– Történik: 1950-ben. Ujstilü fegyház cellája; angol kényelem. Egyszerü,
de izléses butorzat. Kilátás a Montblanc-ra. –
_A porkoláb_ (benyit): Jó reggelt, apó! Alig mult háromnegyed nyolc, s
ön már fenn van?
_A rab:_ A reggel oly gyönyörü! Nézzen ki csak ezen az ablakon! Az
embert költői hangulatok fogják el!
_A porkoláb:_ Bizony, szeretnék önnel lakást cserélni. De egy hivatalnok
nem kivánhatja azt, amit a foglyok, nem igaz? Ez az épület, végre is,
önökért van s nem a mi kedvünkért… De beszéljünk másról. Mit irjak a
nyilvántartási ivbe? Jól aludt, apó?
_A rab:_ Pompásan.
_A porkoláb:_ És étvágya?
_A rab:_ Kitünő.
_A porkoláb:_ Meg volt elégedve a tegnapi vacsorával? A szakács aggódik,
hogy…
_A rab:_ A fácán nem volt rossz, de százszor megmondtam, hogy a
Châteaubriand-t fél-angolosan szeretem, s nem egészen kisütve. És tegnap
megint egészen kisütötték!
_A porkoláb:_ De ez nem hivatalos följelentés, ugy-e? Szegény szakács,
már annyiszor megbüntették, pedig a jó igyekezetet nem lehet tőle
elvitatni!
_A rab:_ Most az egyszer nem bánom.
_A porkoláb:_ Még egy kérésem volna, apó. A főügyész ma látogatja meg
intézetünket s egész hivatalnoki jövőm ettől a látogatástól függ.
Remélem, ön nem vonja meg tőlem pártfogását s kedvező jelentést tesz…
_A rab:_ Számitson rám. Ön már a tizenharmadik porkoláb, aki
szolgálatomra van, de mondhatom, egyikkel se voltam annyira megelégedve,
mint önnel.
_A porkoláb:_ Hány esztendeje már, hogy ön itt van, apó?
_A rab:_ Ötvenkettő, fiam, ötvenkettő. Egy pár nap mulva hetvenkilenc
leszek…
_A porkoláb:_ Hetvenkilenc év! Milyen szép idő!… S ön oly kitünő szinben
van!
_A rab:_ Hja, barátom, a jó levegő s a gondtalan élet!… Aztán a
kényelem, meg a jó táplálkozás!… Ha nem hoznak ide, bizony, már rég a
sirban vagyok. Amig az ugynevezett szabadságot élveztem, meglehetős
szegénységben éltem. És semmi se öl biztosabban, mint a gond és
nyomoruság.
_A porkoláb:_ Itt pedig jó élete volt, ugy-e?
_A rab:_ Elég jó. Szinházat ugyan sohase lát az ember…
_A porkoláb:_ De ebbe bele lehet törődni…
_A rab:_ Bele. Nem mondom, hogy nem jól esnék, ha egy kis kéjutazást
tehetnék a tulajdon yachtomon, mais on fait ce qu’on peut.
_A porkoláb:_ De hogy maradhatott ön itt ilyen sokáig? Tudom, hogy
életfogytig tartó fegyházra itélték, de ezzel a szóval: „életfogytig“ a
törvény csak tréfál. Az ember kitölt husz esztendőt s ha addig csöndesen
viselte magát, szépen hazaeresztik.
_A rab:_ Ó, engem is el akartak küldeni, de lármát csaptam. A menykőbe
is!… mit csináltam volna odakünn? Az ember itt megszokja a jómódot s
aztán tessék ott künn a semmiből megélni! Köszönöm szépen. Mikor
harminckét esztendővel ezelőtt tudtomra adták, hogy: a törvény – törvény
s csak menjek dolgomra, fenyegetőzni kezdtem, hogy leszurom a
porkolábot, a fegyházigazgatót, a főügyészt, a szövetség elnökét – s
szépen itt hagytak. Föltették rólam, hogy ha okvetetlenkednek, igazán
megkéselek valakit s azóta nem boszantanak.
_A porkoláb:_ Ez érdekes. Önnek nagy tekintélye lehetett, hogy ezt ki
tudta vivni. Különben az elődöm is beszélte, hogy ön nem közönséges
ember, s hogy az ön ügyéről egykor sokat beszéltek. Mondja, mi is volt
az, ezelőtt ötvenkét esztendővel?
_A rab_ (önérzettel): Én egy királynét öltem meg!
