Régen, századokkal ezelőtt, amikor még találkoztak olyan rakoncátlan
szerzetesek is, akik ismételt feddés után sem akarták megszivlelni
felsőbbségük intő szavait, a római pápa – mindegy hogy Clemens, Pius
vagy Leo volt-e a neve – egy napon mélyen elszomorodék azokon a hireken,
melyek a tartományokból érkezének elébe. Nemcsak azt adták hirül ezek a
hirek, hogy az egész földön megbomlanék a rend s hogy a nyáj nem ismerne
se felsőbbséget, se erkölcsöt, se törvénytiszteletet, de hogy az őrizők
közül is többen megtévelyedének, s elvetvén minden kötelességet, egyedül
Bacchusnak s más pogány Isteneknek áldoznának. Elé hivatá pedig ezen
hirekre ő Szentsége első szekretáriusát és szólt:
– Eredj, fiam, csinálj rendet ezen juhok és szamarak között!
Megcsóválta azonban fejét a szekretárius s igy vette át a szót:
– Nagyobb dolog ez, Atyám, semmint erőimet meg ne haladná.
– Miért? – kérdezte ő Szentsége. – A nyáj szerte széledt; össze kell
őket terelni. Az őrizők hanyagok; rendre kell őket szoktatni.
– Nem is a nyáj okoz nekem gondot – igy a szekretárius – hanem az
őrizők. A nyájjal még csak el tudnék bánni valahogy, de ments meg, Uram,
a felügyelőiktől!
– Ugy látom a jelentésekből, fiam – mondá kegyelmesen ő Szentsége – hogy
kiváltképpen Assziszi Szent Ferenc fiai között találkoznak sokan, akik
nem volnának rendben. Itt van a kulcs, fiam; végy elő néhányat szigorubb
hangu mementóimból, s hozd rendbe ezen dolgot. Végre, bármily pogány
módra éljenek is, mégis csak hozzánk tartoznak ők.
– Sajnos, atyám, nehéz dolog lesz eszükbe juttatnunk, hogy ők is az
Egyház szolgái volnának. Az ige nem hat nájuk, s félek, nem silabizálnák
ki mementóinkat, mivelhogy nagy irtózatuk vagyon minden betütől.
– Hát hogyha nem a vallás, majd Istenhez tériti őket az oldalnyilallás –
itélkezett a pápa. – Dolgozzál ki, fiam, uj rendszabályokat, s vess
véget ennek a hejehuja-életnek.
– Félek, hogy nem változtathatnám meg a Természetnek rendjét. Forgattam
Atyám, a Természet könyvének lapjait, s ugy tanultam, hogy kétféle házi
állatok vannak, olyanok, melyek huzzák az igát, s olyanok, melyek nem
dolgoznak. De valamint hiába kivánnám a szedret megnövelni
pálmamagasságra, azonképpen hasztalan követelném meg Assziszi Szent
Ferenc némely fiaitól, hogy az égbe nőjjenek. A szederindán azért izes
gyümölcsök teremnek. Ki látott, Uraim, házőrző ebet, aki a lovak helyett
huzná az ekét? Ő vakkant egyet reggel, vakkant egyet este, s tőle ez is
elég. A nagy Természet előtt egyformán kedves az igavonó ökör s a
pásztor vidoran szaladgáló kutyája.
– Ugy látom, fiam, mintha némelyest már téged is megmételyeztek volna az
eretnekségüket még gondosan rejtegető tévtanitások. Hát legyen elég a
szóból annyi, hogy tovább nem türöm ezen állapotokat. Nem követelem
tőlük, hogy éjente és naponta a szent könyveket forgassák – tudom, hogy
ez fölötte nagy fáradságot okozna nekik – de a bálnak, fiam, a bálnak
legyen vége.
– Tartok tőle, Atyám, hogy ezen intézményről s a vele járó étel- és
ital-áldozatokról már nem fog hamarosan lemondani a hagyományhoz
ragaszkodó renyhe megszokás. És miért kivágni a százados tölgyet, mely
nem vét senkinek s mely Isten, ember előtt egyformán kedves? Viszont, ki
tudja, a kivágott fák rőzséi mely bálványok oltárára kerülnek, hogy ott
lánggal égjenek?
– Én pedig azt mondom neked, fiam, hogy: legyenek ugy, ahogy nincsenek,
vagy: ne legyenek.
– Meg kell hajolnom szent akaratod előtt. Egy utolsó kegyet azonban
mégis kérnem kell számukra. Minden nép és minden embercsoportosulás
kialkudott magának az anyatermészettől egy napot, melyet a
gondtalanságnak szentelt. Hogy a pogány dioniziákról és szaturnáliákról
ne is beszéljek, felhivom kegyes emlékezetedet Szent Bálint, Szent
Januárius s más szentek ünnepeire. Még az anyaszentegyház is megengedte
farsang utolsó keddjének némelyes bohóságait. Assziszi Szent Ferenc fiai
Porciunkula napján szokták kipihenni egyéves nyugalmukat; ezt a napot
meg kellene hagynunk nekik az elmult idők emlékezetére.
