Verdaguer, spanyol költő, utolsó óráját élte.
Szeme ugy forgott, mint egy asszonyé, akit erős karok ölelnek; az orvos
és az ápolók türelmetlenül járkáltak körülötte. Verdaguer
elgondolkozott, azzal a kicsi észszel, amije még maradt.
– Ugy látszik, el kell patkolnom. Bánja az ördög! Mit ér már az én
életem?!… Örökösen kinlódni a nyavalyával, naphosszat vesződni egy
taposómalomban a száraz kenyérért, dolgozni még akkor is, mikor az
álmosságtól már majd leragad a szemem, türni a sok nélkülözést,
koplalást, a sikertelenséget, a megaláztatásokat, a gonoszok rugásait,
utálatos emberek társaságát, látni, hogy az asszonyok mily szerelmesen
kapaszkodnak a fiatalabbak nyakába s mily szánakozással fogadják gyöngéd
pillantásaimat, látni, mint nyomorognak és mint halnak rendre, akiket
szeretek és akikhez ragaszkodom, látni, mily tehetetlen az ember s mily
kegyetlen vak és brutális a világrend, nyüglődni, pihenést nem ismerni,
összerezzenni minden zajra, várni, mikor mulik el a fájdalom, s
aggodalommal lesni, mikor tér vissza… eh, hát nem jobb ennél, ha
aludhatom, s nem tudok magamról többé soha?!… Csak azt az egyet
sajnálom, hogy olyan keveset éltem! Egyszer már közel voltam hozzá, hogy
fiákerezni fogok; ekkor betoppant hozzám az adóvégrehajtó s elvitte az
utolsó pesetámat is. Mióta az eszemet tudom, mindig az volt a legfőbb
vágyam, hogy egyszer egy nikkelórát veszek magamnak. És tessék, meg kell
halnom a nélkül, hogy valaha órám lett volna, amin nézni lehet, hogyan
mulik az idő, s amit be lehet adni a zálogházba!…
Idáig jutott utolsó ábrándozásában, amikor valaki barátságosan felrázta
agóniájából. Meg volt irva, hogy utolsó órája se lehet zavartalan.
Az orvos volt, aki egy papirlapot lobogtatott kezében.
– Örüljön, örüljön, Verdaguer mester! – kiáltozott az orvos vidáman. –
Nagy szerencse érte önt, kimondhatatlan szerencse! Mert bár egy félóra
mulva meg tetszik halni, olyan kitüntetést visz a sirjába, amely önön
kivül csak a nagy José Echegaraynak jutott! Ő Felsége ugyanis,
dicsőségesen uralkodó királyunk, értesülvén róla, hogy ön utolsó óráit
éli, elhatározta, hogy meg fogja édesiteni a költő utolsó perceit, s
táviratban az ujonnan alapitott XII. Alfonz-rend nagykeresztjét küldi
önnek. Tessék, itt a távirat, fogja meg a papirosát! Meglássa, sokkal
könnyebben fog meghalni!
A haldokló vonagló ajkain a boldogság mosolya futott át.
– Hogyan? nyögte. – Ő Felsége?… dicsőségesen uralkodó királyunk?… Alfonz
király?… legkegyelmesebben… tudomást szerzett róla, hogy létezem?…
illetőleg, hogy egy óra mulva megszünöm létezni?… Nem álom ez?… Mily
kitüntetés!… mily szerencse!… Tehát… tehát… mégse éltem hiába!…
S a következő percben már nem volt se nikkel, se utolsó órája.
_Tanulság:_
Nincs az az ostobaság, melynek egy költő ne tudna örülni. A költőt még
az érdemrend is boldoggá teszi, mint a parasztleányt a szines kaláris.