A loppioi tó malachit szinü vizére rámosolyog a Tavasz küldötte első
napsugár, s a viaszképü ember, ott, a vasuti kocsi bőrpadján boldogan
suttog magában: „Áldott Dél! Köszöntelek!“ A kis kávémasina, mely
embereket szállit a magaslatokon keresztül, duruzsolva, pihákolva
szaladgál jobbra-balra a nagoi hegykanyarulaton. Hol előre törtet, hol
visszafut; messziről nagy, fekete macskának néznéd, mely valami
cérna-gombolyaggal játszik. Oltresarcanál aztán lekanyarodik a
magaslatokról, s a viaszképü ember a völgykatlanban villák és fogadók
kőhalmait pillantja meg: az ott már Arco. Végre! Az összegémberedett láb
és kar, mely a meráni direkt kocsi beteg-fülkéjében tizenkilenc órán át
nem találta a helyét, hogy aztán még két vasuti kupét próbáljon ki, már
jóelőre nyujtózkodni kezd, s mikor a kis kávé-masina behápog az arcoi
állomásra, a beteg megkönnyebbülten kászolódik ki a vasuti kocsiból. Nem
látja sápadt, fehér fülü bajtársait, akik Rivába igyekezve, sietnek
elfoglalni az üresen hagyott helyeket, nem látja a vasut lármáján
szórakozó halovány asszonyok féreg-rágta szépségét, csak a napsugárt,
mely vigan táncolt be előttük a szomoru állomásra. S annak az érzésével,
aki három heti tengeri ut kényelmetlenségei után végre kikötőbe ért,
örvendezve siet a kijárat felé. A kijáratnál aztán aranypaszomántos
sapkáju hotel-szolgák veszik át az orvosok eleven szállitmányát. A beteg
nem ellenkezik, nem ordit fel, nem rug-kapál, nem védekezik
kétségbeesetten, nyugodtan türi, hogy betegyék egy omnibuszba, melynek
mult havi pasasérjai már csöndesen fekszenek nem messze innen, a fehér
kövek alatt.
Ó, viaszképü ember, nézz vissza egy pillanatra, mielőtt végképpen magad
mögött hagyod a hegyeket, a halmokat, az országokat, népeket s az egész
földgolyóbist! Nézz vissza; megérdemli, hogy még egy utolsó pillantást
vess rá: gyönyörü világ volt! Fák zöldeltek, patakok csörgedeztek s
vidám asszonyok nevetgéltek benne. Bucsuzz el tőlük. Az ut, amelyre
lépsz, rövid, s mégis a semmiségben végződik. Ez a napsugaras vidék az
Elysium előtornáca; az aranypaszomántos sapkáju szolgák a halál
küldöttjei. Ha a nagy embergyüjtő eddig csak alkudozott rád, itt,
bizonyos lehetsz benne, perfektté teszi a vásárt. Nézd, amott a meleg
homokon pohos, dusgazdag baktériumok trilliói korzóznak láthatatlan
batárjaikon; a gyepen ici-pici bacillus-fiuk és serdületlen bacillák
megszámlálhatatlan serege járja a ringe-ringe-rájá-t. Viaszképü ember,
nézz vissza még egyszer a hófedte hegyekre, s azután menj, ahová a
napsugár hi, az aranypaszomántos sapkáju szolgákkal! In paradisum
deducant te angeli.
*
Déli verőn a beteg sétára indul San Tommaso irányában. Elmegy az
elhagyott templomig, melyen nagybetüs felirás figyelmezteti a minden
tisztességtudásról megfelejtkezett emberiséget, hogy: „Rispetto alla
casa di Dio!“ s közben végignézi a temérdek fogadót, amint minden
ötpercnyi távolságban egymásra licitálnak az olcsóbbnál olcsóbb
ellátással. Ha elhiszed, amit hirdetnek, azt képzelnéd, hogy tüdőbajos
ember számára nincs itt egy talpalattnyi hely, s ablakaikból vértelen
lány-arcok nézik a sétáló beteget, Krisztus arái. Amint tekintetük
találkozik, azt gondolják egymásról: „Szegény! Ez már szépen benne
van!…“ s aztán igyekeznek egyébre gondolni. Amaz tovább megy. Egy
pillanatra boldoggá teszi a meleg érzése, s kigombolja a felső kabátját,
de mikor a tizedik haldoklót hozzák eléje tolószéken, óvatosságból ismét
begombolkozik. Az egyikre véletlenül rápillant s igy szánakozik magában:
„Istenem, hát nem jobb volna ennek, ha egy vagy két héttel hamarább
meghalna?! Mit ér már az ilyen exisztencia?!“ Egy-két hét mulva, mikor
őt viszik igy, azt fogja gondolni: „Ó, milyen jó a levegőn! Nemsokára
annyira megerősödöm, hogy megint járhatok, kelhetek, sétálhatok!…“
Elhalad az osztrák Fehérkereszt épülete előtt, s a kirakatba tett
haldoklók, a verandán és az erkélyeken fekvő, mozdulatlan emberek egy
kicsit elkedvetlenitik. Visszatérőben nem állja meg, hogy oda ne
pillantson; igen, még most is ott feküsznek.
Betér egy vendéglőbe, vagy egy kávéházba. A térzene, bár egy kicsit
kisértetiesen hangzik, elszórakoztatná; de már elég beteget látott,
minek lássa a többit is?! Azt a rekeszt választja, ahol dohányzók
söröznek. A másikban, ahol nem szabad szivarozni, nincs egy lélek se.
Mindenkinek jólesik azt hinni, hogy az ő baja nem tartozik a sulyosabbak
közé, s a füsttől nem őt óvják, hanem a többieket.