– Sajnálom, fiam, de ezennel véget vetek minden dáridónak. Nehogy
azonban azt mondhassad, hogy jólélekből fakadt szavaidat nem vettem
figyelembe, a te kedvedért megengedem, hogy ebben az évben még ne
történjék változás, s hogy a jelen esztendő legyen az, amidőn
Porciunkula ünnepén utóljára hangzanék fel a csinnadratta, a kupák
koppanása, az „Ez a pohár bujdosik“, s más álorcás vigasságok…
*
Igy történt, hogy Porciunkula ünnepének azon évi előestéjén, hat és hét
óra között, a thélémai zárda hüvös folyosóján Pater Ambrosius és Frater
Sylvester között a következő beszélgetés zajlott le:
_Frater Sylvester:_ Hej, atyám, a világ kizökkent sarkaiból!… Ki hitte
volna, hogy meg fogjuk érni azt az időt, amikor a bor ugyannyira
megfogyatkozik a világon, hogy lesznek elvetemedettek, akik ezt a nemes
italt hamisitani fogják?!… Ha igy haladunk, atyám, utóvégre még mi is
hamisitott bort fogunk inni!
_Pater Ambrosius:_ Ne légy ilyen komor, Sylvester! Ne félj, megsegit
bennünket az, hogy elődeink közül az előrelátóbbak már jól megtöltötték
a pincét… Tudod mit, hozz fel néhány üveget a beteg társaink számára
rendeltetett ó-borból is!… A betegeknek marad egyéb, s miért legyünk mi
betegek?
_Frater Sylvester:_ De a gvárdián?
_Pater Ambrosius:_ A gvárdián ma kétszer annyit fog inni, mint máskor.
Az utolsó Porciunkulán!…
_Frater Sylvester:_ Sir bennem a lélek, Pater Ambrosius!
_Pater Ambrosius:_ Hát biz ezt nehezen érti meg az egyszerü és áhitatos
lélek. Porciunkula ünnepei mindig javára váltak ugy a vallásnak, mint az
emberiségnek. Porciunkula ünnepe után, mikor lejártak a kellő hónapok, a
kereszténység mindig megerősödött És most vége az áhitatnak! Ki tette
ezt, ki hozta ezt?… ki mondta ezt neki?… Tudod mit, Sylvester, hozd fel
a legjobb aszut is. Mind, ami csak van!… Ugyis csak egy napig áll a
világ!…
_Frater Sylvester:_ Nem esküszöm, Pater Ambrosius, de hidd el anélkül
is, hogy itt lesz mind egy szálig.
_Pater Ambrosius:_ Ne feledkezzél meg az ürmösről se.
_Frater Sylvester:_ Se az ürmösről, se a bencés atyák pálinkájáról.
_Pater Ambrosius:_ Ha pedig sóért az izmaelitához kellene menned,
utközben szólj be a molnárnéhoz, s mondd meg neki: azt üzenem, jőjjenek
el, ő is, meg a többi asszonyok is, mert ma teljes bucsut kapnak. Ki
tudja, meddig nem juthatnak ilyen alapos bünbocsánathoz?
_Frater Sylvester:_ Hisz azért ezután is lesz nagy bucsu, és amig lesz
nagy bucsu, lesz kicsi is, nem igaz?
_Pater Ambrosius:_ Persze, hogy lesz. Ameddig ez a világ bünözni fog, mi
ránk szükség lesz, viszont amig szükség lesz ránk, eladdig nekünk is
szükségünk lesz frissitő italokra. De a szép sorjában felállitott
négyszögletes és gömbölyü palackoknak, a pirosra sült libáknak és piruló
vezeklőnőknek, a kettős ünnepek negyvennyolc órás lakomáinak, a dalnak
és a házigazdának, aki nem veri ki a vendéget bunkósbottal, a mesébe
való töltött káposztának és a „gurulj, gurulj hordócskám“-nak, egyszóval
a teljes bucsunak, a teljes bünbocsánatnak, vége, Sylvester, mindörökre
vége! A mi életünk ezentul: lencse-főzelék és savanyu bor, multak
árnyéka s szentelt fájdalom.
_Frater Sylvester:_ Az jutott eszembe, Atyám, hogy talán ezentul is le
lehet menni olykor a pincébe…
_Frater Ambrosius:_ Csitt, Sylvester, csitt!… ne folytass ilyen üres
beszédeket! Vannak dolgok, amelyeket megtesz az ember, de nem beszél
róla. A szegénység még nem jelenti azt, hogy éhen vesszünk, s a
szüzesség nem azt, hogy szakállunk hozzánőjjön a Szentek életéhez. Igen,
ezentul is lemegyünk oda olykor; néha, egyszer-másszor, hébe-hóba,
koronkint. De ne beszélj ilyen hangosan, Sylvester; még meg találja
hallani valaki, s bizony, bizony, mondom neked, Sylvester, hogy ha sokat
beszélünk róla, utoljára még a pincét is kirántják a lábunk alól… amitől
a kegyes ég talán mégis csak megóvja a szegény barátot!