Nem lehetett egy szó, egy hang, egy sóhajtás nélkül menni el a Lesseps
ravatala mellett. Ha valami, ez a Circum dederunt még alázatosságra
tanithatott bennünket. A szegény halhatatlan – mert kegyelemből a
halálában is „halhatatlan“ maradt, – aki most már a mindig szives
vendéglátó Pére Lachaise lakója, egy csodálatos élet szomoru tanulságait
hagyta maga mögött. Valóságos mese volt ez az élet, csakhogy modern
mese, amelyben sok a fantasztikum, amely azonban nem a mesebeli örök
boldogsággal, hanem a végzettragédiák megrázó fordulatával záródik.
Sorsának röpte már-már a csillagokat érte s az impozáns „hajtalék“ abban
a mélységben végződött, ahová a szakadékok kis gnómjai is csak
megdöbbenéssel tekintenek alá. Ha valamikor, ugy akkor, mikor a Pére
Lachaiseben elhangzott Et cum Lazaro hirét a telegráf és a kábel szerte
röpitették mind az öt világrészbe, a kereskedőktől hangos nagyvárosokba
s a sárgaláz vidékeire, ahol nem laknak megfinomult emberi lények, csak
vad, ős-emberek, ahol csak egy-egy magános mérnök csinálja a
civilizációt nem tudni kinek a hasznáért: eszünkbe juthatott a Bossuet
mennydörgése: „Csak az Isten nagy!“
*
Vajjon azok, akiknek nevét rózsalánccal köti a hir a nagy
cselekedetekhez, kétségtelenül, okvetetlenül nagy emberek-e?! Vajjon
Isten választottjai-e mindannyian, vagy a legtöbben csak a vak sors
játékszerei?!
Az utilitárius felfogás – és ó, mennyire megnyerte és mennyiszer teherbe
is ejtette ez a világnézet a mi korunkat, amelyben minden kicsinyes,
kivéve az általános versengést, mely oly formidáblisan nagyra nőtt! – a
kalmár-logika, a kalmár-kritika nem habozik. Neki csak egy cinosurá-ja
van: a hatás, a siker s csak a kézzelfoghatóból, a készpénzre
válthatóból következtet vissza az x-re, az ismeretlen erőre. Kihagyja
számitásából, hogy a hatásnak, a sikernek az emberi gondolaton s az
emberi energián kivül hány és hány másféle faktora van; nem törődik
vele, hogy a céget jegyző emberi erő mögött a kedvező szelek s szelid
vizek minő hajtó erővel dolgoztak. Csupa bók az emberi erő iránt,
föltéve, hogy a siker eszkontálható; viszont az nem erő neki, mely
megtört az elemek hatalmán s a balszerencse ellentállásán. A zseni, akit
elvisz a sárgaláz, nem volt zseni; csak gyönge ember volt, akinek ki
kellett volna tartania. Másfelől, aki valamit produkál, ha nem is tett
egyebet, mint hogy megnyerte a nagy lutrit: a legrosszabb esetben
ördöngősen ravasz fickó, akivel számolni kell.
És hány embernek a nevéről neveztek el már csillagokat, akiknek esetleg
kihuzták a számát, akiknek véletlenül megjött a csillaguk!
Ez a történeti felfogás, a taine-izmus in absurdis; egy kis ravaszkodás
azzal a sark-igazsággal, hogy mindennek ugy kellett történnie, amint
történt. Ravaszkodás, mely nem lát az orránál tovább s mely ha
következetes akar lenni, felállitja ezt a tételt is: „mindaz pedig, ami
nem történt meg, egyszerüen lehetetlen“. S vannak, akik elmennek idáig.
Ennek a felfogásnak a kis tőkései hamar elkészültek a Lesseps Ferdinánd
megitélésével. Megalkotta a Suez-csatornát, mely hasznára lett
millióknak, tehát nagy, igen nagy ember volt; nem tudta megcsinálni a
Panama-csatornát, amiből kára lett millióknak és millióknak, tehát
gazember volt.
De hát igazán övé volt-e a Suez-csatorna minden dicsősége?! S igazán övé
volt-e a Panama minden szégyene?!
*
Ugy látszik, mintha a nagyságához nem férne kétség, legfeljebb a
bünösségéhez. S bünös volt-e, vagy csupán könnyelmü: ezt a kérdést,
miután jogilag letárgyalták, nem bolygatták többé, hanem letakarták
nagyságának a palástjával.
Előbb, miután nevét ráirta Európa mappájára, elhalmozták minden
dicsőséggel. Elnevezték a nagy franciának, megválasztották
„halhatatlan“-nak. Csak egy dicsőségre kellett haláláig várakoznia. Arra
a dicsőségre, hogy Vilmos császár kinevezze őt a világegyetem legnagyobb
emberének.
