Seingalti Casanova Jakab emlékirataiban van egy bájos vonás. Vagy
kétezer lapon keresztül nem csinál egyebet, mint neveti az öreg
férjeket, felhasználja a lányok tudatlanságát, keresi az alkalmat az
asszonyok körül s dicséri a kegyes természetet, mely ugy akarta, hogy a
fehér nép előtt többet érjen egy ifju pásztor, mint egy vén király.
Egyszerre fordul a kocka. Jakabunk megöregszik s előkerül egy rossz
leány, valami Charpillon nevü, aki megtorolja mindazt, amit a vén
szoknyahős valaha csak asszonyok ellen vétett. A kamatok kamatjával
fizeti meg a sok szerelmi hitszegést és árulást, megboszulja az
elcsábitott lányokat s a faképnél hagyott asszonyokat. Kizsákmányolja,
megkinozza s orránál fogva vezeti az öreg Casanovát; biztatja s
felrugdalja, szóval ugy bánik vele, mint egy infámis kölyök a vén,
fogatlan kutyával.
És Casanova? Nem sóhajtozik s nem kesereg, hogy elmultak a szép idők:
Casanova nem érti a dolgot s meg van botránkozva. Haragjában csunyán
kiszerkeszti a gonosz Charpillont, rácitálja a morált s polemizál vele.
Ugy találja, hogy hajdan angyalokkal volt tele a világ s elfelejti, hogy
az angyalokkal nem polemizált. Elfelejti, hogy Charpillonok azelőtt is
voltak, hogy angyalkái Charpillon módjára bántak el az első fejezetek
nevetséges öregeivel; nem veszi észre, hogy megrontóját angyalkának
látja a sequens, aki nem polemizál; s nem tud róla, nem sejti, hogy ő
már nem ő, ellenben Charpillon örök.
A Casanova öregségének volt egy nagy szerencséje: az öntudatlan volta.
Annyira hozzá szokott, hogy szerették, hogy nem értette a világot, mikor
számára kifogyott a dal.
Vagy csak játszotta ezt az öntudatlanságot? Nem hinném; Jean Jacques
Rousseau után ez a legőszintébb iró a világon. A tekintélyes számu
csalás és hamis kártyajáték, amelyekkel beszámol, megannyi bizonyiték
őszintesége mellett. Néha szépiti egy kissé a dolgot s akárhányszor
kedves szórakozottsággal felejti el megemliteni, miért kellett egyik
vagy másik városból megugrania, de eleget közöl intimitásaiból arra,
hogy a többit elengedhessük neki. Nem lehet kifogás az őszintesége
ellen. S mikor nem érti a hálátlan asszonynépet, nem komédiázik, csak
naiv. Amint szeretni is naivul szeretett, minden szolgálót egyforma
lángolással. Mindig imádja a legutolsó kedvest s feleségül akarja venni
az egész világot.
Alkalmasint ennek az áldásos naivitásnak köszönhette, hogy öregsége
ilyen öntudatlan volt, s hogy e tekintetben mint csodálatos kivételre
lehet hivatkozni rá.
A szabály az, hogy az öregség bünös, nem ostoba. Azok a szánalmasan
nevetséges öregek, akik biznak magukban s még inkább biznak a lányban
vagy asszonyban, többnyire a mesék világába tartoznak. A vigjátéki
öregek nem anyira vén buták, mint igen rossz fiuk. Ki lát a veséjükbe?
Az ember szánja őket: „Szegény öreg, ő azt hiszi, hogy még nem olyan
öreg!“ S meglehet, a szegény öreg nem hisz semmit, csak megalkuszik.
