A temetésen megjelentek: két főispán, kilenc nagy város küldöttsége, az
ezredes és sokan a tisztikarból, a tüzoltó-testület, az egyházmegye
összes papjai, a püspöki város egyesületei: a daloskör, és Apc,
Báránytó, Csernyus, Dávidháza, továbbá Szakolca, Tabajd és Nagyzerind
földnépe. Reggel kilenc órakor egy megyés püspök beszentelte a kettős
érckoporsót, s a menet a palota kertjéből megindult a székesegyház felé.
Elül az iskolásgyermekek, aztán a kis papok, majd a papság, az egész
káptalan s a megyéspüspök asszisztenseivel, prépostokkal, cimzetes
püspökökkel és egyéb főurakkal. A koporsót hat esperes vitte. Aztán
jöttek az aula papjai, a rokonság, a küldöttségek, végül a nép. A
parasztok nehézkes léptekkel haladtak előre, mintha ők vitték volna a
halottat. A katonatisztek többnyire szótlanul lépegettek, s egy kicsit
unatkoztak.
A székesegyházban a megyéspüspök misét mondott, az énekkar gyászdalokat
adott elő, aztán levitték a halottat a kriptába. Ott négy liberát
tartottak. Ennekutána a holttestet befalazták az előre elkészitett
fülkébe s megkezdődött a missa gloriosa, az a rendkivüli kivételes mise,
amelyet csak főpapok temetésén mondanak. Az utolsó harangszó délben
némult el: ekkor volt vége a gyászszertartásnak.
A tor egy órakor kezdődött. A káptalan öt helyen adott ebédet a
küldöttségnek és a hivatalok fejeinek. A püspöki palotában, a
szemináriumban, a két nagy vendéglőben és a káptalani sörházban.
*
A lélek pedig ezalatt nyilegyenest fölrepült az égbe.
A kapuk kapuja magától kitárult s Péter, kinek adománya, – jutalma, vagy
bünhődése – hogy földi szemmel látja az égieket is, egy magas termetü,
de meggörnyedt, sovány öregember alakját pillantotta meg. A jelenésen
Péter szeme zöldes patináju, kopott reverendát és viseltes télikabátot
látott, melynek több gombja hiányzott. Továbbá ugy tetszett neki, mintha
az érkező magastetejü, fölötte ódon kalapot viselt volna, mely a maga
részéről szintén bizonyos halhatatlanságot arrogált.
A lelkek sorából az érkező elébe sietett valaki, kinek földi arculatát
Péter szelidnek, jóságosnak, kereknek, de már nagyon kicsinek látta, s
Péter igy szólt:
– Lám, lám, a jó Constantinus testvér is megérkezett és lám, elődje a jó
Antónius testvér üdvözli őt.
Ezenközben pedig két idvezült lélek volt jelen Péter páholyában. Két
egyház-doktor, kiknek megadatott, hogy az örökkévalóságban is
folytathassák kedves vitatkozásaikat Isten szolgálatának és az
idvezülésnek legtökéletesebb, legjobb utjáról-módjáról. A két
egyház-doktor örömest élt a kapott örökjutalommal s Péter, kinek a
földet végképpen sohasem lehetett elfelejtenie, szivesen hallgatta tudós
értekezéseiket.
E kegyes lelkek most igy bölcselkedtek:
– Ugy vélem, – szólt az egyik, – két kiváló érdem üdvözli egymást. De
mig Antonius testvér a földön több szeretetet fakasztott, az örök
szeretetnek Constantinus testvér lesz a választottja. Mert ő volt a
jobbik pásztor.
– Ez a vélemény nem az enyém, – felelt a másik lélek. – Nekem ugy
tetszik, hogy ámbár a földön Constantinus testvér érdemeit jobban
értékelték, Krisztus szerint Antonius testvér élt tökéletesebben.
– Ezt nem ismerhetem el, – vette át a szót az, aki a vitát kezdte. Mert
először is: Constantinus testvérnek nem voltak gyöngeségei és másodszor
ő gyakorolta igazabban a jótékonyságot. Antonius testvér kitünő férfiu
volt, de valamint jóságában, ugy jótékonyságában is volt némi gyöngeség.
Antonius testvér préda volt, préda az anyagiakban és préda szivében.
