Hohenbrunn gróf, altábornagy, a trón lépcsőjén legmagasabban álló
főhercegek egyikének főudvarmestere, azzal az irattal együtt, mely
tudatta vele, hogy a szokásos legfelsőbb elismerés mellőzésével
mentették fel hivatalától, ezt a levelet találta az asztalán:
„Kedves gróf!
Kegyes akarok lenni Önhöz, két okból. Először – mit tagadjam? – jól esik
önt lesajnálnom. Másodszor: komolyan sajnálom Önt, mert részvétet érzek
a legyőzött ellenféllel szemben, és általában: szánalmat a gyöngék
iránt, én már ilyen vagyok, apám.
Tehát kegyes akarok lenni Önhöz, és megirom ezt a levelet, tudván, hogy
én vagyok az egyetlen, aki Önnek, mai siralmas helyzetében, némi vigaszt
nyujthatok. A barátok vigasztalását – nem tudom, a legutóbb történtek
óta maradtak-e még barátai? – a hasonló esetekben nagyon megrontja a
mellék-iz: vagy igen sok szemrehányás van benne, vagy tulságos adag néma
lenézés. Az alantabb állók vigasza mindig sértő. Ha ment is a
kárörömtől, okvetetlenül benne foglaltatik az a boszantó észrevétel,
hogy: „Most már közelebb vagyunk egymáshoz.“ Felülről nem fogják Önt
vigasztalni. Ön talán azzal áltatja magát, hogy felülről egyszerüen
elejtették Önt. Nem. Felülről eldobták Önt, mint egy szennyes
zsebkendőt, amelylyel többé a csizmáját se törli meg az ember. Fent ezt
igy szokták. Azok közül, akik felül maradtak, én vagyok az egyetlen, aki
a vigasztalásra hajlandó is, képes is, mert ezt az én vigasztalásomat
nem sózza el semmiféle bántó érzelem.
De nemcsak a jóindulat vezérel Önhöz. Ugy vélem, tartozom Önnek azzal az
elégtétellel, amely ezekben a soraimban foglaltatik – s én szivesen
teljesitem a kötelességemet.
Ön alul maradt a kettőnk közt lefolyt küzdelemben, s mióta a harc
eldőlt, vádakkal illetik Önt, amelyeket nem érdemelt meg. Tartozom Önnek
azzal a kijelentéssel, hogy ezeknek a vádaknak legnagyobb része merő
igazságtalanság. Azt mondták, hogy Ön indiszkréciókat követett el, hogy
paktált gazdájának ellenségeivel, s hogy legutóbb, mikor
rendreutasitásban részesült, udvariatlanul felelt a leckére. Én tudom
legjobban, hogy mindez nem igaz, s szivesen nyugtatványozom, hogy Önben
ártatlant vádolnak. Különösen ami az utolsó pontot illeti, a legszebb
bizonyitványt kell kiállitanom Önnek. Ön és udvariatlanság! Mesebeszéd.
Mikor volt udvariatlan a leforrázott ember? Soha, se Ön, se más.
Nem, kedves gróf, én jól tudom és hitelesen bizonyitom, hogy Ön nem
bünös, Ön csak tragikus hős. Az ön tragikuma abban állott, hogy
tulbecsülte erejét, s vakmerően provokálta a világrendet, melyet nekem
volt szerencsém Önnel szemben képviselni. Ön semmibe se vett engem; arra
se akart méltatni, hogy észrevegyen. És mikor látnia kellett, hogy:
igenis, vagyok, makacsul megmaradt oktalansága mellett. Önhittségében
nem akarta tudomásul venni az ellenséget, pedig már gyanitotta, hogy ez
az ellenség erős és kitartó. Méltóságán alul valónak találta, hogy
rendes csatába bocsátkozzék velem s az én sokféle fegyverem ellen csak a
lenézést hozta a küzdőtérre. Ugy gondolkozott, mint a felületesen nézők:
„Altábornagy és komornyik! Hogyan kerülnek ezek össze?!“ De Önnek
okosabbnak kellett volna lennie, mert ismeri a mi világunkat, a
szolgaság világát, figyelmeztetésben is volt része, mert én megüzentem a
harcot, de Önt vakká tette az elbizakodottság.
Az elbizakodottság volt az Ön tragikuma, derék gróf, amint hogy a
legtöbb tragikus hőst ez a végzetes hiba buktatja el, ugy a históriában,
mint a szindarabokban. Most már hiába mondanám Önnek, Jago szavait
forgatva ki eredeti értelmükből: „Kerüld az elbizakodást! Kékszemü
szörny az, nyájas külsejü és mézes szavu, aki orozva, az álom óráiban
fojtja meg a legerősebb embert!…“ Most már hiába mondanám. Önnek erre a
figyelmeztetésre nincs többé szüksége. Most már lehet elbizakodott, ha
kedve van hozzá.
Az elbizakodottság alapjában véve szép dolog s ha Coriolanus
elbizakodott, ez nekem esztétikai gyönyört okoz, mert higyje el, az
arisztokratikus érzéseket megérti, elképzeli, értékeli a komornyik is.