A késő öregségben az önző, kapzsi és cinikus ember még inkább önzővé,
kapzsivá és cinikussá válik. Minél kevesebbje maradt, minél kevesebbet
várhat már az élettől, annál jobban sóvárogja a még megszerezhető
javakat. Ha gyomrának a rabja, nem fogja eltitkolni; de ha az aszonyé,
ugy meg kell őriznie a contenance-ot. Tudja, hogy büne visszatetsző; s
nem akar visszataszitó lenni, inkább érdekből, mint a szégyen miatt. És
sokan vannak ők: a Dávid királyok, akiknek hátborzongatóan jól esik
kissé fiatalodni az üdeség közepett, a Baron Hulot-k, akik ki akarják
szini a serleg utolsó cseppjét is, a Pall-Mall-Gazette leleplezéseiben
szereplő öregek, az ártatlanság nagy értékelői. Sokan vannak s nem
szeretik a nagy nyilvánosságot. Ellenben nem kötik magukat az apró
kényelmekhez s ha kell, bünösök törvényes formák között. Hogy egy hetven
éves ember ne látná annak veszedelmeit, ha reszkető kezével hozzányul
egy fiatal leányfő narancsvirágához – micsoda föltevés! Nem, ők nem a
vakok intézete. S ha néha elbizakodottságból hivják ki maguk ellen a
végzetet, még gyakoribb, hogy felhajtván a pohárt, csöndes megadással
ajánlják lelküket istennek.
Akármelyik esetre gondoljunk, mikor egy moralista arra tökéli el
hetvenhárom esztendős fejét, hogy diadalszekerén egy viruló fiatal
leányt fog magával hurcolni: ezt az elhatározást bizonyára nagy lelki
hányattatásoknak kellett megelőznie. De ugy látszik, s ez axioma:
A lelki hányattatások főképpen arra valók, hogy tul tegyük rajtuk
magunkat.
A jelenkor egyik legnagyobb moralistájáról szólt az ének.
Ez a kitünő ember az asszonyi lélekre vonatkozó ismeretek legnagyobb
tudósa volt. Ugyszólván egész életét ennek a „szakmá“-nak szentelte,
amelynek tudvalevőleg egyik legnagyobb előnye, hogy ha eredményei
vitásak is, a részletei minden esetben megérdemlik, hogy foglalkozzunk
velük. S ha a kitünő moralista életének vége felé nagyon bele talált
melegedni ezeknek a részleteknek egyikébe, nem mondhatni azt sem, mintha
vizsgálódásai különben eredménytelenek lettek volna. Tőle való például
az az eléggé meg nem szivlelhető bölcs irányelv, mely arra int, hogy:
„Óvakodjál az asszonyoktól husz éves korodig és vonulj vissza tőlük, ha
a negyvenet betöltötted.“
Mintha ő maga nagyon elkésett volna ezzel a visszavonulással. Legalább
egyszerre csak az a hir futott végig Európán, hogy a nagy moralista
közeledni látván hetvenegyedik születésnapját, elérkezettnek tartotta az
időt, hogy oltárhoz vezessen egy husz esztendős kisasszonyt s nem
habozott sokáig, hanem igenis, szépének lába elé helyezte: dicsőségét,
vagyonát és minden axiomáját.
Ugy látszott, hogy ez a különben nem nagy jelentőségü s alighanem
csekélyebb fajta szórakozás kissé kompromittálja az axioma-irodalmat.
„Hogyan – kérdezgették az érdeklődők – a legevidensebb életbölcseségek
sem óvnak meg a legevidensebb balgaságoktól, avagy a moral-filozófiában
való kiválóság és a moral insanity olyan közel állanak egymáshoz?!“
És mindenki sietett hitelt adni a kósza hiresztelésnek.
Pedig a tapasztaltabbak előállhattak volna a hitetlenkedésnek ezekkel a
természetes szavaival:
– Várjunk csak egy kicsit, uraim!… Ne felejtsük el, hogy az ilyen
dolgokban alighanem a Pailleron Réville hercegnőjének van igaza.
