Mikor Turgenyev halálának huszadik évfordulóját Oroszországban meg
akarták ünnepelni, a „hivatalos Oroszország“ – azzal a sajátságos
okadással, hogy mostanában igen sok jubileumot tartottak orosz földön, s
az e fajta mulatságból már éppen elég volt – a holt Turgenyev ünneplését
nem engedte meg. Ha a megokolás nem is volt szerencsésnek mondható, s ha
Európa boldogabb tájékain bajos elképzelni, hogy arra messze miért
szoktak riadozni egy-egy holt költő emlékétől: magát a tilalmat meg
lehetett érteni. A nihilisták Turgenyev regényeiben szerepeltek először,
jóval előbb, mint hogy a valóságban is bemutatkoztak; tanultak egyetmást
Turgenyevtől, bár ez később nem igen látszott meg rajtok; az
elnevezésöket is tőle kapták. Turgenyevnek ezt a rovott multját a
hivatalos Oroszország még nem felejtette el; ha a holt költők néha,
nagyritkán, eszébe jutnak az életben maradt jóbarátoknak, a
tisztelőknek: legtovább mindig az ellenség emlékszik.
A kegyelet Oroszországban nem juthatván szóhoz, Turgenyev emlékezetét,
halálának huszadik évfordulója alkalmával, csak egy bécsi uriember
ünnepelte meg. Ez a bécsi uriember – a nevét igazán nem érdemes
följegyezni – élt az alkalommal, s megemlékezvén Turgenyev halálának
dátumáról, összehasonlitotta Turgenyevet Tolsztojjal. „Hogyan? – kezdte
müvészi álmélkodással – még csak husz éve volna, hogy Turgenyev
meghalt?!“ Neki t. i. Turgenyev olyan jól meg van halva, hogy a husz
esztendő fölötte kevésnek tetszik. Sokkal jobban meg van halva, mint
azok, akik csak husz évvel ezelőtt bucsuztak el ettől a szép világtól;
annyira meg van halva, mintha legalább száz évvel ezelőtt halt volna
meg. „Csak husz év! – csóválta eszmékkel tulterhelt fejét, – mennyit
haladt azóta a világ! S mennyit fejlődött a regény!“ És oda konkludált,
hogy Tolsztoj nagyságától Turgenyevet mintha századok választanák el,
mert Tolsztojnak nyugodt lélekkel kiutalványozhatja a halhatatlanságot,
ellenben Turgenyev már szörnyen elavult, sőt elavult végérvényesen,
jogerősen, felebbezhetetlenül, mert ő mondja, a bécsi uriember.
Ezt az esztetikai kirohanást nem érdemes nagyobb figyelemben
részesiteni. Elkövetője ugyanis meglehetősen hadilábon áll a
komolysággal, ami egyéb cikkeiből is kiviláglik. Kijelenti például – más
alkalommal – azt is, hogy Mérimée-nek a nevét ma senki se ismerné, ha
Bizet a „Carmen“-t meg nem zenésiti. Szerinte „Carmen“-en kivül még csak
„Colombá“-t olvassák, némelyek, kevesen. Szerinte az utolsó száz év
francia irodalmából ma már mindössze hét vagy nyolc könyvet olvasnak.
Abból, amit ir, nyilvánvaló, hogy ő ezt a hét vagy nyolc könyvet se sok
haszonnal olvasta.
A bécsi uriembernek Turgenyevről szóló kis megemlékezése tehát nem
érdemelne ennyi szót, ha nem adna alkalmat rámutatni egy nyavalyára,
amelyben a bécsi uriemberrel együtt sokan szenvednek világszerte. Ez a
sokaság jobbára a fiatalok közül kerül ki. A fiatal olvasók és fiatal
irók leghamarább és legszivesebben a legujabb írókat olvassák, nem
mintha ezek fölöslegessé tennének minden régi irót, – nem mintha husz év
óta annyit haladt volna a világ, s annyit fejlődött volna az irodalom,
amennyit amaz nem haladt és emez nem fejlődött kétezer évig, hanem mert
a legujabb irókat találják legközelebb, – mert ezek beszélnek az ő
nyelvükön, azon, amelyet a legkönnyebben értenek, – s mert ezek
foglalkoznak azzal, ami őket leginkább érdekli, a „ma“ ideáival, azokkal
az ideákkal, amelyek a levegőben vannak, amelyekkel ők teli szivták
magukat, amelyek tehát már részét teszik gondolkozásuknak, énjöknek. A
fiatal olvasók és fiatal irók elfelejtik vagy nem akarják tudni, hogy a
„ma“ ideái husz év mulva épp oly öreg ideák, „tulhaladt álláspontok“,
„elavult holmik“ lesznek, mint aminők a ma huszéves, negyven éves,
hatvan éves vagy száz éves ideák; már husz év mulva is tökéletesen öreg
