Este az erdőn egy nagyon szép fiatal asszony meg egy kis leány virágot
szednek. Egyszerre előttük terem az örök Anthony, az az ember, akinek a
szerelme végzetes. Az uj időkben Anthony külsőleg olyan, mint más. Nincs
benne semmi a Beau Ténébreux-ből; megjelenése nem ébreszt
balsejtelmeket. Tartása nyugodt, szava illedelmes; a szenvedély nincs
folyvást ajkán. Amig magára nem marad vele, közömbös dolgokról beszél;
semmiségekről, mint mindenki, kissé egyhanguan, mint egy igen jó modoru
fényképész. Hogyan kelthetne gyanut? Titkát egy tudja csak, és az nem
beszél róla. És egy tizenöt éves leány, „ki még virágot szedhet minden
ágról“, mit sejt az még szerelemről, halálról?!… Magukra hagyja őket. Ő
koszorut köt; a másik csöndes, mint a mélyviz; nem látni rajta, mit
forgat a fejében. Majd hoz nekik virágot.
Este az erdő árnyékokkal telik meg. Az elhagyott tájék ünnepi csendje a
halált dicséri; a fák az anyaföldről suttognak, s szavuk a szivekbe
lopózik. Akinek bánata van, kerülje az erdőt, s ne hallgassa a nyirfák
zizegését; üljön otthon, olvassa Paul de Kock-ot, vagy menjen el a
kaszinóba, ott még jobb a világitás. Az erdő sötétjében gnómok
leskelődnek.
S meglehet, ha ez a találkozás másutt történik, a dolog, melyről szólok,
épp ugy végződik, mint a legtöbb szerelmi história: müvészi befejezés
nélkül. Ki nem volt közel a „tragikus vég“-hez soha életében?! A
véletlen nem mindig öl; néha visszarántja az örvény széléről, aki maga
ront neki az örvénynek. Az Anthonyak családjából sokan meggyógyulnak, s
mint nyugalmazott pénzügyi tanácsosok szokták, nem halnak meg soha.
Ennek a históriának másképpen kellett végződnie. Mit beszélhettek a
halál előtt – ki tudná azt kilélekbuvárkodni? Az örvény széléről
visszarántott, hajdani öngyilkos-jelöltek mesélnek egyet-mást az efféle
jelenetek részleteiről, de mindenki rosszul emlékszik elmult
fájdalmaira. Bizonyára banalitásokat beszélt a szegény Anthony; affélét,
aminőt szinpadon hallani. Az élet tragikusai a legtöbbször azoktól
tanulják a szavakat, akik csak játszszák a tragédiát.
Egyet tudunk az egész párbeszédből, ezt a kis szócskát, hogy: „nem“.
Tudjuk továbbá a „tény-álladék“-ot. Két lövés dördült el, s két golyó
kioltott két életet. Anthony ölt, mert szeretett; nem akarta, hogy a
másé legyen, aki nem lehetett az övé. Aztán megölte magát. A
vadrózsa-bokrétát piros, meleg vér boritotta el, s a gyermeklány már egy
halottnak hozott virágokat.
*
Az ember nem hinné, hogy ennek a szomoru történetnek tanulsága is van.
Pedig, ugy látszik, van; legalább eljövének a moralisták és fejöket
csóválák.
Lám, a realizmus! A meglazult erkölcsök! A finde-siécle és egyéb gonosz
dolgok!
Ámbátor Anthonyk minden időben voltak és lesznek, s a vidám régiek, akik
szerencsésen elkerülték Krafft-Ebing doktort, koronkint együtt pingálták
Ámort és a halálfőt.
Mégis ugy kell lennie, mint ezek a bölcsek állitják, s bizonyára
cudarság megölni, akit szeretünk, azért, mert nem engedett önös
kivánságunknak. S ha a bokrétát kötözgető szép asszony gyilkosa azért
ölt, hogy kiérdemelje ezeknek a moralistáknak az elismerését, ugy nagyon
elvétette a dolgát.
