Marcel Prévost _Les Demi-Vierges_ cimü regényében egy uj fajta
fillokszérára figyelmeztette olvasóinak mindinkább növekedő tömegét. Ez
a fillokszéra… de könnyebb a dolgot körülirni, mint nevén nevezni a
gyereket.
Tehát: a francia irodalom moralizáló szenvedelme, mely vagy egy
félszázad óta szerte analizálta a családi élet minden gyöngéjét,
meglepően sokáig egyetlen egy tipust hagyott épen, érintetlenül: a
tisztességes kisasszonyt. A leány volt a család egyetlen alakja, akit
megkiméltek a viviszekciótól; lelki világát nem bolygatták, mint egy
báránykáét. Az egyetlen iró, aki megkisérlette belepillantani a
leánylélek titkaiba, és aztán hozzászólni ehhez a „problémá“-hoz:
óvatosan, sok gyöngédséggel s teljes tisztelettel fogott hozzá kényes
feladatához. Szinte bocsánatot kért minden második sorában. (Goncourt:
_Chérie_.) És a temérdek szenny között, melyet a különböző iskolákhoz
tartozó lélekvizsgálók, kutatásaik közben, napvilágra hoztak, a leány
alakja mindvégig megmaradt „tiszta virágnak a kietlen bozótban.“ Még a
_Demi Monde_ban szereplő Marcelle is valóságos liliom; környezetéről
csak a szabadszájuság ragadt rá. S a példák özönlenek, hogy mind azt a
szépet, jót és nemest, amit a többi alakoktól elvitattak, még a Théátre
Libre irói is pazar szivvel itélték oda a kietlen bozótok tiszta
virágjának. Ha Gyp-et és Paulette d’Alaly-ját nem számitjuk – a mint nem
is igen lehet, mert Gyp még elég szeliden bánt Paulette-jével s inkább
csak d’Alaly urat tette felelőssé mindenért – Marcel Prévost volt az
első, aki a tisztességes kisasszonyt, ezt a N’y touche-t megkritizálta.
De Marcel Prévost aztán alaposan helyre pótolta a mulasztottakat s
ugyancsak kemény dolgokat mondott a szegény kisasszonyról.
Ó, Marcel Prévostnak is az a kijelentés volt az első dolga, hogy ő nem
általánosit, csak egy kivételről beszél, kivételről, mely azonban egyre
több példányban szaladgál a világon. Akiről ő beszél, az nem a párisi
leány, még kevésbé a vidéki, francia kisasszony és legkevésbbé a leány
általában. Az ő hősnői – elég merészen viselkednek ahhoz, hogy igy
lehessen nevezni őket – egy külön világ flórájához tartoznak, egy nagyon
sajátságos világ flórájához. A szóban forgó világ pedig az a kozmopolita
társaság, mely félig hotel-, félig szalonéletet él, kétes eredetü, kétes
vagyonu, kétes morálnak hódol s melyen csak egy nem kétes, az a
határozottság, amelylyel az élvezetnek adja magát. De először is: ez a
világ sokkal inkább érintkezik, sőt sokkal többször keveredik össze
egyéb világokkal, hogy sem valami nagyon különálló társaságnak lehetne
elfogadni; és másodszor: Marcel Prévost ennek a species-nek sokkal több
fajtáját irja le, semhogy ki ne lehetne találni az igazi gondolatát,
azt, hogy a „menye is értsen belőle.“
És az ő hősnői rettenetesek. Tudnak mindent, akár maga Hyrtl, cinikusak,
mint a lakájok s olyan dolgokat beszélnek egymás között, amelyektől
megborzadna egy csendőrkáplár is. Szivtelenek, mintha pávák és
gyöngytyukok volnának, kiábrándultak, mint a régi vigjátékok nyájas
öregasszonyai s haszonlesők, mint megannyi uzsorás. És azonkivül érzéki
kis bestiák, akiknek csak egy gondolatuk van… de miért részletezni ezt a
gondolatot?! Viseletükben, tempóikban egy cseppet sem különböznek
azoktól az asszony-alakoktól, amelyeket egy félszázad óta szól meg a
francia dráma. Udvarlóiknak, akik épp oly romlottak, mint ők, mindent
megengednek, kivéve azt, amiről azt tartják, hogy „minden“ s előre
összebeszélnek a gavallérjaikkal arra az esetre, ha majd férjhez mennek.
