– Társadalmi kép, sőt egyszersmind jellemvigjáték, három jelenetben. –
_I. jelenet._
(Egy tekintélyes budapesti bank legszebb szobája. A bankigazgató
egyedül. A tükör előtt áll és egy álszakállat próbál fel.)
_Az igazgató_ (miután hosszasan elnézte magát a tükörben): Pompás! Magam
se ismernék rá magamra. Tökéletesen ugy nézek ki, mint egy bookmaker!…
Azaz, bocsánat, ideje, hogy mi is magyarosabban beszéljünk… Tehát:
tökéletesen olyan szinben vagyok, mint egy könyves mester!… (Csönget; a
hivatalszolga belép.) János, küldje be Kónffy urat. (Leteszi az
álszakállat; szünet. Egy perc mulva Kónffy ur berohan, a küszöbtől egy
lépésnyire hirtelen megáll, s olyan mélyen meghajlik, hogy haja a földet
söpri.)
_Kónffy ur:_ (remegve): Ppp… ppp… pparancsol, igazgató ur?
_Az igazgató_ (negédesen): Kónffy ur, tudja-e, hogy miért hivattam önt?
_Kónffy ur:_ Ahogyan igazgató ur parancsolja… Ha parancsolja: tudom, ha
parancsolja: nem tudom…
_Az igazgató_ (kegyesen): Nem, Kónffy ur, ön nem tudja, hogy miért
hivattam. Többet mondok: soha se találná ki.
_Kónffy ur_ (hirtelen azt gondolja, hogy az igazgató talán megőrült s
deliriumában fel akarja emelni a Kónffy ur fizetését): Igenis kérem
alásan…
_Az igazgató:_ Kónffy ur, ön előttem a becsületesség, a rend, a
szorgalom és a pontosság mintaképe…
_Kónffy ur_ (sugárzó arccal): Ó, igazgató ur!…
_Az igazgató:_ Ne mentegetőzzék. Nem tehet róla; ilyennek született,
ilyen marad. Ha valaki becsületes, rendes, szorgalmas és pontos, az
magában véve még nem érdem, de legyen nyugodt, nem is hiba.
_Kónffy ur:_ Kérem alásan.
_Az igazgató:_ Szóval ön megbizható ember. Önnek nincsenek igényei,
nincsenek szenvedélyei, még gondolatai sincsenek. Ne féljen semmit,
gondolatokat nem is követelek öntől. Megelégszem azzal, hogy becsületes.
A mai világban már ez is valami.
_Kónffy ur_ (szerénykedve): Igyekszem megtenni, ami tőlem telik.
_Az igazgató_ (kegyesen): Nem baj, nem baj!… Ismétlem, ön egyszerü, de
becsületes. Önre rá lehetne bizni egy milliót, sőt talán másfelet is. Ez
okoknál fogva elhatároztam, hogy önre bizom az álszakállat.
_Kónffy ur_ (elhülve): Méltóztatik?…
_Az igazgató_ (felsőbbséggel mosolyogva): Ön ezt nem érti, Kónffy, de
majd megmagyarázom. Annyit mindenesetre tudni fog, hogy igen rossz
időket élünk. A korrupció hihetetlenül elterjedt; ugyszólván mindenki
gyanus, aki él. Ha az olyan nagy intézetnél, mint a mienk, csupa
kivételek volnának, az csodaszámba menne. És én, Kónffy, én nem hiszek a
csodákban. Azt hiszem, még ön se hisz bennök.
_Kónffy_ (szolgálatkészen): Ó, semmiesetre, igazgató ur!
_Az igazgató:_ Ötszáz ember között ugy százharmincöt-százharmincnyolcra
tehető azok száma, akiknek csak alkalom kell, hogy tolvajokká legyenek.
Az alkalmat pedig olyan óriási üzemnél, mint a mienk, soha se lehet
tökéletesen kizárni. Hogyan zárjuk ki tehát a tolvajlásokat és
sikkasztásokat? Ez csak egy módon lehető: preventiv intézkedésekkel.
_Kónffy_ (aki lemondott róla, hogy megértse az igazgatót):
Természetesen…
_Az igazgató:_ Nem: természetesen, Kónffy ur, hanem: mint ezt csak
élesebb szemek látják. Van önnek fogalma róla, hogy milyen preventiv
intézkedésekre célzok?
