– Történik: Nápolyban, a gyászoló házban. Egy előkelő külsejü idegen
beküldi névjegyét a bánatos özvegyhez. –
_A szobaleány_ (kijön a bánatos özvegytől): A kegyelmes asszony nagyon
sajnálja, de gyásza annyira lesujtotta, hogy képtelen bárkit is fogadni.
_Az idegen:_ Soha se bocsátanám meg magamnak, ha a kegyelmes asszony
gyászát egy pillanatra is megzavarnám, de kérem, mondja meg neki, hogy
nem csupán részvétemet jöttem kifejezni, ellenkezőleg: pénzről van szó,
készpénzről.
_A szobaleány_ (még egyszer bemegy és kijön): A kegyelmes asszony olyan
rosszul érzi magát, hogy amennyiben Uraságod pénzért jött, tisztára
lehetetlenség Uraságoddal szóba állnia. Amennyiben azonban…
_Az idegen:_ Ismétlem, hogy félreértés van a dologban. Nem pénzért
jöttem, ellenkezőleg: a pénzt hozom, itt van a zsebemben.
_A szobaleány:_ Ebben az esetben a kegyelmes asszony erőt fog venni
bánatán s Uraságod kedvéért megkisérti, hogy talán pár perczre mégis
összeszedheti magát. Tessék besétálni.
(A szalonban:)
_Az idegen:_ Bocsánatot kérek, kegyelmes asszony, hogy, bár mélyen
tisztelem özvegyi szent fájdalmát, zaklatni merészkedem ebben az órában,
amikor…
_A bánatos özvegy_ (leküzdve fájdalmát, mindazáltal mély szomorusággal):
Nekem kell engedelmet kérnem, de Uraságod névjegyén csak egy előttem
ismeretlen név állott s igy nem sejthettem… Szabad tudnom, mily ügyben s
kihez van szerencsém?
_Az idegen:_ Én az országos fő-egyezség-alkusz vagyok.
_A bánatos özvegy:_ Tessék?
_Az idegen:_ Az országos fő-egyezség-alkusz. Ez a hivatal még uj, de rég
érzett hiányt pótol. Különben, ha rátérek küldetésem tárgyára, a
kegyelmes asszony azonnal meg fogja érteni…
_A bánatos özvegy:_ Kérem, tessék. (Helyet mutat az idegennek; leülnek.)
_Az idegen:_ Én a kormány küldöttje vagyok, kegyelmes asszony. A kormány
értesült róla, hogy Exczellencziád boldogult férje, hazánk nagy fia,
emlékiratot s ezekben az emlékiratokban… hogy is mondjam?… tehát röviden
s kissé népiesen szólva: ezekben az emlékiratokban olyan büzöket hagyott
hátra…
_A bánatos özvegy_ (felsugárzó arccal): De még milyen büzöket, uram! A
miniszterek, pártvezérek, bel- és külföldi államférfiak csak ugy
prüszkölnek majd tőlük! Biztosithatom, uram, egyesek meg fognak pukkadni
s lesznek, akik megérezve, hogy mi jelenik meg róluk, háromszor is
megfordulnak sirjukban.
_A kormány küldöttje_ (mosolyogva): Tökéletesen értem, kegyelmes
asszonyom s ha szabad hozzátennem: ez a dolog előttem nem szokatlan,
mert uj hivatalomból kifolyólag már több nagy hazafi hagyatékát volt
szerencsém összevásárolni. (Önérzetesen emelve fel a fejét:) Röviden, a
kegyelmes asszony annyi büz temetőjét látja bennem, hogy e tekintetben
bátran kiállhatom a versenyt bármely olajjal szagtalanitott
müintézettel.
_A kegyelmes asszony_ (szerényen): Mi csak egyszerű emberek voltunk, de
igyekeztünk megtenni a magunkét.
_A kormány küldöttje_ (respektussal): Értesültem róla, kegyelmes
asszonyom, hogy hazánk nagy fiának, a boldogult kegyelmes urnak a
rekordja ebben a tekintetben is meghalad minden eddig ismert eredményt.
Ha szabad igy fejezni ki magamat: a boldogult kegyelmes ur a büz
világbajnoka volt.
