A szó embere és a cselekvés embere között első pillanatra szinte
regényesnek látszik az ellentét. A renyhe gondolkodás előtt azonegy
mesebeli királykisasszony kérői ők, csakhogy egyik a fehér, másik a
fekete kérő; egyik a széphangu, szőke, északi, másik a kevésszavu
szerencse, akinek nagy fekete keze olyan fenyegető lassusággal
bontakozik ki a fehér burnusz alól, mint roppant oroszlánfej a
barlang-szádából. Ellentéteknek tünnek fel ők, mint: észak és dél, mint:
nő és férfi, mint: negativ és pozitiv; sokkal inkább ellentétnek, mint
ezek, mert a természet nem határol olyan durván, mint a lomha képzelet.
Micsoda csekélységgé zsugorodik össze ez a képzelt nagy ellentét a
mindjárt el nem fáradó megfigyelés előtt! Az ellentéteknek általában
nincs szerencséjök; rendesen kiderül róluk, hogy voltaképpen egyek ők,
mint a hideg és a meleg, melyek között tudvalevőleg csak fokozati a
különbség. És itt is rá kell jönni, hogy ugyanaz az energia adja meg a
szó hatalmát, amely a nagy cselekvésekre teszi képessé az embert. Nem
lehet bizonyitani, hogy a nagy szónokokban talán nagy adminisztrátorok
vesztek el, s azt sem, hogy ebben vagy abban a nagy költőben talán nagy
épitőmester lappangott. De másfelől egy elég nevezetes jelenség
illusztrálja a dolgot. Az, hogy a legnagyobb cselekvők, a hősök s a
providenciális emberek, feltünően sokszor s rendkivüli mértékben
rendelkeztek a szó hatalmával is. A legtöbbször épp oly müvészei voltak
a beszéd formáinak, mint amilyen nagyok voltak az alkotásban, s épp ugy
különböztek a közönséges emberektől kifejezéseiknek világitó erejével,
mint ahogy feléjök emelkedtek a cselekvéseikben. IV. Henrik bizonyára
maga volt az akció, ha ugy tetszik: az akció minden áron. És elméssége,
beszélő müvészete semmivel se kisebb, mint históriai sezreplése. Mint
egy kovácsmühelyből a szikrák, ugy pattognak nála a gyujtó szavak.
Tessék elolvasni gyönyörü leveleit, melyeket a tudós Young bocsátott
közre. Ha nem Navarra urának, hanem szegény embernek és a mi időnkben
születik, a kifejezés csodálatos adományaival ma alkalmasint egyik
kitüsősége a francia irodalomnak s tagja a Francia Akadémiának.
Napoleonnál ugyanez az eset. A különös korzikai ember, aki sohase
tanulta meg tökéletesen kedves Franciaországának a nyelvét, talált
mondatokat, melyeket korának egész irodalma megirigyelhetett tőle. És
Bismarck. Milyen sápadt a legujabb német irodalom beszéde, az ő
szónoklatainak energiája, fénye, őserőtől duzzadó, hatalmas stilusa
mellett! S ez a nagy gazdagság meglátszott minden csekélyebb
nyilatkozatán; husz sorában több volt a „litteratura“, mint a nyugtalan
berlini irodalom félnagyságainak akárhány kötetében.
Bizonyára nem csupán ez tette gyakori megnyilatkozásait olyan
nagyértéküekké. Mikor félretolták a nagy alkotások olvasztó kemencéje
mellől, s penzionált öreg urrá degradálták, a nagy ember, aki különben
sohase volt zárkózott, még inkább hozzáférhetővé vált. Beszélt sőt sokat
beszélt, a mi talán szenilitás, de az bizonyos, hogy nem szenilis
dolgokat beszélt. Hála ennek a közlékenységnek, jobban megértette magát,
mint valaha; végre is, nemcsak az utcai kiváncsiság hallgatta. És minő
formában beszélt! Egy shakespearei hőst láttunk, aki az ötödik felvonást
éli át előttünk, s ez a nagystilü ember, méltón magához, shakespeare-i
képekben beszélt.
Itt csak azokról a megnyilatkozásairól emlékszünk meg, a melyekkel
életének alkonyán a diákok és az oldenburgiak üdvözlő küldöttségének
felelt. Természetesen ekkor is talált egy pár felejthetetlen mondatot.
Nem, nem hiszi, – mondta – mintha Dantenak igaza volna a hires sorokkal.
A régi szép napokra visszaemlékezni, akárminő körülmények között, nem
fájdalom, inkább jóleső. És nem is bántja őt, hogy elveszitette a
hatalmat. Jobb nem engedelmeskedni senkinek, mint parancsolni az egész
viláknak.