Csakhogy Coriolanus igazán ur volt. De hogy lehetett elbizakodott Ön,
kedves altábornagy ur, aki ha grófnak született is, bizony messze esett
Coriolanustól?! Mi tette elbizakodottá? Mire volt olyan gőgös?
Hogy a komornyikokról általában s rólam különösen, nem volt jó
véleménynyel, ezt még meg tudom érteni. Bizony, nem szép mesterség ez.
Hiába, az ember csak első osztályu lakáj s ha a szabad óráinkban sok
kényelemben van részünk, ezt a rövid kényelmet olyan szolgálatokkal kell
megfizetnünk, amelyek az emberi méltóságérzettel élénk ellentétben
állanak. És tagadhatatlan, hogy a foglalkozás ránk nyomja bélyegét; a
szép foglalkozás egy kissé megjavit, a csunya, ha nem is végképpen, egy
kevéssé mindenesetre demoralizál. De hát Ön, kedves, Ön Urnak tartotta
magát!? Legyünk őszinték, kedves altábornagyom. Ön, mindenekelőtt, nem
annyira altábornagy volt, mint inkább főudvarmester. És a szolgálattevő
főudvarmester… hogy is mondjam, hogy ne sértsem az ön érzékenységét?…
tehát nem mondom, hogy a miképpen a komornyik csak magasabb rendü lakáj,
azonképpen a szolgálattevő főudvarmester csak magasabb rendü komornyik,
– nem igy mondom. Mondjuk igy: a szolgálattevő főudvarmester egy magas
állásu engedelmes közeg, aki alattvalói hüségből, hódolatból, mondjuk:
őszinte lelkesedésből olyan funkciókat is végez, amelyek messziről
veszedelmesen hasonlitanak a csupasz szolgálathoz s közelről se
hasonlitanak az önálló rendelkezéshez. Igaz, Ön altábornagyi rangot is
viselt. Igen magas állásu katona volt, aki sok kisebb állásu katonának
parancsolhatott, persze csak szolgálati ügyekben. Vallja meg őszintén,
sokkal kevesebb alkalma volt parancsolni, mint engedelmeskedni. A
függetlenség, az uraság csak igen keveseknek adatott; mi többiek mind
szolgálatban vagyunk. Különbözőképpen nevezett szolgálatban, de
egyformán szolgálatban. S a szolgálatban is vannak fokozati különbségek,
de a szolgálat magasabb foka még nem jelent urat; amint hogy a hő
magasabb fokát helytelenül nevezzük melegnek s az alacsonyabbat
hidegnek: mert ugyanaz a dolog az, nevezzük bárhogyan. A rideg valóság
az, hogy mi, akik a magasban lévők szeszélyétől függünk és – bérért vagy
szép tisztességekért, aprópénzért vagy dus javadalmazásért – nem
magunknak, hanem másoknak élünk: in ultima analysi mindnyájan
komornyikok vagyunk!
Azért nem kellett volna olyan nagyon lenéznie engem, aki sok borsot
törhettem az orra alá és törtem is, nem igaz?!… Ki tudja, ha Ön
valamivel nyájasabb, nem törődtünk volna-e egymáshoz? Vagy jobban
tetszik az Ön büszkeségének ez a másik megoldás? Hogy elcsapták, mert a
komornyikkal nem tudott összeférni?
Én is szeretnék büszke lenni, kedves uram, s nem titkolom el, hogy
vannak lirai hangulataim, amikor irigylem azokat az éhenkórászokat, akik
függetlenek. A nélkülözést azonban nagy árnak tartom a függetlenség
luxusáért, azért meghuzom magam és alkalmazkodom a viszonyokhoz. Kár,
hogy nem követte a példámat; ha karöltve járunk, a szolgálat mezején
többre vihette volna.
De én nem akarom Önt elkésett tanácsokkal traktálni; amint igértem:
vigasztalni fogom. Elmondok valamit, ami meg fogja nyugtatni egy
kevéssé.
Nos, tudja meg, nyugalmazott altábornagy ur – most már urazhatom – hogy
én sajnálom ugyan Önt, de nem csupán sajnálom, hanem egy kissé irigylem
is. Én győztem, Ön elbukott, én megerősödtem hatalomban, Ön csufosan
távozott. És mégis!… én nem nyertem annyit, amennyit Ön. Huszonnégy
óráig nagy kéjt okozott a diadalérzet, de már kiélveztem… Hozzászoktam;
nincs többé örömem benne. Az Ön öröme tartósabb lesz, bár meglehet, még
nem jött meg. Mert Ön immáron egészen magáé; függetlenné, urrá lett, ha
talán egy kissé későn is és nem a legkellemesebb körülmények között… Önt
többé nem csöngethetik fel éjjeli három órakor, mint engem, éppen abban
a pillanatban… Gondoljon erre és becsülje meg függetlenségét, ha már a
szolgálatát nem tudta megbecsülni.
A győztes ellenfél teljes kiengesztelődéssel köszönti Önt, felejtést és
igazi nyugalmat kivánva,
és marad, a ki volt
_Jean_, a komornyik.
Az altábornagy a fölmentését tudató hivatalos iratot elzárta a
Wertheim-szekrényébe, a komornyik levelét pedig összetépte és bedobta a
papirkosárba.