Egyetlen álmuk, egyetlen ábrándjuk, hogy minél hamarabb találjanak egy
minél gazdagabb Nanjac-ot, aki majdan leányt visz el ugyan az oltár
mellől, de nem is fogja sejteni, micsoda lélek lakozik a mély tüzü,
szürke szemek mögött… Bizonyára könnyü elképzelni, micsoda mételyt visz
be a családi életbe egy efféle hajadon.
Marcel Prévost-nak sok felől kellett hallania azt az ellenvetést, hogy:
mindez csak irodalom. Értsd: akármilyen kivételekről beszél is a szerző,
a dolgok, a hatás kedvéért, tulontul nagyitva, sőt torzitva vannak.
Marcel Prévost alkalmasint vállat vont erre az ellenvetésre. Ki veszi
észre, hogy mit mond, ha önmaga korrigálja meg magát, ha a valósághoz
hiven gyöngiti, halványakká teszi a szineket?! A fődolog az, hogy van-e
valami a dologban?!… s az, hogy ennyire érdeklődnek a könyve iránt, azt
bizonyitja, hogy igenis: van benne valami!… Ennyi elég rá, hogy érdemes
legyen jelezni a veszedelmet.
Talán nem is szükséges egy szük körre szoritani a dolgot, hogy meg
lehessen állapitani: igenis, a kényelemnek örvendő körökben az angolos
nevelés, a szegényebb osztályokban pedig az élettel való közelebb
érintkezés, a kenyérkereset kénytelensége, mely megtanit látni s
megtizedeli az ábrándokat, ezeken kivül pedig egy sereg más ok, nagyon
megdézsmálják azoknak a leányoknak a számát, akik a házasság napjáig a
leányiságukkal a lelkük szeplőtlenségét is megőrizhetik. Marcel Prévost
főképp a mai nevelést okolja. Hogyan lehessen másképp – hozza fel
kritizáltjai mentségére, finom, elmés előszavában, – mikor a ház,
amelyben élnek, tárva van minden könyv és mindenféle ember előtt?!
És ez az a pont, ahol a szerzővel egészen egyet lehet érteni.
Hova-tovább be kell látni, hogy a régi pedagógusoknak volt igaza s nem
az ujaknak: a vizbefulástól az uszni tanulásnál mégis csak jobban megóv:
nem menni a vizbe. Prévost rámutatván a veszedelemre, megjelöli az
orvosságot is s ez az orvosság – hogy növekszik a konzervativizmus!… –
szerinte: a zárdai nevelés. Bizonyára a legjobb nevelő az otthon békéje
és csöndje, de ha az anya nem tud lemondani a világról s nem akar
egyes-egyedül a gyermekeinek élni, akkor nincs más mentsvár a leánynak,
mint a kolostor. Azt lehetne mondani, hogy a zárdai nevelés egyoldalu s
nem késziti elő a leányt eléggé az életre. Hogy tanulja meg, szegény a
kolostorban a legnagyobb tudományt: az élet müvészetét? Ej, lehet is azt
megtanulni!… felel az ellenvetésre Prévost. A férfiak elég korán
belekerülnek az életbe, azért ez nem óvja meg őket, legalább a legtöbbet
nem, hogy ne kövessenek el főbenjáró ostobaságokat. Ennél a kétes értékü
tudománynál többet ér az, ha megtanitják a leányokat is arra, hogy az
élet nem mulatság, hanem csupa kötelesség. Erre pedig csak az igazi
otthon vagy a zárdai nevelés tanitja meg őket.
Van-e igazi otthon a kozmopolita társaságban? Valóban, másutt is
kevesebb, mint gondolná az ember. Mi eléggé biztos fedél alul nézhetjük
szegény Franciaország sok baját, az anarkiát, a köz-erkölcs pusztulását
és a többit. Mégis, nincs a világon nagyváros, ahol a Marcel Prévost
figyelmeztetése fölösleges volna. Nem látjuk-e mi is, hogy vannak akik
elviszik a leányaikat olyan francia darabok előadásaira, amelyeket
Párisban az aszonyok is leeresztett rostély mögül néznek? Sőt, mert
mulatni akarnak s mert a nyügöt nem rázhatják le a nyakukról, elviszik
az alsóbbrendü mulatóhelyekre is és nem csupán akkor, amikor ott
szeliditett farkasokat mutogatnak?
Ez maga is tanuságot tesz róla, hogy a Marcel Prévost figyelmeztetését
nálunk sem felesleges megszivlelni… ha a _Les Demi-Vierges_ olvasásakor
azt mondjuk is: „Hát ilyen Páris!… de mi közünk nekünk ehhez a
Babylonhoz?!…“