Henry Fouquier, a kitünő franczia ujságiró, több, mint harmincz éven át
mindennap négy-öt czikket irt a legolvasottabb párisi lapokba. Módjában
volt tehát hozzászólni a szenzácziós bünesetekhez, s csakugyan aligha
történt nevezetesebb kriminális esemény, amelyről a maga érdekes
megjegyzéseit el ne mondta volna. Ezekből a finom konczepczióju,
csillogó efemeridákból, melyeknek sokasága és végzete a forró napokban
huszonnégy órát élő, gyönyörü alkotásu pillékre emlékeztet, sok
emberismeret s egy – talán csakis egyetlen egy – erős meggyőződés
sugárzik ki: az a hit, hogy a mi időnk még a legkülönb minden eddig
ismert korszak közül; hogy az emberiség erkölcse az idők folyamán
valamicskét mégis csak javult, mert az emberi állat ugynevezett lelke
abból az embertelen kegyetlenségből, melynek az elmult századok annyi
példáját szolgáltatták, hova-tovább kigyógyul…
Ez a tétel egyike azoknak, amelyeket ma a legtöbben vallanak, s akik
hisznek az emberi haladásban, mindannyian egyetértenek Fouquier-val. S
talán igaza volt. A haladás teóriájának tagadói ugyan azt vethetnék ez
ellen a jóleső megfigyelés ellen, hogy mindez csak látszat, s hogy ha a
sötét multban olyan gyakori atroczitások a jelenben már csak elvétve
fordulnak elő, tisztára a jobban konstituált rendnek s az ezzel
kapcsolatos elrettentésnek tulajdonitható. A tagadás álláspontjára
helyezkedve, az argumentumot a másik végén is meg lehet ragadni s valaki
azt mondhatná: inkább csak lazult a morális érzékünk, s az értelem
finomodtával meg a fix alap (a vallás) hijján jobban megértjük,
kimagyarázzuk, mentegetjük s mosdatjuk a ma történő atrocitásokat, mig a
régieket, a körülmények és mótorok ismerete nélkül lévén, szigorubban
itéljük meg, mint a maiakat. Nehéz volna belenyugodni, hogy igy van, s
szivesebben maradunk meg amellett a meggyőződés mellelt, melyet a
haladás elméletének hivei vallanak. De néha meg kell rendülnünk ebben a
hitünkben: az emberi állat koronkint olyan kriminális esetekkel borzaszt
el bennünket, amelyek vadul cáfolnak rá arra a megnyugtató elméletre, s
a melyeket sehogyan se tudunk összeegyeztetni a mai emberről alkotott
fogalmainkkal. Mit szóljunk például a leányirtás eseteihez?
A leányirtó mindenek előtt: tipus, s már magának a tipusnak a létezése
is megzavaró. Hogy vannak emberek – ugyszólván minden év produkál
néhányat, – akik az exisztencia folytathatását egy szánnivaló
nyomorultnak, egy födhözragadt prostituáltnak a meggyilkolásában és
kirablásában keresik. Pedig szinte foglalkozásnak tünik fel, olyan
gyakori immár az ilyen szerencsétlenek védetlenségének véres
kizsákmányolása. Egy pár decennium óta különösen gyakori jelenség az az
ember, aki étvágyát a prostituált életének árán iparkodik kielégiteni.