Ez is megtörtént. A kiváló tehetségű kritikus és zeneköltő, aki már sok
arcképkészitőt nevezett ki festőmüvésznek, aki kinevezte Ohnet-t a
legnagyobb francia regényirónak, nem tudom kit a legnagyobb káplárnak,
nem fösvénykedett, mikor elérkezett az idő, hogy Lesseps-szel szemben is
kitegyen magáért. Nyilván ugy vélekedik, hogy hasonlóan Szent Ágneshez,
aki üres kötényéből rózsákat osztogatott, csak a zsebébe kell nyulnia,
hogy annyi dicsőséget osztogasson szét belőle, amennyi neki tetszik.
De bármint vélekedik, szép tőle, hogy juttatott a készletéből Lesseps
Ferdinándnak is. Annál szebb, mert alighanem ez az utolsó dicsőség,
amelyben a suezicsatorna hőse részesült.
Még el sem földelték szegényt s a nagyságot máris megkezdték
visszalármázni róla. A rögtönzött biografiák kisütötték, hogy a legjobb
esetben is, ezt a nagyságot nem jelentette előre semmiféle signum, semmi
ama prodigiumok közül, amelyeket Livius emleget. A zsenialitás kissé
későn tört ki rajta, s ha esetleg hatvan éves korában talál meghalni, a
neve örökre ismeretlen marad. A diplomata mesterségbe született bele, de
erről a pályáról, a dicsőségnek minden aprópénze nélkül, önkéntelenül
kellett lemondania. Valóban alig képzelhető tökéletesebb bukás, mint az,
amely a Lesseps első „karriér“-jének véget vetett. Odillon-Barrot olyan
megbizással küldötte Rómába, amelynek céljával minden francia
ujságolvasó tisztában volt. De Lesseps félreértette instrukcióit, s ugy
diplomatizált, hogy a francia érdekek csak ugy rittak bele. Oudinot
generális, a francia csapatok fővezére, nem is hederitett a
szerencsétlen küldött intézkedéseire, s mikor Lesseps ezért kérdőre
vonta, a teljhatalmu megbizott urat egyszerüen ostobának nevezte. A
diplomata kardot rántott, s a katonáknak ki kellett nevetniök a szegény
diplomatát. Lesseps panaszkodó levelet küldött haza, s mig Rómában,
amelynek eddig csak szivességeket tett, minden bajért őt tették
felelőssé s gyilkossági kisérleteket követtek el, ellene, a külügyi
hivatal nem is felelt a levelére, ellenben elmozditotta az állásából,
bolondnak deklarálta, fegyelmi eljárást akasztott a nyakába, s
hivatalosan megállapitotta, hogy Lesseps az ő utasitásai ellen
cselekedett, ami meglehetősen ritka dolog a diplomácia
botránykrónikáiban.
De ha a _Lehrjahre_ nimbusza szétfoszlott a detektivszerepre is
vállalkozó tájékozódó-kedv tolvajlámpájának világosságánál, ime, a
_Wanderjahre_ dicsősége sem teljes többé. Kiderül, hogy a szuezi
csatorna ideájának atyja tulajdonképpen Lepère tábornok, Bonaparte
egyiptomi expediciójának vezérkari főnöke volt, s ezzel az ideával, mely
megfordult már a fáraók idejében is, Lesseps csak a Lepère könyvei révén
ismerkedett meg. Kiderül továbbá, hogy a szuezi csatorna munkálatainak
valamennyi terve egy osztrák mérnöktől való – ki tudná a nevét?! s az
egész plánumot, melynek végrehajtása akkora dicsőséggel járt, Lesseps
meg a szuezi csatorna-társaság csak _megvásárolta_. Sem az idea, sem a
tervezet nem a Lessepsé; Lesseps ennek a kanálisnak inkább csak a
Vespucci Amerigo-ja volt. De miben állna hát akkor nagysága, ez a
világraszoló nagyság? Övé a _végrehajtás_ érdeme. A vállalkozásnak
temérdek akadálya volt: a porta bizalmatlansága, az angolok
féltékenykedése, az általános kishitüség. Ezeket az akadályokat győzte
le a Lesseps hite, szivóssága és akaratereje.
Csakhogy – mint az _Ál-jó-emberek_ Bassecourt-ja mondaná – _csakhogy_
hová lett volna ez a hit, ez a szivósság és akaraterő a Szaid pasa
barátsága, az Izmail pasa financiális zavarai, s a Napoleon császárnévá
felcseperedett Montijo Eugéniának holmi apró udvariasságokkal
meghóditott, szives jóindulata nélkül?! Sors bona, nihil aliud.
Szó sincs róla, ebben a kritikában nagyon sok a tulzás. Ez a kritika
nincs távol attól, hogy ekképpen nyilatkozzék: „Istenem, hát olyan nagy
dolog az emberiség életében, ha az indigót valamivel hamarább lehet
áthozni Indiából?! Láttunk már ennél nagyobb szeleket is!“ Amivel
bizonyára csak a legfrivolabb felfogás állhatna elő. De ha sok is a
tulzás ebben a kritikában, jegyezzük meg, hogy ez a kritika soha se a
gondolkozás, hanem mindig csak az akció nagy embereit ostromolja, akik,
valljuk meg, soha se lehetnek meg, soha se boldogulnak kitünő
dolgozótársak, véletlen segitségek nélkül, amelyek, legyenek hatalmas
pártfogások vagy kedvező szelek, soha se alkalmatlankodnak, mikor arról
van szó, hogy a szerencsés cégjegyző besöpörje a dicsőséget.
