Lantosoknak, hegedősöknek mindenkor kedves témája volt az ismeretes mese
a királyfiról és a kosárkötő lányáról. A nép, ez a nagy gyermek, örökkön
vigasztalását lelte benne. Jól esett folyvást megemlékeznie róla, hogy
közte és a föld hatalmasai közt, akik különböznek tőle mindenben,
beszédben, gondolkozásban és cselekedetben, ruházatban, életmódban és
erkölcsökben, mégis csak volt, van és lesz egy közösség: az emberi test,
mely a maga teljes pompájában épp ugy belejuthat a kunyhókba, mint a
palotákba, s melynek varázsa meg tud dönteni minden választófalat, s meg
tudja nyitni a hét lakattal elzárt vaskastélyok ajtait. Abban az időben,
mikor a születés után már csak egy volt hátra: a rezignáció, ez is
megjárta vigasztalásnak. És éppen azokban a korszakokban, amelyekben az
uralkodók legközelebb érezték magukat az istenekhez, az alattvalók élete
pedig a legközelebb jutott az állati tengődéshez: szóval az
abszolutizmus fénykorszakaiban hajtotta ez a legenda legszebb virágait.
Akkor, mikor a monarchák sorsa a korláttalan önkényeskedés, a
kormányzottaké pedig a csúszás-mászás vagy a szenvedés volt, mikor a
trónhoz legközelebb állók az uralkodónak csak egy intését lesték, hogy a
magas szeszélynek elejébe vessenek minden szép női testet, mely nem trón
közelében született: a világ tele van pásztorkölteményekkel, melyekben
koronás lovagok pásztorlányokat vesznek feleségül. Valami őserő volt
ebben a mesében; és birta is lélekzettel századokon át. Régi történet
volt, mely mindig uj maradt, mert mig egyrészt a legpregnánsabban
fejezte ki a szerelem mindenhatóságát, másrészt egyetlen vigasztalója
volt azoknak, akiknek a mindenható erőkből csak a szerelem jutott.
Sajátságos, a dal azóta kezd elhallgatni erről a témáról, amióta a mese
mind közelebb jut a hétköznapos valósághoz. Bernadotte és a libapásztor
leány regényével a mese kezd már realitássá válni; de azóta
csodálatosképpen szerényebben és ritkábban szól a nóta is. A meráni
postakocsis románca talán az utolsó virága ennek a poézisnak. Pedig
legujabban, az uralkodó, a királyfi, aki a szeretett leányért lemond a
hatalomról, s a hatalomnak minden előnyéről: mostanában már éppen nem
ritkaság. A szerelmes, aki egy koronát ad a boldogság szalmakunyhójáért,
éppen olyan gyakori jelenség lett, mint a követelőző tenor vagy a
szeszélyes primadonna.
Igaz ugyan, hogy a trón lépcsőin mostanában nemcsak ezek a polgári
vigjátékok, hanem a tragédiák is napirenden vannak. A trón nem óv meg az
emberi élet legnagyobb nyomoruságaitól sem; miért óvna meg a
legközönségesebb, a legáltalánosabb gyöngeségtől, amely gyöngeség talán
erő?! Egy félszázad óta annyi szörnyü esemény történt a trón közvetetlen
közelségében, amennyi elég volna megtölteni agy angol rémregényt.
Megértük – ha egy kicsit idősebbek vagyunk – egy mindenható uralkodónak
s ezen kivül még sok királynak és köztársasági elnöknek a
meggyilkolását, megértük egy országoknak parancsoló trón felforditását;
láttunk egy császárt, akinek a haldoklása borzasztóbb volt, mint
legutolsó alattvalójáé. Láttunk a trón lépcsőin egy daliás leventét, aki
lelkében megtörve, maga emelt gyilkos kezet magára; láttunk őrült és
agylágyult fejedelmeket; láttunk császári házban rut családi
viszálkodást; láttunk egymás ellen csatázó rokon királyi sarjakat;
láttuk apró trónok összeroppanását; láttunk elcsapott királyt, aki egyéb
foglalkozás hiján a játékra adta magát; és láttunk trónörököst, aki
törvényszék elé került. Bizony, mindezek után már egy cseppet se
meglepő, hogy ha a trónhoz közel állók mésalliance-okat is kötnek.
