Nem vagyok nagy klerikus nevelés dolgában. A gyermek örök rejtély maradt
előttem s állandóan bámulom a vakmerőket, akik ezen a rejtélyen
uralkodni akarnak. Minő csodálatos erők szunnyadnak benne, amelyeknek
életjelenségeihez a hőmérőt nem találod meg magadban! Mindegyik rébusz,
mindegyik más és más s a legtöbbször oly idegen előtted, mint a fölötted
világitó csillagok, melyeknek csak külső formáit ismered és sejtelmed
sincs róla, micsuda világ lakik egyforma, szende fényük mögött. Ha azt
véled, hogy kitanultad valamelyiket, a kinai nyelv hatvanezer betüje
közül egyet tanultál meg s holnap ujra kezdheted a tanulást. Ahányan
vannak, mind egy-egy külön világ; hieroglifái rejtelmes atavizmusoknak,
melyeket a mult fekete fátyollal föd el előled. És te, aki talán nem
ismersz egyebet, csak egy kaptafát, egy képzelt homunculust, olyan
erőket vagy olyan gyöngeségeket imputálsz neki, amelyeknek talán éppen
az ellenkezői érlelődnek szivében. Azért még sem félsz otromba kézzel
nyulni hozzá ehhez a füstpapirhoz, melyen helyrehozhatatlan nyomot hagy
minden érintés, minden vigyázatlan lehellet!…
És milyen hitványak eszközeid, melyekkel ezen az ismeretlen hangszeren
játszani iparkodol! A legtisztesebb, legősibb nevelési elvek közül
majdnem mindenik vitatható, némelyik tisztára galádság. A
legáltalánosabb principiumok között alig van egy-kettő, mely
lelkiismereted előtt megállja a sarat. Meg vagyok győződve, hogy a
leánygyermeket vallásossá kell nevelni; meg vagyok győződve, hogy fiut,
leányt egyformán ahhoz kell szoktatni, hogy sohase hazudjék; s meglehet,
ebben sincs igazam. A többi találgatás és tapogatózás. Sohase tudod,
hogy mikor jót akarsz vele, nem rontod-e meg az egész életét. Igyekszel
gyöngéd érzéseket oltani a szivébe? Talán el fogja sodorni a legelső
vihar. Keménylelküvé, rideggé teszed? Talán meg fog átkozni, mert
megfosztottad még a csalódásoktól is. Szabadjára hagyod egyéniségét s
csak virrasztasz körülte? Egy szép nap talán egy szörny áll majd
előtted, akinek nem érted a nyelvét.
Hát még mikor a gyermek serdül, mikor a rejtelmek kezdenek bonyolódni?!
Mikor a rossz feléje terjeszti árnyékát s te a sötétségben nem látsz
többé semmit?! Mikor még ő maga is hozzájárul, hogy téged lóvá tegyen?!
Most kell még csak okosnak lenned, Figaro! S egész tudományod, egész
bölcseséged nem áll egyébből, csak ebből az egy szóból, hogy: „Goddam!“
Valóban, nekem ugy rémlik, hogy a pedagógus kevélysége az emberi
értelemnek legcsunyább elbizakodottsága. Persze, más a dolog, ha a
paedagógiát ugy értjük, ahogy Spártában értették. Igenis, lehet
katonákká gyurni az embereket az állam érdekében; ez a mesterség, ha jó
eleve kezdik, talán nem is olyan nehéz. De nevelni őket, nevelni, hogy
olyanokká váljanak, aminőkké lenniök nem az állam, hanem a tulajdon
érdekük kivánja – minő óriási ambició! A pedagógusnak, ha méltó akar
lenni erre a névre, egyesitenie kell magában a nagy pszihológus, a nagy
moralista, a nagy politikus és a nagy diplomata minden kitünő
tulajdonságát. És istenem, mit látunk?! Azt, hogy ha a pedagógusok a
kertészetre adták volna magukat, ennek a földnek a növényzetéből most
már nem volna egyéb, csak páfrány és zuzmó. Ahová a pedagógus leteszi
nehézkes, mészáros-kezét, nyomában nincs egyéb, csak himpor pusztulása.