_A porkoláb:_ Királynét? Svájcban?
_A rab:_ Egy idegen királynét.
_A porkoláb:_ Valami zsarnoki lényt? Egy Katalin cárnőt, mi?
_A rab_ (mosolyogva): Dehogy!… Csupa jóság volt és lelki nemesség!… Egy
héttel azelőtt, hogy megöltem, eszem ágában sem volt, hogy az én
kezemtől fog meghalni. Egyáltalán nem is gondoltam rá, mint ahogy a
templomi képekre nem gondol az ember.
_A porkoláb:_ Hát csak ugy véletlenül ölte meg?
_A rab:_ Véletlenül. Szándékosan, de csak ugy véletlenül.
_A porkoláb:_ Beszélje el, apó, hogy történt ez? Itt már nem tudja
senki.
_A rab:_ Már nem is igen emlékszem a részletekre. Elég az hozzá, akkor
még ifju és bohó voltam. Hittem az anarkiában, s azt hittem, hogy a
király-gyilkosságok előbbre viszik az emberiséget. Most már tudom, hogy
ez ostobaság, de tudja, a fiatalság és a nagy őrültségek mindig vonzzák
egymást.
_A porkoláb:_ S mért választotta éppen őt?
_A rab:_ Mondom, rá se gondoltam. Egy fiatal trónkövetelőt akartam
megölni, csakhogy éppen tegyek valamit. Mert mit ér a fiatalság, energia
nélkül, mi? De a fiatal trónkövetelő véletlenül eltünt előlem. Tomboltam
a dühtől, s ekkor pillantottam meg a királynét… És akkor az jutott az
eszembe: milyen eszeveszett galádság, milyen rettenetes alávalóság volna
megölni ezt a másikat!
_A porkoláb:_ Mért?
_A rab:_ Képzelje. Ez a királyné lánynak tündér volt, asszonynak: a
leggyönyörübb rózsa az isten kertjében, anyának: maga a Mater Dolorosa.
Mindenkivel csak jót tett s a Gondviselés a sok jóért csak szenvedéssel
fizetett neki. Ahol járt, áldás fakadt a nyomában, de az áldás csak
nyomon követte őt, nem haladt együtt vele, hiába imádkoztak érte népek
milliói… Nem volt öröme már, csak ha az erdőben lakó istennel beszélt,
de ha ez örömet akart árasztani a földön, csak ő rá bizta… Megölni egy
szentet! És semmiért! Mit szól ehhez a gondolathoz?
_A porkoláb:_ Ez a gondolat csak a poklok fenekéről jöhetett.
_A rab:_ Ugy-e? Nos, nekem akkor tetszett ez a gondolat. Igy okoskodtam:
mennyire fog imponálni az anarkia, mely erre a tettre is képes,
semmiért, gratis, csak hogy beszéljenek róla! Megjegyzendő, hogy ez a
szent akkor már közelebb volt az éghez, mint a földhöz. A martiromság
megölte már a testét és a lelkét; nem élt már, csak a nagybeteg szive!
Ezt a szivet döftem keresztül, car tel était mon plaisir!
_A porkoláb:_ S nem törték önt kerékbe? A fülébe nem csepegtettek ólmot?
Nem hasitottak szijjat a hátából? Nem pörkölték meg elevenen? Nem törték
össze a csontjait izenkint? Nem feszitették keresztre? Nem vertek
szögeket a husába? Nem hagyták elpusztulni étlen-szomjan? S mit tudom én
mi?
_A rab:_ Nem. A mult század végén két őrültség dühöngött, két nagyon
különböző őrültség, amelyeknek azonban szükségük volt egymásra, mert
máskülönben soha se tudódott volna ki, hogy micsoda őrültség ugy az
egyik, mint a másik. Az egyik őrültség az anarkia volt, a másiknak ezt a
szép nevet adták: humanizmus. Az utóbbi nevében olyan törvényeket
csináltak, amelyek alapján…
_A porkoláb:_ Hagyja el, apó. Én tisztelem, becsülöm önt, s szivesen
elmulatok önnel. De engedje meg, ön lovag-regéket beszél nekem; már
pedig én nem szeretem, hogy ha valaki ugrat… Ha tréfálkozó kedvében van
s bolonddá akar tenni valakit, tőlem mulathat kedvére, de keressen
magának más bolondot s engem hagyjon békében. Vagy azt hiszi, hogy ha a
mult század végéről beszél, elhiszek önnek minden őrültséget?