Alig vette észre, milyen ijedtséget idézett elő, az országgyülési
képviselőben feltámadt a poéta. Eszébe jutott, hogy a franciák és mi,
magyarok, tulajdonképpen testvérek vagyunk. Eszébe jutott Franciaország
dicső multja: Szent Lajos, IV. Henrik a nap-király, a forradalom hősei,
Bonaparte, Austerlitz, február, julius, a barrikádok, és a vérző
Franciaország: Metz, Sedan… Eszébe jutott, hogy Franciaországgal mindig
barátságos viszonyban voltunk, és hogy Franciaország néhányszor, igy
például: Rákóczi idejében, vagy ebben a században: az emigrációkor,
majdnem hogy segitségére sietett Magyarországnak…
Mindez eszébe jutott, s igy szólt magában:
– És én elvigyem ennek a derék országnak a pénzét? A francia testvérek
kenyerét? Nem, nem volna áldás azokon a mandátumokon, amelyeket az ő
elszegényedésük árán szerezne meg az ember!…
Megsajnálta Franciaországot és nem ütötte meg a főnyereményt.
*
De később nem állhatta meg, hogy el ne beszélje kalandját, tüzes
szónoklatot tartván az önálló vámterület mellett.
Aminek utána hallgatói fejöket csóválták és igy elmélkedtek:
– Ezt mégis elhibázta kigyelmed! Mert szép az érzés, ha semmibe se
kerül, és szép a költészet, ha a légynek sem vét. De a közérdek előbb
való, és mikor közérdekről van szó, a politikus gyürje le a költőt. Ha
ön elhozta volna Franciaország millióit!… Hogy lehetett ezt
elmulasztani, kedves költő ur! Ön csinos verseket ir, amelyeket senki se
olvas el, s mi ezért tiszteljük önt. De ha ön elhozta volna nekünk
Franciaország millióit: Kossuth, Türr Pista és Garibaldi után ön volna
az első, akinek dalba foglalnók a nevét!