Szétszórta a pénzt szegények között; adott fünek-fának, érdemes, vagy
érdemetlen rokonainak, élelmes és nem élelmes szegényeknek, bünösöknek
csak ugy, mint igazaknak, mindenkinek, aki hozzáfordult. Bizonyos
jóravaló restség volt ebben a pazarlásban, mert végre is amit
érdemetleneknek adott, azoktól vonta el, akik adományára jobban
rászorultak s akik adományát jobban megérdemelték. Azonképpen szivével
is. Nem fordulhatott hozzá senki, hogy jóságánál fogva meg ne ajánkozta
volna szivével, de éppen azért nem maradt szive, hogy az egyetemességre
gondoljon. S mi az egyes ember a szenvedő emberiséghez? Mennyivel
tökéletesebben gyakorolta a jótékonyságot Constantinus testvér! Az egyes
ember többnyire hiába fordult hozzá, de mennyit enyhitett az általános
szegénységen! Szigoru volt mások iránt, mert szigoru volt maga iránt is,
meg tudta tagadni az obulust, mert maga-magától megtagadott mindent,
fukarkodott, de csak azért, hogy királyi módra adakozhasson a
legszentebb célokra. Az ő kezéből nem jutott érdemetlenekre. Nem ez a
jótékonyság az okosabb? Nem ez a tehetősebb? Nem ez az igaságosabb? S
nem ez az érdemesebb? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a fösvényé,
aki mindent nélkülözött, aki aszkéta módra élt a püspöki palotában, aki
mindent megtagadott magától, – még a hála kézcsókjait is! – csak hogy
igazán jótékony lehessen? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a
fukaré, aki nem törődött vele, ha gunyolják, ha birálgatják, ha
félreismerik, aki nem adott hiuságból s nem adott az adakozás öröméért
se, csak hogy több jusson oda, ahova semmisem elég? Azonképpen szivével,
mint pénzével. Igazságos, sőt szigoru volt azokkal szemben, akiket a
véletlen közelébe hozott, nem gyakorolta velök szemben azt az elnéző
jótékonyságot, mely sok részben gyöngeség s voltaképpen csak pazarlás,
de van-e magasztosabb altruizmus, mint azé, akinek a szive a szenvedő
emberiséggel van tele, s aki szegényesen, nélkülözve csak az igazi
szegényekért, az árvákért és a betegekért élt?
– Igazán nem illik birálgatnom őt, – felelt a másik lélek, – mert hisz
kétségtelen, hogy még hibájában is nagy és nemes volt. De ha igazságosak
akarunk lenni, valljuk meg, hogy érdeme nem került nagy erőfeszitésbe,
nem volt nehéz takarékosnak lennie; megszokta ezt gyermekkorától, minden
fölmenője takarékos volt. Ez az erény inkább vér, atavizmus, mint lelki
energia dolga. Azok a gyermekek, akik egy huszas költőpénz helyett
kettőt adnak vissza, hogy a takarékpénztárban megkezdjék szereplésüket,
születésüktől ilyenek, nem a gondolkozás, a bölcs belátás és az erény
szeretete birja rá őket, hogy takarékosakká váljanak. Születnek ilyen
gyermekek bankár-családokban is; s ugy-e vannak fösvények, akik nem
jótékonyságok céljából, nem a gyermekeiknek, még csak nem is az
élvezeteikre, hanem egyszerüen ösztönből gyüjtenek, kaparnak,
fukarkodnak? Ne felejtsük el, hogy az egykori piarista apró megszokásai
csak ápolhatták ezt a hajlandóságot. Végre is, van igénytelenség, amely
nem érdem, mert egészen természetes dolog. S ha ez a fejedelmi adakozó
élete végéig sült tököt vacsorált, meglehet, hogy a sült tök jobban
izlett neki, mint az entrecote madeira-mártással. Azt is mondhatnám,
hogy néha szinte tulságba vitte, legalább is mintha öntudatlanul
gyakorolta volna ezt az örökölt erényt. Mikor a százezer forintot
képviselő értékpapirt, amit jótékony célra szánt, sietett kicserélni
százezer forint bankjegygyel, mert időközben azt olvasta, hogy az
értékpapirok árfolyama felment, alighanem csak a hajlandóságának, hogy
ne mondjam: az ösztönének s nem valamely magasabbnemü lelki motivumnak
engedelmeskedett. Ha azt tanácsolta a gazdatisztjének, hogy az
árveréseken vásárolgasson, mert igy olcsóbb, s jóval több a haszon, ez
azt bizonyitja, hogy amilyen szeretettel és könyörülettel volt a
legszegényebbek iránt, egy cseppet sem volt érzelgős azokkal szemben,
akik nem a legszegényebbek ugyan, de közel állanak ehhez a
tökéletességhez. Ha a sikkasztó tisztet, aki kölcsönvett pénzzel akart
segiteni magán a pénztárvizsgálatkor, lefőzte azzal, hogy a pénzt
magához vette, ez legalább is valószinüvé teszi, hogy a jóért való
buzgóságában a bünnel szemben nem volt lágylelküen irgalmas. Mert talán
másképpen is megóvhatta volna a pénztár érdekét s nemcsak ezzel a jó
ötlettel, amelylyel talán öngyilkosságra itéli a nyomorult embert.
