is
biztositota magának a legkényelmesebb helyet, becsapván gyóntatóját egy
müvésziesen eljátszott bünbánó jelenettel. Amint hogy it, a földön, a
létért való diabolikus versengés közepette, az általános kajánság nagy
ellenőrzése mellett is doktor, pénz-király és a becsületrend lovagja
tudott lenni, diploma, egy garasnyi vagyon, s a becsületességnek
halavány látszata nélkül is, – amint hogy idelenn, mikor az ujkori
özönviz elsodorta valamennyi cinkosát és valamennyi áldozatát, ki tudta
szoritani magának az egyetlen képzelhető menedéket, ahonnan, egy pompás
esernyő alól, humorral nézte a vihart, melynek a szelét ő vetette el:
azonképen bizonyára a nagy „hátha?!“ esetére is kiimádkozta,
kimüvészkedte, kipanamázta magának az odaátra szóló „első osztályt“ per
saecula saeculorum.
Cornelius Herz, ez a név, melyet mintha E. T. A. Hoffmann talált volna
ki valamelyik ördögi alakja számára: ó, ez a név maradandó lesz!… azon a
jogon, melynél fogva hosszu emlékezés illeti meg minden fajtának – lett
légyen ez a fajta bárminemü és bármicsodás – legkiválóbb képviselőjét. S
ő legkiválóbb képviselője volt annak az emberfajtának, mely nem fehér,
nem sárga és nem rézbőrü, mert egyszerüen arcbőr nélkül születik, s
amelyet – ahogy a mérges kigyót megkülönböztetjük az ártalmatlantól – a
zoologiának ilyen néven: a Kártékony Ember (Homo Perniciosus) meg
kellene különböztetnie a másik kaukázusitól: a közönséges Homo
Sapienstől. Legkiválóbb képviselője annak a századunkban elsokasodott
speciesnek, mely a civilizáció vivmányait a barlanglakó étvágy, a
troglodyth önzés csillapitására aknázza ki, melynek értelme bámulatosan
kiélesedett, moralitása azonban visszafejlődött olyan fokra, hogy hozzá
képest a bizonyos zsivány-szokásokat respektáló pápua (akinek a szokás
nem arravaló, hogy kijátszsza őket) immár erkölcsi lény. S amiképpen
megőrizzük múzeumainkban az óriás csörgőkigyó kitömött bőrét, ez a név:
Cornelius Herz, alias: a testet öltött számitó ész, mezitelen önzés és
sterilizált lelkiismeretlenség – megmarad az emlékezetben, hosszabb
időre, mint a Rinaldo Rinaldinié.
Vajjon mit fog szólni a nagy számadás órájában ez a kapálózó lélek, mely
a bournemouthi villa elégedett tulajdonosából annyira akarata ellenére
lett puszta lélekké?! „Quid sum miser tunc dicturus?“ – ha majdan fel
fogják szólitani, hogy terjessze elő védőbeszédét:
– Panama hőscincérje! Ön ifjukorában hiéna volt. Kirabolt egy sulyosan
sebesült katonatisztet, akit az ön orvosi gondjaira, ápolására biztak, s
ennek a pénzével kezdett operálni, mert a tudományával ugyan nem
operálhatott. De ez önnél csak gyermekjáték számba megy; Richelieu első
kardforgatása az egész… később azonban kifosztott egy egész világot:
halottakat és élőket, válogatás nélkül, nemcsak gyerekes eszü férfiakat,
hanem valóságos gyermekeket, árvákat, akik nem is sejtették, hogy, ha
később sinlődniök kell, ez azért történik, hogy önnek a villája pazarabb
kényelmü legyen. Panama-hős!… Ön tönkre tett ezreket a becsületükben s
halálát okozta ugyanannyi ezernek, Panama-király! Öné a dicsőség, hogy
nincs ma név, amelyhez több vér és több átok tapadna, mint ehhez a
névhez: Cornelius Herz! Mit szól ön ehhez, szép kis öregur?!…
Ó, védekezni fog! Ahol valami elérhető, kieszközölhető, ott mindenkor
elemében lesz ez az agilis lélek. Hiszen ha komolyan hitte volna, hogy
Bournemouthban még nincs vége a dolognak, hogy jó volna egy kis üzletet
kötni a másvilágra is!… Olyan rendbe hozta volna a szénáját, hogy maga a
biboros testület is kifogástalannak találja a passe-portját. De az
utolsó számvevőszék mégis csak meglepetés…
Azért nem jön zavarba, s bár jobb lett volna odalenn, Bournemouthban, ha
kellemesebbnek találja, hogyha véletlenül a magasságban is csak in
contumaciam itélik el: agilis lelke nem fog nyugodni, mig meg nem leli a
kibuvót, a végső refugiumot.