_A kegyelmes asszony_ (meghatottan): Megvallom, ez az elismerés nagyon
jól esik. És mennyire jól esnék szegény megboldogult férjemnek, aki
ebből is meggyőződhetnék, hogy fáradozása nem volt hiábavaló…
_Az idegen_ (komolyan): A kormány érdeme szerint méltányolja a nagy
hazafi tevékenységét s látatlanban is sokra becsüli emlékiratait. De ne
feledje, kegyelmes asszonyom, hogy a kormánynak a Lex Cantelli
értelmében joga volna a hazafiak után maradó minden büzt egyszerüen
lefoglalni…
_A kegyelmes asszony_ (könnyein át is mosolyogva): Csakhogy a mieink már
biztos helyen vannak, igen tisztelt uram!
_A kormány embere:_ Erre el voltunk készülve, kegyelmes asszonyom. Éppen
azért a kormány mellőzni kiván minden erőszakosságot s azt reméli, hogy
az egyezség gyümölcsöző mezején Excellenciád részéről némi
előzékenységgel fog találkozni, cserében azért a figyelemért, hogy a
haldoklás örömeit holmi házkutatással stb. nem rontotta meg. Szóval a
kormány kétszázezer lirát ajánl fel Excellenciádnak az összes büzökért,
hangsulyozom: az összesekért, mert abba, hogy az apróbb büzöket a
kegyelmes asszony alattomban másutt értékesitse, nem egyezhetnék bele.
_A kegyelmes asszony:_ Ön tréfál, uram. Egy német kiadó máris
háromszázezer lirát ajánlott fel boldogult férjem emlékirataiért;
véletlenül itt a levele. De hisz ön ezt természetesnek fogja találni.
Európa összes botrányamatőrjei sóvárogva lesik a _haut gout_-t, mely
ezekről a papirokról szerteárad, s Európa nem fog csalódni, azt
mondhatom. Nos, uram, ha egy egyszerü kiadó, ki még virágot téphet
minden ágról, egy egyszerü kiadó, egy szegény, rongyos ember,
háromszázezer lirát kinál a boldogult papirjaiért, akkor az a
kétszázezer lirás ajánlat – az állam részéről! – őszintén szólva:
smucigság.
_A kormány embere:_ Beszéljünk érthetően, kegyelmes asszony Mennyit
követel?
_A kegyelmes asszony:_ Ötszázezer lirát, egy petákkal se kevesebbet.
_A kormány embere:_ Ötszázezer lira, az nagyon sok!
_A kegyelmes asszony:_ Gondolja meg, hogy ezekben a papirokban mindenki
kompromittálva van: az összes főméltóságok, le egészen az utolsó
kecsketolvajig. Gondolja meg, hogy nincs az a disznóság, amelyről ezek
az emlékiratok ne szólnának. Gondolja meg, hogy boldogult férjem
mondhatni csak azért élt, hogy ezeket a disznóságokat a nemzeti Pantheon
számára megörökitse.
_A kormány embere:_ Parbleu, kegyelmes asszonyom, ha a nagy hazafi
ebbeli érdemei nem volnának általánosan ismeretesek, ugy én most nem
háborgatnám önt emberfölötti gyászában. Csak nem képzeli, hogy
alagyákért vagy bökversekért ajánl fel a kormány ilyen tiszteletreméltó
összeget? De szó sincs róla, a kormány nem engedheti, hogy ez a nemzeti
kincs külföldre vándoroljon, s amit a német kiadó kinál, az állam is ki
fogja izzadni, ha máskép nem lehet: csatornázási költségek cimén.
_A kegyelmes asszony:_ Mint jó honleánynak minden igyekezetem arra
irányul, hogy férjem hagyatékát megmentsem az ország számára. De
megjegyzem, uram hogy én, ragaszkodva a boldogult intencióihoz, melyek
előttem szentek, a német kiadó ajánlatát nem fogadtam el, még csak nem
is feleltem neki.
_A kormány embere:_ Kegyelmes asszonyom: mondjunk háromszázötvenezret.
Ezt is csak azért, mert sietek. Időm ki van mérve; még ma két más, bár
kisebbszerü botrányt kell örök áron megszereznem…
_A kegyelmes asszony:_ Másrészt nehéz belenyugodnom abba a gondolatba,
hogy mindaz, amit boldogult férjem, ez a nagy idealista, mint örökbecsüt
följegyzett, egyszer s mindenkorra elveszszen az örökkévalóság számára
Nem, uram, ön be fogja látni, hogy ragaszkodnom kell ahhoz, amit
kimondottam.
