Renan Ernőnek szobrot állitottak szülővárosában, Tréguier-ben. Tréguier
tartozott ezzel Renan Ernőnek. Nem azért, mert Franciaországnak ez a
büszkesége Tréguier falai között látta meg a napvilágot; ebben ő is, a
cőtes-du-nordi városka is ártatlanok. Annak a követelésnek, mely terhül
rójja rá a városokra, hogy mindannyiszor egy-egy emléket emeljenek, a
hányszor egy-egy nagy ember kerül ki a falaik közül, a jogossága
bizonyára vitás. De Tréguier adósa volt Renan Ernőnek ezzel a közép
minőségü, s a világ elől meglehetősen eldugott szoborral, azon az örök
jogcimen, melynek kielégitését közönségesen hálának szokás nevezni. Mert
semmiféle helyről, se Veneziáról, se a felkelő nap sugárözönében uszó
tündérvárosról, nem irtak soha szebbet annál, amit Renan Ernő irt a
Tréguiernek nevezett szomoru kis breton fészekről. Nem irtak soha se
szebbet, se melegebbet, a szülőföld iránt való szeretetnek nagyobb
mélységével; és nem irtak nagyobb müvészettel se, soha. A „Gyermekkori
emlékek“ első részében Tréguier megelevenedik egy másik életre, –
kivüle, fölötte a rövidéletü valóságnak, – s azután manet alta mente
repostum; megelevenedik több ember számára, mint amennyi Tréguierben él,
több szemnek, több szivnek, olyan sziveknek is, amelyek még csak ezután
fognak dobogni. Tréguierről Renan előtt soha semmit se jegyzett fel a
krónika; Renan óta a Tréguier név olyan ismerős sok nyugateurópai
embernek, mint ez a szó: Lakedaemon.
Ha Tréguier nincs hálaérzettel Renan iránt, s ha a breton parasztok nem
tudnak arról, hogy a Renan dicsőségéből rájok is esik egy sugár: ez nem
csuda; azok előtt, akik Tréguiert Renanból ismerik: természetes. Nem
könnyen lelkesedő emberek azok, s dicsőséget csak egyet ismernek el:
Isten dicsőségét. Nagyon érthető, hogy a szobor felállitása nehézségekbe
ütközött, mihelyt a papság nem akarta, hogy Renannak, otthon, szobra
legyen. A papságnak sehol sincs nagyobb hatalma az emberi lélekre, mint
a földnek ebben a zugában. S a papok okos emberek. Tudják, hogy amit az
öt centime-os ujságok minden eszmeirány szolgálatára kész zsoldosai
csaholnak a fekete seregről, az nem hatol el a breton paraszthoz, vagy
ha elhatol, a paraszt elereszti a szót a füle mellett. De ha látja a
szobrot, mely olyan valakit ábrázol, akiről csak annyit tud, hogy nem
hitt Jézus Krisztusnak az istenségében, csak abban, hogy istenember
volt: ez bevésődik a paraszt fantáziájába. És Combes Emil doktor, 1902 –
1905-ig a francia kormány elnöke, az ő Prudhomme-ok számára kieszelt,
theatrális hatásokra éhes radikálizmusával sok kellemetlenséget szerzett
ugyan a papságnak, de ennek századok óta terebélyessé vált hatalmából
csak édes-keveset tudott lenyesni. A Côtes-du-Nord vidékén tehát Renan
szobra miatt ismét olyan jelenetek játszódtak le, aminők a
szerzetes-rendek kiüzése idején, s az állami akarat csak nagynehezen
tudott győzedelmeskedni. A szobor leleplezésének ünnepe is csak jókora
botrányok elfojtásával eshetett meg. A parasztok kivonultak kaszáikkal,
hogy megvédelmezzék az Istent, amint hogy kaszáikkal vonultak ki a nagy
forradalomban is, hogy helyreállitsák a királyságot. És a Lantenac
márkik egy ivadékának, Kerboisson vicomtenak a felesége, akiről higyjük,
hogy éppen olyan csinos, mint amilyen hü szolgálója Istennek, jónak
látta revolvert venni elő, hogy megvédje Isten dicsőségét a jó öreg
Renan csunya bronz képmásától. De a revolvert elvették tőle a csendőrök,
a parasztokat visszaszoritotta a katonaság és Combes miniszterelnök, ez
a Numa Roumestan, akit Daudet vonásról-vonásra megjósolt, végre
elmondhatta ünnepi beszédét, melynek hallatára az öreg Renan rosszul
lett volna. Az állami akarat érvényesült.
S a szobor áll. Jean Boucher müve, és ha hinni lehet a francia képes
ujságok reprodukcióinak, nem szolgál sem Istennek, sem Renannak, sem
Jean Bouchernak dicsőségére. Jean Boucher ugyanis, ritka tapintattal,
nem a Kereszténység eredeté-nek történetiróját elevenitette meg, hanem
azt a barátságos öreg urat, aki nyáron Tréguierbe szokott érkezni és
sokat üldögélt ama kőpadok egyikén, amelyeket Tréguier községtanácsa,
semmi költséget sem kimélve, állittatott Tréguier lakosainak kényelmére.