Hanem azért mégis csak szemetszúró jelenség a mésalliance-oknak ez a
gyakorisága az uralkodó házakban. Volt egy idő, a mikor szinte
járványossá lett „a legjobb családokban“ az ilyen mésalliance-kötés.
Majdnem egyszerre történt, hogy Battenberg Sándor Hartenau gróffá
fokozta le magát, mert minden áron feleségül akarta venni választottját,
– hogy Orth János szerelméért lemondott minden ambiciójáról és
választottjával eltünt az egész világ elől, – hogy a cár unokaöccse
szembeszállott a cár haragjával s akaratlanul anyja halálának okozójává
lett egy szép udvarhölgyért, – és hogy a román trónörökös le akart
mondani a rá várakozó koronáról, mert ennek az árán is kész volt
feleségül venni anyjának azt az udvarhölgyét, a kit inkább az
irodalomért való rajongása, mint a szépsége tett hiressé.
Ez a csapatos fölkerekedés nyilvánvalóvá tette, hogy a legmagasabb
állásuak mésailance-a egy csepvet se ellenkezik többé az idők
szellemével… a minek igen természetes a magyarázata. Régente a trón
jelöltjei a hozzájok méltó nőt nem igen kereshették közvetetlen
környezetükön kivül; szeretőt találhattak bárhol, nem százat, de ezret,
hanem feleséget nem minden bokorban. Azok a nők, akiknek társadalmi
állása nem ért fel az övékig, s akikkel a jó vagy a rossz sors mégis
összehozhatta őket, a gondolkozás és az érzés világában is mélyen
alattuk állotak. Ma, a nivellálódás korszakában, a sziv és a lélek
kincsei nem kiváltságai többé a legmagasabb állásuaknak; s ha az
álmodott egyenlőség nem érvényesülhetett az apróságokban sem – mert
hisz, ha eddig robotosai voltunk, most uszályhordozói vagyunk, nem egy,
hanem százféle arisztokraciának – mindnyájunk ellenére érvényesült a
legfőbb dologban. Az alattvaló lelke és szive fölérhet immár az
uralkodóéval; s ez a vivmány a mi sokat szidalmazott időnknek nem a
legutolsó dicsősége.
Azért csak megnyugtató lehetne, hogy a polgári rend, mely egykor csak
kotillon-királynőket adott a vidámabb fejedelmeknek, ujabban már sürün
szolgáltatja az uralkodó-házaknak az igazi menyasszonyokat is. De most
már a nép kezd nem igy gondolkozni. A román trónörökös esetében például
volt egy olyan érdekes jelenség is, aminőre előbb soha se volt példa.
Ez az érdekes jelenség az volt, hogy a román trónörökös választásába az
előitélet predesztinált képviselői: a román király és királyné szépen
belenyugodtak volna, de nem nyugodott bele a jó román nép. A királyné
pártját fogta a szerelmeseknek s megnyerte frigyüknek a királyt is.
Tőlük a trónörökös elvehette volna a szép költőnőt, s azért még nem
kellett volna lemondania a trónöröklés jogáról. De a román nép nem igy
gondolkozott. Nem kellett neki az a trón-utód, aki az ő nagyobb örömére
nemzeti dinasztiát alapit. Félt a bojár-uralomtól, s fölvetette a
trónörökös előtt az „aut-aut“-ot. Válaszszon a trónörökös feleséget
királyi házból, vagy pedig mondjon le.
A nép tehát most már néha arisztokratikusabb gondolkozásu a királynál!
És még azt mondják, hogy: nincs uj a nap alatt!