Württemberg tekintetes királyáról, szégyenemre vallom meg, édes-keveset
tudok. Minthogy a velünk barátságos lábon élő Németországban a jobban
javadalmazott hivatalok egyikét tölti be, meg vagyok győződve róla, hogy
tele van minden magán- és közjogi erénynyel, sőt megvannak benne a
würtembergi géniusznak kedves, saját külön nemzeti erények is. Ugy
hiszem, kitünő s többszörös családapa; ugy hiszem, hogy szigoruan
alkalmazkodik a német birodalom ügyviteli szabályaihoz, s aláirásaiban
nincsen restancia; ugy hiszem végre, hogy mint a jó asszonyoknak, neki
sincsen története. Némi igyekezettel elképzelem, hogy egyik legkedvesebb
foglalkozása: fényes csákóban és fényes gombu uniformisban az ablaknál
állni, s nézni, hogyan egzecéroznak a katonái, akiknek a gombjai szintén
fényesek. Elképzelem, hogy szereti a sört, hogy a _De bello gallico_
csak egy kinos, fölötte kinos emlék rá nézve, hogy korán kel és korán
fekszik, s hogy kedves nótája: „Die Deutschmeister, die Deutschmeister…“
A nevét azonban már csak hosszas habozás után tudom megmondani. Mindent
összevetve, abban kell megállapodnom, hogy bizonyosan Kiliánnak hivják.
Mert: ő megy legelül, a nagy csizma ő rajta van. Aztán meg: néprajzi
bizonyosság, hogy a würtembergi anya mikor felocsudik fájdalmából,
könnyei között mosolyogva nem azt kérdi, hogy „Fiu?“ – hanem azt, hogy:
– Kilián?
Igen, őt bizonyosan Kiliánnak hivják… és amikor a közönbös Klio rávéste
érctábláira, hogy: V. Károly császár fölvette a földről a nagy szobrász
leejtett kalapácsát, a Sors könyvén dolgozó szomoru párka bizonyára a
következő szavakat iktatta albumába:
„Ennek az esetnek a pendant-ját – párját és egyben ellentétét,
kiegészitő felét – 1895-ben Würtemberg egy szülöttje fogja produkálni,
akinek neve természetesen Kilián lesz.“
*
A pendant megvan. Kilián király udvari páholyában ült, s tekintete ez
egyszer nem katonái fényes gombjain édelgett, hanem a szinpad felé
irányult. Kabátját érdemrendek boritották, s az érdemrendek alól mély
meghatottság készült kitörni. A szinpadon egy halovány, festetlen arcu
hölgy zokogott, az ajtófélfára borulva; bizonyos Duval Armand urat
siratott, aki elég izléstelen, elég balgatag volt elhagyni a halovány,
festetlen arcu hölgyet. Kilián király jóakaratulag nézett az elhagyott
Ariadné-ra, táborkara helybenhagyóan bólingatott a szinpad felé; a
földszint figyelme megoszlott a valóságos király s az álmok királynője
között; majd legördült a függöny s egy alig észrevehető kegyes jelre a
hadnagyok és kadétok ugyanolyan hévvel verdesték össze tenyereiket,
aminő hévvel táncolni szoktak az udvari bálon.
S a következő percben Duse Eleonórát rendkivüli kitüntetésről
értesitették. Sziveskedjék megjelenni az udvari páholyban az a szerencse
várja, hogy ő felsége személyesen fog gratulálni mai sikeréhez.
A Kilián király szép és tartalmas életében bizonyára voltak meglepetések
is. Például, igen meg lehetett lepetve 1871-ben, sőt valószinü, hogy
ebből a meglepetéséből még most sem tért egészen magához. De még ez a
meglepetés is csekélység lehetett ahhoz a lelki állapothoz képest,
amelybe előkelő személyét a Duse asszonyság felelete ejtette. Ez
tudniillik igy hangzott:
– Minthogy az udvari páholytól a szinpadig éppen csak akkora az ut, mint
a szinpadtól az udvari páholyig: amennyiben ő felsége ismerkedni kiván,
ne terheltessék a szinpadra fáradni.
A felelet szövegezését kiválóan elmésnek éppen nem mondhatni. Hogy a
velencei népiskolák a stilus iránti érzéket nem fejlesztik valami
tulságosan, s hogy a nagy tragikák sem felejtik el egyhamar a kis
komédiásnék nemzetközi jargonját: ezt a régi tapasztalatot a fentebb
idézett madrigál bizonyára csak megerősiti. De ha az üzenet nem
arrogálhatta, hogy az arany mondások között foglaljon helyet, egy jó
tulajdonsággal mégis dicsekedhetett. Impertinensen világos volt, annyi
bizonyos.
Kilián király inkább csak ezt a jó tulajdonságát méltatta s kevésbbé
vetett ügyet a stilus gyöngéire. Mert nem sietett le a szinpadra, nem
kereste elő legédesebbik mosolyát és elragadtatásának legesleginkább
olvadó hangjait, nem tette koronáját a bájos Kevélység festékes
bödönkéje mellé, nem támasztotta királyi pálcáját a Földközi-tenger
pingált másához, nem hajolt meg a Duse asszonyság stilusa előtt, mint
Musset a Rachel ortografiájával szemben, nem köszönt a tűzoltóknak, a
statisztáknak és a ruhakosaras öreg asszonyoknak: hanem haragra lobbant
s kiadta a parancsot, hogy Duse asszonyság többé nem léphet fel; Duse
asszonyság sziveskedjék beszünni vagy legalább is máshol játszani.