A valószinü azonban az, hogy édes-keveset törődött ezeknek a jó uraknak
az elismerésével, s nagyon mindegy volt neki minden erkölcsi fogalmuk, s
ráadásul mindegy volt neki az egész világ. Ugy látszik, nem igen
törődött az semmivel, a monomániáján kivül. A szenvedély már ilyen
furcsa valami.
A moralizálás igen szép dolog, még a minden áron való moralizálás is. A
karakter még tulszigoruságában is tiszteletreméltó. Néha azonban a
karakter, a maga megelégedettségében, kissé erőszakos. Ilyenkor
fölösleges prédikációkra ragadtatja magát, s többet akar tudni, mint
amennyi halandónak adatott; szóval, a karakter néha diadalmaskodik az
elmén… rosszabb magyarsággal jobb volna igy mondani: a karakter néha
diadalmaskodik az ész felett…
Még ebben az esetben is kalapot kell emelni előtte, ilyenkor azonban ne
tessék követni a karaktert odáig, ahová tulszigoruságában eljut, amikor
megtagadja az emberi részvétet a halottól.
Higyjék el, némelyik Anthony méltó minden szimpatiára. Én ismertem
ilyet; véletlenül éppen azt, aki – senki se hitte volna róla –
gyilkossággal és öngyilkossággal végezte, este, az erdőn… nyilván nem
azért, hogy megboszantsa a szigoruakat… Szóval, nemcsak „a papiron“
tipelek… Kedves, megnyerő, és finom lelkü embert ismertem meg benne, aki
gavallér volt a szó legjobbik értelmében, amivel azt akarom mondani,
hogy gyöngéd és nemesszivü volt, aki addig, mig gyilkossá kellett
lennie, még csak kellemetlenséget se okozott senkinek.
Bizonyára volt benne valami a regényhősből. Ó, nem a viselkedésében, nem
az allürjeiben, ha önök szerint, szigoru urak, a regényhősök
viselkedése, a „regényhős-tempók“ nem férnek össze a jóneveléssel és az
európai formákkal. De a hangja lágyságában, s a tekintete szelidségében
volt valami nyugtalanitó, amit csak azoknál az embereknél venni észre,
akiknek előbb-utóbb szerencsétlenség a végük.
S önöknek igazuk van, ha azt vallják, hogy a világnak semmi szüksége a
regényhősökre, akik önmaguknak is, másoknak is vesztére születtek, s
akik nem tudnak élni, csak meghalni tudnak. Mindez igaz; mégis minden
kor, s minden társadalmi réteg megtermi a maga regényhőseit.
S mért hogy igen sokszor éppen ezek a legkedvesebb emberek?
Csak véletlen-e, hogy ennek a mi regényhősünknek a huga tüneményes
szépség volt a maga rövid életében, a legpoétikusabb jelenség, s a
legragyogóbb beauté mindazok közül, akik a budapesti bálok parkettjén
megfordultak?! Sokan sokáig emlékeztek rá, hogy ez a gyönyörü teremtés
virágjában tört le; az orvosok azt mondták, hogy: a tüdővész, az
asszonyok, hogy: a tánc ölte meg.
Mért hogy a szépség, a szeretetreméltóság, meg a szerencsétlenség édes
testvérek?…
*
Azokban, akik ismerték a mi regényhősünket, a mély részvétet nem
zavarhatta meg az erkölcs felháborodása. Ezeknek eszébe kellett jutnia,
hogy vannak rettenetes dolgok, melyek bármilyen isten ellen való vétkek,
mindenekelőtt óriás szerencsétlenségek.
Akik nem ismernek bocsánatot, vegyék figyelembe, hogy az isten ellen
való vétek nem mindig alantas. Vegyék figyelembe, hogy amikor az emberek
roppant tömegében jóformán csak egy energiát látni, azt, amelynek
erejénél fogva az egész világ kapar és marakodik, majd ujra marakodik és
kapar: az, hogy van még az emberiségben egy másik energia is, mely bár
rombol és öl, de nem az étvágyból fakad – magában véve is bocsánatért
kiált.