Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy orvos, aki éppenséggel nem volt
csodaorvos, és mégis csodagyermeke született neki.
Az orvos tudniillik sohase foglalkozott irodalommal, s olyan nőt vett
feleségül, aki azt se tudta, mi fán terem a litteratura. És lám, a jó
isten gyermekkel áldotta meg őket, leánygyermekkel, aki alig érte el
tizedik esztendejét s már csodálatos szindarabokat irt.
A csodagyermeket persze Párisba vitték mutogatni. A kikiáltó karjaiba
vette a gyermeket s igy ismertette a csodát:
– E leánygyermek neve: Carmen d’Assilon: spanyol hangzásu neve ellenére
tősgyökeres francia szülők gyermeke. Ez a tizéves szerző eddigelé hét
darabot irt tizenegy felvonásban, s vidéken ahol darabjai eddig szinre
kerültek, nagyon jól ismerik nevét. Darabjait nemcsak irja; játszik is
bennök. Egyik darabját legközelebb Párisban is előadják.
Az emberek fejöket csóválták és többen igy szóltak:
– E gyermek fejlődése titkát nem lehet megmagyarázni. Ebben az esetben
még az átöröklési elméletre se lehet hivatkozni.
Sardou mester volt az egyetlen, aki nem akarta elhinni a csodát, hogy
ilyen ifju drámairó is létezhessék. Erre bemutatták neki a kis Carmen
d’Assilon-t, s a vén csodaróka elolvasta a kis lány darabjait.
Ki találná ki, hogy a történet hogyan végződik? E történet ugy végződik,
hogy Sardou mester közbenjárására a kisleányt bevették a francia
szinpadi szerzők egyesületébe.
_Tanulság:_
Szakitsanak a pajzánságokból élő szinházak Feydeau-val meg a
tanitványaival s adassák elő a Carmen d’Assilon darabjait. Igy
elháritják magukról azt a vádat, hogy legfőbb igyekezetük:
folyton-folyvást sértegetni a jó erkölcsöket. A tizéves leányka darabjai
nem adhatnak alkalmat arra, hogy a vád ismétlődjék. Ámbár meglehet, hogy
a csoda még csak itt kezdődik.