Meglehet, mindez csak fantazmagória s én nem is ragaszkodom hozzá, hogy
minden esetben okvetetlenül igazam van. Ha mégis előhozakodom ezzel a
fantazmagóriával, teszem azért, mert okát akarom adni, hogy az iskolai
nevelést kimérának tartom. Az otthon nevelését nem kritizálgatom. A
szivnek mindig vannak fényes ötletei, melyeket nem lehet megtalálni a
teóriák egész magazinjával. És aztán, az otthon levegőjében van valami
ózon, amely rendesen helyre hozza, ami apróbb hiba esik. Az otthonban
„_ő_“ lehetővé teszi még a nevelést is. De nevelés és iskola! Béke és
Mannlicherpuska, egészség és táncolás a jégen.
Nevelés dolgában az iskolának ma csak egy szerepe van: az, hogy
megismerteti a gyermekkel a bünt. Igaz, hogy később, az életben, ugyis
meg fogja látni; de ez az előlegezés legalább is kétes haszonnal jár.
Ha még olyan elfogadott nézet is „in theoria“, képmutatás volna
bizonyitgatni, hogy: de igenis, az iskola nevel; sőt képmutatás volna
még csak várni is, hogy az iskola, mai formájában, nevelést adjon.
Legyünk őszinték, az iskola „in praxi“ csak arra jó, hogy tanitson; hogy
valamelyes, minimális ismerettel lássa el a gyermeket. Sőt, a meztelen
igazság az, hogy rendesen még ezek a minimális ismeretek is mellékesek;
az apa célja egyszerüen az, hogy bizonyos életpályára készüljön el a
gyermeke, az iskoláé pedig, hogy gátakat állitson fel a kis proletárok
előtt, akik azokat a bizonyos életpályákat lehetetlen számban kivánják
megrohanni. Ne tessék azt mondani, hogy ez cinikus beszéd; megengedem,
hogy tulságos ridegséggel fejeztem ki, amit mindenki érez. Sőt hinni
akarom a jobbat: hogy az iskola célja is az volna, ami az egyesé.
Tudniillik, hogy a különböző életpályákhoz megadja az első ismereteket s
e célból a tudnivalók egy minimális anyagát kenje rá a gyermekre,
amennyi meg nem árt neki s amennyiből még benne is maradhat valami.
Tudom, hogy vannak, akiket megbotránkoztatok ezekkel a szavakkal. Akik
igy hurrognak le: az iskola célja nem az, hogy előkészitsen bármily
életpályára is; célja az, hogy általános müveltséget adjon s csak ez
által, közvetve, preparál az életre. Az a célja, hogy általános
müveltséget adjon? De vajjon ad-e s adott-e valaha? Kérdezzenek ki egy
fiatal legényt, aki tavaly tette le az érettségi vizsgálatot
„kitüntetéssel“, s nem fogja tudni: hogyan keletkezik a hó és jégeső,
nem fogja tudni elmondani, mennyit ismert meg a civilizált világ
Afrikából, mikor és hogyan, és nem fogja tudni elmondani, hogy
tulajdonképpen hogy is van az a vér-keringés? Később majd megtanulja, ha
kedve lesz hozzá. Nem; az iskola sohasem adott, most sem ad „általános
müveltséget.“ S micsoda cél az, mely mindig megmarad célnak?
(Szinte hallom, hogy: „Igen, mert a tanitási módszer silány. De ebből
csak az következik, hogy az iskola rossz“. Olyan régen rossz, kegyes
uraim, hogy nekünk már iskola és rossz iskola egyet jelentenek.)
Amit az iskola valósággal megád: az három-négyszáz sornyi ismeret,
jobbára történelem, némi irodalmi máz, homályos emlékek rendszerekre és
kategóriákra, melyek a szegény fiu előtt soha sem voltak érthető dolgok
s mindezen a kétes értékeken kivül még valami. Ez a „még valami“ az
egyetlen haszna a kis proletárnak a sok esztendei struggle for life-ért.
Az iskola megnyitotta előtte a latin kincses házat, s az iskola
megkönnyitette, hogy megtanuljon egy-két élő nyelvet.