Kételkedjenek, tisztelt uraim, kételkedjenek, ameddig megbizonyosodnak,
és ha már megbizonyosodtak, azután is csak kételkedjenek! Egy leány
bukásában s egy nagy lélek megbomlásában soha se lehet eléggé
kételkedni!
És óvakodjanak olyanformán cselekedni axiomáival, mint ahogy az angolok
cselekedtek a szerencsétlen Wilde Oszkár irodalmi podgyászával, amelyet
az erkölcsi felháborodás kidobott a közkönyvtárakból, összepökdösött,
megégetett s szétszórt, hogy még hamu se maradjon belőle. Óvakodjanak
boszut állani rajta egynámelyiküknek talán nem kedves moráljáért és
öregkori megtévedéséért!… önök, akik olyan sokat megbocsátottak, például
Horatiusnak!…
Mert akármi történjék irójukkal, ezek az axiomák szép dolgok maradnak,
amig csak a nyugtalan s aggódó lelkek végképpen ki nem vesznek a
világból.
Az öregség iszonyu. S a jelenkor egy másik nagy embere, Renan, előre
leszámolt a lelki megroppanás idejének veszedelmeivel. Testamentummá
tette, hogy: „ha majdan, a halálos ágyamon, szétmálló, beteg, kába
agyvelővel, ellenkezőjét fogom mondani annak, amit most beszélek, ma,
amikor eszem még ép, előre kijelentem, hogy mindez nem lesz az én
szavam, nem lesz az én cselekedetem, csak egy agonizáló félrebeszélése,
hánykolódása.“ S előre megtagadta haldokló énjét.
Pedig nem volt mitől tartania: szépen halt meg. A másik nagy moralista,
sajnos, rosszabbul járt. Olyan ujságot beszél róla a hir, a mely
életének utolsó éveiben csunya foltot ejt magánéletének sokáig megőrzött
jóhirén. De vajjon nem csak _On dit_, nem csak a legközönségesebb
pletyka keveri ezt a késő öregkoráig tiszta életü embert a bünös
aggastyán rosszhirébe?!… Kételkedjenek, tisztelt uraim, mindvégig
kételkedjenek! Nos és ha megbizonyosodnak, még akkor se tessék rosszat
gondolni róla! Ez csak az agonizáló hánykolódása. Az igazi ember ott van
axiomáiban. Páris az, aki Helenát elrabolta, és nem az, aki egy félnapig
véresen, sárosan hevert Trója falai közt.
Ezt kellett volna mondania a kételkedésnek.
Kételkedni mindig jó. Ebben az esetben is kiderült, hogy nem egészen úgy
történt a dolog, a hogy Európa, sőt valamennyi földrész sajtója hetekig
hiresztelte. Az a nagy ember ugyanis csakugyan házasságot kötött
hetvenhárom éves korában, de nem egy huszéves kisasszonyt vezetett
oltárhoz, hanem csak azt cselekedte, hogy törvényesitette egy
negyedszázados viszonyát. Volt egy barátnője, a kivel mintha csak
házasságban élt volna, akit azonban sokáig nem vehetett el feleségül,
nem azért, mintha nem tartotta volna erre méltónak, hanem más okokból.
Előbb azért, mert a barátnőjét nem engedte ki egy szerencsétlen házasság
kötelékéből a boszuálló férj; később pedig azért, mert a családjának (a
leányának meg a vejének, akiknek már eladó leányuk volt) nem akart
kellemetlenséget okozni a régi viszony törvényessé tételével. Hanem, a
mikor érezte, hogy nemsokára meg fog halni, anyagi tekintetben
gondoskodni akart arról a nőről, akit sokáig szeretett s aki sokáig volt
hozzá kedves. A mi egy kicsit más, mint a bünös aggastyánság.
A valóság meg a közt, a mivé ezt a szenzáció-keresés formálja át, van
néha egy kis különbség. Nem éppen kivételes dolog, hogy romlott
képzelettel irják az ujságot külön ajánlással: a romlott képzeletnek.