és a száz évesekkel egyformán öreg ideák lesznek, – mert a tizenhat éves
leány és a harminchat éves asszony közt igen nagy a különbség, de a 86
éves és a 106 éves öreg asszony egyformán öreg asszony; s az ideák még
az asszonyoknál is gyorsabban vénülnek. Elfelejtik, vagy nem akarják
tudni ezt, mert különben nem volnának olyan nagyra a „ma“ ideáival s
jobban megbecsülnék a régi ideákat. Ami egyébként még nem baj, mert hadd
foglalkozzanak azzal, ami a levegőben van, ami lelkükkel rokon, ami őket
leginkább érdekli. A baj ott kezdődik, hogy ez az előszeretet igen
sokszor egyoldaluakká, elfogultakká, igazságtalanokká és hálátlanokká
teszi őket. Szaturálva vannak a legujabb irókkal, a tegnap legjobbjait
már nem érnek rá elolvasni, vagy ami még rosszabb: felületesen s a
teljes megértéshez megkivántató igazi érdeklődés nélkül olvassák őket és
könnyelmüen itélnek róluk, anélkül, hogy jól megismernék őket, néha
olyan ismeretség után, amelyet legfeljebb „látásból“ való ismeretségnek
lehet mondani. Igy aztán megtévesztik az utánuk sorakozókat is, ezeknek
a kárára, s nem a lebecsült holt költők rovására, mert ezeknek már
mindegy.
Csunya és esztelen igazságtalanság ez, – hogy maradna meg bécsi
nyavalyának!
De sajnos, a bécsi uriembernek mindenütt vannak hitrokonai. Még a
vitatkozási módja is igen szokásos mostanában. Mindenfelé divatossá lett
az az igyekezet, mely az egyik nagyot a másik nagygyal akarja agyonüti.
Mert a gyémántot csak gyémánt karcolja.
Bizonyos pedig, hogy Tolsztoj, aki Turgenyevnek barátja volt, s élete
végéig igaz tisztelője és csodálója maradt, semmiben se értett egyet
bécsi kommentátorával. Abban sem, amit a bécsi ur a halhatatlanságról
„tip“-el. Tolsztoj dicsőségének nincs szüksége arra, hogy Turgenyevet
elfelejtsék a müveltek, s Tolsztoj mai népszerüsége nem jelenti azt,
hogy a maradandóságra Oroszországban monopóliuma van, mig Turgenyevre
már csak a teljes felejtés vár.
Tolsztoj élete alkonyán jutott el dicsőségének zenitjére s Turgenyevről
ma kevesebb szó esik, mint husz évvel ezelőtt, mert a „ma“ irói többet
beszéltetnek magukról: ez igaz. De csakis ennyi igaz a bécsi ur
beszédjéből. Nem kell husz évig várnia s látni fogja, hogy mind a két
nagy embernek egyformán jut ki a jövendőből.
Ma a Tolsztoj népszerüsége rendkivüli s hatása szinte példátlan. De
népszerüségét nem csupán zsenijének köszöni – ennek talán legkevésbbé, –
hanem főképpen annak, hogy ennek az apostolnak a kiadói nagyon jól
értettek ahhoz, hogy miképpen kell sokat beszéltetni a kiadványaikról és
ezek szerzőjéről. D’Annunzión és Gorkij Maximon kivül senki se látta el
a világsajtót annyi nefelejcs-bokrétával, mint ennek a prófétának a
kiadói. Kivételes hatása pedig főképpen annak tulajdonitható, hogy
tanitása, sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, egyformán érdekli a
vallásos érzésü embert, az evolució hivét, a szociálista gondolkozót s
ki az, aki e három kategória egyikébe se tartozik? Husz év mulva
azonban, amikor a müvei iránt való érdeklődést már nem fogják stimulálni
és fokozni a személyével foglalkozó hirek, amikor tanitása,
sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, se a vallásos embert, se az
evolució hivét, se a szociálista gondolkodót nem fogja kielégiteni,
amikor az uj generáció gondolkozói más ösvényeket törnek s uj,
legfrissebb ideáknak fognak örvendezni: mindaz, ami müveiben apostolság,
el fog avulni, ellenben megmarad az, ami nem tanitás, „csak“ költészet:
azok a gyönyörü alkotások, amelyeknek cimei: „Háboru és béke“, „Anna
Karenina“, a „Feltámadás“.
És ugyanakkor csöndesen tovább fognak élni a Turgenyev munkái is,
amelyeket csak a bécsi ur sietett elfelejteni: A vadász iratai, Tavaszi
hullámok, Füst, Apák és fiuk, Első szerelem, Milics Klára, a Diadalmas
szerelem éneke s a Költemények prózában. Egészben, mert csak poémák.