Eddig vagy az egyiket tette meg, vagy a másikat. Ezentul ugy volna, hogy
megteszi majd mind a kettőt.
A kilátás olyan kecsegtető, hogy az ember a legelső pillanatban
okvetetlenül lelkesedik az egységes középiskoláért. De ha tulestünk a
lelkesedés első mámorán, s megismerkedünk a tervezettel, örömünk
megcsappan. Furcsa ez a tervezet. Különben Isten mentsen, hogy
hozzászóljunk a részleteihez; nem illenék, hogy mi laikusok
kritizálgassuk a szakértők dolgait. De van ebben a tervezetben valami,
ami már ránk is tartozik. Azaz, hogy nincsen benne valami s ez a valami
a francia nyelv.
Ezentul iskoláinkban nem fogják tanitani a francia nyelvet. Néhány ezer
fiuval meg fog kevesbedni azok száma, akik Calypso iránt érdeklődnek; a
jó Télémaque királyfi elveszti magyarországi klienseit.
A tervezet bájos egyszerüséggel nyilatkozik az ujitásról. A tervezet
megengedi, hogy a kis proletárok, ha kedvük van hozzá, privata
diligentiá-ból ezután is tanulhassanak franciául. Ha éppen nagy kedvük
van hozzá.
Megengedi? Csak nem akarta talán eltiltani, hogy az iskola falain belül
francia leckét is lehessen hallgatni?! Egyéb igazán nem hiányzik ebből a
tervezetből, minthogy ezt is eltiltota volna!
Bizony, ebben a kegyelmi paragrafusban nincsen köszönet. A fődolog az,
hogy a francia nyelvet kiküszöbölik a rendes tantárgyak sorából, hogy
ezentul Magyarországon nem lesz iskola, ahol a francia nyelvet
kötelezőleg tanitanák.
Igaz, hogy eddig is csak a reáliskolákban tanitották. Ezzel a „csak“-kal
valahogy beértük, ha máskép nem lehetett. Végre mégis volt minden évben
egy pár száz rekruta, aki az iskolából az életre nemcsak ballasztot vitt
magával.
Nem volt ez olyan csekélység, mint azok gondolják, akik a francia
nyelvet egy kis szabadkézi rajzért áldozták fel.
Mert a legnagyobb részt ennek a megunt, számüzött Télémaque királyfinak
köszönhetjük, hogy a magyar tudományos törekvések megszabadultak attól a
megalázó, gyilkos német gyámságtól, melynek igájában a legderekabb
képességek is évtizedeken át szolgai munkára voltak kárhoztatva.
Télémaque királyfi tette, hogy az általános irodalmi szinvonal
legujabban olyan nagyot emelkedett; hogy izlésünk megtisztult, hogy
látókörünk kiszélesedett. Télémaque királyfié az érdem, hogy a magyar
festők és szobrászok megujhodott kedvvel, lázas munkával hozzák helyre a
sok esztendei mulasztást, s hogy lemondva a strucc-szárnyalásu német
géniusz imádásáról, kinyilt szemmel méltóbb ideálokat keresnek.
Télémaque királyfi tette végre, hogy valahára van egy európai nivóju
szinházunk, hogy a magyar szinészeknek nem kell elbujniok az idegen
müvészek elől, s hogy Budapest közönsége épp olyan kényes, szigoru
izlésü, mint a Boulevard des Italiens-é.
Ez a Télémaque királyfi, aki aránylag rendkivül rövid idő alatt ilyen
jelentős hasznunkra vált, még ezután is tehet szolgálatokat a magyar
géniusznak. Legalább egyelőre jó lesz, ha nem bánunk vele kurtán. Van
még egy és más tennivaló, amihez mindig el fog kelni némi francia izlés.
Kegyelmet hát a szegény Télémaque-nak! Kegyelmet neki, szakértő uraim!
Ne mondhassa el senki az egységes középiskoláról, hogy: amit tanitani
fog, összefoglalása mindazoknak a dolgoknak, amelyek az életben
fölöslegesek, s hogy ami áldásai közül a legtöbbet ért volna, kimaradt
belőle.