A költő egy kissé magánkivül tévelygett az utcán. Igen kellemetlenül
érintette őt, hogy a gyomra egészen össze volt zsugorodva s meglehetősen
fájt, mert már több napja tartózkodott az eledelek élvezetétől. Ugy
érezte, mintha ki akarnák tépni ezt a rongyos gyomrot.
Fényes nappal volt, de a költő előtt homályosnak tünt fel minden, mintha
alkonyodott volna. Kábultan támolygott előre és nem tudta, hogy mit
csinál.
Ekkor egy nagyon kövér ember jött vele szembe, kis táskával a kezében. A
költő odakapott a táskához és el akart futni vele, de nem tudott, mert a
lába nem vitte.
A kövér ember sertéskereskedő volt és igen megharagudott. Rendőrért
kiáltott, elfogatta a költőt, s a merénylőt törvény elé állitották, hogy
feleljen róla: miért akart rabolni?
A vádlott a biró előtt nem tudott beszélni. Csak suttogott, de a hangja
nem hallatszott. Mikor a biró megkérdezte: miért nem szól hangosabban,
azt a feleletet adta, hogy: már régen nem evett.
Védőügyvédje ugyanis, akit hivatalból rendeltek ki számára, kezességet
vállalt érte s a költő a tárgyalás napjáig szabadon maradt. Ugyanettől a
védőtől azóta többször kapott segitséget, de az utóbbi időben már
szégyellt hozzá fordulni.
Mindezt egy pohár konyak következtében adta elő, melyet a biró hozatott
számára. A biró tudniillik mindenáron tudni óhajtotta, vajjon a költő
készült-e a rablótámadásra?
Felszólitotta a költőt, hogy adja elő egész élettörténetét. Ezt a
biografiát, minthogy a Brockhaus-féle „Conversations-Lexicon“ nem
reflektál rá, csak igen kivonatosan lehet közölni. Tehát:
A költő egykor napidijas volt Berlin város köztisztasági osztályánál.
Ekkor az a bolond gondolata támadt, hogy Leander álnéven több költeményt
tett közzé német szépirodalmi lapokban. Az álnév felköltötte az irodalmi
körök kiváncsiságát. Persze, mikor kiderült, hogy Leandernek mi a
polgári foglalkozása, kissé elröstelték az emberek, hogy ugy felültek az
inkognitóban rejtőző napidijasnak, s az ujságok rögtön áthelyezték
verseit azok közé, amelyek közlésére alkalomadtán majd rákerül a sor.
De mert a költő rendkivül fiatal volt, otthagyta a biztos másfél márkát
és elszegődött ujságirónak.
Csak öt hónapig maradt ujságiró. Ez idő alatt belátta, hogy a
kőnyomatosok forditásának semmi köze az Olympushoz, s többször
eltünődött, hogy vajjon mit szólt magában Anakreon, mikor a szerkesztő
egy nap háromszor is leküldte szivarszipkáért a trafikba? Minthogy pedig
mindennap két márkányit kellett forditania, az öt hónap alatt nem irt
egyetlenegy verset sem.
Azt hitte, hogy terméketlenségének az ujságirás az oka, s otthagyta az
ujságot is. Szabad ember akart lenni, de világos lévén, hogy ez nem
szegény embernek való ábránd, hosszas hányattatás után végre a törvény
kezébe került.
A biró sehogy se akarta megérteni azt a tébolyt, mely a költőket szüli
és igy tudakozódott:
– Miért hagyta ott a városi szolgálatot?
– Nem tudtam hozzászokni ahhoz az alantas munkához s a lenéző
bánásmódhoz. Ugy éreztem, hogy jobbhoz van jussom.
– Hát az ujságnál mért nem maradt meg.
– Nem voltam odavaló, meg aztán azt hittem, ha ott maradok, vége a
versirásnak.
– Azóta miből élt?
– Amig jó ruhám volt, kaptam itt-ott rövid időre való munkát, ahogy
azonban rongyos lettem, nem állt szóba velem senki.
– Nem volt senkije, aki érdeklődött volna sorsa iránt? Testvér, rokon,
barát?
– Senki se törődött velem. Ha lett volna valakim, akkor minden másként
történt volna. Csakhogy én rám soha se sütött a nap. Nem szeretett senki
se, s mivel igen érzékeny voltam, szeretet nélkül nem tudtam boldogulni.
– Hm – szólt a biró, s belátta, hogy az ifju beteg.
Aztán megkérdezte a sertéskereskedőt, kivánja-e a szerencsétlen fiatal
ember megbüntetését?
– Persze, hogy kivánom! – felelt a kövér ember. – Ha nem volt mit ennie,
ugrott volna a vizbe!
Igy aztán a birónak ki kellett mérnie a törvényt a kövér embernek, s két
hónapi börtönre itélte a költőt.
_Tanulság:_
Ne légy költő; légy sertéskereskedő.