És alighanem igy vagy ilyenformán fog védekezni:
– Meglep, hogy a magasban, ahonnan tisztán látni a földi dolgokat, ennyi
mozgalmat idéz elő egy gazember megpillantása. Gazember voltam, és pedig
első osztályu gazember, az bizonyos, de hisz az a planéta odalenn tele
van gazemberrel, kicsinyekkel, nagyokkal, középszerüekkel. Nekem
módomban volt némi emberismeretet szerezni; mondhatom, a majoritás a
miénk volt minden ponton s mindegyik társadalmi osztályban… És azok
közül is, akik becsületeseknek látszanak, hányan vannak, akik adott
alkalommal, ha a bőrükről van szó, evezőkkel és csáklyákkal verik vissza
a menekülő asszonyokat és gyermekeket, mint a Bourgogne
katasztrófájánál, vagy botjaikkal szoritják hátra, esetleg agyongázolják
ideáljaikat, ahogy a párisi bazár-égésnél történt?!… Minek köszönhetem
hát ezt a kivételes resszenzust? Hogy nagyobb gazember voltam, mint a
nagy emberek?! De hát akkor bünöm: nem az elvetemültség, hanem: a
nagyság az elvetemültségben. Rosszabb volt-e III. Rikárd, mint azok a
kemény legények, maguk is fenevadak, akiket eltett az utjából? Nem, csak
vakmerőbb fickó, nagyobb zsivány volt náluk. És a világ sora, amit –
szégyenkezve mondom – nem én eszeltem ki, az, hogy a nagy gazember
kifosztja a kis gazembert, a nagy fenevad megfojtja a kisebbet. A
nagyobbik gyerek felpofozza a fiatalabbat, az erősebb ember félre rugja
a gyöngébbiket, a rabló hatalmába keriti, amit a kis tolvajok
összeharácsoltak. Az én kiválóságom csak az, hogy ki tudtam fosztani a
legnagyobb tolvajokat s meg tudtam fojtani a legnagyobb gazembereket is.
Hogy gyerekes eszü gyöngék s özvegyek és árvák is kerültek az áldozataim
közé? Ezek előre áldozatok voltak; ha én nem, más fosztja ki őket, amint
hogy nem is én voltam a kéz, mely vagyonukat eltüntette, én csak a
nemezis voltam, mely a zsákmányt magához ragadta. És ha van valami, ami
elégtételül szolgálhat a kicsinyeknek, ami megvigasztalhatja őket, akik
arra születtek, hogy áldozatok legyenek, ugy ez a valami az a tudat,
hogy van, aki a természet rendeléséből kifosztja a nagy kalózokat,
megfojtja a nagy zsiványokat, szóval: boszut áll értök! Az a tudat, hogy
nincs az a szennyes áradat, melyet végezetül el ne nyeljen az örvény,
nincs az a rablott pénz, mely átokká ne válják a rabló kezében, mig
elérkezik a legnagyobb rablóhoz a világon, aki a nagy zsákmányból
vásárolt müremekeket mélán nézi kuckójából, ahonnan nem lehet moccannia,
mint ahogy a kis tolvaj éjjel viseli a lopott süveget.
Igy vagy ilyenformán fog védekezni. És meglehet, a legfőbb instancián is
kieszközli magának az utolsó sikert: az „enyhitő körülmények“-et.