Csak a szomszédja valamivel tovább ülne! S ne látná mindenütt azt a
memento mori-t, hogy: „Man bittet sich der Spucknäpfe zu bedienen.“
Kilenc órakor lefekszik s a kegyes álom elfelejteti vele ezt a széltől
védett helyet, ahol nem igen vannak, csak haldoklók, s olyanok, akik a
haldoklásból élnek.
*
Harmadnap a beteg ember rájön, hogy télen, ha rossz idő jár, a pokolban
is hideg van. A hőmérő itt három fokkal többet mutat, mint otthon – ahol
különben süt a nap – a szél se fu olyan nagyon, mint a Garda-tón
(Malcesine tájékán), de esik az eső, s a szobából nem lehet kimenni. A
szobában pedig rettenetes hideg van; lehet husz-harminc éve, hogy nem
fütöttek ebben a helyiségben. A nyomorult ember, aki a tavaszt keresi,
befüttet; az első kisérletek hiábavalók, de két forint ára fütőanyagtól
valamennyire megenyhül a klima. A beteg ember magáraveszi a plaidjét és
néz maga elé.
Szeretteire gondol, akik azt hiszik, hogy ő az örök tavaszban lépked, s
kék virágokat szed örökzöld fákról, melyek nevető ég alatt dicsérik a
természet kegyességét ötszáz esztendő óta.
Másfél óra mulva elfogja az elkeseredés s lemegy az első
könyvkereskedésbe, hogy valami olvasnivalót keressen.
Ó, ezek is gondoskodnak a haldoklókról! Ime, itt vannak: „A tüdővész
keletkezése és gyógyitása.“ – „Egészségtan tudőbajosok számára.“ – „Az
alkohol és a tuberkulózis.“ (Olcsó vigasz azok részére, akik nem
söröznek.) – „A tüdővész gyógyitható.“ – „Az asztma gyógyitása.“ –
„Hogyan óvakodjunk a tüdővésztől, s hogyan gyógyitsuk a tuberkulózist?“
– (Ez biztos szereket ajánl, s olcsóbb, mint a többi.) – „Térjetek
vissza a természethez!“ (Azoknak szól, akik még reménykednek.) –
„Láz-mérő.“ (Ennek a doktornak a szive spongyából van.) – „A soványság
okai és gyógyitása.“ (Ezt lágyabb lelkü lirikus költötte.) – „Hogyan
ismerjük meg a tüdővészt a szem kötőhártyájáról?“ (Kitünő könyv; aki
elolvassa, meggyőződik róla, hogy neki semmi baja.) – Aztán egy egész
irodalom azok számára, akik már csak a másvilágban reménykednek:
„Személyiségünk tuléli a földi létet.“ – „Meghalok s mégis élek.“ –
„Közlekedjetek a szellemekkel.“ – „A praktikus spiritualizmus tanitása.“
– „Bevezetés a kisérleti spiritualizmusba.“ – „A föld nem utolsó
állomásunk.“ – Ötven krajcárért, vagy másfél forintért egy hétre való
vigasztalás. S ne felejtsük el, hogy ez a kegyes csalás nem árt
senkinek. A beteg, ha elpezsgőzi azt a pénzt, amibe ezek a nyomtatványok
kerülnek, legfeljebb egy pár órával hosszabbitja meg az életét.
Itt a civilizált emberiség örök szórakoztatója: Guy de Maupassant. Itt a
legujabb könyvek, amelyek a beteg figyelmét egy negyedórára leköthetik;
itt a „Henschel fuvaros“ és Christomanos naplója. Azt, akit
világéletében csak egy dolog érdekelt, itt is fel fogják viditani
„Faublas lovag kalandjai“. Aztán megint Guy de Maupassant, vallásos
könyvek, s végül is a Notre coeur szerzője.
A beteg beburkolózik plaidjébe, lábát odatámasztja a kályhához, olvas és
élvezi az örök tavaszt.
*
Az osztrák-magyar monarkia köztisztasági ládájában, melyet némelyek
üdülőhelynek tekintenek, s melyet a bacillusok Párisának kellene
neveznünk, a tekintélyesebb és pohosabb baktériumok nemzetközi
kongresszust tartanak. Eljárják a danse macabre-t, aztán komoly
tanácskozásra gyülnek egybe s elvégzik, hogy minden becsületes
törekvésük ellenére még folyvást jelentékeny a tennivalójuk. Egyre
jönnek uj meg uj szervezetek, amelyekkel el kell bánniok.
Nehezen győzik a munkát, de vannak szövetségeseik.
Ezek a szövetségesek derék, köztiszteletnek örvendő emberek. Akik nem
látják át, hogy az igazán megtámadott embernek a valamivel tisztább, s a
kevéssel, fölötte kevéssel melegebb levegő nem használ annyit, amennyit
árt a temérdek lelki depresszió, és nem látják át azt sem, hogy akinek
könnyü inficiálnia magát, sehol se szerezheti meg az infekciót
biztosabban, mint itt, ahol több a miazma, mint a meleg, s ahol minden
villámos lámpán ott kellene lennie a felirásnak: „Óvakodjál
embertársadtól!“… Talán maguk se tudják mért – valószinüleg puszta
tradicióból – bolygatják ki a halálraitélteket otthonuk nyugalmából, s
maguk se hiszik, hogy sokat használ a szerencsétlennek, ha a tavasz
reményében, elhozza obulusát ennek a kis köztársaságnak, mely a
haldoklásból és a halálfélelemből él, nő és gyarapszik.
Igaz, hogy kényelmesebb nem látniok a halálra váltat. Ez is
misericordia.