És csak az ilyen bünesetek alkalmával vetünk egy-egy pillantást az
ilyen, áldozatnak predesztinált kitaszitottak életére. Az ilyen teremtés
a legtöbbször családfentartó: keresetét megosztja övéivel; öcscse
reggeliért jár hozzá. A hol lakik: szelid, jó leánynak tartják s
szivesen társalognak vele: a hozzávalók. Karácsonykor a szülei meg
akarják látogatni; egyik leánytestvére ugyanolyan sorsban él, mint ő, a
másikat, aki szolgál, segiteni készül, hogy hasonlóképpen rendezkedjék
be. Mindenki belenyugodott, hogy igy kell keresnie kenyerét; ezek a
nyomorultak nem okoskodnak sokat: élni csak kell!… És mindenki
kizsákmányolja ezt a szegény, sovány, büzös keresetet. A szobájáért neki
annyit kell fizetnie naponkint, amennyit az „Archiduc Charles“-hotelben
nem fizettetnek egy teremért; mert az ő szégyenüket minden „háziur“
kihasználja s valahol lakniok kell. Fizetnie kell az orvost; sokat kell
költenie ruhára, mert nagy a konkurrencia, s ugyanez okból: a „vendégek“
olyan követelők!… Milyen siralmas exisztencia, milyen ronda kenyér! A
mellett lehetetlen, hogy ne érezze szégyenét és sorsának alacsonyságát.
Talán valamelyes szeretetre is vágyódik. És készen kell lennie minden
utálatra egész lényével; még csak undort se szabad éreznie, mint
mindenki másnak!… Az ember azt képzelné, nem lehet olyan elvetemült, aki
ez iránt a kitagadott iránt, ha valami fraternitást nem is, de legalább
némi szánalmat nem érez. És jön a XX. századbeli ember, cilinderben,
sétapálcával, hogy a zárt ajtó mögött egy késsel levágja, mint a
bornyut, a tiz forintjáért!
Nézzük csak meg a cilinderes fenevadat. Még csak nem is a kiéhezett
sakál. A tiz forint nem enni: mulatságra kell neki. Életét kávéházakban,
chantant-okban tölti; ha pénzhez jut, kiöltözik s dorbézol. Talán uri
borravalókat ad, s a cigánynyal elhuzatja a nótáját. A büntény után
komfortáblin megy haza; nem is olyan feltünő, hogy kocsin érkezik,
tudják róla, hogy: ha van, bőven költi a pénzt. Ruhája, modora az „uri
vendég“-é; a lányok körében szimpatiáknak örvend. Azelőtt, amikor nem
lopott és nem kártyázott, egy rövid ideig, talán tanitó volt valahol, s
ha pofozta a gyermekeket, pályatársai bizonyára megvédelmezték, hogy
dehogy is kegyetlenkedik, csak fentartja az iskolai fegyelmet. A
törvényt is ismeri valamennyire; legalább az ujságokból. Értelmes, s
tudja, hogyan kell védekeznie.
Amit védekezésül előad: abban kevés a valószinüség. Tudja, hogy van
előre megfontolt szándék, s tagadja az előre megfontolt szándékot. Nem
akart ő rablógyilkosságot; csak kölcsönt kért a leánytól, akinek már
sokszor adott pénzt. Ez nem teljesitette a kivánságát; összevesztek, s
dühében ölte meg szeretőjét az ott heverő késsel. A tiz forintot aztán
magához vette, mert amannak már ugy se kellett. Hát biz ezt nehéz
elhinni. A kést tudniillik azelőtt soha se látták a leánynál, s a
gyilkos erre azt mondja, hogy igenis: ő vásárolta neki, a lány néha
komissiókat bizott rá. Csak rossz drámairók gondolnak ki ilyen
szerencsétlen véletleneket.
Mégis, bármilyen ügyetlen mesének tünjék fel ez a vagy hasonló
védekezés, mindig szinte szeretnők hinni a valószinüségét. Akkor a
rémdrámából nem hiányoznék minden emberi vonás. Mig amikor bebizonyul,
hogy a leányirtó csak a nyakát védi, s hogy előadása csak civilizált
formába öltöztetése a barlanglakó állatiasságnak, nem üzhetjük el
magunktól azt a mélyen megalázó kérdést: vajjon az az igazság, a mely
sok mai embernek voltaképpen egyetlen hite, meggyőződése, s amelyet
Fouquier, ez a rengeteget dolgozó, fényes elméjü párisi ujságiró annyi
ezer meg ezer gyönyörü cikkben ismételt egy életen át, nem tévedés-e?