_Kónffy:_ Ó, igazgató ur, hogyan találnám ki?…
_Az igazgató:_ No lássa!… A nagy sikkasztásokat és nagy lopásokat csak
ugy akadályozhatjuk meg, ha a sikkasztót és tolvajt már csirájában
felismerjük. Mindenki kicsiben kezdi. Már most, mit gondol, miről
ismerhetjük fel, hogy valaki hozzá látott-e a dologhoz?…
_Kónffy:_ Megvallom, nem is sejtem, igazgató ur…
_Az igazgató:_ A járásáról, Kónffy, a járásáról!… Mondd meg, hová jársz
s megmondom, mennyit loptál!… Az emberek azért lopnak, hogy
játszhassanak, mulathassanak. A sikkasztók és tolvajok tehát mind
megjelennek a lóversenytéren, az orfeumokban s az éjjeli kávéházakban.
Tartsuk szemmel azokat, akik ezeknek a mulatóhelyeknek rendes látogatói,
s a tolvaj és sikkasztó nem siklik ki körmeink közül.
_Kónffy:_ Igenis, értem.
_Az igazgató:_ A feladat tehát egyszerü. Megfigyeljük, hogy
tisztviselőink közül kik járnak ki a versenytérre, kik járnak el az
orfeumokba és az éjjeli kávéházakba, megfigyeljük, nagyban játszanak és
sokat költenek-e, s ha igen, itthon soha se veszszük le a szemünket az
illetők körméről. Igy aztán alig hogy hozzányulnak a pénzhez, már nyakon
is csiptük őket.
_Kónffy_ (őszinte bámulattal): Soha se gondoltam volna erre, pedig
milyen egyszerü a dolog!
_Az igazgató:_ A koncepció hibátlan, az eljárást azonban két tapasztalat
is megneheziti. Az egyik tapasztalat az, hogy mondott helyekre nemcsak a
sikkasztók járnak, s másrészt a sikkasztók menten eltünnek, ha
észreveszik, hogy megfigyelik őket. Ebből az következik, hogy a
megfigyelésnek fölötte tapintatosnak, hogy ugy mondjam láthatatlannak
kell lennie, mert különben egyfelől igaztalanul feszélyeznők azokat a
tisztakezü tisztviselőket, akik a maguk pénzén szórakoznak ezeken a
helyeken, másfelől vigyázatra intenők a sikkasztókat s igy módot
nyujtanánk nekik, hogy mégis kijátszhassák éberségünket.
_Kónffy:_ Valóban, ez nem jutott eszembe.
_Az igazgató:_ A megfigyelőnek tehát ugy kell e mulatóhelyeken
megjelennie, hogy a megfigyelt tisztviselőtársak fel ne ismerhessék.
Erre a célra adom önnek az állszakállt. Mert a mai naptól fogva ön fogja
embereinket megfigyelni, ugy a turfon, mint az orfeumokban és az éjjeli
mulatóhelyeken.
_Kónffy:_ Hogyan, igazgató ur…?
_Az igazgató:_ Igen, Kónffy, ön ezentul ugyanazzal a pontossággal fog
megjelenni a versenyeken, a szinházakban stb. stb., mint eddig a
hivatalban. Viszont gondoskodni fogok róla, hogy a bankban egyéb
munkával ne terheljék meg önt.
_Kónffy:_ Attól tartok, igazgató ur, hogy nem vagyok alkalmas ember erre
a megtisztelő feladatra. Olyan idegen vagyok a szórakozás világában…
_Az igazgató:_ Majd beletanul. De még figyelmeztetnem kell valamire.
Mondottam, hogy a megfigyelés munkáját két tapasztalat neheziti meg. Az
egyiket már emlitettem; a másik tapasztalat a következő. Bármilyen uj ez
találmányom, máris előre vetette árnyékát. A tisztviselők tudják, hogy
rossz szemmel nézik őket, ha fogadnak, játszanak, pezsgőznek s
korhelykednek. Azért ugy a sikkasztók, mint a tisztességesek, mindent
elkövetnek, hogy kijátszszák éberségünket. Többnyire álszakállban járnak
a turfra és mulatni, hogy társaik föl ne ismerhessék őket. Az
álszakállas alakokat tehát különös figyelmébe ajánlom. Fel fogja ismerni
kollégáit akkor is, ha álarcot öltöttek?
