(Történik: a Párisból Konstantinápolyba robogó luxusvonat egy első
osztályu kupéjában, éjjeli két órakor. Az _Utas_ alszik, de néha
nyugtalanul hánykolódik a hármas ülésen, amelyen végig terült. Fölötte,
a podgyász-tartón bőrládák, sok kalap-skatulya, egy csomag ujság és sok
babér-koszoru. A másik hármas ülésen, szemközt az _Utassal_, a _Nemtő_
virraszt és patience-ot játszik. A vonat egyhanguan zakatol; magában a
waggonban mély csend. Egyszerre a sötétben megjelenik egy álom-alak.)
_Az álom-alak:_ Tisztelt uram, mindnyájunk mestere! Az ön nemzete mindig
rokonszenves volt előttünk, francziák előtt; az önök nemzeti hősei
régebben eszményeink voltak, most bálványaink. Tisztelni, becsülni
tanultuk Leonidást, Curtiust, Scaevolát, de szivünk feldobog, ha Attila,
Eau de Janos és Sobri nevét halljuk. Uram, magyar és franczia mindenkor
testvérek voltak, de immár egy félszázada nem testvérek, hanem egyek
vagyunk. A lehanyatlott század derekán mi fegyvert ragadtunk, hogy
felébresszük a népeket; önök felkeltek, s csodálatos magukviselete
lefegyverzett bennünket. Az emberiségnek mindig voltak titáni harczai,
de az önök szabadságharcza maga a szinarany legenda. Le a kalappal! –
mint az önök Tyrtaeusa, Körner, oly szépen mondja. Mester, ön akkor a
küzdők, a héroszok között volt. Mikor az országban körühordozták a véres
kardot, ön is kirántotta villogó gatyáját, s ön is követte a dicső
Ponyatovszkit, a szent felkiáltással, hogy: „Életünket és vérünket!“
Ahol legsürübben hullott a bomba, a hol bömbölt az ágyu s csattogott a
kard, ön, mint a villám, azonnal ott termett hős czigányainak élén, s
fokosa jobbra-balra osztogatta a csapásokat. A jogászok és kanászok
nemzetére, mely… (A vonat megáll, s a waggon egyet zökken. Az _Utas_
felriad, s az álomalak eltünik.)
_Az utas:_ Ki az, mi az, vagy ugy?
_Nemtő:_ Semmi; állomáson vagyunk.
_Az utas:_ Azt hittem, hogy banketten. Annál jobb. (A másik oldalára
fordul; magában): A látomásnak kissé nagy orra volt, de tagadhatatlan,
hogy jóindulattal beszélt. (A vonat megindul s Az Utas ujra elalszik.
Monotón dübörgés. Az álom koboldjai ujra elősündörgőznek a bársonyülés
alól, sürögnek, forognak, integetnek és tücskön, prücskön,
szöcske-szárnyon egy uj álom-alak ereszkedik le a lámpa tejüvegéből.)
_A második álom-alak:_ Barátunk! Testvérünk! Mi lapozgattuk önnek
franczia nyelven megjelent regényeit, de mik ezek a regények munkáinak
ama részéhez képest, mely még nincsen francziára forditva! Az ön
munkáinak ama része, mely még nincsen francziára forditva, úgy tünik fel
előttünk, mint valami hatalmas, piramidális monumentum, melynek
idegenszerü felirását nem értjük meg. Nem értjük meg, de hiszen ép ez
benne a szép! Amit megértünk, azt méltányoljuk, de amit csak érzünk, azt
imádjuk! Ama munkáinak, amelyeket még nem forditottak le francziára,
gyönyörüeknek kell lenniök, mert hisz csak ezek, egyedül ezek
magyarázhatják meg az ön világraszóló dicsőségét. Mesterünk! Apánk!