Ugy hangzott ez, mint egy „mot de la fin“. Mint megnyugtató végszavai a
vas-ember tragédiájának. Mi, a galéria, megnyugszunk benne, hogy jobb a
független tétlenségnek, a közönbös kontemplációnak élni, mint a hatalom
örömének, de vajjon csakugyan megnyugvással fogadta-e ezt a véget maga a
shakespeare-i hős is? Vajjon nem áltatta-e önmagát?! Ha nem érezte a
veszteség nyomoruságát, miért foglalkoztatta a Dante Nessun maggior
doloreja? Ha nem volt benne keserüség, miért mondta, hogy ő csak öreg
császárját akarta szolgálni? _Csak_ szolgálni akarta, de _csak_ öreg
császárját akarta szolgálni. Ha olyannyira belenyugodott sorsába, miért
méregette, mi jobb, mint parancsolni az egész világnak?!
Nem volt-e meglepő ez a hang, minden hangsulyos békéjével, azok után,
amik történtek?! A mult eléggé tisztázva van: két dudás nem férhetett
meg egy csárdában – ez volt a dráma. A trón uj embere, ha másképpen
cselekedett is, gondolkozásában nem volt hálátlan. Nem volt ostoba sem,
ismerte riválisának értékét, s tudta, hogy senkitől ezen a világon nem
várhat becsesebb szolgálatokat. De császár akart lenni, császárabb, mint
elődei a közel vagy a rég-multban; mert nagyobb hatalom fiatalembert még
soha se kisértett. S hogy célját elérje, nem lehetett más választása,
mint amit hálátlanságnak bélyegzett az egész világ. Mikor még indulatát
korbácsolta az a tudat, hogy ezen a hatalmas akadályon csak egy morális
csatavesztéssel teheti tul magát, a szenvedély igazságtalanná,
kicsinyessé és jobb meggyőződése ellenére hálátlanná tette; de ez a
háboru. Ugy találta, hogy kettejük közül az egyik ezen a földgolyón
felesleges. Utóbb, mikor leszámolt lelkiismeretével, s tulesett könnyü
győzelmének első mámorán, igyekezett, amennyire tudott, igazságos lenni
a legyürt riválissal szemben. Megadott neki mindent, ami a bukott
titánra nézve még értékes lehetett; csak a hatalmat nem, azt megtartotta
magának. Talán a dolgok rendje volt ez; talán szükségképpen igy kellett
történnie. Ha igen, a dolgok rendje nem szép, de a dolgok rendjét meg
lehet érteni. A vénség megbocsát az ifjuságnak, mely őt eltemeti,
elsiratja és siet elfelejteni.
Ki tudná, – az utolsó lucidum intervallumok előtt – vajjon ebben a
bocsánatban mennyi a megnyugvás?! Hogy vajjon a lemondásnak mekkora
fájdalma az, amit a méltóság eltakar?! Nos, mintha ez az erőszakos
lelkü, makacs, a maga értékét nagyon megbecsülő hatalmas lélek egy kis
bepillantást engedett volna ennek a fájdalomnak a mélységeibe.
A hatalom! Igen, utolsó lehelletéig ez volt az egyetlen gondolata, mint
a gutaütött admirálisnak a tenger, mint a paralitikus költőnek a
sejtelmes képek, a betegnek az egészség, a sorvadó szerelmesnek az
érzéki öröm a világ minden szép asszonyával. A hatalom! Mit értjük azt,
mi a galéria, hogy mi a hatalom?! Micsoda fogalmunk lehet arról a
kivételes gyönyörről: játszhatni, mint fuvolán, az emberek lelkén,
játszhatni a dolgok iszonyu holt masszáival, hegyekkel, mint a gigás
Enceladus?!
Ugy látszik, mindenről lemondhat az ember, de a hatalomról soha. Az
ember elfelejti kedveseit; megnyugszik benne, hogy elhagyják az apró
örömök, amik az élet füszerei voltak, hogy elhagyják a szeretett lények,
akik nélkül az életnek csak a salakja maradt meg, s hogy elhagyja végre
az egészség is, ami nélkül az élet maradéka már csak nyomoruság forrása.
Belenyugszik mind ezekbe a nyomoruságokba, s az állat ösztönével
alkalmazkodik. A vakok nevetgélnek a templomban; a süketnémák kávéházba
mennek és vigan társalognak, ujjaikkal gimnasztizálva. Beletörődik az
ember mindenbe, csak a hatalom elvesztésébe nem. A raffinált öröm, mely
mintha egykor félistenné tett volna, rabjává tesz, mint a morfin vagy a
hasis. Folytatni vagy beléhalni: nem marad más választás.
Jaj a számüzötteknek. A Tristium liber-ek a megmondhatói, micsoda átok,
lemondani sorra mindenkiről és mindenről, aki és ami valaha kedves volt
előttünk. Nem az őrült az élőhalott, hanem a számüzött, aki tudja a
halálát, aki érzi a megsemmisültséget minden pillanatban, aki
elszunnyad, fölébred, s mindennap meghal ujra.
De még inkább jaj a számüzött királyoknak. Árnyéknak lenni, a Tantalusz
olthatatlan szomjuságával, s tudni, hogy soha többé!
Ne irigyeljük a nagyokat. Föléje emelkedni az embereknek, bizonyára a
legraffináltabb öröm a világon, de a váltsága emberfölötti fájdalom.