Mondom, néha kissé szigoru volt az egyes emberrel s kivált azzal
szemben, aki nem büntelen. Aztán meg ugy tetszik nekem, hogy a szenvedő
emberiség irtóztató testi nyomoruságához képest kissé sok templomot,
dómot és iskolát épittetett. Való, hogy nemcsak kenyérrel él az ember,
hanem Isten igéjével is, s tudom, hogy az ember lelki szükségei legalább
is oly jelentősek, mint testi szükségei. De mintha ekképpen aránytalanul
kevesebbet juttatott volna a legeslegszegényebbeknek, mintha a
jótékonyság gyakorlásának legközvetlenebb módja mégis csak ez volna: a
testi nyomoruságokon enyhiteni. Tartok tőle, hogy mindig sok részben
kárbaveszett dolog tulon-tul sokat költeni az emberek lelki
istápolására; az iskola nem okvetetlenül javit, – olyan sok némber
szaladgál a világon, akit a mennyiségtan és a földrajz nem mentett meg a
romlástól s akit talán egy falat kenyér megmentett volna! – az pedig,
hogy minél több hit éljen minél több emberben, nem a templomok számától,
hanem talán inkább a szeretettől és a jó példától függ. Nagyon jól
tudom, hogy Constantinus testvér fejedelmien sokat áldozott kórházakra,
árvaházakra, szegény papoknak s más efféle célokra is, de félek, hogy az
instituciónak adott pénzből sok elkallódik tisztviselők fizetésére,
élelmezési vállalkozók hasznára, stb. stb.
– De doktor! – vágott közbe a másik lélek, – ilyen érveléssel be lehet
bizonyitani, hogy a legtisztább erény hibák szövevénye, mint ahogy a
fehér szin a szinek összesége.
– Távol legyen tőlem az erény kisebbitése, – folytatta amaz, – mindezt
csak argumentációm céljára emelem ki. A Constantinus testvér nagy szive,
emberfölötti önzetlensége, példás hite és aszkéta-erkölcse fölötte áll
minden magasztalásnak, s épp ezért nem szorul rá az én panegyrikusomra.
De viszont adjuk meg Antonius testvérnek is, ami megilleti. Antonius
testvér a maga pazarlásában, gyöngeségében, kizsákmányolhatóságában
millió könnyet törölt le s mégis csak ez a legnagyobb dolog a világon. A
jótékonyság gyakorlásának legegyszerübb, legigazabb, legtökéletesebb
módja az, hogy: adj a szegénynek, akit a legközelebb találsz, minden
szegénynek, válogatás nélkül, mindenkinek, mert mindenki szegény. Ha a
szegény megcsal, az az ő baja.
Ebben a pillanatban az Elysium haloványkék ködéből szelid fénysugár
bontakozott ki, hasonlatos a tőlünk legmesszebb, öröktől fogva ragyogó
állócsillag tiszta, fehér fényéhez. A lelkek megrezzentek s Péter, aki
előbb végighallgatta beszélgetésüket, igy szólt helyettük földi
bátorsággal:
– Mondd, Uram, melyik az igazi jótékonyság?
– Ti mondtátok, – felelt a názáreti –: minden ut Rómába vezet.