S valóban csak ez volna az emberi nagyság, ez a mindenre kész
vállalkozási kedv, mely el van szánva rá, hogy hatot vagy vakot vet, ez
a különös energia, melynek legfőbb erénye a csökönyösség, s mely oly
nyomorultul függ a hatalmasok pártfogásától, a kicsiny emberek hitétől,
s a kedvező szelektől?! Nem, valóban láttunk másféle nagyságokat is.
Darwinnak, hogy megváltoztassa az emberiség egész gondolkozását, hogy
eltörölhetetlen nyomot hagyjon maga után, nemcsak a térkép egy kis
pontján, hanem ezen a kerek földgömbön mindenütt, nem volt szüksége
kedvező szelekre. Lavoisier-nak nem volt szüksége a hatalmas
pártfogókra, s Laplace-nak nem a kicsinyek hitére.
Igenis, van egy emberi nagyság, mely független a klima kegyétől vagy
kegyetlenségétől, melyet nem törhetnek meg a kedvezőtlen szelek, melynek
jótékonysága nem függ az apró véletlenektől. Igenis, van emberi energia,
mely különb a közönséges energiánál s mely vetődjék erre a térre, vagy
amarra, jó és balszerencse közt, mindig életjelt fog adni s theatralis
sikerekkel vagy azok nélkül, mindig kivételes és ritka emberi energia
marad. S talán csak ez a nagyság az, amely igazi.
A természet az erőket nem egyenlő méretekben osztogatta szét, s
végtelenségének pazarságában nem törődött vele, hogy a különböző erők
minő emberi célokra fognak szolgálni, s minőkre nem. Az erőhöz nem
kötötte azt a föltételt, hogy okvetetlenül földi sikerek atyja legyen; s
ha erő a füszeres munkája, amely gyümölcsözik, bizonyára hatalmasabb erő
az óceán hullámverése, mely haszontalanul törik meg a part fövenyén. A
természet neveti az utilitárius elméletet.
*
A megindult reakció máris perspektivát nyit arra, hogy a történetirás,
amint nálunk sokkal hidegebben fogja tekinteni a szuezi-csatorna
megalkotójának dicsőségét, másrészt sokkal enyhébben fogja megitélni
azt, amit mi a Lesseps szégyenének neveztünk.
Nem, a világegyetem legnagyobb emberében nem volt meg a világegyetem
legnagyobb találékonysága. Még mindig elég szivósnak érezve magát, egy
csodálatos presztizs-zsel gazdagabban, másodszor is meg akarta csinálni
Szuezét, milliók és milliók hasznára; ugy tett szegény, mint az a
szinmüiró, akit a siker karjára vett, s aki nem tud egyebet, mint még
egyszer megirni ugyanazt a darabot. Ugyanazzal a hittel, ugyanazokkal az
eszközökkel és sokkal több chance-szal látott ugyanahhoz a dologhoz; és
ebből lett: Panama.
A szelek ezuttal nem kedveztek. A tervezet nem volt olyan jó, mint az
első, s a szoros százszor több pénzt nyelt el, mint a Szuez-kanális.
Sokkal több millió állott rendelkezésre, mint akkor, de még több
kellett, mindig több, képtelenül sok millió. Azzal, ami megvolt, nem
lehetett se előre menni, se hátra. S az akció embere, a praktikus ember
tudta, hogy mikor minden pénzforrás elapad, akkor csak egy energia, egy
modern erő van, amely pénzt teremthet a föld alól is, s ez a modern erő:
a reklám. Hogy tehát megmentse a már elveszett pénzt, visszaszijja a
részvényesek hasznát a pokolból, s visszaszijja dicsőségét a tenger
fenekéről, egy pár gyertyát gyujtott az ördögnek, a reklám ördögének
(szép kis kivilágitás volt, annyi bizonyos), s megszerzendő a
milliárdokat, feláldozott néhány milliót a Moloch céljaira. Ő maga egy
garast se látott ebből a pénzből, talán nem is tudott az egész
históriáról, csak aláirta a nevét, oda, ahová kivánták, talán közben
dajka-nótákat dudolt az unokáinak s a paralitikusok boldog mosolygásával
dadogta el, hogy aláir mindent, csak hagyják békében… De hát visszaélt a
részvényesek bizalmával. Ha a dolog sikerül, ő a világür legnagyobb
embere, de a szerencse cserben hagyta, mint Law-t s Lesseps Ferdinándot
„csalás“ miatt öt évi börtönre itélték.
Sors mala, nihil aliud.
Ennek a nyolcvankilencesztendős paralitikus öreg embernek a nevét
ugyanaz a _Hit_ mocskolta be, mely esztendőkkel ezelőtt a frazőrök előtt
megtette őt a világegyetem legnagyobb emberének.