_A kormány embere:_ Higyje el, kegyelmes asszonyom, hogy a kloákának
minden szennye se ér többet négyszázezer liránál. Azt hiszem, eddig az
összegig még elmehetek, bár félek, hogy főnököm, a miniszter dezavuálni
fog…
_A kegyelmes asszony:_ Az a vén, többször büntetett betörő? Azt ugyan ne
higyje! Ha meghallja, hogy az elhunyt emlékiratai nemcsak az ő nagyobb
stilü utonállásait cikkelyezték be, hanem legbizalmasabb
hölgyismerőseiről is válogatott pikantériákat őriznek, majd
engedékenyebb lesz!
_A kormány embere:_ Vannak fizikai lehetetlenségek, kegyelmes asszonyom.
A fél millió lira fizikai lehetetlenség.
_A kegyelmes asszony:_ Csak a természet ismer lehetetlenségeket, a
politika nem. Végre is egy nagy hazafiról van szó, akinek a hagyatékát
nem piaci árak szerint, hanem érdemeinek alapján kell megitélni. Ami
nagynevü férjem után maradt, annak vásári értéke csekély, de _pretium
affectionis_-a óriási. S ne felejtse el, uram, hogy a megboldogult nem
hagyott hátra egyebet, csak azt, amit ön a rövidség okáért büzöknek
nevez.
_A kormány embere:_ Bocsánat, de ugy tudom, hogy hazánk nagy fia
tevékenyen müködött közre mindenütt, ahol pénzt osztogattak s részt vett
mindenféle pnamában, ugy a nagystilüekben, mint a középfinomakban és
közönségesekben.
_A kegyelmes asszony:_ Sajnos, amit a két keze keserves keresményével
szerzett, mind visszalopták tőle. (Könnyeit törülgeti.) Áldott jó,
könnyenhivő ember volt, szegény; amilyen ügyes a szerzésben, épp olyan
ügyetlen a megőrzésben. S igy számomra, aki utolsó, bár nem legszebb
éveinek osztályosa voltam, az emlékezet virágain kivül nem hagyott
egyebet, mint életének ezt a fő-müvét, az utolsó század pikantériáinak
ezt a páratlan potpourriját. Nem, uram, azt, ami nekem mindenem… hitem,
álmom, imádságom és szerelmem volt… azt, ami az ő drága lényéből örök
időkre fenmaradt… gyermekreményim s bánatim emlékét… nem, uram, mindezt
nem adhatom oda fél millió lirán alul. Ezért a kerek összegért azonban
odaadok mindent… mindent, ami nekem eddig kedves és drága volt… mindent,
még az emlékezet virágait is.
_A kormány embere:_ Excellenciád meggyőzött s a kivánt összeget ki fogom
eszközölni. De cserében ezért s azért a készségünkért, hogy hazánk nagy
fiának, munkáinak megsemmisitését ellensulyozandó, szobrot emelünk:
kérdem Kegyelmességedet, mi biztosit bennünket, hogy üzletünk
perfektuálásával minden büz, még a legapróbb is, megsemmisül?
_A kegyelmes asszony:_ Mi biztositja önöket? A józan ész, uram, a józan
ész! Egy fél millió nem sok, de elég arra, hogy az ember hátralévő éveit
nyugodtan őrölje le. Egy fél millióból, szegényesen bár, meg lehet élni
s ha végre visszavonulhatok kastélyomba és szép hazánk egy kies zugában
kertemet müvelem, csak nem fogok ilyen szennyes dolgokkal foglalkozni?!…
_A kormány embere:_ Kegyelmes asszony, az ön alázatos szolgája meghajlik
az ön lelki nagysága előtt!
_A kegyelmes asszony:_ Még egyet. Mondja meg őszintén, könyörtelenül,
hogy ha átszolgáltatom önnek ezeket a drága papirokat, mi fog történni
velök?
_A kormány embere_ (ünnepiesen): Felöltözöm pestis-öltözékembe s
gummi-keztyüs kezemben egy csiptető vasat tartva, a drága papirlapokat
egyenként adom át a Tüz istenének…
_A kegyelmes asszony:_ Akkor meg fogja engedni, hogy még egy
bucsu-csókot lehelhessek e drága sorokra?
_A kormány embere:_ Kegyelmes asszonyom, mindig voltak gyászoló
özvegyek, akik nem féltek a hullaméregtől. De én leborulok az ön szive
előtt!