_Kónffy:_ Igazgató ur, ha egyszer nekem valamit megparancsoltak, akkor
én vakon engedelmeskedem. Fel fogom ismerni őket, mert ez a parancs.
_Az igazgató:_ A jutalom nem fog elmaradni. De most munkára! (Óráját
nézi.) Mindjárt egy óra; háromnegyed háromkor már a versenytéren kell
lennie. Menjen. Vigye magával bizalmamat és ezt az álszakállt!
_II. jelenet._
_Kónffy_ (egyedül): Nem is rossz félkettőkor az utcán sétálgatni,
mialatt a többiek még a bankban görnyednek… Spitzer három óráig se lesz
kész a munkámmal s én már nyugodtan meg is ebédeltem… (A kirakatok
tükreiben nézegeti magát.) Ez az álszakáll határozottan tekintélyes
külsőt kölcsönöz nekem… Az arcom olyan, mint egy diplomatáé, csak a
ruhám árul el… Mindenesetre elegáns ruhát kell csináltatnom ehhez az
álszakállhoz, mert különben észreveszik, hogy nem vagyok az, aminek
látszom… De mért ne ülnék konflisba, mikor a bank fedezi költségeimet?!…
(Ugy tesz, amint gondolkozik, s megérkezik a versenytérre.) Egészséges
mulatság ez, nagyon egészséges… Nini, már felhuzzák a lovak számait!… Ha
már itt vagyunk, ne kockáztassunk meg mi is egy ötöst?… Az ördög nem
alszik, hátha bejön ez a Taral vagy kicsoda?… Annyit beszélnek róla,
valaminek mégis csak kell lennie a dologban… (Az első futamot lefutják.)
Taral jön!… Szoritsd Taral!… (Orditani kezd.) Gyere, az apád
teremtését!… Hurrá!… Brávó Taral!… (A verseny után.) Harmincöt forintot
nyertem!… Nem vagyok barátja ennek az erkölcstelen intézménynek, de az
tagadhatatlan, hogy nyerni nem kellemetlen… Legalább lesz mit költenem
éjjel az Orfeumban… Mért ne innám egyszer pezsgőt én is, először,
egyetlen egyszer életemben!… (Reggel félötkor egy éjjeli kávéházban):
Puszild meg álszakálamat, Miczi, ne félj semmit, soha se halunk meg!…
_III. jelenet._
(Egy félév mulva.)
_Az igazgató_ (magában): Megint ötvenezer forint hiány!… Egy vagyont
költöttem álszakállra és mégis ujabb lopás!… Kónffy legutóbbi francia
álszakálla annyiba került, hogy egy szegény ember frakkot vehetett volna
rajta és ennek dacára ismeretlen tettesek ellopják a bank pénzét!…
Hallatlan!… (Megjelenik a bank titkára s Kónffy, két detektiv között.)
_A titkár:_ Itt hozzuk a gazembert.
_Az igazgató_ (diadalmasan): Ugy-e, mondtam, hogy idegen lopta el?
_A titkár:_ Hogyan, igazgató ur nem ismer rá erre az emberre?
_Kónffy_ (rendkivül elgáns. Simára borotvált arc, angol ruha, harminc
forintos cipő): Ugy-e, igazgató ur, nem lehet rám ismerni? (Sirva.)
Nagyon, de nagyon megváltoztam!…
_Az igazgató_ (elképedve): Ki ez az ember?
_A titkár:_ Kónffy! Kónffy testestől-lelkestől!…
_Az igazgató:_ Az lehetetlen!
_Kónffy_ (sirva): Pedig én vagyok! (Felteszi az álszakállt.) Ha jobban
megnéz, igazgató ur, rám fog ismerni…
_Az igazgató:_ És csakugyan!… Ráismerek álszakálláról!…
_Kónffy:_ Nem gondolta volna, ugy-e, hogy ide jutok?!… S mindezt az
álszakáll tevé!…
_Az igazgató_ (mélyen megrendülve): Ó, Kónffy, Kónffy!… Hogy igy kellett
egymást viszontlátnunk!…