*
De hisz ön régi, kedves ismerősünk nekünk, nagyhirü tanár ur! Ismerjük
kedves családját és egész uri rokonságát, s igazán csodálkozunk: hogy
önhöz még nem volt szerencsénk, hogy nevét ilyen későn kapja szárnyára a
hir!…
Tudjuk, hogy kedves papája a regényekből és a szindarabokból jól ismert
vén tengeri farkas, akinek mord külseje alatt olyan arany sziv dobog…
tudjuk, hogy édes mamája az Alma Mater, aki ugy látszik, arra oktatja
fiacskáit, hogy: „Gyógyitsatok, lelkem, pofonokkal, mert egyébbel ugy
sem igen lehet gyógyitani“, s tudjuk, hogy kedves nagynénje: Angotné
asszony, a piac kedélye, aki olyan, de olyan vidám, amig nem a maga
bőréről van szó!…
És ismerjük cousin-jeit is, akik nálunk hasonló kedélylyel gyógyitják a
szegényeket, s akik olyan müvészien el tudják rejteni arany sziveiket a
tiszteletreméltóan rideg külső alá. A bot-csinálta és bot-ápolta betegek
meg-megfordulnak néha nálunk is egyik-másik klinikán avagy a
kórházakban. De mert ismerjük származását és rokonságát: a távolból is
megértjük önt s a távolból is méltányoljuk nagy tehetségét. Mint
környezetének, nekünk is imponál humorával, melyet nem zavarhatnak meg
az élet apró nyomorúságai, egyszerüségével, mely nem ismer tekinteteket
se le-, se felfelé, s hivatásának végtelen tiszteletével, mely nem tür
meg maga mellett semmiféle regardot dolgok avagy emberek iránt.
De kiváltképpen két tulajdonságával imponál ön nekünk jobban, mint a
szindarabok és regények jószivü strázsamesterei, zsandárai és
börtönfelügyelői.
Az egyik, ami önnél bámulatba ejt: önmaga iránt való tiszteletreméltó,
impozáns bizodalma. Ön bizonyos benne, hogy egy gorombaságára,
legrosszabb esetben botjának egy érintésére minden betege kétségtelenül,
okvetetlenül meg fog gyógyulni. A féltudós ugyan azt tartja, hogy az
orvos nem gyógyithat, csak könnyithet, foltozhat, de ön feltétlenül
bizonyos benne, hogy a betegeit meg is fogja gyógyitani. Mert ön, ismert
aranyszivével, másképp csak nem bánhatnék érdesen szerencsétlen
nyomorultakkal, ha nem tudná határozottan, hogy vissza fogja adni nekik
az életet?! És ha ezek közül a kedélyesen kezelt betegek közül
véletlenül csak egyetlen egy is elhaláloznék, ez az egy be volna csapva,
mert hisz alkalmasint csak a gyógyulás reményében tette zsebre az ön
eredetiségeit.
A másik, ami mindenekfelett imponál önben: az igénytelensége. Ön azért a
végtelen tudományért, amelylyel csalhatatlanul meg tudja mondani, hogy
betegének vagy ez, vagy más valami a betegsége, amelylyel csalhatatlanul
ki tudja jelenteni, hogy „contra vim mortis non est medicamen in hortis“
– nem kiván egyebet, mint hogy nagyherceg és muzsik ugy tisztelje az ön
eredetiségeit, mintha ezek magának a hatalmas Mors imperatornak uri
szeszélyei volnának. Holott ön azt is megkövetelhetné, hogy halódó
muzsikok, nagyhercegek és cárok térdepelve rimánkodjanak öntől egy kis
nux vomicát. A haldokló tudvalevőleg képes minden megalázkodásra. Talán
még ön is képes lesz egy kis alázatosságra abban a kritikus órában.
*
Avagy csalódnánk? S ön csak egy szegény ördög, nagyhirü tanár ur? Egy
szegény ördög, aki éppen olyan, mint más s csak azért hordja a durvaság
álorcáját, mert ez imponál? S csupán ugy játszsza a mumust, amint
némelyik szegény béres a kisértetet játszsza, aki a padlásra jár egy kis
szalonnára? Ugy volna talán, hogy ön is szeretne emberségesen bánni az
emberekkel, de nem teheti, mert: élnie kell, mert: pózolt érdessége a
kenyérkeresethez tartozik, mert: mundus vult decipi, ergo decipiatur? Ha
igy volna, igaz részvéttel vagyok a nagyhirü tanár ur iránt.