Elzüllötten, mint egy élhetetlen borbély-legény, hét frankkal a
zsebében, koldussá váltan, mint egy leégett játékos, szeretője sirjára
bukva, mint egy mindvégig érdeklődést leső komédiás, a minden halálok
legcsunyábbikával, disztelen öngyilkossággal mult ki e világból s tünt
le a história szinpadáról Boulanger tábornok, a brav’ général, a fekete
paripa leventéje, az az ember, aki néhány évig ugy állott Európa előtt,
mint aki nemsokára nemzetek sorsát fogja tartani merész kezében.
Régi ellenségei egyszerüen vállat vontak, mikor meghallották halála
hirét. Régi szövetségesei megkönnyebbülten lélekzettek fel. És a nép, az
a derék nép, mely pár évvel előbb a szavazatok milliomaival választotta
meg Páris és számtalan más város képviselőjévé, közönbösen mondta el
róla ezt a rövid nekrologot: „_A komédiás!_“
Pedig hát, nagyon rövid idővel a csúf vége előtt, volt egy pillanat,
amikor csak egy hajszálon mult, hogy ez az ember örökébe nem lépett
annak a másik illusztris kalandornak, aki egy elszánt, aljas lépéssel
egész Európa diktátorává tudta tenni magát. Volt egy pillanat, amikor az
egész kontinens tekintete leste ennek az embernek minden lépését, mikor
a háboru és a béke kérdése az ő nevéhez tapadott, mikor népének
szemefénye, bálványa, a chansonette-ek hőse és a nagyuri szalonok
ünnepelt lovagja volt, mikor a nemzeti megváltó ragyogó szereplését
várták tőle, legalább a naivak, a nép.
Persze, olyan pillanat nem volt, mikor a teuton félelemnek kedves lett
volna. S mi, akik megszoktuk német szócsőből szerezni be az
értesüléseinket, minden időben hallhattuk róla a gyülölet szavát.
De igenis volt olyan pillanat, amikor rengeteg számu ellenségeinek, akik
mind gyülölték egymást, kénytelen-kelletlen szövetkezniök kellett, hogy
uralma alól megszabaduljanak s amikor ez a szövetkezés gyerekármánynak
maradt volna félbe, hogy ha segitségükre nem jön ő maga és meg nem
buktatja magamagát. Azok a különböző árnyalatu, mindenféle fajta
tehetetlenségek, melyek a császárság bukása óta folyton csak ölték és
marták egymást a hatalomért, először, legeslegelőször az ő gyülöletében
egyesültek „kompakt táborrá.“ És ha egyéb érdeme nem lett volna is, már
pusztán ez az érdem, hogy lehetővé tette ezt a lehetetlenséget, fennen
dicsérné sokat gunyolt nevét.
De volt még egy érdeme, melyet nem homályosithatott el semmiféle
ballépésssel, semmiféle siralmas fiaskóval. Vitéz katona volt. Harcolt
az olasz háboruban és megsebesült Turbigónál. Harcolt Cocchinchinában és
ujra megsebesült. Harcolt a poroszok ellen és Champignynál félholtan
maradt a csatatéren. Harcolt a commune ellen és megint megsebesült. S ki
tudja? Hogyha végkép ott maradt Champignynál: ma talán egy szép
lovas-szobor magasztalná az emlékét.
Bizonyára tulságosan szerette a pompát, a szép asszonyokat, a fehér és
fekete lovakat, a theatrális dolgokat, az élvezeteket; hiu, nagyravágyó
volt és önzéssel teli. Kész volt sok esztelenségre s elkövetett az
esztelenségeknél nagyobb hibákat is. De a foltok, melyek nevéhez
tapadnak, ugyanazok, amelyek elhomályositják a többi illusztris kalandor
nevét is, azokét, akiknek a siker, a mindenható siker nevében sokat
megbocsátunk. És ha a nagy faux pas-t, amely megbuktatta, el nem követi,
könnyen meglehet, hogy temérdek hibájának ma nem volnának kritikusai,
csak legyezgetői.
Mi birta rá, hogy azt a ballépést elkövesse? – nem olyan könnyü
megállapitani. A szerelem, mely megdöntötte Iliont? A ragaszkodás
hüséges szeretőjéhez, kinek olyan csodaszép karja volt?
Bátorság-fogyatéka? Vagy belátás-hiánya? Mindez együttvéve?
Mindegy. De hogy ha csakugyan része volt ebben a ballépésben a merészség
fogyatékának, bizonyára nincs tragikum nélkül, hogy a legkiválóbbik
sajátsága éppen akkor hagyta cserben, amikor a legtöbb szüksége volt rá.
Mert bátor ember volt ez, ha azok közül is, akiknek közönségre volt
szükségük, hogy hősiesek tudjanak lenni.
Mikor a számüzetés, a fenyegető nyomoruság és a csapások megtörték
energiáját: a régi pompázó alakból nem maradt meg egyéb, csak a kiáltó,
a rut, a szégyenletes hibák. S már csak ezeknek a megtestesülése volt az
a szánalmas alak, aki olyan banális, csuf véggel fejezte be ritka és
viszontagságos pályafutását. Mindamellett, mikor siralmas végének
hallatára mély és benső meggyőződéssel magasztaltuk a mindenható, a
csodákat tevő, az isteneknek parancsoló sikert, mely hütlen szeretője
volt, nem lehetett elfelejtenünk, hogy balgatag, de vitéz volt, mint a
kardja.