Nagybátyánk! Ne engedje meg, hogy ezeket a munkákat valaha francziára
forditsák! Ne engedje meg, hogy egy forditó sánta prózában beszélje el,
amiről mi oly felségeseket képzelünk! A szivét adja nekünk s ne
elméjének a morzsáit! Könyveket magunk is irunk, de ah, ha ugy tudnánk
szeretni, mint ön! Ön szereti a természetet, az emberiséget, a napfényt,
a madárdalt, mi… ah, uram, mit mondjak önnek, mi még önt se szeretjük!
Mi csak irigyelni tudjuk önt! Engedje meg, hogy meghatottságomban,
lelkesedésemben, vitus-táncig menő elragadtatásomban, kifejezést adjak
annak a bámulatnak, melylyel le nem forditott munkáinak adózunk, s
kifordulva énemből, kivételképpen egyszerü és természetes legyek.
Mester, mit kérjünk öntől? Pénzt nem kérhetünk, hisz ön nem kiadó! Tehát
csak arra kérjük, fogadja el hódolattal teljes kézszoritásunkat. Bátran
elfogadhatja e kezet; nincs benne semmi, szivünk e pillanatban tele van,
de kezünk üres!…
_A kalauz_ (kivül): E–egy pperc! E–egy pperc!
_Az utas_ (félálomban): Önök nem fogják rossz néven venni… de nem birom
végighallgatni ennyi rokonszenvnek a nyilvánitását… ez a rokonszenv sok,
nagyon sok… gyönge ember vagyok, nagyon gyönge… már 1848-ban is
kénytelen voltam lemondani, ha bankettre hivtak… egészségem már akkor is
meg volt támadva… képzelhetik, hogy ma… (Nyöszörög.)
_A nemtő:_ Rosszat álmodtál? Ne félj, hisz csak álom volt! (A vonat
tovább robog. Az álom-alakok megint feltünedeznek, eltünnek, majd megint
összegyülekeznek.)
_Egy harmadik szellemalak_ (kezét zsebén nyugtatva): Nagyon örülök,
uram, hogy megismerkedhettem önnel. Ön egy olyan nép fia, mely szegény,
de becsületes. Mi is szegények vagyunk; szegények, de becsületesek. Ha
az ember becsületes, nem lehet más, mint szegény és ha az ember szegény,
mit tegyen egyebet, mint hogy becsületes marad? Ez a költészet a
politikában és a politika a költészetben. Önök rokonszenvvel vannak a
civilizáció iránt, mindamellett oly becsületesek, mint rokon véreik, a
Párisban már jól ismert sziu-indiánok. Ezt tudtuk, uram; tudtuk, hogy
Csettinyében egy bátor, harcias, hegyi nép lakik; de ön meggyőz
bennünket róla, hogy bár fajuk hű maradt ősi erkölcseihez, Guttenberg
találmánya máris elhatott önökhöz. Önök bemutatják nekünk haladásukat. A
vitéz törzsek kiállitják kőbaltáikat, handzsárjaikat, a jatagánokat és
egyéb eszközöket, amelyekkel egymást megskalpolni szokták; ön, a
törzsfőnökök jelese, kiállitja munkáit, amelyek bár érthetetlenek, annál
nagyobb szorgalomra és türelemre vallók. Ez igen szép, uram; csak
haladjanak tovább ezen az uton, s biztositom, hogy a francia nemzet
rokonszenve önökkel marad. Engedje meg, hogy ennek a rokonszenvnek a
jeléül, a palmes académiques helyett, amelyet önök ma még nem tudnának
méltányolni, megcsókoljam önt.
_Az utas_ (felriad): El Párisból, el Párisból, el!… (Magához tér.) Hol
vagyok?…
_A nemtő:_ Most hagytuk el Szobot; mindjárt otthon vagyunk.
_Az utas_ (felül s mereven maga elé néz): Igen, igen, adjátok vissza
sátramat, kőbaltáimat!… Mondátok, jer Párisba, ifju pásztor!… Nem, nem!
Adjátok vissza a nomád tanyát, ahol születtem; mindenütt jó, de mégis
csak legjobb otthon!