Az emléken két alak van. Renan mögött egy beteg testü, zord arcu női
alak látható, akit az első pillanatban Bellonának, vagy a Nemezisnek
vélünk s akiről később kiderül, hogy Pallas Athéné. Az istennő haptákban
áll; csak éppen a jobbkarját emeli fel s ebben cserágat tart. Renan,
előtte, egy kőpadon ül, de egy kicsit hanyatt esve, mintha valaki oda
teremtette volna; pocakja és végtelenül fáradt tekintete szánalmat kelt.
Botját és kalapját is halhatatlanná tette a müvész; s ezek a
legsikerültebb részletei az egész alkotásnak.
Bajos kitalálni, kinek lesz öröme ebben az emlékmüben, ha csak nekünk
magyaroknak nem, akiket vigasztalhat, hogy a franciák is tudnak rossz
szobrot csinálni. Tréguier parasztjainak mindenesetre igaza volt, hogy
kaszával védekeztek ellene és ha nem sok háládatosságra vall is az eset,
igazat kell adnunk Tréguier városának abban is, hogy Renan szobrát nem
ott kellett volna felállitani.
Nem volt ember, aki kevésbbé áhitozott volna arra a dicsőségre, hogy
szobra legyen, mint Renan. A ma is divatos ikonolatriát nem igen tudta
megérteni; a régiek ikonolatriáját se nagyon értékelte, csak
felhasználta, mert végre is emberi dokumentumokat adott. Egyetlen
egyszer tudták rávenni, hogy lefotografáltassa magát… de nem érdemes
többet mondani erről, mert senkiről se olyan nyilvánvaló, mint róla,
hogy nem volt se a külsőségek, se a hiuság embere. Azonkivül az ő
dicsőségének nincs is szüksége emlékmüre; és nincs senki, akinek akár a
lelkéhez, akár egykori fizikumához olyan kevéssé illenék az, hogy szobra
legyen. Az az érzés, mely megkivánja a szobrokat, – legyenek ezek
bármily szépek, – ez az érzés alapjában voltakép naivitás: és az ő
lelkében nem voltak gyermekességek. Aztán, végezetül, mennyire fájt
volna neki, ha megtudja, hogy az ő szobrának gondolatával feldulják
Tréguier békességét! Mennyire értette volna a szegény breton parasztot!
És meg is védelmezte volna Combes és elvtársai ellenében.
De ha már mindenáron szobrot akartak emelni Renannak, a szobrot nem
Tréguierben kellett volna felállitani, hanem Párisban. Egy
Renan-szobornak még itt se akadna méltó helye. Renan nemcsak a francia
nemzet dicsősége, hanem az egész világé; az emberi szellemé, mely eddig
ismeretlen magasságokba tudott emelkedni. Olyan helyen kellene
emelkednie az ő szobrának, aminő a new-yorki Szabadság-szoboré; alant
millió küzködő ember, előtte a végtelen, a tenger.
Mert soha se élt nagyobb szellemü ember és mélyebben érző lélek; soha se
foszforeszkált az övénél ragyogóbb értelem, és soha se dobogott nemesebb
sziv. Nem volt, aki jobban átértette volna az összes földi dolgok
egybefüggését, az anyagi és lelki világnak titokzatos és szövevényes
láncolatát, a törvények egységességét, az erők egyazonosságát, az
embernek az egyetemeshez való viszonyát, az anyagi világ törvényeinek az
emberi lélekben, az istennek a földi életben való megnyilvánulását: és
nem volt, akinek a gondolkozása, érzésvilága, egész élete tökéletesebben
harmonizált volna a nagy mindenséget átfogó örök törvényekkel. Aligha
volt nála nagyobb francia irómüvész, s kétségtelen, hogy egyike volt
minden idők legnagyobb történetiróinak; de mindenekelőtt filozófus volt,
vagy ha ezt a szót lefoglaljuk a részletekben vizsgálódók számára, az uj
idők egy „látnok“-a. És bár a bölcsészet kis bogarászai nem ismerik el
filozófusnak, aminthogy a filozófiát csak kreálta, de nem gyakorolta s
annál kevésbbé üzte iparszerüleg, egy teória kaptafájára ráütve bármi
bolondot; bár filozófiája hasonlitott a Pyrrhonéhoz s igy a bölcsészek
közül a legszerényebb mellé sorakozott: a hegyi beszéd óta nem hallott a
világ magasztosabbat, se nagyobb mélységek fölött járót, se nagyobb
magaslatokra szárnyalót, mint aminő az „Ima az Akropoliszon“. Akik csak
a magukét tartják hitnek s minden egyéb hitet megtagadnak, az mondják,
nem hitt Istenben. Mily tévedés! Ő megtalálta és látta az Istent!