És másnap Duse asszonyság elutazott, változatosságban és dicsőségben
gazdag életének legnagyobb diadalával, mely a maga nemében bizonyára
első a szinjátszás történetében.
*
Ha Kilián király haragra lobbant, akkor valószinüleg igy gondolkozott:
– Mégis csak hallatlanok ezek a komédiásné ténsasszonyok! Ugy nőnek ki a
földből, mint a dudva; a ghettók, a nagyvárosok szennyes utcái, a
házmesterlakások teli vannak jövendőbeli star-okkal. Felnőnek isten
nevében, mint a paréj, távol a nagy betüktől, a szép dolgoktól, a tiszta
emberektől, a templomtól és mindentől, ami civilizáció. És egyszer csak
előállanak azzal az arroganciával, hogy ők majd művelni fogják a
kedélyünket s megmagyarázzák nekünk a rejtelmesen szépet. Nincs egyebük,
csak a beszédes szemük, mely lelket hazudik, a fiatalságuk, mely
rendkivül gyorsan kopik, mert a szinpadon s a háboruban töltött évek
duplán számitanak, no meg az asszonyiságuk, mely rendesen kiáltó, s mely
náluk számos esetben még nem jelenti a nőiességet. Pertu vannak a
tűzoltókkal, szobalányul használják a mamájokat, elfogadják a
jutalomjátékukra gyüjtött emlékeket, alkusznak az imprezáriókkal, mint a
kupecek s megfigyelik az édesapjok halálát, hogy „reálisabban“
játszhassanak. De mert az ujságok mindennap nagyokat hazudnak róluk,
mert a gyerekes kiváncsiságot szolgáló sajtó minden lépésöket
regisztrálja, mert exaltált emberek áradozva magasztalják a mókázásukat,
avagy tragikus rikkantásaikat, mert a tömeg, abból a csekély
művelődésből, amit a szinházban szerezhetni, nem igen őriz meg egyebet a
személyökre való emlékezésnél: utoljára maguk is elhiszik, hogy ők
valakik. És noha jogot formálnak azokra a dolgokra is, melyekről az uri
társaságban élő nőknek le kell mondaniok: nem elégesznek meg bukétákkal,
a rajongók, a kiskoruak, a léhák és a tömeg hódolatával, hanem
megkövetelik a tiszteletet is. Pedig minden dukálhat nekik: a tapsok, a
luxus, melyet megszerezhetnek, az imádat és a szerelem, melyet tömegesen
keltenek, minden, ami tetszik, csak a tisztelet nem. Mert, ha olykor a
személyök méltó is minden tiszteletre; ez a tisztelet soha se illetheti
meg a mesterségöket. De ime, nem elég, hogy olyan föltétlen respektust
követelnek, amelyet a világtól csak gyöngédségből kaphatnak ajándékba:
ha valamire viszik, immáron ők tagadják meg a tiszteletet azoktól,
akiknek ehhez törvényadta joguk van, s akik elődeikben már századokkal
ezelőtt fényes csákókban nézték az ablakból katonáik csillogó fegyverét.
Hát ez hallatlan és én megmutatom ennek a Reklám-királynénak, hogy velem
nem packázhat.
Ilyenformán gondolkozhatott Kilián király és mert az előitéletekben
mindig van egy szemernyi igazság, nem mondhatni, hogy nem volt oka némi
boszuságra. A Sudermann Magdája, aki oly roppant magamegelégedéssel
sétáltatja meg az apai házban pompás toilette-jeit meg az idegenben
ráragadt francia szavakat és fesztelenséget, néha igazán kiállhatatlan.
Ez a hölgy másféle mértékkel mér magának és másféle mértékkel a kivüle
eső emberiségnek. S a tiszteletet, melyet magának megkövetel, csak az
asszonyi szeszély jogán tagadja meg attól a gondolkozás-módtól, mely
elüt az övétől. Ez nem szorul bizonyitásra.
Mindamellett tévedésben volt a boszus Kilián király. Egy pillanatra
megfelejtkezett róla, hogy: a nemesség kötelez s minél dicsőbb nemesség,
annál többre, annál inkább határtalanul. Megfelejtkezett róla, hogy a
história mindig különösen kegyelte azokat a királyokat, akiknek az
udvariassága elég gazdag volt rá, hogy ne csak egyes udvarhölgyeknek
jusson belőle, hanem minden dámának: A _Nő_-nek épp ugy, mint a
Favoritáknak.
Tévedésben volt továbbá, mert a szóban forgó asszonyság, ha másképp
gondolkozott a nagyvilági szokásokról, mint ő, viszont nem várt és nem
kért tőle tiszteletet. Ez a különös asszonyság nem igen kereste se a
tömeg, se az ujságirók, se az imprezáriók, se a főranguak hódolatát,
ugylátszik, a királyokét sem. Nem követelt tőlük se figyelmet, se
elismerést, se poziciót a társaságban, semmit. S ha nem volt kegyes
kedvében, ugylátszik, viszont nem is adósa senkinek.
Tévedésben volt végre Kilián király, mert: vagy vannak ezen a kopár
hegyfokon tiszteletreméltó dolgok, vagy nincsenek. Ha nincsenek, ugy
mért volna kivétel a rang és a hatalom?! S ha vannak, akkor nincs
tiszteletreméltó polc, amelylyel ne volna egyenrangu az a függetlenség,
amely nem szorult senkire, semmire, amelynek nem kell semmi és senki
ezen a világon.