Amint a _Vezető elmék_ és _Nagyvárosi képek_ cimü köteteim egyes
darabjainak összegyüjtése közben is – amikor az itt olvasható kötet
sajtó alá rendezésével foglalkoztam, többször kellett számot vetnem
azzal a kétséggel, hogy az itt felhalmozott és annak idején a napnak irt
karcolatokat érdemes-e és szabad-e másodszor is, s most már könyvalakban
kiadnom? Érdemes-e még egyszer kérni az olvasó figyelmét olyan dolgokra,
a melyeknek először sem lehetett több súlya, mint a mennyit a
jóhiszemüség, az elfogulatlanságra törekvés és az őszinteség ad nekik?
Szabad-e egy könyv kiadása alkalmával megfelejtkezni az idő rohanásáról
és például – mint ebben a kötetben történik – Strindberg emberi
gyöngéiről szólni akkor, amikor Strindberg már halott? Tisztán látom,
mennyi kifogás érheti és senki se itélheti meg nálam szigorubban ezeket
a köteteket. Ha mégis megjelentek, ennek magyarázata vagy mentsége: az a
hitem (vagy talán csak képzelődésem), hogy ezek a zsörtölődések,
tréfálkozások vagy mélázások tulajdonképpen nem naphoz kötött, hanem
hosszu időn át ujra meg ujra ismétlődő, általános jelenségekről szólnak.
_A. Z._